Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-10-16 / 42. szám - Bellér Béla: Egy gyönge vétó • reflexió • Bor Ambrus: Egy halk vétó. ÉS, augusztus 7. (4. oldal) - Bor Ambrus: • reflexió • Bellér Béla (4. oldal) - Weöres Sándor: Változatok egy Narekaci-témára • vers (4. oldal) - Urbán György: rajza • kép (4. oldal)

Miközben Bor Ambrus a lap 1987. augusztus 7-i számában Egy halk vétó címmel megjelent rádiókritikájában forrásként használja A magyarországi németek rövid története (Bp., 1981.) című, egy magyar és két német kiadásban megjelent könyvecskémet, ugyanakkor több kifogást is támaszt ellene. Nem művelem az apológia műfaját, az inszinuációkra sem vagyok érzékeny. Ezért hát nem akartam válaszolni megjegyzéseire. Minthogy azonban időközben Mikonya Józseftől Egy halk megjegyzés a kitelepítésről (augusztus 28.), Varannai Auréltól Egy tiltakozás emléke (szeptember 11.), Bor Ambrustól pedig Még egy halk vétó (szeptember 11.) címen figyelemre méltó hozzászólások láttak napvilágot témámról, úgy érzem, hallatni kell hangomat. Bor Ambrus elsősorban azt rója fel könyvemnek, hogy még 1981- ben (!) sem tesz említést a magyar külügyminisztérium 1945. december 1-jei diplomáciai akciójáról, amellyel, úgymond, megkísérelte felénél is kevesebbre, 200 000 főre csökkenteni a Magyarországról kitelepítendő németek számát, és újólag elhatárolta magát a kollektív felelősségre vonás elvétől. Ámde könyvem csak 1945-ig tárgyalja részletesebben a hazai németség történetét; az ezt követő időszakra csupán egy rövid, vázlatos kitekintést nyújt. Ebbe nem fért bele egy olyan diplomáciai eseménynek a tárgyalása, amelyet én csupán epizodikus jelentőségűnek tartok. Különben is a könyv nem 1981-ben, hanem 1976-ban íródott. Ekkor pedig még nem volt meg az a politikai és szellemi atmoszféra, amelyet ez a téma megkívánt. Ezt bizonyítja, hogy könyvem utolsó teljes fejezete kitekintéssé zsugorodott, a Bodor Györggyel folytatott vitámból pedig egy sor sem látott napvilágot. Nem tudom, ezért tekinti-e kritikusom a „vita-, vizsgálat- és szólásszabadság példájának” könyvemet. Én a magam részéről még semmiképpen sem tapasztaltam, hogy valamiféle személyre szóló sajtószabadságjogosítvány boldog birtokosa lennék. Kritikusom fejemre olvassa azt a „kicsiséget” is, hogy én Erkel Ferencet — Edmund Veesenmayerrel egy húron pendülve — németnek tartom. Németnek persze sohasem vallottam, csupán német származású magyarnak. Magyarságát csak az vonhatja kétségbe, aki tagadja egyik népből a másikba való átlépés lehetőségét, vagyis az asszimilációt, mind természetes, mind önkéntes formájában, és a nemzetet nem szabadon választott, hanem szükségképpeni közösségnek, faj-nemzetnek fogja fel, amely mint egységes szubjektum ítélhető meg tetteiben, mint erkölcsi személyiség büntethető vagy jutalmazható. Ez utóbbi Veesenmayer felfogása, az előbbi az enyém. A kettő közt van akkora különbség, mint mondjuk, az ifjúkori bálvány Szabó Dezső akkori és Bor Ambrus mostani nézetei között. Egy dolgot azonban még most sem értek, nevezetesen azt, hogy miért lehet egy írónál — lásd Kalász Márton — elismerni, egy zeneszerzőnél — lásd Erkel Ferenc — pedig tagadni vagy elhallgatni a német származást. Az utolsó kritikai ostorpattintás azért éri könyvecskémet, mert érsek szavunkat „nnfelheimos etimologizálással” (ezek Bor Ambrus szavai!) Ascherik német apát nevéből származtatja. Erre, mint nem hivatásos germanista nem tudok egyebet válaszolni, mint hogy hivatkozom a magyar germanisztika egyik alapművére, Mollay Károlynak Német—magyar nyelvi érintkezések a XVI. század végéig. Bp., 1982 c. munkájára, amely 11 oldalon keresztül (242— 252.) bizonyítja ezt a leszármazást, olyan sikerrel, hogy ez az etimológia már középiskolai tankönyveinkbe is bekerült. Könyvünknek eme szégyenlős, de kényszerű apológiája után lássuk most már a konkrét történeti vitakérdéseket! Mikonya József „nemzetiségi író” (mert hál’istennek már ilyen is van Magyarországon !) konstruktív hozzászólásában a magyar történészek véleményéhez kapcsolódik, akik immár egyöntetűen elítélik a kitelepítésben testet öltő kollektív felelősségre vonást, de mentségül legtöbbjük még a potsdami egyezményre, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság parancsára hivatkozik. Mikonya József velősen és tömören dajkamesének minősíti ezt a felfogást, és egy 1947-es taksonyi eset kapcsán rámutat a „németektől mindenáron való szabadulás” uralkodó tendenciájára. Szerinte a „magyarországi németek sorsáról már 1944. december 22-én — a megalakulásának napján — döntött az ideiglenes magyar kormány, közfelkiáltással: »Ki a svábokkal !«" Bár Mikonya előadása a részletekben nem egészen pontos (lásd az ideiglenes nemzetgyűlés 1944. december 21-i naplóját), a lényegben tökéletesen igaza van. A hazai németség sorsa — hogy itt a távolabbi előzményekről ne szóljunk — már hét hónappal a potsdami értekezlet előtt eldőlt, és eldöntötték nem a szövetséges nagyhatalmak, hanem a magyar kormány. Ha a 600/1945 ME sz. földreformrendeletet és annak három végrehajtási utasítását, a 38201945 ME sz. rendelettel működésbe hozott Népgondozó Hivatal tevékenységét, a Nemzeti Parasztpártnak 1945 áprilisának elejétől kész, nyolc pontból álló és minden német nemzetiségűt kitelepítésre és vagyonelkobzásra kárhoztató kitelepítési rendelettervezetét és végül a Varannai Auréltól említett internáló és munkatáborokat egy láncolat összefüggő láncszemeinek tekintjük, nem juthatunk más következtetésre, mint hogy a cél a 80 százalékig paraszti nemzetség egzisztenciájának és ezen keresztül nemzetiségi létének megsemmisítése, a német nemzetiség felszámolása volt. És mindez még Potsdam előtt, de a szlovákiai magyarok üldöztetésével párhuzamosan! Amit Bor Ambrus a magyar kormány 1945. december 1-jei intervenciójáról mond, mintha tudniillik a magyar kormány nem akarta volna kitelepíteni a magyarországi németeket, ez csak egy megszépítő legenda, amiben csak az hisz, aki elfelejtette, hogy a magyarországi németek kitelepítését 1945. május 26-án a magyar kormány kezdeményezte, amikor azzal a kéréssel fordult a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, tegye lehetővé, hogy Volksbund-tagságuk alapján kitelepíthessen az országból Németország szovjet megszállási övezetébe németeket, akiknek a létszámát előbb 300 000, majd 200—250 000 főben határozta meg. Ennyi Volksbund-tag azonban az anyaországban nem is volt, legföljebb 130 000. A kitelepítés kegyetlen mechanizmusa tehát a potsdami értekezlet idején már teljes készenlétben állt. Potsdam ezen annyit változtatott, hogy egyelőre leállította (tehát nem elrendelte!) a kitelepítéseket abból a célból, hogy arányosan el lehessen osztani az egyes német területek közt a kitelepítettek tömegeit, és humánus keretekbe tereljék az egész akciót. Ami pedig a magyar kormány 1945. december 1-jei diplomáciai fellépését illeti, ezt minden valószínűség szerint nem is anynyira a hazai németek, mint inkább a szlovákiai magyarok sorsán érzett aggodalom motiválta, akiket a csehszlovák kormány a kiürített német falvakban akart elhelyeztetni. De ha történetesen a németek egy részének visszatartása is szerepelt volna a kormány szándékai közt, ezt aligha tudta volna realizálni, nem a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ellenállása, hanem főként amiatt, hogy a szándék mögül hiányzott a kormány és a közvélemény egysége. Az a Bor Ambrus által túlértékelt halk vétó a valóságban egy halk igen volt, a magyar diplomácia szép, de minden jelentőség nélküli gesztusa, amelyet nem a kitelepítés leállítása vagy késleltetése, hanem éppen ellenkezőleg gyors beindítása követett az 1945. december 22-én elfogadott, a Nemzeti Parasztpárt nyolcpontos tervezetén alapuló, a németség kollektív bűnösségét valló 12 330/ 1945 ME sz. kitelepítési rendelet alapján. Akik még ezután is nagyhatalmi nyomással, az ország szuverenitásának korlátozottságával mentegetik a kitelepítést, azoknak a figyelmét felhívnám a Mikonya József által előadott taksonyi esetre. 1947-ben már nem volt nagyhatalmi nyomás, megszűnt az ország szuverenitásának korlátozása, de nem szűnt meg a kitelepítés! 1947-től folytatólagosan még 54 000 magyarországi németet telepítettek ki Németország szovjet megszállási övezetébe, illetve a Német Demokratikus Köztársaságba. Az események egykori tanúi, a kortársak még valóságos összefüggéseiben látták a kitelepítést. Utóbb azonban a potsdami legenda és az 1945. decemberi intervenció hamis ragyogványa elhomályosította a nyilvánvaló tényeket, és megadta a közös feloldozást a történelmi felelősség alól. Egy, az Új Magyar Központi Levéltárban található 1946-os anyag leleplezi ezt a felfogást, és kimondja a történelmi igazságot. A svábok kitelepítését — hangzik az irat — egyesek még mindig úgy állítják be, mintha csupán külső befolyásra történnék, s a magyarság önszántából nem akarta volna kitelepíteni a hazához hűtlen svábokat. Ezzel szemben — folytatja az ügyirat — az ideiglenes kormány Pestre érkezésekor (1945. április 12-én — B. B.) a Belügyminisztérium részéről kiadott nyilatkozatban már szerepelt a svábok kitelepítése. A potsdami határozatok csak lehetőséget adtak erre, amiért köszönet illeti a szövetséges hatalmakat... Egyébiránt a magyar kormány 1946. augusztus 22-én, az amerikaiakkal a kitelepítések újrakezdéséről folytatott tárgyalásokon maga is elismerte, hogy a potsdami szerződés csak a lehetőségét teremtette meg a magyarországi német lakosság kitelepítésének, és a magyar kormányon múlt, hogy élni kíván-e ezzel a lehetőséggel (MTI 1946. szeptember 2., Szabad Szó 1946. augusztus 30.). A kormány tehát már rég elismerte azt a tényt, amelyet egyes történészek (és nem történészek) még mindig vitatnak. A kitelepítések világa mégsem annyira sötét, vigasztalan és kegyetlen, mint amilyennek az első látás döbbenete mutatja. Hogy nem kell feladnunk emberségünkbe, magyarságunkba, a sötétségen is átvilágító józan értelmünkbe vetett hitünket, azt olyan embereknek és akcióknak köszönhetjük, mint amilyenekről Varannai Aurél, e tragikus idők nagy és hűséges tanúja számol be hozzászólásában. Neki és társainak jutott az a történelmi érdem, hogy mint az elmúlt idők üldözöttei és szenvedői felemeljék tiltakozó szavukat a jelen elesettjei és kiszolgáltatottjai mellett — noha ez utóbbiak ugyanahhoz a néphez tartoztak, amely őket annak idején kegyetlenül meggyötörte —, és tiltakozásra szólítsák fel az egész magyar társadalmat. Közel félmillió „sváb származású magyar állampolgárnak” otthonától, életlehetőségeitől való megfosztása és a legmostohább körülmények közé való kitaszítása — hangzik a nyilatkozat — sérti a keresztény civilizáció, az erkölcs, a humanitás azon ideáljait, „melyek védelmében a szövetségesek hadra keltek, és gyengítik azokat a reményeket, amelyeket az emberiségben éppen a szövetségesek győzelme keltett.” Ezenkívül ártalmas a nemzetre is, mert tovább növeli az országnak a háborúban elszenvedett borzalmas vérveszteségét. A svábok kitelepítése elleni tiltakozást aláírók a politika, a világnézet minden színárnyalatát képviselték, a baloldaltól a jobboldalig, a marxizmustól a kereszténységig, a kommunistáktól a kisgazdákig. Ami mégis összefogta őket, az az emberi jogok tisztelete és a németellenesség volt, ami az aláírók többségénél általában fasisztaellenességet vagy legalább azt is jelentett. A 26 magyar írónak, művésznek, politikusnak tiltakozó nyilatkozata — és itt ki kell egészítenünk Varannai Aurél különben mindig pontos emlékezetének hézagait — nem a Világban, hanem a Magyar Nemzet 1946. január 18-i számának első oldalán jelent meg. (Andorka Rudolf sem volt ott az aláírók között.) Úgy érzem, nemzeti becsületbeli kötelességünk felidézni a múlt idők homályából az emberi jogok akkori magyar előharcosainak nevét és tevékenységét. Teljes névsoruk a következő: Bálint Imre, Baranyai Lipót, Csathó Kálmán, Csécsy Imre, Dessewffy Gyula, Faragó László, Fenyő Miksa, Fischer József, Fodor József, Füst Milán, Gellért Oszkár, Heltai Jenő, Horváth Zoltán, Jendrassik György, Kassák Lajos, Kéthly Anna, Nagy Lajos, Parragi György, Pátzay Pál, Radnóti József, Sík Sándor, Supka Géza, Szőnyi István, Varannai Aurél, Wesselényi Miklós, Zsolt Béla. Ha a magyar kormánynak komoly szándéka lett volna a hazai németség megmentése, akkor támogatnia kellett volna ezt a német kérdésben kialakult reprezentatív egységfrontot. Sajnos, nem ez történt. A tiltakozó akció fogadtatása hivatalos részről fagyos, sőt kereken elutasító volt. A Magyar Nemzet már a következő nap megjelent „Heim ins Reich!” — Haza a birodalomba! című vezércikkében igyekszik magát elhatárolni az írók nyilatkozatától. A Szabad Nép Hamis ösvényre tévedtek ... címen ugyanaznap megjelent cikkében — bár egyébként elismeri az aláírók jóhiszeműségét — úgy állítja be a kitelepítés ellenzőit, mint akik objektíve gyengítik a nemzetközi és a hazai demokráciát. Még drasztikusabban nyilatkozott Nagy Imre, a kitelepítő belügyminiszter: „A reakció támasza a svábság. Mi tudjuk, hogy ezeknek kitelepítésével a demokrácia jelentős mértékben megerősödik” (Szabad Nép 1946. január 24., 3.). A legmegdöbbentőbb azonban a magyar ellenállás,i mozgalom 19 résztvevőjének levele volt, akik a svábság esetében felfüggeszthetőnek vélték a humanizmust, mondván: „Nincs létjogosultsága a humánumnak, ha megnyilatkozásában a nemzet létérdekeit és jövőjét veszélyezteti.” (Szabadság 1946. január 22. — Kiemelés az eredetiben. B. B.) Ezen a ponton vitába kell szánnom Varannai Auréllal, aki az akkori (és mostani) közvélemény közömbösségéről ír a németek kitelepítésével kapcsolatban. Aki figyelemmel kíséri ennek az időszaknak tömegkommunikációját, a németek ellen különösen 1945 áprilisában és 1945 augusztusában megindított gyűlölethadjáratot, tud az 1945. december 3-i budapesti svábellenes telepes tüntetésről és ezzel párhuzamosan a németkérdés parlamenti vitájáról, amelyben egyetlen védője sem akadt a hazai németségnek, még a szociáldemokraták és az egyházak részéről sem, és valamilyen formában találkozott a szabad prédává lett emberek megaláztatásával, állandó rettegésével, az rájön arra, hogy itt többről van szó, mint egyszerű közömbösségről, tudatosan szervezett és szított nemzeti gyűlölködésről! Ezt bizonyítja egy akkori közvéleménykutatás is, melynek során a megkérdezettek 80 százaléka úgy vélekedett, hogy a hazai németség megérdemli sorsát. Bár Ambrus alighanem ugyanazt a választ fogja adni az én hozzászólásomra is, mint Mikonya Józsefére. Ismét csak nem fogja szerencsésnek találni, ha valaki begyógyított sebeket tépdes fel indulatosan, és József Attilával fog figyelmeztetni, hogy: „Rendezni végre közös dolgainkat — magyarokét, nemzetiségiekét — ez a mi munkánk, és nem is kevés.” Ámde Bor -Ambrus diagnózisa téves is lehet. Ki tudja megmondani, mikor gyógyulnak be teljesen, és mikor újulnak ki ismét a sebek. Aztán: József Attila a rendezést az igazság függvényévé teszi: „a múltat be kell vallani.” Bár Ambrus azonban nem vallja be, hanem legjobb esetben is megszépíti nemzetiségi politikai múltunkat. A katolikus liturgiából, illetve pontosabban a bibliai zsoltárokból idéz: „Non intres in iudicium...” — Ne bocsátkozzál ítéletre szolgáddal, Uram! De az evangéliumban ezt is olvashatjuk: „Veritas liberabit vos” — Az igazság meg fog szabadítani titeket Ezt a nem szépítő és nem torzító, hanem valósághű, megvilágosító és felszabadító igazságot kell keresnünk mindnyájunknak a történetben általában, a nemzetiségtörténetben különösen! A zavart, amely magyarok és németek viszonyában még mindig ott terjeng, nem oszlathatja el más, mint a tiszta beszéd és az egyenlő történeti mérce. Bellér Béla★ 1987 augusztus 7-i ési szeptember 11-i írásaim tartalmát, különösen rádiókrónika-publicisztikám általános érvényűnek szánt és vélt gondolatait mindenestül fenntartom, ezt a vitát nem folytatom. Bellér Béla egy mondatán tűnődve („Ki tudja megmondani” ... „mikor újulnak ki ismét a sebek”) hasznos állampolgári párbeszédre sem látok módot. Gór Ambrus Egy gyönge vétó WEÖRES SÁNDOR: Változatok egy Narekaá-témára Te, aki te vagy aki művészettel s leleménnyel egybe növöd nappali s éjszakát, aki az első teremtés alakjaiban dicsőt alkottál, mint a Szentírás hirdeti csodálattól áthevülve: második teremtést, méltót az ünneplésre, felülmúlva mindent, még az első teremtést is: megtestesülésed. Nincs hozzá fogható. Urbán György rajza 1987. OKTÓBER 16.