Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-16 / 33. szám - Baranyi Ferenc: Ring • vers (7. oldal) - Hajtmanszky Zoltán: fotógrafikája • kép (7. oldal) - Zay László: Lengyel tanár úr • köszöntő • Lengyel Dénes hetvenöt éves (7. oldal) - Mezei András: Egészséges-e az élet? Beteg-e az irodalom? • interjú • Dorogi Zsigmond, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztőségének vezetője (7. oldal)
BARANYI FERENC: Ringv Gerelye® Endre augusztus 15-én töltötte volna be ötvenedik életévét. Higgyétek, jobban jár, aki az első menet elején kerül padlóra. Nyerni itt magunkfajtának nincs remény, a teljes kilenc percet átverekedni botor dolog: olyan mindegy, hogy kiütött leszel vagy csak lepontozott. S ha mégis volt legény, aki össze csak gong előtt esett, törött állkapcsot, orrsövényt summázva tört gerinc helyett, oda se nézett a világ, csak tökmagozott, mialatt rászámolt irgalmatlanul a földön fekvő áldozat. ----------------------------------------------------------------------- Hajtmanszky Zoltán fotógrafikája Lengyel tanár úr Nem hiszek a lexikonnak, sem a naptárnak. Hihetetlen, lehetetlen. Lengyel Dénes hetvenöt éves. Előkeresem a budapesti II. ker. M. kir. Állami Toddy Ferenc Gimnázium értesítőjét az 1937/38. iskolai évről. Az iskolai év lefolyása, fontosabb eseményei cím alatt ez áll: Augusztus 29. A tanári testület alakuló értekezlete. Lengyel Dénes dr. tanár megkezdi működését. Szeptember 3. Az iskolai év ünnepélyes megnyitása. Aznap találkoztunk először, az első osztálynak ő lett a főnöke. Eszerint akkor huszonhét éves volt már, de én, a tízesztendős elsőosztályos, nem éreztem, s nem láttam Lengyel Dénesben a felnőttet. Most sem tudom elhinni, hogy már hetvenöt éves, hiszen szinte semmit nem változott azóta. Előveszem a könyvespolcról a Székely Színház című kis füzetet, nézem az ajánló, s megtisztelő sort: ...... kedves tanítványomnak adom emlékül, 1943. nov. Lengyel Dénes.” És melléteszem a képeslapot, az idén júniusban írta: betűi semmit sem változtak. A lexikonból tudom, de emlékeimből is, hogy az ötvenes évekig tanított középiskolákban, aztán a Központi Pedagógus Továbbképző Intézet magyar tanszékét vezette, később a Petőfi Irodalmi Múzeum helyettes főigazgatója lett. Nekem mindig is Lengyel tanár úr maradt. ő szerettette meg velem a tudást: irodalmat, művészetet, humánumot. Huszonhárom esztendős volt, amikor „hatalmas munkába” kezdett: ekkor jelent meg első könyve, Ovidius és a francia renaissance címmel. A Magyar Irodalmi Ritkaságok 61. kötetében, Toldy Ferencről szólván, a bevezető utolsó sorai, akárha Lengyel Dénes ars poeticája: „A kiragadott szemelvények csak virágszálad a hatalmas alkotásnak, közlésük az egésznek megkedveltetését tartja céljának”, így adta közre Árgirus históriáját: „Addig-addig forgattam a régi könyveket, míg innen is, onnan is kiválogattam a leghívebben megőrzött szépségeket, hadd szerezzenek igaz gyönyörűséget a mai olvasónak.” Így gyűjtötte együvé, négy kötetben, a magyar történelem mondáit és a nép ajkán élő emlékeit, „hogy abból erkölcsi szemlélet bontakozzék ki”. Ókori bölcsek írásaiból szemelgetett, s a kötet: „erkölcsi kézikönyv”. Nemcsak az írása olyan, mint csaknem fél évszázaddal ezelőtt, a tekintete is. A tisztaság és a tisztesség tartja meg fiatalnak hetvenötödük évében is, az a tisztaság és tisztesség, amit megannyi tanítványának adott élőszóban, könyveiben, mindig nyíltan, mindig igazat szólva. Egyik könyvében olvasom: „ .... egy nemzedéket szeretne a szép, boldog és becsületes élet titkára megtanítani.” Tanár úr kérem, hadd javítsak bele a sorba: sok nemzedéket tanított szép, boldog és becsületes életre. Köszönjük. Zay László 1985. AUGUSZTUS 16. MEZEI ANDRÁS: EGÉSZSÉGES E AZ ÉLET? BETEG-E AZ IRODALOM? Milyen jelenségek aggasztják ma az írókat, irodalmárokat? Mért aggódnak ma a szerkesztők, könyvterjesztők , a magyar kultúra munkásai? Mi világjelenség? Mi speciálisan magyar? Az Élet lett hűtlen az Irodalomhoz, vagy az Irodalom pártolt volna el az Élettől? Dorogi Zsigmond, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztőségének vezetője szerint baj van az irodalmi életben. Az idén nyolcadik alkalommal rendezte a Magyar Rádió az Országos Előadó Fesztivált, a vers- és prózamondó versenyeket. Az előadók a megmondhatói, hogy számos új irodalmi mű nem vonz, hanem taszít. Az irodalombarát közönség, ha így megy tovább, feláll a székből, távozik. A költőknek és az íróknak rá kellene ébredniük arra, hogy műveik ma már nem kizárólagosan a betű, a nyomtatás közvetítésével terjednek. Nem volna szabad olyannyira elszakadniuk az előadhatóságtól. A gépi közvetítés térnyerésével szemben igaztalan volna szembeállítani kötetek csökkenő példányszámát, de aggódom, mert mind több az olyan vers és az olyan próza, amelyet nem tud sikerre vinni a gépi közvetítés sem, mert objektíve érthetetlenek, mert nem szólnak semmiről. A vers- és prózamondó színészek számára hihetetlenül megnehezült a válogatás. A művek rejtjelesekké váltak. Ha a jövő olvasója az irodalomból szeretné megtudni, hogy mi történt Magyarországon a huszadik század második felében, igaza lesz Illyés Gyulának, hogy az irodalomból nem fogja megtudni. — Talán türelmesebbnek kellene lenni. — Egyetértek. Igen, mi nyitottsággal fogadtuk a neoavantgard, a posztmodern irányzatokat. Reméltük, hogy elkésettségük ellenére is hoznak valami újat, de alig-alig hoztak. Az előadóművészek arról panaszkodnak, hogy ha a fiatalabb évjáratú költők verseit mondják, tíz perc múlva a közönség mozgolódni kezd. — De hát fogalmazd meg, hogy mi a te bajod? — Az a bajom, hogy a gyorsan változó versdivatok még csak nem is versek, nem is divatok. Mintha csak arra lennének jók, hogy bennük tehetség szikrája nélkül is meg lehessen szólalni. Az a bajom, hogy nehezen megszerzett versolvasókat szoktatnak le a költészet szeretetéről. Hogy ma már azt veszem észre: a költők sem olvassák el egymás verseit. Nem olvasnak, csak írnak? Ha egy dilettáns sokat ír, arra azt mondják, hogy gráfomén. A profit, ha fecseg is, termékenynek nevezik? — Az egyik olvasó azt javasolta: értékeljék föl a mai magyar költészetet azzal, hogy a költők évente maximum öt verset publikálhassanak. Egy-egy vers hossza száz sornál ne lehessen több. Vezessük be a diktatúrát? Nem ártana bevezetni a jó ízlés „diktatúráját”, mert az érthetetlen és mondhatatlan művek áradatából az előadók nem tudnak választani érthetőt és mondhatót. Nem merik megkérdezni: miért beteg a magyar irodalom? Az ilyen gazdagok vagyunk? című könyvedben bezzag bátor lehettél! A Magyar Kockában bátor lehettél! — Miért nem vagy bátor a saját közegedben is? — Talán mert én is „közeg” vagyok. Talán, mert saját közegében a „közeg” odáig se tudhat eljutni, hogy bátor lehessen. De gondolj utána: a költészet ma már nem valláspótlék, nem publicisztikapótlék, jobb híján nem is cselekvéspótlék. Nem pótolja a filozófiát, a természettudományt. A líra feladata arra. Lehet, hogy ez újabban megzavarja a költőket? — Úgy látom, az irodalom kezd lemondani arról, hogy az emberről az emberhez szóljon. A magyar irodalom, a magyar költészet helyzete megváltozott. Aggódom, nem vészharangot kongatok. — Hallom, hogy sokak szerint alig-alig van mai magyar irodalom. A bestsellerek kivétel nélkül dokumentumregények, szociográfiák, memoárok. A magyar novella után — írják —, meghalt a regény. A mai magyar költészet elszakadt attól a relatív közérthetőségtől, mondják, mellyel a hatvanas és a hetvenes években tömegeket vonzott. Mind kevesebb olvasó keres igazi irodalmat, állítják a könyvterjesztők, akik szerint lassan már nincs is mit terjeszteni, mert amit eddig a költészet, a novella, a regény rejtett magába, azt „irodalmiaskodó körítések” nélkül is megkaphatják a történelmi iratokban, riportokban, memoárokban. A maga „elorzott” jussát az újscrírás is visszavette az „irodalomtól”. Ma már a publicisztikának sincs szüksége arra, hogy rébuszokba vagy versekbe rejtse el önmagát. — Ismerek komoly, felelőségteljes szerkesztőket, akik a könyv szerkesztésekor jó előre tudják, hogy az adott verseskötetet, antológiát egyenesen a zúzdának szerkesztik, mert — még ha van is valamiféle színvonala — senki se fogja megvenni. Az adott könyvnek nincs kereslete. — Ilyen is akad, de általában nem arról van szó „csupán”, hogy megszűnőben van az eddigi kiadáspolitika? — Nem tudom. A magam posztján azt tapasztalom, hogy baj van. Valamiről nem beszélünk, holott beszélni kellene. Ideje volna a magyar irodalomnak foglalkoznia önmagával, mert ha nem teszi, csakhamar abba a kínos helyzetbe kerülhet, hogy nem is lesz irodalmi esemény, nem is lesz miről beszélni... — De volt-e az utolsó évtizedekben igazi kiugró esemény a világirodalomban? Nincs jogunk és okunk feltételezni, hogy nem volt, de hogy semmi értékben, vált igazán irodalmi eseménnyé, azt az irodalmi Nobel-díjak számbavételével is regisztrálhatjuk. Magyar jelenség ez? Vagy világszerte győzött volna a gépi közvetítésű kultúra? A tudomány és a technika forradalmának mai időszakában a technikai civilizáció imádatába torkollna minden humán jellegű érdeklődés? Az iparosodott világ emberiségét csakis az információs korszakba való átmenet bűvöli? Az érzelmi megismerés határainak további tágítása, maga az ember ma már exkluzív rétegeket sem érdekel? — Engem a magyar irodalom sorsa érdekel. Ezért kérdem: mikor volt igazi esemény idehaza egy új regény? Mi a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának munkatársai, velünk együtt az előadóművészek inkább csak ösztöneinkben érezzük mindezeket a tényeket, veszélyeket. Amit biztonsággal meg tudunk fogalmazni, az egyetlen szóval elmondható: testközelséget! Előadható, mondható műveket! Személyes, szubjjktív erők közvetlen hatásával kell megtartani az olvasó embert. — Hová szorult vissza az irodalmi művek olvasása? Olvasnak-e még, és kik olvasnak ma igazi irodalmat Magyarországon? — A közönségben van még fogékonyság. Mi a Magyar Rádió szervezésében évente harminc nyilvános irodalmi műsort rendezünk országszerte. Tapasztaljuk: a gépi közvetítésű kultúra terjedésével arányosan nő a testközelségbe hozott kultúra igénye. Épp ez az igény vezetheti vissza a közönséget a könyvhöz. De baj van. A mai irodalomban mind súlyosabbak a válogatási nehézségek. A negyvenen aluli korosztály okozza a legfőbb gondot. A legtöbb vers nem szól semmiről. Képrendszerük sem „érthető”. Nincs indulatuk. Dobogón, színpadon egyszerűen „eladhatatlanok”. Mi lesz öt-tíz év múlva a magyar költészet jövője Magyarországon? — Öt-tíz év múlva? A verseskötetek átlagpéldányszáma már ezer alá zuhant. — Mi történt, hogy a megkésve kiadott Herczeg Ferenc, noha erre számítottak, nem adható el százezres példányszámban, pedig sokak szerint a második világháború előtti magyar kommersz irodalmi színvonala veszélyes versenytársa lehet a mai nem kommersz irodalomnak. Az történt, hogy Csathó Kálmánnal, Herczeg Ferenccel a kiadáspolitika lekéste a vásárlóképes olvasókat. Mindazok, akik tíz éve még megvették volna fizetésükből ezeket a könyveket — most jobbára vékonypénzű nyugdíjasok. A mai fiatalság nem érdeklődik irántuk, pedig igazad van, ma is meglepő, hogy az egykori harmadvonal olykor tudott úgy írni, mint az első vonal — „csak” a világképük volt sekélyesebb ... — Kell lenni mélyebb oknak. — Miért nincs sikerük a kitalált történeteknek? Miért van sikere a tényirodalomnak? Mi választ ad erre az irodalomtudomány? Írók halálakor megjelennek nekrológok, de műfajok halhatnak meg nekrológ nélkül? — Kell lenni még mélyebb oknak. — Mondhatni, hogy elpolitizálta magát a magyar irodalom? Hogy a dogmatikus korlátok leomlásával, melyek mint korlátok művészetet is szültek, a parttalanság, a minőségtelenség vitte el a korlátoktól való megszabadulás hasznát? Hogy mindazok, akik hivatásuk magaslatán álltak korábban, mint egy adott irodalompolitika lektorai, ízlésükre hagyatkozva tragikusan elbizonytalanodtak? S már semmire se merik rámondani, hogy jó vagy rossz? Mondhatni-e, hogy épp ez a bátorító, lebeszélő, vadhajtásokat okosan nyesegető SZERKESZTŐI ízléskultúra hiányzik? Hogy a szabadság valamiféle anarchiába torkollott,melyben költői áldivatok váltogatják egymást? Nincs indíték. Nincs késztetés. Az objektíve érthető vers már „korszerűtlen”nek ítéltetik. „A mai modern költő már nem ír metaforát” — olvastam egy verseket visszaküldő lektori jelentésben... De lehetetlen, hogy megszűnt volna a jóról való kritikai tudás. Lehetetlen, hogy ne működne a nemzet irodalmába rejtett értékmérő. Hogy az értéktudat jogfolytonossága „szét lenne verve”. Hogy senki ne tudná ma már, mi a jó?! — Úgy tagadsz, mintha állítanál. — A magyar irodalomtörténet a megmondhatója, hogy ritkábban születik olyan ember, aki tudja, hogy mit és kit érdemes támogatni, mint akit támogatni érdemes. — De ha baj van a felelősség vállalásával... — Igazad van: valamikor az „ezoterikus”, a „modernista” vers is politikai vétségszámba ment. A jó lektor szelektált. Most azonban sok szerkesztő inkább csak az efféléket veszi szívesen. Ha egy vers semmit se mond, abból nem lehet baj? — Mi változott? Mi maradt változatlan? — A világ hihetetlen gyorsasággal változik velünk, de az irodalom lemaradása, adóssága, úgy látszik, változatlan. Az elmúlt negyven esztendő élményanyagából heroikus és tragikus hősök léteznek a köztudatban, de nem léteznek az irodalomban. A maga heroikus és tragikus figuráival ez az irodalom nem tud azonosulni? — Az azonosulás kulcskérdés, de az irodalom másban is türelmes. Ki tudja várni, amíg az emberiség torkig lesz már az események, információk szimpla áradatával. — Csakhogy a tömegeket ma jobban érdekli az ismeretterjesztés. Jobban lebilincseli a népszerű tudomány. Miért van az, hogy a memoárirodalom mindebben előbbre tart? Hogy a memoárirodalom fogyasztásában a tömegek az elmúlt negyven esztendővel igenis azonosulnak. — Lásd a Tények és tanúk sorozat? — Az emberiség miért olvasson regényt, ha a tévé behoz egy túszdrámát, vagy egy helyi háborút? — Sokféle veszélyről szólnak a világ tudósai: háborús katasztrófákról, ökológiai világveszélyről. De arról kevés tudós szól, hogy miyen katasztrofális lehet az iparosodott, a tudományosan és technitikilag forradalmasult világ elszakadása a humán kultúrától. A művészetektől. Azoktól az ,,eszközöktől”, amelyekkel az ember önmagát ismerheti meg. Ha féltjük a természetet, kitől féltjük, ha nem saját természetünktől? Mert miközben a „tudatunktól függetlenül” is létezők egyre kiszámíthatóbbakká válnak, mi magunk leszünk önmagunk számára kiszámíthatatlanabbak! Hol vannak azok a „zöldek”, akik ezt, tűznék zászlajukra, hogy mentsük meg az emberi természetet?! IFI------------------ÉLETELIT IRODALOM 1 1