Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-04-27 / 17. szám - Szabó Andrea: rajza • kép (7. oldal) - Veress Miklós: A mindenség summásai • emlékbeszéd • Elhangzott a József Attila születésnapjára rendezett koszorúzási ünnepségen, a költő IX. Gáb utca 3. számú szülőházában (7. oldal) - Magyar Judit: Fogalmi részegség? Beszélgetés a kamaszéletről • interjú • Vekerdy Tamás, pszichológus (7. oldal)

Szabó Andrea rajza A mindenség summásai Tegnap Iszkázon. Ma a Gát ut­cában, Budapesten, így hozta a sors. Április 10-én, József Attila születésnapjának előtte ezren állnak a hosszan kígyózó dunán­túli falucskát lezáró, csudálatos­ra műemlékesített ház udvarán, annak a költőnek adózva, aki éppúgy volt hűséges Adyhoz, mint József Attilához ebben a század­végi örökhiányos világban, ami­kor a ragadozóktól — gépiektől és emberiektől — csupán a mű­vel azonosuló emberi méltóság mentheti meg a legmagasabb ren­dű élőlényeket. Nem a szándé­koltság — mely a gyanút borít­hatja árnyékként szíveinkre — rokonítja a két költőt, hanem a magyar lírikusokra mindig jel­lemző gyönyörű szándék, hogy „a tündökletesre élezett pengét csókolják meg a hűségesek”. Ki tudja, ki értheti meg ma már, hogy a József Attila 50. születés­napjára írt Nagy László versnek — a korábbinak, az 54 és 56 kö­zött születettnek — ez az idézett üzenete a magyar líra örökös harcaira utal, amikor — vére­sebb? kegyetlenebb? embertele­nebb? — századainkban a költé­szet fényesen tiszta pengéjét ad­ták tovább hűek a hűségeseknek. S nem valamiféle donquijote­­küzdelemhez, szélmalomharchoz, hanem jelképességében is való­ságosan. Az iszkázi parasztfiúnak éppoly joga volt ahhoz az — olykor olvasók és kritikusok által kifogásolt, mert érthetet­lennek bélyegzendő — azonosu­láshoz, mint a Gát utcai prole­tárgyereknek. Ady valódi for­­radalmiságát, a néhai szegényle­gények szabadságát újraélje és értelmezze, tudván tudva, hogy hét szilvafa árnyékában született szilágysági magyarnak is több köze van hozzá, mint a mindig föltörekvő dzsentroidoknak. Adyban és József Attilában — akárcsak e nép igazi mivoltát, szelídségét, és vadságát zené­ben fönntartó Bartókban — fé­lelmes módon látta meg Nagy László a példát és megváltást, amelyhez joguk és áldozati köte­lességük csak a legfényesebb árváknak van. A ferencvárosi proletárfiút isz­kázi kései testvére nevezi a Min­­denség summáslegényének, ám­de nem úgy, mint azok, akik a Mindenséget, mint ciberelevest, kiskanalanként akarták volna al­kalmazott ápolóként fölétetni vele. S mindez nem véletlen. Nem lehet az. Ha megfordítanánk sor­sukat, akkor is arra az igazság­ra juthatnánk. József Attila szü­lethetett volna Iszkáron, Nagy László a Gát utcában, az előbbi fölkerülhetett volna a fővárosba — ahová a fényes szelek sodor­ták —, az utóbbi éppúgy szakadt volna ki a proletárnegyedből a vidéki magyar valóságba, a hagy­­maillatú kisvárosba is, falura is. József Attila költészete is attól lett teljesebb, hogy megismerte a Vidéki tájat, embert, hazává lett ezáltal benne az ország, kései testvére pedig a dunántúli pa­rasztfiú szemével fedezte föl Bu­dapestnek, az országot magába kebelező fővárosnak azt az egy­­egy padlásszobáját, ahol Hölder­lin vascipői kopognak ideiglene­sen dobogó szívünkön. Bármi furcsa, sokszor elját­szottam, hozzájuk méltatlan köl­­tő magam, azzal a gondolattal, hogyan alakult volna József At-Elhangzott a József Attila születés­napjára rendezett koszorúzási ünnep­ségen, a költő IX., Gát utca 3. szá­mú szülőházában. Illa élete, ha nem az Alföldre ke­rül, előbb árvagyerekként, aztán pedig diákként. Mást látott vol­­na-e a tájból, a világból, az or­szágból? Aligha. Hiszen Párizs­ban is megmaradt summásle­­génynek, legföljebb ott érhető tetten alföldisége, amikor az eperfáról ír, s nem a szederfáról. Amíg azonban baráti közelében élhettem Nagy Lászlónak, elhi­tette velem is, hogy nem az a fontos, melyik oldalt dobog az ország szíve, keleten-e vagy nyu­gaton, a lényeg az, hogy itthon dobogjon. A föltétel az, hogy do­bogjon. Míg az iszkázi udvarban tapossuk a döngölt agyagföldet, ha a Gát utcában érinti lábunk óvakodva a padlót — valahai me­­zétlábunknak meg kell éreznie — akár egy őrült Poe-novellában a bűnösnek — a pacemakereket, a makacsul működő és rezgéseket továbbító gépszíveket. József Attila — akinek versei­ben kimutatták, ahogy egyébként egyik szeretett és szerető bátyjá­nak, Kosztolányinak költészetében is lehetne — az a lírikus, aki nem csodagyerekként, hanem mindig is gyerekként hajolt le a sínekre, amelyek a párhuzamos­ság elvét megcáfolva futnak a messzeségbe, s nem másként, mint az alföldi és dunántúli je­genyesorok. Előbb boldog kí­váncsisággal, aztán egyre halálo­sabb elszántsággal, hogy hallja ■— mindegy ferencvárosi pálya­udvar vagy szárszói kisállomás — kilométerekről, fényévekről, mint közeleg a vonat. Amelyet látni nem lehet, de elárulja magát a fémek hihetetlen rezgőképessége által. Ilyen a költészet is: apró remegései az ereje, és olyan pon­tos, mint egy sikoltó lokomotív. Valljuk be itt és most, amit más­kor nem merünk — a legárvább árvákban, a hadd-föl-ne-sorol­­jam magyar költőkben, mindnyá­jan legméltatlanabbul és legér­­telmetlenebbül szenvedő ember­magunkat szeretjük és siratjuk meg újra, újra. Azt a lényünket, aki attól fél és hadonászik, mint a hátára fordult bogár, hogy rohan a kor, mintha féktelen vol­na. Dübörög a föld. Csikorog a vészfék. Álljunk meg. Legalább ünne­pen. Mindazok, akik gyönyörűket várunk és őrülten áhítjuk a sza­bad levegőt, akiknek szép csigo­lyái még az élet gerincére fűzött sor! A hűséges költők szívei fö­lött sétálunk az emlékházak pa­dozatán, mintha régi templomok­ban, ahol kőtáblák alatt alsza­nak az elhunytak. Sokan mond­ják, túl sokan manapság, hogy egyetlen megváltó igazunk csak az emberi magatartás, sokan vall­ják, túl sokan, hogy csupán a mű a fontos. József Attila ötve­nedik születésnapján egy halálá­ban is fiatal költő a magáévá szenvedett esztétikát egy mon­datban összegezte: „Műben az embert ünnepeljék!” Az évekkel későbbi második emlékező vers­ből pedig ennyit tehetünk hozzá: „Segíts, hogy az emberárulók szutykát / erővel győzze a szív / szép szóval a száj.” Béníthassa bár infarktus a szívet, a szájat némaság, a tündökletesre élezett pengét csókoljuk meg hűségesen — ha elkopik is végül, mint az ereklyék! 1984. ÁPRILIS 27. B FOGALMI RÉSZEGSÉG? Beszélgetés a kamszéletrő­l Az ifjúkor mámorító élménye, hogy olyan fogalmakat és jelenségeket szívhatunk magunkba, mint azelőtt és azóta soha. Ki vagyok, miért élek, honnan jövök, hová megyek — az élet alapkérdéseit így nem tesszük fel magunknak többé. De vajon megválaszolásukban szoktunk-e, tu­dunk-e akarunk-e segíteni — erről beszél V­e­k­e­r­d­y Tamás pszi­chológus. — A fiatalnak állítólag semmi nem jó. Pedig utoljára hároméves korában igényelte, hogy ennyire szeressék, vágyódik a család biztonságára, mi­közben a szüleitől menekülni igyek­szik, titkokat őriz, ugyanakkor ezek­nek a feltárására törekszik; tehát ál­landó ellenkezésben él. Erre mondják, hogy magáért a vitáért vitázik. De vajon nem többet jelent ez puszta kö­­tözköd­ésnél? — Arisztotelész az ifjúkort a fo­galmi részegség időszakának nevez­te. Gyújtópontnak. A fiatalember a fogalmak iszonyatos tömegét fogja föl, és persze ettől folyamatos vitat­­kozási vágyban él, mert megrésze­gedik az érdek—ellenérdek kapcso­latoktól. A filozófia kezdő, szofisz­­tikus előiskolája ez, bár mostaná­ban korán elnémul, érzelmi feszült­séggé alakul, hangulattá módosul. A mai kamaszok valójában létfor­májukban, öltözetükben és rajon­gásaikban találnak egymásra. Kom­munikációs jeleket váltanak egy­mással, amiket nem értenek meg egyértelműen, és nem is magyaráz­zák meg őket. De bizonyos érzelmi összehangolódás alakul ki közöttük, amelyre szükségük van. Mindennél nagyobb szükségük. A színházból, moziból, televízióból áradó képiség már egész fiatalon eljut hozzájuk, megfosztja őket a szótól, sokszor az olvasástól. A felnőttekkel is nehe­zen kommunikálnak. Azt mondják, ők — a felnőttek — úgysem arról beszélnek, ami bennük van. Ha­zudnak. — Igazuk van? Vagy csak beképze­lik maguknak? — A felnőtt csak akkor lehet jó nevelő, ha azonos önmagával, ha kongruens személyiség. Szavaival és gesztusaival valóban azt fejezi ki, ami benne él. A gyerekek rögtön megérzik rajtunk, ha nem őszintén nyilvánulunk meg. Ha kiskoruktól kezdve hazudunk, legyen a kérdé­sük szexuális témájú, vagy­­az, hogy hol a nagypapa. A nagypapa, aki meghalt, de kíméletből nem m­ond­­juk. Máskor meg elmegyünk velük sétálni, és aztán hirtelen a fülor­vosnál kötünk ki. Nem gondolnánk, de ha ezek a hazugságok rendszert alkotnak, helyrehozhatatalanok. Sajnos, nálunk különösen rendszert alkotnak, mert nem értünk hozzá, hogyan kell a gyereket úgy tájékoz­tatni, hogy a világ felfoghatatlan jelenségeivel kapcsolatban ne nőjön a szorongása, hanem csökkenjen. — Beszélgessünk iskolásokról című könyvében ezt az úgynevezett porosz­­rendszerű nevelés hibájaként említi. Valóban rendszer ez vagy egyszerű beidegződés? — Visszaáshatunk akár évszáza­dokra, milyen mértékben volt ural­kodó társadalmunkban, nevelé­sünkben a képmutatás meg az ál­szentség. Jellemző például az 50-es évek hipokrízise a testi fenyítésssel kapcsolatban. Azt mondták: testi fenyítés pedig nincs. Gyereket soha senki nem üt egy szocialista or­szágban. Valójában a felnőtteket is ütötték. Volt és van testi fenyítés az iskolában és a családban is. So­kat vitatkoztak a tudósok arról, hogy a kamaszkor és az ifjúkor mennyire kötődik kultúrához, civi­lizációhoz. Régebbi korokban a ti­zenhárom éves fiúgyereket már férfivá avatták és vándorútra in­dult; ezelőtt száz-kétszáz évvel a fiatalok pedig már tizenhat-tizenhét éves kortól érettekké váltak, tizen­nyolc éves korukra esetleg egzisz­tenciát alapítottak. Ma viszont a meghosszabbodott tanulási idő kö­vetkeztében huszonöt-huszonnyolc éves korig is kitolódhat az önálló életkezdés és családalapítás. — Így keletkezik a kitolódott ka­maszélet, a tíz-tizenöt éves késleltetés. Jó megoldás? — A kamasz legjobban azt sínyli meg, hogy nem kap semmilyen vi­lágképet. A természettudományos világképet nem lehet úgy megra­gadni, ahogyan a régi mitikus vi­lágképet — egészében — lehetett. Az óvodás még megélheti a mesét, tündérrel, sárkánnyal; még a kisis­kolásoknak is ott vannak az indiá­nok, a kamaszt viszont nem kínál­juk meg a világképeknek bizonyos választékával — nem vonultatjuk fel előtte, mi mindent gondolt az emberiség ez alatt az ötezer év alatt. Önmagáról, az emberről és a világról. Ebben a korban kellene elkalandozni a mitológiában, a fi­lozófiában, és nemcsak az iskolai tananyag szintjén. Az ember úgy fejlődik, úgy tanul bele a társada­lomba, hogy bizonyos mintákkal azonosítja magát. Ezeket a mintákat utánozza, beépíti önmagába. Az azonosításnak mint pszichológiai mechanizmusnak azonban van olyan része, amit kevésbé szoktak figyelembe venni. Amikor beépítet­tem már magamba a mintát, akkor eltaszítom magamtól a mintaadót. Tehát én vagyok már az, aki akar — és szembeszállok azzal, aki a mintát adta. Ezért a jól nevelő szülő vagy pedagógus is kiteszi magát annak, hogy időről időre „el­taszítsák”, hogy folytonos vitákkal és kételyekkel meggyötörjék. — Mi van olyankor, ha mindez for­dítva történik? Ha a gyerek nem lát maga körül jót, ha nem épít magába mást, csak negatív mintát? — Németh László írja, hogy túl korán szavaltatjuk gyerekeinket hazáról, anyák napjáról — olyan­kor, amikor ez még csak puszta képmutatás. Nem várjuk ki, nem bírjuk kivárni, hogy a személyiség beérik, és valamilyen helyet elfog­lal a világban, de rettenetesen ko­rán megköveteljük tőle, hogy han­goztassa azokat az elveket, vélemé­nyeket, nézeteket, amelyeknek a valódisága nem érdekel minket. Felvételi vizsgán, iskolai szituációk­ban is ugyanez a helyzet. Az alkal­mazkodást is azon mérjük, tudja-e, mi az, amit hangoztatni kell, tud­ja-e tartalom nélkül hangoztatni. Az iskolai osztályzási rend pilla­natnyilag sem­mit nem mér. Nem méri az élethez való alkalmazko­dást, az intelligenciát, nem méri a tehetséget — hiába van valakinek egészségesen nagy cselekvésbeli in­telligenciája, ha a beszédkészsége a családi körülményei miatt kicsi, nincs módja, hogy azt kamatoztatni tudja. Egyébként Lewin híres kí­sérletéből tudjuk, hogy demokrati­kus légkörben rendkívül megnő a munkaintenzitás, mert a részt ve­vők bizonyosak lehetnek benne, hogy teljesítményük méltánylásra talál. — Tehát a demokratikus szituációk­ban alig más az emberek teljesítmé­nye akkor, ha ellenőrzik, mint ha nem ellenőrzik őket? — Valamivel természetesen ki­sebb, de ez elenyésző, alig néhány százalék. Tekintélyuralmi, antide­mokratikus légkörben a dolgozók­nak szinte egyáltalán nincs tárgyi érdeklődésük. Kizárólag az alá-fö­­lérendeltségi kapcsolatok rendszere érdekli és foglalkoztatja őket. Tö­kéletesen tisztában vannak azzal, hogy előbbre jutásukat nem a tel­jesítményüktől remélhetik, hanem kapcsolataiktól. Eredményeik gyön­gék, ha nincs ellenőrzés, munkain­tenzitásuk alacsony, az ellenőrzés­nél azonban elképesztően megug­rik. Természetesen a „kapcsolat” itt nem valami személyes érdeklő­dést vagy rokonszenvet jelent, ha­nem szövevényes és részben kiis­merhetetlen rendszert. — Amit a fiatalok is jó korán meg­ismernek. És elkedvetlenednek.­­ A fiatalság irányzatait egy idő óta szubkultúraként is szokás em­legetni. Évtizedről évtizedre meg­megújuló ideológiai formációi: a beat, a hippi, a punk és a többi mozgalom. Kerouac­htonjából, Ginsberg Üvöltésén át máig vala­mennyin végigvonul a mítosz iránti igény, és egy hármas törekvés. Ki ebből az árutermelő közegből, ahol mindenki csak új holmik megvá­sárlására törekszik; visszafordulni a múlt nagy tanítóihoz, az indiai risikhez, Buddhához, Konfuciusz­­hoz, Lao-ce-hez, Szókratészhez, Jé­zushoz; valamint kapcsolódni azok­hoz, akik szabad individuumként alkotnak szabad közösséget. Kicsit az utópista szocialistákhoz hason­líthatók valamennyien. A fiatalok egy része, ezek a fiatalok nem akarják értéknek elismerni a fo­gyasztást, és újra meg akarják vizs­gálni a végső és alapvető kérdése­ket. Újra akarják megépíteni vi­szonyukat a természethez, a világ­mindenséghez és a másik ember­hez. Persze legalábbis életüknek ezekben az években, szintén sokan „megokosodnak”. De félő, hogy nem igazán jól okosodnak meg — minthogy nem találtak felnőtt partneri vitáikhoz, nemigen volt, aki szóba álljon velük. A kamasz látása egyébként is hirtelen élessé válik, és összezsugorodnak szemé­ben a szeretett szülők és tanárok, akikkel kíméletlenül közli is — ha lehet velük közölni, ha érdemes velük közölni — a véleményét. Ugyanakkor rettenetesen igényli, hogy legyen egy ideálja, akiért ra­jonghat, akit követhet. — Vannak követhető mintaképek? — Választhat pótlékokat a tánc­­dalénekesektől a sportolókig, de főleg a pop-rock énekeseket. Nem azért pótlékok, mintha nem kép­viselnének értéket, de valójában nincsenek jelen személyesen a fia­talok életében. Persze, ehhez gyor­san azt is hozzá kell tenni, hogy még mindig leginkább nekik van személyes szavuk hozzájuk. Sokan azt hiszik, a fiatalokat meg kell győzni. P Pedig csak a saját hitemet kell hinnem — „szembe” velük. Az ifjú hite: a kétely. Hitét én nem húzhatom a fejébe, mint az avatá­si süveget, hanem majd, a kételke­désben, kiküzdi magának. Mind­ehhez azonban felnőtt partnerek kellenének, olyan külvilág kellene, amely a kételynek és a vitának is helyet adna ... Miközben saját hi­tét őszintén képviseli. — Minek? Hiszen ha felnő, úgyis csak azt látja maga körül, hogy az okos ember nem őszinte. Az okos em­ber taktikázik, praktikusan alkalmaz­kodik és gondolkozik. — Mégis, ha azt mondjuk, hogy Magyarországon magas az öngyil­kosok száma, akkor ez, sok más mellett, nemcsak azt jelenti, hogy az önmagukhoz hűségesek nem bírnak hazug légkörben élni. Talán el lehetne gondolkozni azon, hogy sokan saját elvtelenségeiket nem bírják elviselni. A kamaszkori ön­­gyilkosságok hátterében a verést és az érzelmi szűkölködést szinte törvényszerűen megtaláljuk. Érzel­mi biztonságban kezdi a kisgyerek is kibontani értelmi képességeit, intellektuális készségeit. Természe­tesen vannak kivételek, amikor valamilyen érzelmi szorongás szo­rít valakit nagy teljesítményre, de mindig fennáll a kockázat, hogy végül is betegség lesz belőle. — Mi történik azzal, akit úgy nevel­tek, hogy nem tud más lenni, mint azonos önmagával? Mi történik a műiű­vésszel? — Freud szerint a művész olyan neurotikus, aki neurózisát tehetsé­ge révén úgy kompenzálja, hogy abból a társadalom által elismert eredmény születik. Így bekerül ab­ba a társadalomba, sőt annak kü­lönösen megbecsült tagjává lesz, amelybe egyébként — alkalmazko­dóképességének zavarai miatt — nem tudna bekerülni. Azt mond­ják, a művészek a pubertáskorban rekednek meg, hiszen nem tudják felnőtt módon megoldani a konf­liktusaikat, kérdés marad számuk­ra a szerelem, a szexualitás, a lét célja — mindaz, ami a kamasz szá­mára is kérdéses, és ami miatt a kamasz rokon a nagy művészek­kel, filozófusokkal. Ha az ember igazi felnőtté érik, kérdéseinek egy részét megoldja, a többit ottfelej­­ti, vagy nem teszi fel többé. Tíz év múlva — ha még érdekli — való­ban képes lehet a válaszok — vagy inkább: a pontosabban fogalmazott kérdések — közelébe kerülni. Magyar Judit B­raan

Next