Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-15 / 33. szám - Farkas István: Felvételi alulnézetben • reflexió | Visszhang • Valki László: Minden évben felvételi. ÉS, július 18. (2. oldal) - dr. Mohos József: Gachot, a vendégtanár • reflexió | Visszhang • Bajomi Lázár Endre: F. Gachot halálára. ÉS, augusztus 1. (2. oldal) - Péter László: Költői idézet • reflexió | Visszhang • Szerkesztői üzenet, ÉS, augusztus 6. (2. oldal) - Lengyel László: Mikor írt Mindszenty a kormánynak? • reflexió | Visszhang • Tamás István: Emlékek a főpapról. ÉS, július 25. (2. oldal) - Szerényi Gábor: rajza • kép (2. oldal)

Felvételi alulnézetben Nem kívánok vitatkozni Valki László Minden évben felvételi című cikkével (Élet és Irodalom, 1986. július 18.), minthogy nem vonom kétségbe: tényeket, megtörtént dolgokat közöl. A szerző szemléletéhez azonban szeretnék néhány megjegyzést fűzni, ebből ugyanis bizonyos fölényeskedő, igazságosztó megfellebbezhetetlenség árad, melynek csak halovány ellenpontja a felvételi bizottságban üldögélő középiskolai tanárnő rezignáltsága. Kimondva-kimondatlanul ő az, aki képviseli azokat a tanárokat, akik miatt ilyen badarságokat mondanak a felvételizők. Két évtizedes gyakorlógimnáziumi tapasztalataimra gondolva az jut eszembe, hogy a munkásmozgalom történetében nagyobb részt felkészületlen tanárjelöltjeim tudatlanságát a cikk indirekt logikája szerint a megfelelő tanszék oktatóinak nyakába kellett volna varrnom. Magam ezt sohasem tettem. Ugyanígy ostobaság lenne, mondjuk, az állam- és jogtudományi karok oktatóit elmarasztalni azért, mert a pályakezdő vállalati jogász nem ismeri mindazokat a részleteket, amelyeket a gazdaság a jog vonatkozásában konkrétan felvet. (Ettől ugyanis az oktatók még nagyon jó munkát végezhettek a négy és fél év során.) Az egyetemre jelentkezők megítélésében pedig még óvatosabbaknak kell lennünk. A felvételizők felkészültségét sok olyan tényező befolyásolja ugyanis, amelyeknek alaposabb vizsgálata során kiderül: a középiskolák és tanáraik csak egy-egy összetevői annak a folyamatnak, melyet csupán betetőz a vizsga. S e folyamatban vannak gátló elemek is. Ilyen mindenekelőtt maga a felvételi rendszer. Az a tény, hogy hat tantárgy III. és IV. osztályos év végi jegyéből áll össze a „vitt” pontszám, objektíve akadályozza a tanulókat abban, hogy a felvételi tárgyakat az átlagosnál alaposabban tanulják. (Aki ezt kétségbe vonja, annak ajánlom, tanulmányozza a középiskolák egyes tantárgyainak tantervi követelményeit.) Kivételek mindig vannak. Ezeknek a száma azonban oly csekély, hogy nem tudnák megtölteni a négy magyarországi jogi kar padsorait. Már csak azért sem, mert közülük sokan nem jogásznak jelentkeznek, így aztán meg kell elégedni azokkal, akik olykor Berzsenyit Bessenyeivel, a reformkort a reformációval, Rákosit pedig Horthyval keverik össze. S milyen is ez a maradék alulnézetből, azaz a középiskolából nézve? A középiskolai nevelő munka szellemében és gyakorlatában egy nem kiemelkedő képességű — tehát továbbtanulásra nem alkalmas — tanuló, aki sokat és rendszeresen tanul, jó, de néhány esetben jeles osztályzatot is kaphat —■ minden szülői befolyásolás, nyomás vagy kényszer nélkül. (Az igyekezetet humanitárius okból valamilyen módon el kell ismerni.) Ebben semmi kivetnivaló nincs, az osztályzat nagyobb részt a szorgalmat, a munkát fejezi ki, s csak kisebb részben a tudást. Ha egy ilyen gyerek csacskaságot mond a felvételi vizsgán, az természetes. (Ott ugyanis „belekérdeznek”, más címet adnak a tételnek, mint ami a tájékoztatóban szerepelt, nem biztatják-bátorítják, csupán „mérik” a tudását... — ami egyébként a felvételi rendje szerint való.) Az eredmény könnyen „sztereó”, ahogyan Valki László cikkében Gábor, a felvételi bizottság KISZ-es tagja mondaná. Vagyis felvételét sikertelennek mondják. Ez azonban nem baj, erről nincs mit ironizálni. Bár paradoxon, de igaz, nagyobb a baj, ha az említett típusú tanuló mégis átcsúszik a szűrőn. Egykori tanára ugyanis azt a tanulságot vonja le az esetből, hogy mégis neki volt igaza kollégájával szemben, amikor jó helyett jelest adott év végén, hiszen éppen ezzel az egy ponttal ugrotta át tanítványa a „vonalat”. S persze, hogy a következő években is így gondolkodik. Ha pedig nem lesz szerencséje, akkor a felvételi bizottságban üldögélő tanártársa majd szégyenkezik (?) helyette, széttárva a karját a vizsgázók egyegy melléfogása hallatán, mondván: az izgalomtól nem jutott eszébe a helyes megoldás ... Kétségtelen, sok derülnivaló akad egy-egy felvételi vizsgán. De milyennek látszik egy felvételi vizsga alulnézetből? Milyennek látja, mondjuk, az a felvételiző diák, akit például nem vettek föl? Bizonyára szóvátenné, hiányolná Valki László cikkéből, miért nem említette a teljesség kedvéért, hogy a jogi kari történelem felvételi tesztje két kérdésben messze túllépte a középiskolában tanított anyag kereteit. E két kérdés javítókulcs szerinti helyes megoldása ugyanis — tárgyilagos jogi kari oktatók mondják — római jogi, illetve magyar jogtörténeti alapismereteket kíván. Ezeket pedig sikeres felvételi vizsga esetén a jogi kari tanulmányok első évében kell majd elsajátítani. Vagy ez nem komikus? Esetleg tragikomikus? Farkas István Gabot, a vendégtanár Az Élet és Irodalom 1986. augusztus 1-jei számában Bajomi Lázár Endre írt megemlékezést F. Gachot-ról. Szeretném az ő soraihoz hozzátenni saját emlékeimet is. Nagyon régi, gyermekkori emlékek ezek. A részletek már elmosódottak, de ami megmaradt, az tiszta, éles, maradandó lesz mindaddig, amíg egyáltalán emlékezni tudok valamire. 1926 szeptemberében — tizenkét éves voltam — a Bulyovszky utcai Kemény Zsigmond reáliskola III. b. osztályának tanulója voltam. Akkor a reáliskolákban a harmadik osztályban kezdődött a francia nyelv oktatása. Első franciatanárom L. E. osztályfőnök volt, aki két évvel előbb, az első osztályban, a német nyelvet kezdte tanítani. L. E. magas, vékony, mindig elegáns férfi volt. Soha nem pofozkodott, nádpálcát se használt. (Ezek az eszközök akkor megengedettek voltak, és a legtöbb tanár használta őket, többször is, mint kellett volna.) Soha nem kiabált, egyenletes, halk, finom hanghordozással beszélt magyarul, németül vagy franciául. Az egyik órán L. E. tanár úr vendéget hozott magával. Kistermetű, szemüveges férfi volt az illető. Fiatalabbnak látszott L. E. tanár úrnál, aki a vendéget mint Monsieur Gachot-t mutatta be. Annyit tudtunk meg rögtön róla, hogy „született francia”. A vendég a katedra mellé helyezett székre ült le, velünk szembeni csöndben hallgatta végig a franciaórát. Nem mosolygott, de fejét se csóválta soha, ha egy-egy diák nagyon készületlen volt, vagy pestiesen ejtette ki a francia szavakat. Kéthetenként láttuk vagy havonta? Nem emlékszem. De megszoktuk a jelenlétét. Sokdioptriás szemüvegen át a szem°i nagynak látszottak. Tekintetéből eleinte szigorúságot éreztünk, de később Költői idézet Az Élet és Irodalom 1986. augusztus 6-i számának egyik szerkesztői üzenete a versekből vett idézetekkel foglalkozik. Erről jut eszembe, hogy a Népszabadság július 26-i számában majdnem azonos két mondat olvasható. Az egyik versben Pardi Anna Van szövetség című költeménye így kezdődik: Az ember végül a görögök fennsíkjára ér. A másik prózában: Bata Imre búcsúzik itt Illés Endrétől, s közben ezeket írja: Lehet, hogy élete utolsó éveiben magányos már, hiszen az ember végül szomorú, kies síkra ér. Nem tudom, mennyire volt tudatos Pardi Annában vagy Bata,Imrében, hogy az emlékezetükben zsongó mondat szabadon alkalmazott idézet József Attila Reménytelenül című verséből: Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Az volna a legérdekesebb, ha egyáltalán nem lettek volna tudatában a költői idézetnek, hanem közkincsként használták volna, mert ez bizonyítaná leginkább, hogy József Attila költészete mennyire átjárja gondolkodásunkat, eszmevilágunkat, képeinket." S ha gyakran kicsinyhitűek vagyunk is a költészet hatalmát illetően, az ilyen példák megnyugtatnak bennünket, hogy a költő nem vonít mindig hasztalan ... Péter László VISSZHANG rájöttünk, hogy barátságos figyelemmel néz és hallgat bennünket. Egyszer, már a tanév vége felé, ő tartott egy órát. L. E. tanár úr ült a katedra melletti széken, a vendég pedig a katedrán állt. Feleltetett valakit? Mesét vagy verset mondott? Nem emlékszem. Csak arra, hogy az órán egyetlen magyar szó se hangzott el. Két év múlva elkerültem a Kemény-reálból, vidékre. Az érettségin franciából csak írásbeli vizsgát kellett tenni. Francia tanulásom ezzel véget is ért. De ma, több mint ötven év után is megmaradt annyi tudásom, amennyit a Kemény-reálban L. E. tanár úrtól kaptam. És ha néha-néha előveszek egy francia nyelvű könyvet, vagy valahol francia szöveget hallok vagy olvasok, mindig F. Gachot ötlik legelőször az emlékezetembe. Miért van így? Nem tudom, de sokkal jobban emlékszem őrá, mint sok más középiskolai tanáromra, akikkel éveket töltöttem. Azóta F. Gachot-ról csak néha hallottam, vagy inkább olvastam. Tudtam, hogy megtanult magyarul és ápolta a magyar—francia barátságot. És ezt a keveset szívesen leteszem Bajomi Lázár Endre koszorúja mellé, Francois Gachot nizzai sírjára. Dr. Mohos József nyugalmazott állatorvos Nyíregyháza Mikor írt Mindszenty a kormánynak? Tamás István Lékay bíboros prímás-érsekről szóló meleg hangú megemlékezése az Élet és Irodalom 1986. július 25-i számában néhány pontatlan adatot közöl Mindszenty József veszprémi püspökről, a későbbi hírhedten híres hercegprímásról. A cikk szerint Mindszenty 1944 szeptemberében tiltakozó feliratot kívánt küldeni a Lakatos-kormánynak a zsidók üldözése miatt. Ismereteink szerint — iratok és maga Mindszenty emlékiratai alapján — ilyen lépést nem tett. 1944 szeptemberében ez nem is lett volna indokolt, mert a vidéki zsidók deportálása már 1944. július elején befejeződött. Érdekükben fellépni tehát post festa lett volna. A budapesti zsidók ügyében közbenjárni az időben nem kellett, mert bár a Sztója-kormány súlyos és megszégyenítő intézkedéseit a Lakatos-kormány nem enyhítette, életüket akkor közvetlen veszély nem fenyegette. A kérdéses felirat két hónappal később, 1944 novemberében született, és nem a zsidók, hanem Dunántúl lakossága érdekében. Lényege az volt, hogy mivel Szálasiék minden nagyhangú fogadkozásuk ellenére a szovjet hadsereg előrenyomulását megállítani nem tudták, jobb lenne, ha a Dunántúlt, ahol nagyszámú menekült is összezsúfolódott, nem tennék ki a harcoknak. Az óvatos fogalmazással Mindszenty nyitva hagyta a hogyan kérdését. Az emlékiratot négy főpap írta alá. A székesfehérvári, veszprémi és győri püspök, valamint a pannonhalmi főapát. Hogy a főpapok közül ki miért nem írta alá a felterjesztést, az még ma is vitatott. Mindszenty szerint futára nem jutott el Pécsre az ott folyó harcok miatt. Csakhogy az emlékirat születésekor, 1944. november első napjai-ban, Pécs még nem tartozott a harci övezetbe. (A szovjet csapatok éppen csak kierőszakolták azokban a napokban a Dunán való átkelést Mohácsnál.) Még vitatottabb, hogy miért hiányzott Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás aláírása. Mindszenty ezt azzal indokolta, hogy Esztergom akkor már a harcok középpontjában állt. Ez az állítás azonban még kevésbé felel meg a tényeknek, mint a pécsi, mert a várost csak 1944 decemberében érte el a háború. Annak oka, hogy Mindszenty akciójával elkerülte Serédit, sokkal inkább a kettőjük között meglevő feszültségben keresendő. Ezt a viszonyt Tamás István cikkének egyik kis epizódja jól is jellemzi. Serédi ugyanis nem javasolta Mindszentyt püspöknek, jól ismerve a zalaegerszegi apátplébános emberi gyengéit és politikai rövidlátását. Mindezt és természetesen még sok más részletet is feltár az a Mindszenty-monográfia, amelyet a közeljövőben jelentet meg a Kossuth Kiadó. Lengyel László Szerkesztői szentetek SIMON ZOARD, TABAJD: Olvasónk ezt olvasta a Vasárnapi Hírekben: „A Hungaroringet övező nyilvános illemhelyek száma 1030 .. . Ennyit egyetlen Forma–1-et rendező ország semáldozott A Walter Closet népszerű találmányára.” Az információhoz levélírónk többek között a következő kommentárt fűzi: „örömhír a világelsőség nemcsak az illemhelyek számában, hanem Walter Closet felfedezésében is. A derék anglus feltalálóról eddig méltatlanul hallgattak a lexikonok. Az első szabadalmaztatott vízöblítéses vécé (WC), a water-closet állítólag Alexander Cumming órás nevéhez, fűződik, bár Angliában ismertek hasonló rendszert korábban is.” A közleményen mi is jól mulattunk. Csak nehogy művelődéstörténeti, filológiai vita keveredjék belőle. DR. POGÁNY PÉTER, BUDAPEST, VÍZAKNAI TAMÁS, KOMIO, NÁDASDY ADAM, BUDAPEST. Az isten. illetve az egyház szavak írásmódjáról szóló írásaink igen nagy visszhangot váltottak ki. Kérjük hozzászólóinkat, lássák be, lapunk terjedelme nem engedi meg, hogy túl hosszasan foglalkozzunk e kérdéssel, bár fontosságát elismerjük. A téma lezárásaként Nádasdy ■ Ádám írásából idézünk egy részletet: „Az isten/ Isten szó írását illetően Pető Gábor Pál (Élet és Irodalom, 1936. augusztus 1.) félreérti a nyelvtani és helyesírási szabályokat. Pedig ő is leírja, amit dr. Bán Ervin (Élet és Irodalom, 1986. július 11.): e szót mint tulajdonnevet (természetesen) nagybetűvel kell írni. Ám talán nem látja világosan, mikor tulajdonnév az isten szó. A jelentéstan definíciói alapján az egyistenhívő vallások istene Isten, mert csak egy van belőle, s mert ez a neve, ahogy Budapesten csak egy vár van, a Vár nevű vár. Hogy a vár szót mikor hogyan írjuk, az tehát attól függ, melyikről beszélünk, illetve milyen logikai kontextusban mozgunk. Ha monoteista kontextusban mozgunk — függetlenül attól, hogy mi magunk hiszünk-e! — az Isten per definitionem tulajdonnév, méghozzá nyelvtanilag személynév. Dr. Bán Ervinnek (és a szerkesztői üzenet írójának) igaza van: ahol e szó a monoteisták legfőbb lényére vonatkozik, a kisbetűs írás nyelvtanilag hibás. Sőt — ami nagyobb baj — zavar forrása lehet: a nem hitt istenben más jelent, mint a nem hitt Istenben — e különbség épp olyan, mint a nem ismertem kovácsot és a nem ismertem Kovácsot közötti. Egy esetben enged helyesírásunk kibúvóta , személyiséének nagybetűs írásávál r rhégi' vetést,, haragot ki tejelő siertó*, lém béli. Ha valaki ilyetén véleményét akarja Istenről tudtul adni, megteheti a kis kezdőbetű eszközével (á la nemecsek ernő): ez joga, de tudjon róla, hogy speciális lehetőséggel él, mintegy a főszabály ellenében úszva. A heves vallásellenesség időszakában egyébként azért is írták kis 1-vel e szót (tulajdonnév, tehát zsidó—kereszténymohamedán értelemben is), hogy kifejezzék: amit jelöl, az valójában nincs. Ez az eljárás a régi korok szó- és betűmágiájával rokon: alapja a nyelv, a betű hatalmába vetett atajisztikus hit. (Mint minden hitet, természetesen ezt is tiszteletben kell tartanunk.)” Tehát még egyszer köszönjük levélírónk figyelmét. Nádasdy Ádám eligazító soraival a magunk részéről a témát lezártnak tekintjük. BAKONYI ILONA, BORZAVAR. Levélírónktól a következő kondoleáló sorok érkeztek lapunknak és a Magyar Írók Szövetségének címezve: „Illés Endre halála miatt, fogadják őszinte, fájdalmas részvétemet.” Az írószövetség és a magunk nevében köszönjük a részvétnyilvánítást.