Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-22 / 4. szám - Beke Kata: Széljegyzet olvasásügyben • reflexió | Visszhang • Lengyel Balázs: Lesznek-e olvasók (ÉS 1981. november 21.) (2. oldal) - Árvay Györgyné: Bezárkózott emberek • reflexió | Visszhang • Miskolczi Miklós (ÉS 1981. december 23.) (2. oldal) - Hollós Róbert: Jópofa dolog? • reflexió | Visszhang • Levendel László beszélget Csoóri Sándorral (ÉS 1981. 48. szám) (2. oldal) - Sajdik Ferenc: rajza • kép (2. oldal)

VISSZHANG —..........- ■ ■ ■ - — - — * Széljegyzetek olvasásügyben Lesznek-e olvasóink? — kérdezi Lengyel Balázs az Élet és Irodalom november 21-i számának szép, szenvedélyesen aggódó cikkében. És azt is kérdezi: „...egy látomás szorongat: néhány évtized, és nem lesz-e újra, ahogyan valaha rég, privilégium az olvasni tudás? Nem lesz-e kiváltságféle a könyvekben való esztétikai gyönyörködés, ritka képesség a velük való jó időtöltés?” S lovagiiasan „tételeim ellenőrzéséül, ha tetszik, cáfolatuk érdekében” kutatási témául is ajánlja az olvasási kedv, olvasni tudás csökkenésének jeleit és okait. De talán mégsem szükséges hosszadalmas elemzés az okok felderítéséhez. Írni-olvasni ugyanis az iskolában tanul meg az ember néhány évszázad óta, s ha nem tanul meg, akkor az iskola körül van baj. S ha nem szűnik meg az a baj, akkor a keserű látomás nem néhány évtized, hanem néhány év múlva válik valósággá. Az 1973-as, önkényes és elkapkodott tananyagcsökkentés felerősített egy addig is létező tendenciát. És fogytán fogytak a fogalmazások, dolgozatok, az írásbeli kifejezőkészség gyakorlásának alkalmai; majdnem egészen eltűnt a memoriter, az emlékezőtehetség fejlesztésének pótolhatatlan eszköze; kivételes eseménnyé változott a valamikor mindennapos dolog: a felelés, a szóbeli kifejezőkészség gyakorlásának alkalma. S mindezt megkoronázta a „bukásmentes iskola” elvben csak óvatosan körülírt, de a gyakorlatban megkövetelt ideálja. Avagy idillje? Amilyen ütemben az intézményesített igénytelenség termése beérett, úgy botránkoztunk meg egyre jobban a fiatalok tájékozatlanságán. Aztán hajmeresztő történeteket kezdtünk mesélgetni egymásnak arról, hogy az orvostanhallgató is ezt írja az egyetem faliújságára: Találkozunk a műjégpárán, hogy milyen gyalázatos helyesírással léphetnek a gyerekek egyre felsőbb osztályba. Sőt, a felsőoktatásba, hiszen 1974-ben az akkori minisztérium körlevélben tiltotta meg a felvételi bizottságoknak, hogy a helyesírást egyáltalán figyelembe vegyék. (Az akkor felvételi vizsgát tettek azóta diplomások — és hány közöttük a tanár?) Aztán eljutottunk oda, hogy keserűen legyintsünk: — Ugyan, hol van már a helyesírás! — Általános és középiskolai tanárok légiói hallják elöljáróiktól a „Tanítson, ne buktasson!” variációit, amikor felfedezik, hogy a felső tagozatosnak, a középiskolásnak nem anyanyelve a betű. Írni-olvasni tanítson történelem, fizika, idegen nyelv helyett, amikor nem az a dolga? És hogyan taníthat meg bármit is fél- és negyed-analfabétáknak? Hogyan követeljen, amikor az a „kis kettes” a minimális teljesítményért, a szinte semmiért is kijár? Kevés tanártól várható el, hogy szembeszálljon azzal, ami hiába értelmetlen, ha egyszer utasítás, s az egészséges önvédelemhez mindenkinek joga van. Kivételesen bátornak, harcra termettnek kell annak lennie, aki ragaszkodik az iskola rangjához — avagy kivételesen szerencsés helyzetűnek. Ameddig a kis- és nagydiáknak nem kötelessége az, hogy megtanulja a tananyagot — az alsó tagozatban az írást, olvasást, helyesírást — amit ha nem teljesít, számolnia kell a következményekkel; ameddig a bizonyítvány a minimális teljesítményért is kijár; ameddig a tanárnak nincs joga ahhoz, hogy ő bírálja el annak a diáknak teljesítményét, akit ő ismer legjobban; ameddig az oktató-nevelő munka minősége a természetétől teljesen idegen statisztikai adatokkal mérlegeltetik, míg lassan semmit sem jelentenek a statisztikák, hiszen az elégséges már általában elégtelent jelent; ameddig úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy a tények szemérmes leplezése egyetlen tényt sem tett még nemlétezővé; mindaddig bizonyosak lehetünk abban, hogy az a keserű látomás nem sokáig marad meg látomásnak. Már ma is jobbára az értelmiségi családokban, könyvekkel kibélelt otthonokban növekvő gyerekek kapnak rá az olvasás gyönyörűségére, a televízió mellett is. Talán mégsem a televízió, a rádió, a magnó, a lemezjátszó mágikus és lebírhatatlan erejéről van szó. Hiszen használatuk mértéke megszokható, megtanulható, s maguk is forrásai ismereteknek, esztétikai élménynek, még ha a néző-hallgató szerepe passzívabb is, mint az olvasóé. Az olvasást az iskolának kell megtanítania, megszerettetnie, de nem teszi, mert kivették kezéből mestersége legfontosabb eszközeit, elsősorban az önállóságot. A televíziós mind a többi ürességet tölt ki, nem pedig kiszorít valamit. Felmérte már valaki, hogy hány gyerek sodródott az aluljárók világába, puszta unalomból? „E cikk írója belenyugodott abba, hogy a humán műveltség elszenvedte már a természettudományos műveltségtől a maga Mohácsát” — írja Lengyel Balázs. Valóban csakis erről volna szó? Az új matematikatanítás szárnyakat ad a gyerekek képzelőerejének, logikájának, alkotó gondolkodásának — ugyanezek a gyerekek azonban más tanórákon gyöngeelméjűeknek ítéltetnek, akiktől még az írás-olvasás-helyesen írás sem követelhető meg. Az integrált természettudományi tantárgy éppen napjainkban lép át a kísérlet szférájából a gyakorlatba. És az integrált társadalomtudományi tantárgy? Igaz, kiváló koponyák dolgoznak rajta. Vagy egy évtizede. És közben a tucatnyi kiadásban újra és újra megjelent történelemkönyvek gondosan ellepleznek minden összefüggést, nemcsak az egyetemes és a magyar történelem, hanem egy-egy korszak eseményei között is, noha a fiataloknak éppen az áttekintés képességére volna szükségük korunk információáradatában. Az irodalomtörténet nem folyamatként, hanem egymással laza — vagy semmilyen — kapcsolatban nem álló csúcsok sorozataként jelenik meg a tankönyvekben, túlméretezett — és esztétikai élmény nélkül mérhetetlenül unalmas — elmélet kíséretében. És az ügyeletes üdvöske, a versagyonelemzés kíséretében, ami évjáratokat szoktatott le a költészet élvezetéről, ifjú költők nemzedékeit pedig a verstan tudásáról. Mert az elemzés szükséges, de nem elégséges, túladagolva pedig egyenesen káros. A költészet lényege, az, ahogyan „két sor között kinyílt nekünk az ég”, voltaképpen megmagyarázhatatlan. Ahhoz olvasni kell. Sokat. Sok verset megismerni. Mindenekelőtt pedig olvasni kell tudni. S ha korunk kisiskolása számára az avar levélhalmaz, az talán mégsem a matematikusok és természettudósok rémuralmával magyarázható. " Az 1980-as év egyetemi, főiskolai matematikai-fizika felvételi vizsgafeladatait megoldó televízióműsorban egyébként tipikus hibaként hangzott el az, hogy a pályázók félreértették a feladatot, felületesen olvasták el a példák szövegét. Mert a pontos szövegértés, az alapos, figyelmes olvasás újra csak iskolázott készség dolga. Mert a valóság interdiszciplináris természetű. Mert anyanyelvi műveltség nélkül semmiféle műveltség nem képzelhető el. És ugyan, miféle társadalom képzelhető el az olvasni alig tudók növekvő tömegével? Olyan, ahol valóban privilégiummá válik az olvasni tudás, és az lesz vájtfülű, az ezoterikus tudományok értője, aki olvassa Tolsztojt, élvezi Shakespeare-t? Aki világosan, pontosan ki tudja fejezni saját gondolatait, akinek egyáltalán vannak saját gondolatai? „Puháskodás, Indulat és szenvedelem sugallatát meggyőzni nem lehetetlen, jót, szépet, nagyot és nemest tenni természetes óhajtás, s ama meggyőződést mennél gyakrabban viszed véghez, s emez óhajtást mennél sűrűbben változtatod gyors tetté, annál nagyobb leend akaratod hatalma” — tanít bennünket Kölcsey a Parainesisben. Hiszen mindazt, amit leírtam, igen sokan tudjuk, ismerjük, régóta sóhajtozunk fölötte. De mert napjainkban nem csak az intézményesített igénytelenség lehangoló termését láthatjuk beérni, hanem új, biztató tendenciák is kirajzolódnak már az oktatásügyben, talán nincs is szükségünk másra, mint gyors tettre. És nem évtizedes távlatokra, magunk nyugtatgatására. Mert hát az mégiscsak furcsa volna, ha félanalfabéták nemzeteként virradna ránk az új évezred. Beke Kata Bezárkózott emberek Elgondolkoztató a javaslat,, hogy „meg kell teremteni az egyedülállás, az egy méltóságát.” (Miskolczi Miklós, ÉS 1981. december 23.) Igaz, hogy Miskolczi Miklós a Megy-e egyedül című cikkében ezt mint lehetőséget említi, de úgy vélem, ez ugyanolyan groteszk dolog, mintha valaki a nagycsalád, vagy a rokkantság méltóságát akarná megteremteni (hogy a pillanatnyilag aktuális problémáknál maradjunk). Ha méltóságról egyáltalán szó esik, az egyes egyedül az ember méltósága lehet, függetlenül társadalmi helyzetétől, családi állapotától, vagy anyagi lehetőségeitől. Az emberi méltóságot pedig mindenki saját maga teremti meg maga számára úgy, hogy emberi módon éli meg életét, előtérbe helyezve az igazi emberi értékeket minden mással szemben. Ha valamit kívánunk, hát az az emberi méltóság megteremtése legyen. Más kérdés azonban, hogy az egyedülállók, magányosak problémája valóban létezik. Kérdés, hogy ennek a magányosságnak gyökerei miben rejlenek. Nem hiszem, hogy magányosnak kell mondanunk azokat az egyedülállókat, akik önként választják vagy nem választják, de önként elfogadják az egyedüllétet. Ismerek ilyen embereket, öreget és fiatalt, férfit és nőt egyaránt, aki kiegyensúlyozott, alkotó egyéniség, széles baráti körrel. Nem magányosak, csupán házastársuk nincs, de szoros kapcsolatot tartanak barátokkal, rokonokkal. Nem említem a magányosoknak azon csoportját, akik öregségükre maradnak magukra. Úgy gondolom, ők valóban megérdemlik, hogy a társadalom jobban figyeljen rájuk. S most jön Miskolczi Miklós által leginkább emlegetettek csoportja. Ők valóban magányosak, rendszerint azonban fiatalok. Félnek a magánytól, szégyenüik és elszenvedik. Noha maguk tehetnek róla. Érett, egészséges embernek legyen egy értékrendszere, amely szerint él. Legyen elképzelése, amelyet meg akar valósítani. Ehhez az önmegvalósításhoz azonban teljes nyitottság kell, egyrészt az új, a nem megszokott jelenségek iránt, másrészt, környezetével, a másik emberrel szemben is. Ezt a nyitottságot és bizalmat dialektikus egységbe kell hoznia saját értékrendszerével, céljaival. A kiegyensúlyozatlan személyre jellemző a bizalmatlanság, a bezárkózottság. Nem azt kapja az emberektől, amit elvár, mert értékrendszere hamis. Ettől csalódott, elégedetlen. Vállalja a magányt (mert bizalmatlan), mert fél adni, mert nem biztos abban, hogy ő kap-e. Fél az ismeretlentől, nem is mer lépést tenni az út irányába. Ezeknek az embereknek az egész életük védekezés. Védekezés a „kitolás”, a „kihasználás” ellen. Szorongással teli életüket elszenvedik. Környezetüktől viszont elvárják, hogy szenvedésüket, magányukat sajnálattal, elismeréssel, csodálattal szemlélje. S mert ezt rendszerint nem kapják meg, újra csak csalódnak, mártírkodnak. S ha szerencsétlenségükre az élet nem nyújt számukra elég szenvedést, akkor kénytelenek az apró kellemetlenségeket felnagyítani, hogy igazolva érezzék magukat. Vagy kisebbségi érzésüket ellensúlyozandó felsőbbrendűséget éreztetnek környezetükkel, amit viszont a környezet ellenszenvvel fogad. Egészséges baráti, házastársi kapcsolatot is képtelenek kialakítani, mert vagy feltétel nélkül alávetik magukat a másik fél egyéniségének, ésazt elszenvedik, vagy pedig szorongásukat ellensúlyozva" kizárólagosan birtokolni akarják a másikat. S ha véletlenül mégis házasságra lépnek, élnek egymás mellett magányosan. Az igaz, hogy saját vonatkoztatási rendszeréből senki sem tud kijöpni. De ahhoz, hogy önmagát képes legyen bárki megvalósítani, feltétlen meg kell találnia az önösség és a nyitottság egységét és helyes egységét és helyes egyensúlyát. Árvay Györgyné Sopron Sajdik Ferenc rajza Jópofa dolog? Morális küzdelemre buzdít Levendel László Csoóri Sándorral folytatott beszélgetésében (Élet és Irodalom 1981. 48. szám): „Az alkoholizmus elleni küzdelem legfőbb célja: a lerészegedés elleni összefogás lehet. A lerészegedés morális elutasítása. A részegség nem kabarétréfa, nem nevettető, de emberi méltóságot sértő állapot.” Mélységesen egyet kell érteni ezekkel a nagy felelősségtudatra valló szavakkal. Azután az ember elmegy moziba és megnézi a gyermekeknek szánt legújabb rajzfilmet, a Vukot, ahol is egy epizódban (és írjuk mindjárt ide: ennek az epizódnak Fekete István regényében nyoma sincs) a részegség mint humorforrás szerepel. Szép találat. Hitessük el a gyermekkel, ha netán még ösztönösen irtóznék a részegségtől, mint az emberi értékrend megbomlásának egyik formájától (az alkoholista szülők gyermekeit most ne is említsük), hogy ez csak humor, hogy a részegség „jópofa” dolog. Sajnálatos módon még egyik napilapunk filmkritikusa is segíti ezt a szemléletet: „A mellékfigurák humora remek... a részeg gúnárok... a moziváltozatban mutatja meg igazán a szerzők szellemességét, humorát.” Tudom, régi sztereotípia a részegség a Kocsonya Mihály házasságától a népszínműveken át korunk kabaratréfáiig. De talán érdemes elgondolkodni Levendel László szavain is, különösen gyermekekhez szóló művek alkotásánál. Hollós Róbert Szerkesztői üzenetek KOVÁCS MÁRTON, BUDAPEST. Az olvasó leveleket vagy röviden ismertetjük, vagy (legalább részben) szó szerint közöljük. Tehát nem mi követeltük a fővárosi zászló használatát, hanem az üzenet címzettje. Nem mi adtunk számot arról, hogy egy fiatalembert pofonnal noszogattak illemre, csupán idéztük levélírónk szavait, hozzáfűzve, hogy a szerkesztőség véleménye szerint nem a verés nevel tisztelettudásra. Végül az ön levelezőlapjából is idézünk egy mondatot: „Bertha Bulcsú dohányzó, kisbabás szülői, nem haladó és utánozandó példák.” Ha figyelmesen olvasta január 8-i számban a Jelenségeket, s a Magyar vasút alcímmel megjelent írását, észre kellett vennie, hogy az író sem követendő példaként adott számot erről a sajnálatos, nem kivételes jelenségről. ÖLBEY IREN, KISVÁRDA. A terjesztésbe nincs beleszólásunk. Ha nem kapja meg lapunkat, melyre előfizetett, kérjük, reklamáljon a Postánál. TOMCSICS JÁNOS, VESZPRÉM. Hosszú levelében szakemberként vitatkozik az „oroszlánszívű kislánnyal”, Dénes Zsófia karácsonyi tárcájának modelljével. Megírja, hogy a „macskafajta” vadállatok nem reagálnak az emberi beszédre, a külső világra leginkább akkor figyelnek fel, ha valami inzultus éri őket (téglát, botot, egyebet dobnak a ketrecbe), az állatkertekben nincsenek állatőrök, csak állatápolók, gondozók, végül azon is csodálkozik, hogy az oroszlánszívű kislány nem vette észre: a budapesti állatkertben is van szabad kifutópályájuk az oroszlánoknak, melyet akárcsak az elbeszélésben szereplő londonit, árok választ el a nézelődőktől. Úgy véljük, Dénes Zsófia kilencvenhetedik évében megengedheti magának azt, hogy költői szabadsággal adja vissza egy létező vagy nem létező érzékeny kislány szavait. ÚJVÁRI SÁNDORNÉ és REITER OTTONÉ, BUDAPEST. A könyvtárak nyitvatartásáról megjelent korábbi cikkeinkhez kapcsolódva azt panaszolja el a két levélíró, hogy a pesti XIII. kerületben nem jutnak könyvhöz, mert a Vág utcai Szabó Ervin könyvtárfiók nem tudja ellátni az érdeklődőket, a Rajk László utcait pedig bezárták A nyugdíjasok, akik szeretik az irodalmat, nem engedhetik meg maguknak, hogy megvegyék azokat az értékes műveket, melyekre kíváncsiak, számukra tehát kétszeresen fontos lenne több és gondozottabb, gazdag könyvállományú fióka működése. Közbenjárásunkat kérik. Mi nem tehetünk többet, mint hogy ezúton nyilvánosságra hozzuk óhajukat. SZÁNTÓ IMRE, BALASSGYARMAT: „Amennyiben" Kiinger András által közölt változási adatokat állandónak tekintem, akkor 67 év múlva, 2049-ben egymillióval kevesebben leszünk, 1580 év múlva 3562-benis egymillió főre fogyunk és 3000 év múlva, 4982 körül már gyakorlatilag nem létezünk. Feltehetően az ÉS sem. De hát akkor kivel fogok én levelezni?” Szellemes, pesszimista számításait nem ellenőriztük. Kérdését azonban lenyűgözően optimistának tartjuk. Kivel fogunk levelezni háromezer év múlva? Vagy kik lesznek akkor az ÉS munkatársai, és a balassagyarmati levelezők, nem tudjuk. A mi reménységünk szerényebb. Annyi, hogy lesz Föld, lesz Magyarország és lesz élet meg irodalom. VAJDA JUDIT, BUDAPEST. Szilveszteri számunk egyik szerkesztői üzenetére reflektálva felhívja figyelmünket, hogy 1981-et az UNESCO nyilvánította Dosztojevszkij évnek. „Bizonyára szép feladatnak tartja minden szakavatott tollforgató a dosztojevszkiji világba való elmélyülést — kampányszerű évfordulók megünneplése nélkül is.” Szemrehányó írásának ezzel az utolsó mondatával tökéletesen egyetértünk. Mi is valljuk, hogy a nőkkel nemcsak a nők évében, a rokkantakkal nemcsak a rokkantak évében, Bartókkal, nemcsak a Bartók-évforduló alkalmából kell foglalkozni. Dosztojevszkij akkor is jelen van — pontosabban lehet — egyegy évfolyamnyi Lét és Irodalomban, ha neve csak utalásként fordul elő egy-egy szövegben. NAGY ANITA, PÉCS. Osztálytársaival együtt ,,borzasztóan érdekesnek” találta január 8-i számunk Hét kazetta című „krimis” történetét, azaz Bokor Péter interjúját Magyary Gyula profeszszorral. Miért csak most ír a Századunk rendezője az És-be? — kérdezik. Valószínűleg vadonatúj olvasó a lapnak. Az elmúlt években több terjedelmes Interjút közöltünk Bokor Péter tollából. 1392. JANUÁR 22.