Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-12 / 37. szám - Vészi Endre: Az emberi csoda • vers (7. oldal) - Györgydeák György: Délegyházi anziksz • kép (7. oldal) - Pomogáts Béla: Hommage a Felczak • Hungaro-Polonica: Tanulmányok a magyar-lengyel történelmi és irodalmi kapcsolatok köréből (7. oldal) - Domokos László: Csontváz az almáriumban. Beszélgetés az ősrégészet újdonságairól • interjú • dr. Trogmayer Ottó kandidátus, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója (7. oldal)
VÉSZI ENDRE: Az emberi csoda Még mindig tele a mellem a torkom felkiáltásokkal mennyi változat örömre gyászra micsoda gyerekes artikuláció elemi szertelenségek Egy naiv szoborarc elrajzolt gyönyöre szemem és szájam körül érintkezve a kimondhatatlannal , az emberi csodával melyet az isten magát mintázva teremtett Búcsúzni illenék s kitárom magam a befogadásnak öröm és fájdalom ellen védtelen vagyok térdelnék a járdán a kátrányillatban az előttem vonuló szépség előtt egy ókori metszésű mandulaszem egy hűvös holdsütött homlok fiatal fákat idéző fiúk és lányok bűvöletében Egy okos mondattól megittasulva újjászületve egy beszélgetéstől egy gyengéden érintő kézben feledve kezem de egyértelműen mint élesre köszörült kés a kövön Györgydeák György: Délegyházi anziksz Hommage a Felczak Három esztendeje jelent meg Varsóban Waclaw Felczak magyar történelmi összefoglalása. A szakértők szerint az egyik legjobb kézikönyv, amely egy idegen szerző műveként tekinti át a magyar históriát. De hát idegen-e Waclaw Felczak, aki oly sok tanulmányt és több önálló munkát szentelt történelmünknek, jól ismeri nyelvünket és kultúránkat, és oly otthonosan mozog a magyar szellemi életben, akár a fiatalabb tudósnemzedék körében is? Személyéről és munkásságáról — pontosabban a bennünket leginkább érdeklő adatokról — az a beszélgetés tájékoztathatja az érdeklődőt, amely a Felczak hetvenedik születésnapja alkalmából közreadott Hungaro—Polonica: Tanulmányok a magyar—lengyel történelmi és irodalmi kapcsolatok köréből című emlékkönyv bevezetőjeként olvasható. Kovács Ist- István, a kiváló költő és polonista ennek során a lengyel tudós magyar kapcsolatai felől érdeklődik. Mint megtudjuk, Felczakot ötven esztendős barátság fűzi hozzánk. A poznani egyetem ifjú hallgatójaként kezdett magyarul tanulni, 1936-ban részt vett a debreceni nyári egyetem kurzusán, 1938-ban a lengyel kormány ösztöndíjával az Eötvös Kollégiumba került, s Lengyelország hitlerista lerohanása után ő lett a honi ellenállási mozgalom és a londoni emigráns kormány egyik öszszekötője, illetve az állandó budapesti lengyel képviselet egyik szervezője. Mint ilyen, a politikai élet sűrűjében tevékenykedett, számos kalandos esemény hőse lett, közeli kapcsolatba került a történelemmel, és szerepe volt a Kállaykormány és a londoni lengyel emigráció titkos kapcsolatainak létrehozásában is. Vagyis azokban az erőfeszítésekben, amelyek arra irányultak, hogy Magyarország váljék ki a német fasizmus oldalán viselt háborúból. Amit Felczak ezeknek az éveknek az eseményeiről elmond, az mindenképpen fontos történelmi adalék, s tartalmasan egészíti ki az elmúlt esztendőben megjelent Barátok a bajban: Lengyel menekültek Magyarországon 1939—1945 című dokumentumkötet anyagát. (Nem is értem, hogy az eredetileg 1981-ben a Tiszatájban megjelent interjút miért nem vették igénybe a kötet szerkesztői.) Waclaw Felczak — a beszélgetés is mutatja — legjobb lengyel barátaink közé tartozik. Ma is azon fáradozik, hogy a hagyományos magyar—lengyel barátságot erősítse, s korszerű tartalommal töltse meg. Illő tehát, hogy születésnapján köszöntse őt a hazai tudományos élet: ezt a tisztelgést végzi el a szóbanforgó tanulmánygyűjtemény, amelynek külön érdekessége, hogy néhány fiatalabb kutató „magánkezdeményezése” nyomán jött létre, és a Soros Alapítvány támogatásával, az MTA Irodalomtudományi Intézete kelet- és közép-európai szellemi kapcsolatokat és párhuzamokat kutató programjának keretében látott napvilágot. A tanulmányok a lengyel—magyar történelmi és kulturális kapcsolatokat, a közép-európai nemzeti mozgalmak történeti viszonyait, illetve a nemzeti identitás témakörét tárgyalják. Szerzőik között elsősorban a „középnemzedékhez” tartozó történészek, irodalomtörténészek, elsősorban természetesen a mind gazdagabb hazai polonisztika képviselői kaptak helyet. A többi között Barta Gábor, Bojtár Endre, Borsi-Kálmán Béla, Gergely András, Kósa László, Szegedy-Maszák Mihály, illetve a szerkesztés munkáját is végző Kiss Gy. Csaba és Kovács István írásaival találkozunk. De értékes írói vallomások is olvashatók a kötetben, például Csoóri Sándor esszéje Tadeusz Nowak költészetéről vagy Göncz Árpád jegyzetei Zbigniew Herbert esszéihez. A tárgyalt kérdések között olyanokkal találkozunk, mint a fejedelmi Erdély lengyel kapcsolatai, a Kossuth-emigráció és a rormán politikusok vitái, a középeurópai nemzetiségi kérdés vagy a „kelet-közép-európai” irodalmak tizenkilencedik századi fejlődése. A Felczak-emlékkönyv nemcsak az ünnepeltet tiszteli meg, hanem hasznos olvasnivaló mindazok számára, akiket érdekel a magyarság közép-európai helyzete, ennek a helyzetnek múlt- és jelenbeli következményei. Pomogáts Béla 1986. SZEPTEMBER 12. Csontváz az almáriumban Beszélgetés az ősrégészet újdonságairól Mélységes mély a múltnak kútja.” A híressé lett nyitómondat, amivel Thomas Mann kezdte nagy József-regényét, alighanem a közvetlen folytatás tükrében válhat igazán fontossá: „kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz: látszatmegállókat és úticélokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl”. Erről a fura játékról beszél dr. Trogmayer Ottó kandidátus, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója, akinek a dél-alföldi újkőkori fejlődéssel kapcsolatos, jó néhány éves múltra visszatekintő kutatásai meglehetősen eredeti következtetésekhez vezettek. — Munkatársaival ön arra a következtetésre jutott, hogy az újkőkorban a Kárpát-medence a mezopotámiai—egei—balkáni nagy kultúrkör része. Annak legszélső vidéke volt, s ezen a peremterületen szintén létrejöttek olyan központok, amilyenekből „odabenn” a híres városállamok kifejlődtek. Érthetjük ezt úgy, hogy hazánk területén valamikor egy mezopotámiai ihletésű, tehát közvetlenül termelő jellegű magas kultúra létezett? — Bocsássuk előre: a kultúra központjai az emberiség történelme folyamán mindig is változtak és változnak. Az úgynevezett humán kultúra az egész világon egy adott lakosság össztársadalmi tudását tartalmazza — a súlypont mozog. A peremkerületekre ennek sugárzásából jut ki mindig valamennyi. Ma az emberi történelem harmadik nagy gazdasági forradalmát éljük. A másodikról, a „klasszikus” ipari forradalomról sokan tudnak, arról viszont kevésbé, hogy volt egy legelső is. Talán a legfontosabb, hiszen a fejlődéshez a kezdeti, a döntő lökést adta meg a neolitikus, az újkőkori kulturális forradalom, amely Európában időszámításunk kezdete előtt öt-hatezer évvel játszódott le. Gyakorlatilag az áttérést hajtotta végre a halászó-vadászó-gyűjtögető életmódról a termelőre. — Gondolom, ez a forradalom is, miként a kulturális és egyéb revolúciók általában, jókora fölfordulást okozhatott. Szükségszerűvé tette az állandó megtelepedést, a városias jellegű települések kialakulását. Ilyesmiből pedig nem nagyon sok idő múltán csak demográfiai robbanás, abból meg csakis elvándorlás következhetett, így kerülhetett át Európába az új ismeret, a neolitikus kultúra, minden valószínűség szerint közvetlenül Kisázsiából. A Kárpát-medencében egyébként különösen nehéz megtalálni amaz „alaplakosság” nyomait, amely átvehette ennek az első nagy gazdasági kulturális forradalomnak az eredményeit. A mi véleményünk szerint a neolitikus ismereteket már közvetlenül átvenni tudó népességet az úgynevezett Lepenski Vírkultúra hordozói között kell keresnünk. — Miként Thomas Mann írta, incselkedő játékot űz a kutatóval a kikutathatatlan — máris itt az újabb múltszakasz? — A hatvanas évek elején, a Vaskapu-erőmű építésekor igen különös régi kultúra nyomai kerültek elő az Al-Dunánál, a Lepenski Vir nevű, legelső lelőhelyen. Azóta pedig ötvennél több újabb ásatásnál. Trapéz alakú, kultikus építmények, kivétel nélkül mindegyik közepén nagy tűzhely és egy emberszobor, továbbá áldozati állatok maradványai. Feltehetően ez a lakosság került kapcsolatba a délről ideáramló, már gazdálkodó életmódot folytató népekkel, és fokozatosan átvette a neolitikus kultúrát. — Ne haragudjon, nekem a régi vicc jut eszembe: hazatért a férj, s a szerető elbújt előle az almáriumba. Később ő a csontváz a szekrényben. Itt meg kiderül, hogy kulturált csontvázra lelhetünk a Dél-Alföldön? — Éppenséggel fogalmazhatunk így is, mindenesetre, kutatásaink fő színterén, a Dél-Alföldön igen sok kora neolitikus települést találni, amelyek időszámításunk kezdete előtt 5300—5100-ból származnak. A tárgyi hagyatékokból pedig kiderül, hogy egy Thesszalonikitől Szolnokig és a Pruttól a Dunáig terjedő, egységes kultúra bizonyítékai. Nyugodt lélekkel kijelenthetjük: egy ekkora „ország”, egy birodalom létezett s ezen a területen. Lakói bizonyíthatóan állandó kapcsolatban álltak egymással, vallásuk is szinte bizonyosan azonos volt, életmódjuk úgyszintén, íme, a kulturált csontváz a lelőhely-szekrényből ... — ... amelyre találva az ember érezhet akkora meglepetést, hogy azonnal föl kell tennie a kérdést: milyen bizonyítékokkal szolgál mindehhez az ősrégészet? — A régésznek rendkívüli fontosságú támpontja a kerámiaművesség, a kerámia leletanyag. Díszítésük nagyon jellemző a népességre: olyan, akár a népviselet. Csakhogy a ruha nem marad meg, a kerámia viszont igen ... Az említett területről, és ebből a korból származó kerámialeletek kivitele olyan döbbenetesen egyforma, hogy gyakorlott régész nem tudja megkülönböztetni a thesszaloniki, bulgáriai és a Szeged környéki lelőhelyről származó darabot. Ebből a tényből teljesen egységes szellemi és általános kultúrára következtethetünk. S ott vannak még a településszerkezet bizonyítható azonosságai, a házak azonos méretei, a temetkezési szokások egyöntetűsége , —, maga az életmód. — Tehát mindez együttesen azt mutatja, hogy a délről, vagyis Kisázsiából idáig terjedt neolitikus kultúra egységes, nagy birodalomhoz kapcsolta a Kárpát-medencét, amely így, ebben az értelemben tekinthető a mezopotámiai—égei kultúrkör északi határvidékének? — Ez a kultúra ezen a tájon körülbelül ezer évig, az időszámításunk előtti 5300-tól 4200-ig létezett. Peremterületnek pedig azért számított, mert innen északra már égé-,szen más életmódot folytató népek laktak, amelyek később és másként vették át a neolitikus gazdaságikulturális forradalom eredményeit. A tény viszont, hogy egy helyben éltek, a határvidék lakóinak új követelményeket támasztott. Ez is oka annak, hogy a megindult fejlődés a Kárpát-medencében zsákutcába jutott. A közösen művelt föld, az elosztandó termények fejlett adminisztrációt kívántak volna, hivatalnokokra, végső soron pedig írásra lett volna szükség. Semmi ilyen nem alakult ki, megfelelő hatalmi és nyilvántartó szervezet híján pedig egyik kisebb központ sem tudta összefogni az egészet, vagyis ily módon törvényszerűen be kellett következnie a széthullásnak. Paradox módon éppen a kiterjedtebb, fejlettebb gazdálkodás végzett velük. Az, ami egyfelől döntő előrelépést jelentett, másfelől ugyanekkor a további fejlődés fő akadályozójává vált, hiszen nem akadt, ami irányítja a terjeszkedést. Az ősi kultúra tündöklésének és bukásának efféle, sok szempontból nagyon megigyőző magyarázata, nekem némi „tudósi” leegyszerűsítés kísértetét idézi meg, így ebből a pontos, tudományos Intrikából szükségszerűen ki kell, hogy lúgozódjék ama bizonyos végső emberi tényező. A modern ősrégészet tudománya jó, ha százesztendős. Módszereit tekintve virágkorát nálunk csak az ötvenes évek után élhette. Azóta azonban az újkőkorszakkal kapcsolatos ásatások önmagukban is igen komolyaknak minősíthetők. De minthogy a forrásanyag részben új, részben nagyon kevés, nem lehet csodálkozni azon, hogy a teóriák általában nehezen változnak, még ha sok részletkérdésben finomodhatnak is az álláspontok. Az a bizonyos végső és kiszámíthatatlan emberi tényező talán valóban kilúgozódni látszik — viszont be kell vallanom, hogy a régész is szeret álmodozni. — Európa e tájékán nem veszélyesez kissé? — Csak az a kérdés: mennyire helyezi mindig konkrét, valóságos talajra az ábrándjait? Jó, ha tudjuk, mit nem tudunk, és mit nem tudhatunk. Enélkül, s pláne, ha közben elvont etnikai képletekhez akarják kötni az ősrégészetet (sanda politikai meggondolásokból), valóban veszélyes tévelygések jöhetnek (és jönnek is!) létre. Amolyan Daniken-szinten, csak éppenséggel talán keményebb következményekkel. Nem olyan könnyű belátni e téren sem Szókratész igazságát, hogy a bölcsesség ott kezdődik, mikor tudjuk, hogy semmit sem tudunk. — Van-e valami, ami megmentheti az efféle kísérletektől az ősrégészetet? — Az mentőöv lehet, hogy van néhány igen komoly bizonyítékunk, például Herpály, Vésztő vagy Gerzsa. — Ezekről az ásatásokról hosszú évek óta olvasni, hallani ezt-azt. Miért, mennyiben számítanak ősrégészeti ziccernek? — E terület maradványai a mediterrán kultúra virágkorának időszakából származnak. A lelőhelyek páratlan érdekessége, hogy bizonyítottan itt találhatók meg mindazok a leletek, amelyek az Alföldön birodalmi peremterület-lakosságként élt népesség életmódját a lehető legteljesebben reprezentálják. Megmutatják, hogy olyan közösség élt itt (is), azaz Debrecen és Szeged között, az egykori Tisza partjának valaha mocsaras vidékén, amely kiemelkedően fejlett életmódjával a mezopotámiai— égei—balkáni kultúrkör magasa felé indult el. Ami viszont ott állomás volt, itt végpontot jelentett. A már említett szétesést a kellően korszerű központi irányítás hiányán kívül esetleges külső támadások, sőt éghajlati hátrányok is előidézték. Hiszen errefelé nem lehet évente kétszer vetni és aratni, mint a mediterrán területeken. — Végül is, mi teszi annyira jelentőssé az önök következtetéseit? — Azt hiszem, egy ma is figyelemre méltó jelzést, egy időtálló megjegyzést fogalmazhatunk meg. A Földközi-tenger medencéjében ezredévekkel ezelőtt létrejött magas kultúrák fejlődésével egy ideig teljes szinkronban haladt a Kárpát-medence társadalmi fejlődése. S éppen ez az, ami később, olyan szívszorítóan hosszú-hosszú ideig, egész az Árpádokig, és végezetül Hunyadi Mátyás uralkodásáig nem jut el ismét a világ élvonalába. Domokos László ELET ÉS# ' IRODALOM »'^Hm8S5K3 SaraiSm^«»JE31H