Élet és Irodalom, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1984-09-21 / 38. szám - Havas Ervin: Okudzsava történelmi fantáziája. Találkozás Napoleonnal • könyvkritika • Okudzsava: Találkozás Bonapartéval (6. oldal) - Gusztav Tadeusz Wiktor: küldeménye • Gusztav Tadeusz Wiktor (Lengyelország) (6. oldal) - Péter László: A Kozocsa • köszöntő • Kozocsa Sándor nyolcvanéves (6. oldal)
Okudzsava történelmi fantáziája TALÁLKOZÁS NAPÓLEONNÁL Ismét egy Okudzsava-könyv, amely — immár szokás szerint — felborzolta az olvasók és kritikusok kedélyét, szenvedélyes vitában hívekre és ellenzőkre osztva a közvéleményt. Bár Találkozás Bonapartéval című új, „történelmi regénye” már a Druzsba Narodov 1983. 7—8—9-ik számában napvilágot látott, az akkor kirobbant vita a könyvbeli megjelenéskor ismét fölerősödött, hogy azóta se csituljon el. Legújabb művében is híven követi versbe fogalmazott ars poeticáját: „Ne legyen semmi ál, hamis, s se szabvány, séma, minta, / szépségnek, formájának is / szíved legyen a titka.” (Az Élet és Irodalom 1983. december 9-i számában jelent meg a vele készült interjú; ebben már szól regényéről.) Visszapillantva az abház származású, oroszul író Bulat Okudzsava pályájára, első verseitől, majd gitárral kísért dalaitól kezdve a szemben álló vélemények kereszttüzébe került. Egyfelől nyárspolgárinak, banálisnak, másfelől népi ihletésűnek, példás tömörségű, őszinte férfivallomásnak nevezték verseit. Okudzsava, láthatóan nem törődve az elmarasztalással, változatlanul járta a saját útját, versesdalai az elmúlt húsz évben vitathatatlanul népszerűség első vonalába emelték őt és sokak szerint — bár első prózai munkáját harminchét évesen írta meg — regényeivel is a szovjet próza Ajtmatov, Zaligin, Trifonov, Raszputyin fémjelezte első vonalába tartozik, így állhatott elő az a paradoxon, hogy a Találkozás Bonapartéval megjelenése után a szovjet irodalmi lapokban és folyóiratokban közölt nagy számú olvasói levélben ilyen sorok találhatók: „Nem tudom, Bulat Okudzsava miért hagyta ott nagyszerű dalait és tért át a történelmi regényekre. Vajon nem érti, hogy a dal az ő alapvető műfaja — abban már szinte klasszikusnak számít, történelmi regényíróként viszont csak egy a sok közül?..” Egy másik levélben ez áll: „Egy nap alatt olvastam el a folyóirat három számában megjelent regényt, nem tudtam elszakadni tőle, úgy érzem, Okudzsava nagy író. A regény végén zokogásban törtem ki...” A két idézettel csupán a vélemények szöges ellentéteit kívántam érzékeltetni, amelyek ugyancsak felerősödtek a regényíró Okudzsavát illetően. Regényei ugyanis — sorrendben: a Sok szerencsét pajtás (1961), a Szegény Avroszimov (1961), a Merszi, avagy Sipov kalandjai (1971), a Dilettánsok utazása (1980) s végül a Találkozás Bonapartéval (1983) a történelemből merítik témájukat, utóbbi négy pedig kimondottan a XIX. század történelméből — nem hagyományos történelmiregények, nem illenek bele e népszerű műfaj elismert vonulatába, felrúgják a történelmi regény kialakult, kötelező kánonjait. Úgy tetszik, történelmi regényt írni új módon is nehéz, hiszen nem szabad törődni a hagyományból fakadó kritikai értékítélettel, sem az olvasói „elvárással”. Okudzsava új regényében is láthatóan túltette magát e beidegződéseken. A történelemből őt elsősorban nem a nagy mozgásfolyaiatok, totális tablók érdeklik, hanem az emberi; azt hangsúlyozza nemegyszer az események rovására, mert a felelősséget kívánja megmutatni a döntésekért, az események végső kimeneteléért. Vallja, hogy a művészet számára megkerülhetetlen a cselekvő ember morális felkészültségének ábrázolása, mert az érték — mindenekelőtt — erkölcsi kategória. Ennek megfelelően, bár a történelmileg is aggályosan hiteles háttérben felfelvillannak olyan „nagy”, „történelmi” személyiségek, mint a cár és Napoleon, Berthier és Murat marsall vagy Barclay de Tolly és Miloradovics orosz tábornok, de figyelme a hétköznapi életet élő, „egyszerű” embert kíséri, az embert a sors, a háború forgatagában. Így válik nála a külső történés belső lelki kalanddá; ennek az érdekében fokozza a végsőkig a korábbi regényeiben is megcsodált (vagy megbírált) ironikus látásmódot, gunyorosan szabálytalan szerkesztést; ezért ötvöz a regény hétköznapiságával egy egészen sajátos, veretes nyelvezetet, amelyben hol a XIX. századi realista regény, hol a romantikus dráma, vagy éppen a történelmi románc és saját költészetének nyelvi- és stíluselemei olvadnak egységbe. A meglepetések a regény elején kezdődnek. Az első rész ezt a címet viseli: „NI. Opocsinyin szolgálaton kívüli vezérőrnagy, a Moszkvai Muskétásezred volt parancsnokának feljegyzései saját életéről.” Úgy tetszik, ő a regény főhőse. De milyen regényhős a Napóleon elleni honvédő háború förgetegében? Merőben szokatlan. Mintha antihős volna. Így mutatkozik be az első lapokon: „Ötvenöt esztendős vagyok. Tréfa-e? Visszatérhetnék régi ezredemhez, támadásra vezethetném az ellenség ellen, de van értelme? Ha elgondolom, hogy ott időzöm a hideg táborban az aranyéremmel, fűtött illemhely nélkül, keserűvíz nélkül (háromszor naponta, étkezés előtt), meleg borogatás nélkül... Éjszakánként farkasokat riogatni a szakadékban? Nyögni és siránkozni? Vagy hasamra erősített melegítőpalackkal menetelni az ezredzászló alatt? Könnyű rizsleves, párolt bárány helyett, ritka fogaimmal marcangolni a hadbiztosi marhahúst?...” Nem. Opocsinyin ezt nem vállalja. Lemond Pjotr hercegnél, visszavonul birtokára, Lipenykibe. Feljegyzéseiben szinte a szélhámosságig ironizál mindennel és mindenkivel. De mi rejlik e gúnyos hangú jegyzetek, a régimódi fennköltség, a voltaire-i ajkbiggyesztés mögött? Egy terv, amelynek megszállottja lesz, s amellyel felháborítja rokonait, környezetét, ismerőseit", ünnepi ebédet ad a „háború géniuszai”, vagyis Napóleon és tábornokai tiszteletére, akiknek feltétlenül át kell vonulniuk Lipenykin. A cselekmény — ha van egyáltalán — itt feszessé válik. Napóleon vonul Lipenyki felé, a kormányzóságban elterjed a „bitorló és cinkosai” tiszteletére tervezett ebéd híre; a szeretett unokaöccs nem várja meg, míg Napóleon megdicséri a felkínált párokt kecsegét, elutazik Moszkvába; a szomszéd földesúr, Labanov, s a titokzatos szerelmes, Varvara árulónak bélyegzi a volt tábornokot. A terv lényegét ugyanis Opocsinyin nem árulja el senkinek: az ebéd alatt, önmagával és vendégeivel együtt felrobbantja a kastélyt, közben a haza „kitárja hatalmas szárnyait”, a katonák „hurrát!” kiáltanak, s az egész roppant erő hömpölyögni kezd ellenkező irányba”,, vagyis felszabadítja Oroszországot. Opocsinyin kész feláldozni magát; a regényben a képzeletbeli Lipenyki a történelmi Borogyinóval vetélkedik. De az írói „cselvetésnek” ezzel nincs vége. A tábornok-földbirtokos részletesen leírt tervét egy francia dragonyos véletlen golyója meghiúsítja (lám, mily hajszálon függ sorsunk, életünk a háborúban), Opocsinyin pedig az olvasói várakozás ellenére eltűnik a könyv lapjairól, hogy alakja, története már csak levelek, naplók, visszaemlékezések közvetett utalásaiban villanjon fel. Olyan írói fogás ez, mintha Dosztojevszij, magához csalogatva az olvasót Raszkolnyikov eszelős tervével, ott hagyná hősét baltával a kezében, a lépcsőházban, az uzsorás öregasszony ajtajához támaszkodva. Hasonlóan bánik az író a francia énekesnővel, Louisa Bigard-ral is, akinek a regény második részétSzenteli. Az olvasói érdeklődés csúcsán az égő Moszkvából Párizsba küldi és csaknem véglegesen „elfeledkezik” róla. Fel lehet háborodni: miért teszi ezt az író hőseivel? És el lehet töprengeni az emberek kapcsolatáról a történelemben, sorsuk kiszolgáltatottságáról, vagy vállalt cselekedeteikről a kiszolgáltatottság ellenében. Továbbolvasván a regényt, mind határozottabban kiderül, hogy a cselekmény szaggatottsága, vagy hiánya, a sorsok-emberek fel- és eltűnése, a romantikusan titokzatos hevülések, szerelmek, csókok egymásváltogatása, a stílusok kavalkádja tudatos írói koncepció megtestesülése. Eszmei törekvése: a múlt század történelmét emberi sorsokon át a mához, a mai köttudathoz kapcsolni. Formai tekintetben, az írói szuverenitás jegyében hadat üzenni az esztétikai kánonoknak. Okudzsavát egy interjúban „történelmi regényeiről” faggató kérdező, Ő minden esetben kijavítva, így módosította a fogalmat: „történelmi fantáziáim”. A Találkozás Napóleonnal-nak egyébként már készül a magyar fordítása. Bárha minél előbb a kezünkbe kaphatnánk. Havas Ervin Gusztáv Tadeusz Viktor (Lengyelország) küldeménye A KOZOCSA Nem nyelvhelyességi hiba, még csak nem is nyelvjárásias- vág a címbeli névelő. A’nagy a makadám, a szendvics, a röntgen vagy a striznic. Kozocsa Sándor, aki kedden lesz nyolcvanéves, nevét odakölcsönözte egy bibliográfiai műfajnak, a magyar irodalom évi bibliográfiáinak. 1927-ben vette át elődeitől a stafétabotot, s azóta az Irodalomtörténeti Közleményekben, majd különnyomatokban is, a fölszabadulás után pedig önálló kötetekben adta ki egyegy év irodalmi életének tükrét, az íróinkról, költőinkről, műveikről, szóló írások jegyzékét. 1965-től jelent meg az utolsó, 1976 óta — egyetlen embertől már áttekinthetetlen bőségűre szaporodott anyagról — az Országos Széchényi Könyvtár munkaközössége vaskos évi kötetekkel folytatja „a Kozocsák" sorozatát. A névadó, így olvastuk 1979-ben, egyetlen ötéves kötettel kívánja a hiányzó évek elejét (1965—70) pótolni; a közbülső évek anyagát, 1970-ig, az Akadémia Irodalomtudományi Intézetében készülő bibliográfia adja majd. Intézmények csinálják tehát tovább, amit Kozocsa évtizedeken át egymaga végzett. Több mint egy évtizede megkaptam tőle autobibliográfiájának (munkássága önmaga összeállította jegyzékének) két füzetét. Egyik a Világirodalom (1970), másik a Magyar irodalom (1972) címet viseli. Ez megkönnyíthetné életművének áttekintését, ám számomra inkább nehezíti a bőség zavarával. Ízelítőt mégis hadd próbáljak adni belőle. Jellemző, hogy ő is versekkel meg novellákkal kezdte. Nyomtatásban először a Szászváros és Vidéke 1920. április 30-i számában jelent meg A kórházi virág címmel elbeszélése. Számomra külön érdekesség, hogy születésem évében, 1928-ban, és helyén, a Jánoshalmán megjelenő, kuriózumszámba menő folyóiratban, a Bácskai Életben is jelent meg novellája. (A különös folyóirat néhány számát ajándékba kaptam Ilia Mihálytól; tovább is adtam a jánoshalmi könyvtárnak, hadd őrizzék ritka helyismereti anyagként.) Eleinte Kozocsa Sándor is mindent írt. Zenéről, képzőművészetről, versekről, regényekről, drámákról, tudományos könyvekről. Doktori értekezését 1926-ban A magyar újromantikus dráma címmel 170 gépelt lapon írta meg; máig kiadatlan. A fölszabadulás előtt rajtja tartotta szemét a kortárs irodalmon: frissen méltatta Áprily Lajos, Szabó Lőrinc, Juhász Gyula, Győry Dezső, Babits Mihály, Rónay György, Füst Milán, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Radnóti Miklós verseit; Bibó Lajos, Móricz Zsigmond, Zilahy Lajos, Kodolányi János, Török Sándor, Kós Károly, Nyírő József, Tamási Áron, Karinthy Frigyes, Márai Sándor, Németh László, Sőtér István és még sok más író elbeszéléseit, regényeit. Számos forráskiadványt szerkesztett: Kölcsey Antónia naplóját, Kassai Vidtor Emlékezéseit, Jászai Mari leveleit, Vajda János, Justh Zsigmond, Kaffka Margit, Kiddy Gyula írásait gyűjtötte kötetbe. 1933-ban Károlyi Árpád műveinek jegyzékével kezdte el személyi bibliográfiáinak sorozatát, amelyben írók és tudósok életművét vette számba (Riedl Frigyesét, Tolnai Vilmosét, Horváth Jánosét, Halász Gáborét —, többek közt), s amelynek két legjelentősebb alkotása Móricz Zsigmond (1952) és Krúdy Gyula (1964) bibliográfiája. Krúdy műveinek összegyűjtése elképzelhetetlen volt az ő bibliográfiai útbaigazítása nélkül. (Úgy hírlik, neki van a legnagyobb Krúdy-gyűjteménye kis hazánkban.) Joggal nyugtázza a legújabb Krúdy-bibliográfia összeállítója, Gedényi Mihály, neki és az összegyűjtöttművek szerkesztőjének, Barta Andrásnak a Krúdy-életmű megismertetésében a legfőbb érdemet. Munkahelyén, az Országos Széchényi Könyvtárban is lerótta a köteles adót. 1935-ben még olyan dolgozatokat is írt, mint beszámolók az OSZK egy-egy évi kölcsönzési forgalmáról, de letett a tudomány asztalára olyan alapvető művet is, mint az 1911—1920-as évek egyetemes magyar könyvészete. (1939; 2. kiadása 1969-ben) Irodalomtörténeti hasznosságúak a Kisfaludy Sándor, Madách Imre, Justh Zsigmond, Tóth Béla könyvtáráról írottdolgozatai. Bevezetés a bibliográfiába (1939) című könyve a műfaj elméletének egyik alapvető munkája; úgy tudom, ennek alapján lett egyetemi magántanár. A fölszabadult után jelent meg Az orosz irodalom magyar bibliográfiája, amelyet azután a magyar sorozattal párhuzamosan, Radó György társaságában, 1954-ig rendszeresen kiadtak. Közben egy-egy szerző Kozocsához fordult, ha az arab, bolgár, észt, finn, szlovák, s ki tudja fölsorolni, mely nemzet irodalmának hazai befogadásáról, vagy egy-egy író (Miczkiewiczi, Dosztojevszkij, Gorkij, Goncsarov, Casanova, Jack London stb.) magyar nyelven megismerhető műveiről szeretett volna, tájékozódni. Mások könyveinek függelékeiben rendre így jelentek meg Kozocsa változatos bibliográfiái. Mint egy számítógép: a betáplált kérdésekre hetek alatt összeállt milliónyi céduláiból a kívánt szempontú bibliográfia. S mennyi, van még kéziratban! A~ Magyar szerelmes levelek 1976-ban megjelentek, bővítve: a kéziratban még József Attiláé lett volna az utolsó, a könyvben Gelléri Andor Endre 1944 őszén kelt levele is szerepel. De a többi, főként a világirodalom magyar recepcióját,a nemzeti irodalmak és világirodalmi klasszikusok hazai tolmácsolását föltáró kéttucatnyi bibliográfia alighanem kiadatlan marad, de tán így is megtermékenyítheti a további kutatást. Öt éve e hasábokon Botka Ferenc köszöntötte a fáradhatatlan szorgalmú, fogalommá vált bibliográfust, személyes élményeivel színezve méltatását. Én sohasem találkoztam vele. Levelet váltottunk, vitánk is volt egyben-másban, de nem adódott alkalom kézfogásra. Hadd pótolom most jelképesen, kívánva, hogy életművének betakarításában még sokáig sok öröme teljék. Péter László 1984. SZEPTEMBER 21.