Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-04-27 / 17. szám - Szabó Andrea: rajza • kép (7. oldal) - Veress Miklós: A mindenség summásai • emlékbeszéd • Elhangzott a József Attila születésnapjára rendezett koszorúzási ünnepségen, a költő IX. Gáb utca 3. számú szülőházában (7. oldal) - Magyar Judit: Fogalmi részegség? Beszélgetés a kamaszéletről • interjú • Vekerdy Tamás, pszichológus (7. oldal)
Szabó Andrea rajza A mindenség summásai Tegnap Iszkázon. Ma a Gát utcában, Budapesten, így hozta a sors. Április 10-én, József Attila születésnapjának előtte ezren állnak a hosszan kígyózó dunántúli falucskát lezáró, csudálatosra műemlékesített ház udvarán, annak a költőnek adózva, aki éppúgy volt hűséges Adyhoz, mint József Attilához ebben a századvégi örökhiányos világban, amikor a ragadozóktól — gépiektől és emberiektől — csupán a művel azonosuló emberi méltóság mentheti meg a legmagasabb rendű élőlényeket. Nem a szándékoltság — mely a gyanút boríthatja árnyékként szíveinkre — rokonítja a két költőt, hanem a magyar lírikusokra mindig jellemző gyönyörű szándék, hogy „a tündökletesre élezett pengét csókolják meg a hűségesek”. Ki tudja, ki értheti meg ma már, hogy a József Attila 50. születésnapjára írt Nagy László versnek — a korábbinak, az 54 és 56 között születettnek — ez az idézett üzenete a magyar líra örökös harcaira utal, amikor — véresebb? kegyetlenebb? embertelenebb? — századainkban a költészet fényesen tiszta pengéjét adták tovább hűek a hűségeseknek. S nem valamiféle donquijoteküzdelemhez, szélmalomharchoz, hanem jelképességében is valóságosan. Az iszkázi parasztfiúnak éppoly joga volt ahhoz az — olykor olvasók és kritikusok által kifogásolt, mert érthetetlennek bélyegzendő — azonosuláshoz, mint a Gát utcai proletárgyereknek. Ady valódi forradalmiságát, a néhai szegénylegények szabadságát újraélje és értelmezze, tudván tudva, hogy hét szilvafa árnyékában született szilágysági magyarnak is több köze van hozzá, mint a mindig föltörekvő dzsentroidoknak. Adyban és József Attilában — akárcsak e nép igazi mivoltát, szelídségét, és vadságát zenében fönntartó Bartókban — félelmes módon látta meg Nagy László a példát és megváltást, amelyhez joguk és áldozati kötelességük csak a legfényesebb árváknak van. A ferencvárosi proletárfiút iszkázi kései testvére nevezi a Mindenség summáslegényének, ámde nem úgy, mint azok, akik a Mindenséget, mint ciberelevest, kiskanalanként akarták volna alkalmazott ápolóként fölétetni vele. S mindez nem véletlen. Nem lehet az. Ha megfordítanánk sorsukat, akkor is arra az igazságra juthatnánk. József Attila születhetett volna Iszkáron, Nagy László a Gát utcában, az előbbi fölkerülhetett volna a fővárosba — ahová a fényes szelek sodorták —, az utóbbi éppúgy szakadt volna ki a proletárnegyedből a vidéki magyar valóságba, a hagymaillatú kisvárosba is, falura is. József Attila költészete is attól lett teljesebb, hogy megismerte a Vidéki tájat, embert, hazává lett ezáltal benne az ország, kései testvére pedig a dunántúli parasztfiú szemével fedezte föl Budapestnek, az országot magába kebelező fővárosnak azt az egyegy padlásszobáját, ahol Hölderlin vascipői kopognak ideiglenesen dobogó szívünkön. Bármi furcsa, sokszor eljátszottam, hozzájuk méltatlan költő magam, azzal a gondolattal, hogyan alakult volna József At-Elhangzott a József Attila születésnapjára rendezett koszorúzási ünnepségen, a költő IX., Gát utca 3. számú szülőházában. Illa élete, ha nem az Alföldre kerül, előbb árvagyerekként, aztán pedig diákként. Mást látott volna-e a tájból, a világból, az országból? Aligha. Hiszen Párizsban is megmaradt summáslegénynek, legföljebb ott érhető tetten alföldisége, amikor az eperfáról ír, s nem a szederfáról. Amíg azonban baráti közelében élhettem Nagy Lászlónak, elhitette velem is, hogy nem az a fontos, melyik oldalt dobog az ország szíve, keleten-e vagy nyugaton, a lényeg az, hogy itthon dobogjon. A föltétel az, hogy dobogjon. Míg az iszkázi udvarban tapossuk a döngölt agyagföldet, ha a Gát utcában érinti lábunk óvakodva a padlót — valahai mezétlábunknak meg kell éreznie — akár egy őrült Poe-novellában a bűnösnek — a pacemakereket, a makacsul működő és rezgéseket továbbító gépszíveket. József Attila — akinek verseiben kimutatták, ahogy egyébként egyik szeretett és szerető bátyjának, Kosztolányinak költészetében is lehetne — az a lírikus, aki nem csodagyerekként, hanem mindig is gyerekként hajolt le a sínekre, amelyek a párhuzamosság elvét megcáfolva futnak a messzeségbe, s nem másként, mint az alföldi és dunántúli jegenyesorok. Előbb boldog kíváncsisággal, aztán egyre halálosabb elszántsággal, hogy hallja ■— mindegy ferencvárosi pályaudvar vagy szárszói kisállomás — kilométerekről, fényévekről, mint közeleg a vonat. Amelyet látni nem lehet, de elárulja magát a fémek hihetetlen rezgőképessége által. Ilyen a költészet is: apró remegései az ereje, és olyan pontos, mint egy sikoltó lokomotív. Valljuk be itt és most, amit máskor nem merünk — a legárvább árvákban, a hadd-föl-ne-soroljam magyar költőkben, mindnyájan legméltatlanabbul és legértelmetlenebbül szenvedő embermagunkat szeretjük és siratjuk meg újra, újra. Azt a lényünket, aki attól fél és hadonászik, mint a hátára fordult bogár, hogy rohan a kor, mintha féktelen volna. Dübörög a föld. Csikorog a vészfék. Álljunk meg. Legalább ünnepen. Mindazok, akik gyönyörűket várunk és őrülten áhítjuk a szabad levegőt, akiknek szép csigolyái még az élet gerincére fűzött sor! A hűséges költők szívei fölött sétálunk az emlékházak padozatán, mintha régi templomokban, ahol kőtáblák alatt alszanak az elhunytak. Sokan mondják, túl sokan manapság, hogy egyetlen megváltó igazunk csak az emberi magatartás, sokan vallják, túl sokan, hogy csupán a mű a fontos. József Attila ötvenedik születésnapján egy halálában is fiatal költő a magáévá szenvedett esztétikát egy mondatban összegezte: „Műben az embert ünnepeljék!” Az évekkel későbbi második emlékező versből pedig ennyit tehetünk hozzá: „Segíts, hogy az emberárulók szutykát / erővel győzze a szív / szép szóval a száj.” Béníthassa bár infarktus a szívet, a szájat némaság, a tündökletesre élezett pengét csókoljuk meg hűségesen — ha elkopik is végül, mint az ereklyék! 1984. ÁPRILIS 27. B FOGALMI RÉSZEGSÉG? Beszélgetés a kamszéletről Az ifjúkor mámorító élménye, hogy olyan fogalmakat és jelenségeket szívhatunk magunkba, mint azelőtt és azóta soha. Ki vagyok, miért élek, honnan jövök, hová megyek — az élet alapkérdéseit így nem tesszük fel magunknak többé. De vajon megválaszolásukban szoktunk-e, tudunk-e akarunk-e segíteni — erről beszél Vekerdy Tamás pszichológus. — A fiatalnak állítólag semmi nem jó. Pedig utoljára hároméves korában igényelte, hogy ennyire szeressék, vágyódik a család biztonságára, miközben a szüleitől menekülni igyekszik, titkokat őriz, ugyanakkor ezeknek a feltárására törekszik; tehát állandó ellenkezésben él. Erre mondják, hogy magáért a vitáért vitázik. De vajon nem többet jelent ez puszta kötözködésnél? — Arisztotelész az ifjúkort a fogalmi részegség időszakának nevezte. Gyújtópontnak. A fiatalember a fogalmak iszonyatos tömegét fogja föl, és persze ettől folyamatos vitatkozási vágyban él, mert megrészegedik az érdek—ellenérdek kapcsolatoktól. A filozófia kezdő, szofisztikus előiskolája ez, bár mostanában korán elnémul, érzelmi feszültséggé alakul, hangulattá módosul. A mai kamaszok valójában létformájukban, öltözetükben és rajongásaikban találnak egymásra. Kommunikációs jeleket váltanak egymással, amiket nem értenek meg egyértelműen, és nem is magyarázzák meg őket. De bizonyos érzelmi összehangolódás alakul ki közöttük, amelyre szükségük van. Mindennél nagyobb szükségük. A színházból, moziból, televízióból áradó képiség már egész fiatalon eljut hozzájuk, megfosztja őket a szótól, sokszor az olvasástól. A felnőttekkel is nehezen kommunikálnak. Azt mondják, ők — a felnőttek — úgysem arról beszélnek, ami bennük van. Hazudnak. — Igazuk van? Vagy csak beképzelik maguknak? — A felnőtt csak akkor lehet jó nevelő, ha azonos önmagával, ha kongruens személyiség. Szavaival és gesztusaival valóban azt fejezi ki, ami benne él. A gyerekek rögtön megérzik rajtunk, ha nem őszintén nyilvánulunk meg. Ha kiskoruktól kezdve hazudunk, legyen a kérdésük szexuális témájú, vagyaz, hogy hol a nagypapa. A nagypapa, aki meghalt, de kíméletből nem mondjuk. Máskor meg elmegyünk velük sétálni, és aztán hirtelen a fülorvosnál kötünk ki. Nem gondolnánk, de ha ezek a hazugságok rendszert alkotnak, helyrehozhatatalanok. Sajnos, nálunk különösen rendszert alkotnak, mert nem értünk hozzá, hogyan kell a gyereket úgy tájékoztatni, hogy a világ felfoghatatlan jelenségeivel kapcsolatban ne nőjön a szorongása, hanem csökkenjen. — Beszélgessünk iskolásokról című könyvében ezt az úgynevezett poroszrendszerű nevelés hibájaként említi. Valóban rendszer ez vagy egyszerű beidegződés? — Visszaáshatunk akár évszázadokra, milyen mértékben volt uralkodó társadalmunkban, nevelésünkben a képmutatás meg az álszentség. Jellemző például az 50-es évek hipokrízise a testi fenyítésssel kapcsolatban. Azt mondták: testi fenyítés pedig nincs. Gyereket soha senki nem üt egy szocialista országban. Valójában a felnőtteket is ütötték. Volt és van testi fenyítés az iskolában és a családban is. Sokat vitatkoztak a tudósok arról, hogy a kamaszkor és az ifjúkor mennyire kötődik kultúrához, civilizációhoz. Régebbi korokban a tizenhárom éves fiúgyereket már férfivá avatták és vándorútra indult; ezelőtt száz-kétszáz évvel a fiatalok pedig már tizenhat-tizenhét éves kortól érettekké váltak, tizennyolc éves korukra esetleg egzisztenciát alapítottak. Ma viszont a meghosszabbodott tanulási idő következtében huszonöt-huszonnyolc éves korig is kitolódhat az önálló életkezdés és családalapítás. — Így keletkezik a kitolódott kamaszélet, a tíz-tizenöt éves késleltetés. Jó megoldás? — A kamasz legjobban azt sínyli meg, hogy nem kap semmilyen világképet. A természettudományos világképet nem lehet úgy megragadni, ahogyan a régi mitikus világképet — egészében — lehetett. Az óvodás még megélheti a mesét, tündérrel, sárkánnyal; még a kisiskolásoknak is ott vannak az indiánok, a kamaszt viszont nem kínáljuk meg a világképeknek bizonyos választékával — nem vonultatjuk fel előtte, mi mindent gondolt az emberiség ez alatt az ötezer év alatt. Önmagáról, az emberről és a világról. Ebben a korban kellene elkalandozni a mitológiában, a filozófiában, és nemcsak az iskolai tananyag szintjén. Az ember úgy fejlődik, úgy tanul bele a társadalomba, hogy bizonyos mintákkal azonosítja magát. Ezeket a mintákat utánozza, beépíti önmagába. Az azonosításnak mint pszichológiai mechanizmusnak azonban van olyan része, amit kevésbé szoktak figyelembe venni. Amikor beépítettem már magamba a mintát, akkor eltaszítom magamtól a mintaadót. Tehát én vagyok már az, aki akar — és szembeszállok azzal, aki a mintát adta. Ezért a jól nevelő szülő vagy pedagógus is kiteszi magát annak, hogy időről időre „eltaszítsák”, hogy folytonos vitákkal és kételyekkel meggyötörjék. — Mi van olyankor, ha mindez fordítva történik? Ha a gyerek nem lát maga körül jót, ha nem épít magába mást, csak negatív mintát? — Németh László írja, hogy túl korán szavaltatjuk gyerekeinket hazáról, anyák napjáról — olyankor, amikor ez még csak puszta képmutatás. Nem várjuk ki, nem bírjuk kivárni, hogy a személyiség beérik, és valamilyen helyet elfoglal a világban, de rettenetesen korán megköveteljük tőle, hogy hangoztassa azokat az elveket, véleményeket, nézeteket, amelyeknek a valódisága nem érdekel minket. Felvételi vizsgán, iskolai szituációkban is ugyanez a helyzet. Az alkalmazkodást is azon mérjük, tudja-e, mi az, amit hangoztatni kell, tudja-e tartalom nélkül hangoztatni. Az iskolai osztályzási rend pillanatnyilag semmit nem mér. Nem méri az élethez való alkalmazkodást, az intelligenciát, nem méri a tehetséget — hiába van valakinek egészségesen nagy cselekvésbeli intelligenciája, ha a beszédkészsége a családi körülményei miatt kicsi, nincs módja, hogy azt kamatoztatni tudja. Egyébként Lewin híres kísérletéből tudjuk, hogy demokratikus légkörben rendkívül megnő a munkaintenzitás, mert a részt vevők bizonyosak lehetnek benne, hogy teljesítményük méltánylásra talál. — Tehát a demokratikus szituációkban alig más az emberek teljesítménye akkor, ha ellenőrzik, mint ha nem ellenőrzik őket? — Valamivel természetesen kisebb, de ez elenyésző, alig néhány százalék. Tekintélyuralmi, antidemokratikus légkörben a dolgozóknak szinte egyáltalán nincs tárgyi érdeklődésük. Kizárólag az alá-fölérendeltségi kapcsolatok rendszere érdekli és foglalkoztatja őket. Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy előbbre jutásukat nem a teljesítményüktől remélhetik, hanem kapcsolataiktól. Eredményeik gyöngék, ha nincs ellenőrzés, munkaintenzitásuk alacsony, az ellenőrzésnél azonban elképesztően megugrik. Természetesen a „kapcsolat” itt nem valami személyes érdeklődést vagy rokonszenvet jelent, hanem szövevényes és részben kiismerhetetlen rendszert. — Amit a fiatalok is jó korán megismernek. És elkedvetlenednek. A fiatalság irányzatait egy idő óta szubkultúraként is szokás emlegetni. Évtizedről évtizedre megmegújuló ideológiai formációi: a beat, a hippi, a punk és a többi mozgalom. Kerouachtonjából, Ginsberg Üvöltésén át máig valamennyin végigvonul a mítosz iránti igény, és egy hármas törekvés. Ki ebből az árutermelő közegből, ahol mindenki csak új holmik megvásárlására törekszik; visszafordulni a múlt nagy tanítóihoz, az indiai risikhez, Buddhához, Konfuciuszhoz, Lao-ce-hez, Szókratészhez, Jézushoz; valamint kapcsolódni azokhoz, akik szabad individuumként alkotnak szabad közösséget. Kicsit az utópista szocialistákhoz hasonlíthatók valamennyien. A fiatalok egy része, ezek a fiatalok nem akarják értéknek elismerni a fogyasztást, és újra meg akarják vizsgálni a végső és alapvető kérdéseket. Újra akarják megépíteni viszonyukat a természethez, a világmindenséghez és a másik emberhez. Persze legalábbis életüknek ezekben az években, szintén sokan „megokosodnak”. De félő, hogy nem igazán jól okosodnak meg — minthogy nem találtak felnőtt partneri vitáikhoz, nemigen volt, aki szóba álljon velük. A kamasz látása egyébként is hirtelen élessé válik, és összezsugorodnak szemében a szeretett szülők és tanárok, akikkel kíméletlenül közli is — ha lehet velük közölni, ha érdemes velük közölni — a véleményét. Ugyanakkor rettenetesen igényli, hogy legyen egy ideálja, akiért rajonghat, akit követhet. — Vannak követhető mintaképek? — Választhat pótlékokat a táncdalénekesektől a sportolókig, de főleg a pop-rock énekeseket. Nem azért pótlékok, mintha nem képviselnének értéket, de valójában nincsenek jelen személyesen a fiatalok életében. Persze, ehhez gyorsan azt is hozzá kell tenni, hogy még mindig leginkább nekik van személyes szavuk hozzájuk. Sokan azt hiszik, a fiatalokat meg kell győzni. P Pedig csak a saját hitemet kell hinnem — „szembe” velük. Az ifjú hite: a kétely. Hitét én nem húzhatom a fejébe, mint az avatási süveget, hanem majd, a kételkedésben, kiküzdi magának. Mindehhez azonban felnőtt partnerek kellenének, olyan külvilág kellene, amely a kételynek és a vitának is helyet adna ... Miközben saját hitét őszintén képviseli. — Minek? Hiszen ha felnő, úgyis csak azt látja maga körül, hogy az okos ember nem őszinte. Az okos ember taktikázik, praktikusan alkalmazkodik és gondolkozik. — Mégis, ha azt mondjuk, hogy Magyarországon magas az öngyilkosok száma, akkor ez, sok más mellett, nemcsak azt jelenti, hogy az önmagukhoz hűségesek nem bírnak hazug légkörben élni. Talán el lehetne gondolkozni azon, hogy sokan saját elvtelenségeiket nem bírják elviselni. A kamaszkori öngyilkosságok hátterében a verést és az érzelmi szűkölködést szinte törvényszerűen megtaláljuk. Érzelmi biztonságban kezdi a kisgyerek is kibontani értelmi képességeit, intellektuális készségeit. Természetesen vannak kivételek, amikor valamilyen érzelmi szorongás szorít valakit nagy teljesítményre, de mindig fennáll a kockázat, hogy végül is betegség lesz belőle. — Mi történik azzal, akit úgy neveltek, hogy nem tud más lenni, mint azonos önmagával? Mi történik a műiűvésszel? — Freud szerint a művész olyan neurotikus, aki neurózisát tehetsége révén úgy kompenzálja, hogy abból a társadalom által elismert eredmény születik. Így bekerül abba a társadalomba, sőt annak különösen megbecsült tagjává lesz, amelybe egyébként — alkalmazkodóképességének zavarai miatt — nem tudna bekerülni. Azt mondják, a művészek a pubertáskorban rekednek meg, hiszen nem tudják felnőtt módon megoldani a konfliktusaikat, kérdés marad számukra a szerelem, a szexualitás, a lét célja — mindaz, ami a kamasz számára is kérdéses, és ami miatt a kamasz rokon a nagy művészekkel, filozófusokkal. Ha az ember igazi felnőtté érik, kérdéseinek egy részét megoldja, a többit ottfelejti, vagy nem teszi fel többé. Tíz év múlva — ha még érdekli — valóban képes lehet a válaszok — vagy inkább: a pontosabban fogalmazott kérdések — közelébe kerülni. Magyar Judit Braan