Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1988-01-01 / 1. szám - Preisich Gábor: A modern építészet védelmében (3. oldal)
PREISICH GÁBOR • A MODERN ÉPÍTÉSZET VÉDELMEI Itt az ideje, hogy tisztázzuk, helyére tegyük építészetünknek a társadalmi tudatban formálódó, a televízió némely adásai által is táplált egyre zűrösebb, zavarosabb képét. Nem is olyan régen lehettünk tanúi annak, hogy a kitűnő szobrász — három generáció építészeinek munkáját lebecsülve — értéktelennek mondta az elmúlt nyolcvan év minden építészeti alkotását, a nagyhírű építész nevezte hazugnak a modern építészet legmarkánsabb mozgalmát. Más adások akaratlanul is a „minden régi szép, minden új elvetélt és hamis” kétes értékű jelszavát sulykolják a nézőbe, és gerjesztenek lincshangulatot a modern építészet minden régi és jelenlegi megnyilvánulásával szemben. A modern építészet első magyarországi követői közül már csak néhányan élnek. Közéjük tartozom, legfontosabb elveit ma is vallom. Ezért is tartom kötelességemnek, hogy ennek a nagy jelentőségű, világméretű mozgalomnak célját, elterjedésének indokait, eredményeit, buktatóit, ezzel kapcsolatosan mai építészetünk helyzetét tőlem telhetően megvilágítsam. Azzal kell kezdenem: tudomásul kell vennünk, hogy az építészeti mozgalmak, stílusok nem véletlenül, hanem történelmi szükségszerűségből, a társadalmi igények és a műszaki-gazdasági lehetőségek nyomán jöttek létre. Az utolsó évtizedek építészetének megítéléséhez is nélkülözhetetlen, hogy azt a maga történelmi környezetébe helyezzük. SZECESSZIÓ A modern építészet gyökerei a XIX. századba nyúlnak vissza. 1900 körül a társadalmi és gazdasági fejlődés hatására a rémvészet minden ágában alapvető változás indult meg, annak jeleként, hogy a társadalom már nem elégszik meg a régi utánzásával, saját korát kifejező utakat keres. „Nem kellenek a megálmodott álmok” — Ady szavaival. A legpolgárosodottabb Angliában indult útnak az „Arts and Krafts”-mozgalom, ezt követte Belgiumban és Franciaországban az „Art Nouveau”. Olaszországban „Style Liberty”, Németországban „Jugendstil”, Ausztriában „Sezession” néven ismeretesek az új törekvések, amelyek a történelmi stílusok utánzása helyett saját koruknak megfelelő formálásra törekedtek. E korszak magyar építészetének megjelölésére is a „szeceszszió” szót használjuk, bár ez időben építészetünk nagymértékben eltért az osztrák mozgalomtól. Elég itt talán Lechner Ödönre és a modern építészet felé utat mutató Lajta Bélára hivatkoznom. Meg kell jegyeznem, hogy a közönség maradi része nálunk is, külföldön is gyanakvással, meg nem értéssel állt az új törekvésekkel szemben. A meg nem értés gúnyolódásba, támadásokba torkollott. A történelmi stílusokkal szakító szecesszió és a vele rokon mozgalmak nőttek át néhány évtized során a forradalmi eszmékkel és a művészeti avantgárddal rokon modern építészetbe, mely a külső formákon túlmenően a belső tartalom megújítására is törekedett. A felgyorsuló tudományos-technikai forradalom és a társadalmi, gazdasági fejlődés eddig nem látott mértékű átalakítás lehetőségét és szükségességét követelte az emberi környezet évszázadok alatt kialakult szerkezetében. Ez az irányzat a XX. század első negyedében a világ különböző részein csaknem egyidejűleg keletkezett. Oroszországban a konstruktivisták, Hollandiában a „de Styl”mozgalom, az USA-ban Sullivan és Wright, Franciaországban Perret és Le Corbusier, Németországban Behrens és Gropius, Franciaországban Alvaar Aalto nevét említem a mozgalom pionírjai közül. AZ „ÚJ ÉPÍTÉSZET" ELVEI Hadd vázoljam ennek a követői által új építészetnek nevezett irányzatnak néhány legfontosabb elvét. Nézzük először a sokat vitatott „funkcionalizmust”. Ez nem jelent mást, mint azt a kívánalmat, hogy az épület mindenekelőtt rendeltetésének feleljen meg, hogy jól használható gyárak, lakások, iskolák létesüljenek. A funkcionalizmus fogalmát az új építészet kezdeményezői sosem szűkítették le a tiszta célszerűségre, tudatában voltak annak, hogy az emocionális szükségletek ugyanolyan kényszerítőek, mint a praktikus-racionálisak. Az épület szépségét nem ráaggatott stíluselemekben, hanem a jó arányokban, tiszta szerkezetekben és abban keresték, hogy az épület megjelenése is tükrözze rendeltetését. Az új építészetnek a korábbi építészeti irányzatokhoz képest újszerű alapkövetelménye, hogy az építészeti feladatok megoldásánál nem kész sémákból, hanem — lehetőleg elfogulatlanul — a feladatból magából kell kiindulni, azt kell a lehető legjobban megoldani. Ehhez fel kell használni a fejlődő technika lehetőségeit, ha ezekkel az igények a korábbinál kedvezőbben kielégíthetők. Hogy példát mondjak: az alaprajz változatosabb, a helyiségek megvilágítása kedvezőbb lehet, mint a stílusépítészet merev korlátai között. Az új építészet kezdete összekapcsolódott a szociális problémák felismerésével. Nem véletlen, hogy a modern építészek nemzetközi kongresszusa, a „CIAM”, egyik első feladatának tekintette a létminimumon élők lakásának megtervezését. őszintén meg kell azonban mondani, hogy ebben az időben túl sokat vártunk az építészettől, úgy képzeltük, hogy maga az építészet befolyásolni képes a társadalmi problémák megoldását. Az új építészet hívei azon az állásponton voltak, hogy mozgalmuk nem stílus, hanem a tervezés új módszere, formái mindig az adott követelményekből keletkeznek. A valóságban azonban ennek az irányzatnak is kialakultak a formai jegyei, mint például a lapos tető, a szalagablak, a derékszögű alaprajz. Ezeket könnyű volt utánozni, ami tág teret nyújtott az építészeti mozgalom elveit meg nem értő, csupán formáit utánzó tervezőknek, és oda vezetett, hogy ezeket az új építészet lényegéhez nem tartozó formai jegyeket „modernista stílusnak” kezdték tekinteni. AZ ÚJ ÉPÍTÉSZET - NÁLUNK A modern építészet a két világháború közt csupán lépésről lépésre tudott tért hódítani a vele egyidejűleg tovább élő stílusépítészettel való versenyben. Térfoglalását Magyarországon az is nehezítette, hogy a „neobarokk” stílust támogató kormányzat gyanakvással nézte és gátolta a haladó eszmékkel rokon modern építészet elterjedését, melynek legmarkánsabb képviselői, a magyar CIAM-csoport tagjai a második világháború végéig nem is kaphattak állami megbízatást. Annak, hogy a modern építészet ebben az időben Magyarországon mégis elterjedt, olyan mértékben, hogy egész városrészek — Újlipótváros, Lágymányos — ennek jegyében épültek be, nyilván az volt az oka, hogy a társadalomnak a műszaki-gazdasági fejlődéssel együtt növekvő igényei csak így voltak kielégíthetők. Az építészet színvonala azonban korántsem volt egyenletes. Korszerű, előremutató alkotások mellett — hadd említsem meg ezek közt a városmajori és a pasaréti modern templomot, vagy a Köztársaság tér déli oldalának CIAM-tagok által tervezett házsorát — az új építészet eszméinek megértése nélkül, formáinak merev alkalmazásával igen sok középszerű vagy silány épület is keletkezett. Említettem, hogy a két világháború közt az új építészet lépésről lépésre hódított tért. Két olyan ország volt, ahol kezdeti fejlődését erőszakosan megszakították, elveit elvetették. Az egyik a sztálini Szovjetunió, ahol méreteivel, díszes homlokzatával a szovjet nép hatalmát szimbolizálni kívánó népszerű, historizáló építészet vált kötelezővé. Másik a hitleri Németország hatást keltő, monumentális, ugyancsak hivalkodó építészete. A nácizmus a modern építészetet az „elfajzott művészet” (entartete Kunst) fogalmába sorolta, követőit üldözte. Legjobb reprezentánsai külföldre, elsősorban az észak-európai államokba és Amerikába menekültek. Nem kis mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy a modern építészet a második világháborút követően az egész világon rohamosan elterjedt. Ez az építészet már nem volt azonos a két világháború közöttivel. A kezdeteknél a puritán megjelenés volt jellemző, idővel az építészet mozgalmasabbá, játékosabbá vált. Talán elég itt Le Corbusier „ronchampsi kápolnájára”, Alvaar Aalto „Finlandia házára”, vagy Wright „Guggenheim-múzeumára” utalni. Más építészek az egyre merészebb konstrukció, a tiszta szerkezet megmutatásának irányában fejlesztették tovább az építészetet. A második világháború pusztításai folytán rengeteg érték pusztult el a történelmileg kialakult településekben, ennek nyomán az építészet tömegessé válása tehetségtelen építészeknek is tág teret nyújtott, annál is inkább, mert az építtető konzorciumok szemében a befektetés rentabilitása mellett az építészeti színvonal csupán alárendelt szerepet játszott. Míg az építészek legjobbjai szerte a világon kitűnő műveket alkottak, az epigonok munkája a külsőségek formai utánzásában, a környezet léptékének brutális megváltoztatásában, egy kaptafára épült épületek sivár tömegében jelentkezett. Mindezért a modern építészetet hibáztatta a társadalom, holott a környezetben kialakult diszharmóniának oka a társadalmi-gazdasági fejlődés diszharmóniája, nem pedig az anyag-szerkezet-funkcióforma harmonikus egységére és logikájára épülő modern építészet. Magyarországon a második világháború utáni első években a legsürgősebb helyreállításokat követő néhány évig általánossá, szinte egyeduralkodóvá vált a modern építészet, amely ebben az időben jelentős alkotásokat produkált. Hadd említsem ezek közt az Építők Dózsa György úti székházát (melyet később „kőbe faragott szindikalizmusnak” nevezett Rákosi), az új rendelőintézeteket, vagy az első, a Várnegyed környezetébe jól illeszkedő foghíjbeépítéseket. Úgy látszott, hogy a magyar építészet felzárkózik a világ fejlődésének irányához. Ezt a fejlődést szakította félbe a Szovjetunió akkori építészetének mintájára „szocialista realizmus” címen (az építészek által „szocreálnak” becézett) ránk kényszerített klasszicizáló építészeti irányzat. Meg kell mondani, hogy építészetünk ebben az időszakban más szocialista országokhoz képest mértéktartóbb volt. Jó építészek tehetsége ekkor is érvényesült. Ez nem változtat az egész irányzat haladásellenességén, maradiságán. Amikor a nevezetes 1954. évi — a modern építészetet jogaiba viszszahelyező — Hruscsov-beszéd hatására ennek az irányzatnak hirtelen vége lett, ez nálunk az építészet hitelének elvesztését jelentette. Az építőipar termelési követelményei mellett az építészeti színvonal hatodrangú kérdéssé süllyedt. A „tervteljesítés” és a vállalati nyereség” szempontjai mellett nem csupán az esztétikai, de még az ezek alapját képező funkcionális igények is hátérbe szorultak. A mennyiségi igények az építész személyének kiválasztására is hátrányosan hatottak: a felduzzadt állami tervezővállalatoknál az építész kijelölését gyakran az döntötte el, hogy a vállalat mely részlegének volt éppen „szabad kapacitása”. A LAKÓTELEPEK Az építőipar szempontjainak uralma különösen megmutatkozott a lakótelepek építése során. A nagy lakótelepek építését világszerte a városok rohamos növekedése kényszerítette ki. A fejlődésnek egy bizonyos szakaszában ez szükségszerű volt: a városba áramló tömegek lakáshoz juttatásához ez látszott az egyetlen járható útnak. Ezt a problémát kellő előrelátással, megfelelő anyagi erővel, a változatos igények figyelembevételével viszonylag kedvezően is meg lehetett volna oldani. Ennek példájaként hadd említsem meg a finn Tapiolát, vagy a svéd Wellingbyt. Nálunk — más országokhoz hasonlóan — a lakótelep-építés más irányt vett. Az építőipar mennyiségi szempontjai és kényelmi igényei domináltak. Az építész „szabadsága”, beleszólási lehetősége az előre megadott, kötelezővé tett háztípusok elrendezésének variálására zsugorodott. Ennek következménye mutatkozott meg nem csupán az egyforma épületek sivár megjelenésében, de a rossz kivitelben, az egy kaptafára épült lakásokban, a szükséges közösségi létesítmények nagy részének elhagyásában is. Csupa olyan jelenség ez, amely ellen kezdettől fogva éppen az építészek tiltakoztak. A lakótelepek elleni kritika az igények növekedésével erősbödött. Bár a lakótelepek létesítésének semmi köze nem volt a modern építészethez, egyáltalán az építészethez, a közvélemény — nem kevéssé manipuláltan — a modern építészettel azonosította a lakótelepeket. Úgy mondhatnék, azok a csapások, amelyekkel a lakótelepeket kívánták sújtani, a modern építészetet érték. Kétségtelen, hogy a társadalom fokozatosan kiábrándult abból az építészeti környezetből, amely az utolsó évtizedben körülötte kialakult. Nemcsak a lakótelepek sivár világáról van szó, hanem mindazokról az építményekről, melyek a környezet figyelmen kívül hagyásával robbantották szét a városok és falvak hagyományos arculatát. TRADICIONALIZMUS Elérkeztünk a jelenhez. A városok növekedése — legalábbis Európában — lassúbbodott, sőt megállt. Az építészet más, új feladatok elé került. Az elmúlt időszak hibáiból okulva az építészet világszerte — nálunk is — tovább fejlődött, ugyanakkor a fejlődést tagadó,, nosztalgikus tendenciák is erősbödtek. A római építészetet mindenekelőtt az jellemzi, hogy a korábbinál változatosabb. Több fajta építészeti felfogás versenyében az építész egyénisége jobban érvényesülhet. Az építészetet már nem kötik a modern építészet kezdeti szakaszában kialakult formai elemek. Az igények és az építőtechnika változásával együtt szükséges is a formák változása. Ez elfogadható addig, amíg a formák nem válnak öncélúvá, nem mondanak ellent az épület rendeltetésének és szerkezeti logikájának. Ez nálunk is reális veszély: nem egyszer vagyunk tanúi annak, hogy öncélú, hivalkodó épülethomlokzatok mögött elsikkad az épület rendeltetése. A környezet figyelembevétele, az épület tömegének, textúrájának a környezetbe illeszkedése ma már az építészet alapvető követelménye. Ebben a vonatkozásban a múltban, különösen a hatvanas években sok hiba történt, de az is bebizonyosodott, hogy a környezetbe illeszkedés követelménye nem mond ellent a modern építészet elveinek. Legyen elég itt néhány jól megoldott várbeli új épületre, vagy az új szegedi könyvtárra utalnom. A mai építészet fontos elve a helyi tradíciók fokozott figyelembevétele. Még Gropius, az új építészet egyik első teoretikusa volt az, aki — amikor az „internacionális stílus” elnevezés ellen tiltakozott — kifejtette: az új építészet tendenciája éppen az, hogy formai elemei éppenséggel a regionális követelményekből, az éghajlat, a táj adottságaiból, a lakosság szokásaiból alakuljanak ki, anélkül azonban, hogy ez szentimentális módon, korszerűtlen formák utánzása legyen. Ez a követelmény sajnos elsikkadt az évtizedek során, holott elemei többek közt már a két világháború közötti magyar építészetben is megtalálhatók. Itt elsősorban Kós Károly követőire és az úgynevezett „Oncsa-házakra” gondolok, de említhetném a felszabadulás utáni első években épült várpalotai földszintes bányászlakótelepet is. Mai építészetünk pozitív tendenciái közé tartozik a múlt értékeinek elismerése és megbecsülése. Ennek minden korra — így a közelmúltra is — vonatkoznia kell. És nem csupán egyes épületekre, de értékes együttesekre, egész városrészekre is. Ez csupán az utolsó évtizedek felismerése: tudjuk, hogy az úgynevezett történelmi korszakokban lelkiismeretfurdalás nélkül bontották le, építették át az előző korok alkotásait, ez alól a modern építészet kezdeti szakasza se volt kivétel. Ennek a felismerésnek a jegyében igyekszünk felújítani, új élettel telíteni a régi városrészeket. POSZTMODERN ÉS POSZTMODERN Eddig az építészet fejlődésének tendenciáiról beszéltem, és elveinek félreértéséből eredő veszélyekre utaltam. Nem tartoznak ebbe a csoportba azok a társadalmi visszásságokból eredő tendenciák, és azoknak az öncélú, szerkezetnek, tartalomnak ellentmondó formáknak a tobzódása sem, amelyek többek közt a budai hegyvidék egyes luxuskivitelű villáinál mutatkoznak meg. Ez nem más, mint egy sok pénzű, kultúrálatlan építtetőréteg feltűnési vágyának a kiszolgálása. Bennük társadalmi ellentmondásaink tükröződnek. Tervezői az úgynevezett „posztmodern” építészet híveinek vallják magukat. Ez az USA-ban keletkezett irányzat eredetileg lázadás volt a fogyasztói társadalom és a technokrácia uniformizáló, elidegenítő, az emberi élet kvalitásait veszélyeztető tendenciái ellen. A mozgalomból azonban világméretű zűrzavar keletkezett. Amennyiben a „posztmodern” szót, mint a modern építészet változó igényeknek megfelelő logikus továbbfejlesztését, gazdagítását értelmezzük, egyet lehet vele érteni. „Ha azonban” — mint Bruce Alsopp angol építészíró mondja — „a posztmodern nem más, mint antiépítészet, a funkció tagadása, az építészet társadalmi hasznosságának kétségbe vonása, csak közjáték lehet, és alkotásait a történelem elavult furcsaságai közt fogják számon tartani.” 1938. JANUÁR 1. Irodalmi jutalom A bírálóbizottság Imre Flóra költőnek ítélte az idei Hidas Antal-jutalmat. Az ünnepélyes átadásra a Magyar Írók Szövetségének székházában került sor. -------------------------------------- ÉLET ÉS IRODAI