Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-22 / 4. szám - Ábrán László: Visztulai látleletek. Előadás a lengyel szociográfiáról • Krystyna Golbergouwa előadása. Lengyel Kulturális és Tájékoztatási Központ (6. oldal) - Rákos Sándor: Igeidők • vers (6. oldal) - Balázs Miklós Ernő: rajza • kép (6. oldal) - N. Sándor László: A nagy kompromisszum (6. oldal)

Visztulai látleletek Előadás a lengyel szociográfiáról A lengyel szociográfiai irodalomról tartott előadást Krystyna Golbergowa a budapesti Lengyel Kulturális és Tájékoztató Központban. A Krajowa Agencja Wydawnicza (Országos Kiadói Ügynökség) vezető munkatársa két veretes név — Melchior Wankowicz és Ryszard Kapuscinski — közé sűrítette mondanivalóját. Ezzel hangsúlyosan utalt arra, hogy tágan értelmezi a szociográfiai irodalom fogalmát. Felcserélhetőnek tekinti például a tényirodalom meghatározással, s minden, könyvalakban megjelenő riportot, riportsorozatot e körbe sorol. A két határkőül választott író a műfaj kimagasló képviselője, ha nem klasszikusa. A nemesi származású Melchior Wankowicz (1892 —1974) a harmincas években a hazai tájaknak és lakóiknak, a gazdasági fejlődésnek szentelt köteteivel tűnt fel. A második világháború alatt a közel-keleti és az olaszországi hadszíntereket járta, s irodalmi indíttatású riportokban mutatta be a véres harcokat és a frontélet hétköznapjait. (Magyarul A Monte Cassinó-i csata című dokumentumkönyve olvasható, Kovács István fordításában.) A háború után külföldön maradt, s csak 1958-ban tért haza, de tollát távollétében sem pihentette. Szépprózát, elbeszéléseket és regényeket is írt, mindenekelőtt azonban riporternek vallotta magát. Sűrűn hangoztatta, hogy inkább ak ar első a riporterek, mint sereghajtó lenni a szépírók sorában. Munkásságával rendkívül kiszélesítette a műfaj határait, újraértékelte törvényeit — éles viták közepett. Módszereit megkérdőjelezték, kifogásolták például, hogy nemritkánhárom élő személyt gyúrt öszsze eggyé. Kétségkívül sok újat és követésre méltót vitt a riportírásba. Legszívesebben a mozaiklakáshoz hasonlította: olyan alkotó tevékenységként fogta fel, amely megsokszorozott figyelmet és lankadatlan kitartást igényel — szemben a szépíróéval, aki megengedheti magának a lazább „ecsetkezelést”,képzelőereje szertelen el-elrugaszkodását. Az idős mestert az ifjabbak közül számosan ismertékel'••példaképükül,s haladtak nyomdokaiban. Alighanem része volt abban is, hogy az ötvenes-hatvanas években még a legjelesebb írók sem tartották rangjukon-méltóságukon alulinak a termelési riportok, regények írását. Tadeusz Konwicki, Kazimierz Brandy, s Roman Bratny és még jó néhányan nem „átallották” megénekelni a nagy építkezéseket, a feszített ütemű iparosítást. Igaz, ezeket az írásaikat nem az örökkévalóságnak szánták, de pironkodni sincs okuk miattuk. Maga Wankowicz is kiállt mellettük, mondván, hogy dokumentumértékűek, a kor lényeges jellemzői hámozhatóak ki belőlük. A műfaj az 1956 októbere körüli időkben élte virágzását. Főként az újonnan alapított lapok és azok fiatal munkatársai szereztek babérokat maguknak. Az 1957-ben utcára került Poprostu kiváló tollforgatók egész hadát nevelte fel, de nem kisebb szerep jutott a Sztandar Mladychnak, a Szocialista Ifjúsági Szövetség napilapjának sem. Korábban tabuként kezelt témák bukkantak fel a sajtóban és a könyvkiadásban, s ekkor született meg az irodalmi riport is. Az élgárda tagjai közül Jerzy Lovell a sebészorvos biztonságával és kíméletlenségével metszette fel az addig egészségesnek hitt társadalom fekély- és tályoggócait, főleg a prostitúció és az öngyilkosság kórképét rajzolta meg. Krzysztof Kakolewski a háborúnak az emberi lelkekben végzett romboló munkáját tárta fel. Andrzej Mularczyk két kiadást is megért könyvében a hibák és torzulások időszakának nevezett ötvenes évekkel nézett szembe. A „lengyel Moldovának” nevezhető Stefan Kozicki magyar írótársához hasonló lényeglátással hüvelyezte ki a tények, jelenségek felhámja mögül a mélyebb összefüggéseket és emberi indítékokat. De nem csekélyebb súlyú társadalmi kérdéseket világított meg Jerzy Ambroziewicz, Zbigniew Kwiatkowski, Janusz Roszko, Anna Stronska. Az irányzat legjobbjai még a hetvenes években, az úgynevezett sikerpropaganda idején is hallatták szavukat. Növekvő erkölcsi nyugtalansággal figyelték a sokasodó bajokat, túlkapásokat, a demokrácia hiányát. Ott, ahol lehetett, közvetlenül is beavatkoztak, ha kellett, a baj vívástól sem riadtak vissza. Romuald Karasnak két kötetével hibás állami döntések visszavonását sikerült elérnie. Kazimierz Dziewanowski pedig Kemény tél várható című kötetében egyfelől a sztálinizmussal számolt le, másfelől egy pusztuló, magára hagyatott táj, a mazuri tavak vidékének gondjairól, az ott lakók küzdelmes mindennapjairól adott látleletet. A jelzett időszakban a lengyel íróriporterek a nagyvilágot is becserkészték, de a szokványos útibeszámolók, felületes pillanatfelvételek helyett igényes, kifinomult megfigyelő- és elemzőkészségről tanúskodó írásokat küldtek haza. Azt kutatták, hogy milyen események és folyamatok alakítják, mozdítják előre (vagy hátra) a világot. Közülük a legnagyobb hírnévre Riszard Kapuscinski tett szert; nevét Stanislaw Lemével és Andrzej Kusniewiczével együtt emlegetik az öt földrészen. Kapuscinski a Sztandar Mlodych szerkesztőségében töltötte inaséveit, s jóllehet első kötete már 1962-ben elhagyta a nyomdát, az igazi, visszhangos sikert csak a Hailé Szelasszié életének és uralkodásának utolsó szakaszáról szóló könyve hozta meg számára 1978-ban. A tényirodalom sajátos hajtása ez a mű: a riport, az esszé és a parabola különös elegye a hatalom természetrajzáról. Nemrégiben színpadra is feldolgozták, s Lengyelországon kívül már Londonban is játsszák. A nyolcvanas évek elején hullámvölgyei és egyenetlenségei után a lengyel szociográfiai irodalom mára magára talált. Évente csaknem száz riportkötet jut el az olvasóhoz, bár a korábbiakhoz fogható, tartalmukban és hatásukban egyaránt jelentős alkotásokkal még adósak a szerzők. De előbb-utóbb bizonyosan előrukkolnak velük, mert a műfaj iránt változatlan az érdeklődés , számos tehetségkutató pályázat, s egy önálló szakmai lap, a százhúszezres példányszámú Reporter tanúsítja egyebek közt ezt. Elgondolkodtató, ám egyelőre megfejthetetlen jelenség, hogy Varsó és Krakkó az utóbbi időben háttérbe szorult: a legtöbb, reményekre jogosító íróriportert a tengermellék, Dél-Lengyelország és Zielona Gora küldi. A lengyelek, akiknél ismeretlen a kóros és nyomasztó főváros-központúság, semmi természet ellen valót nem látnak ebben. Ábrán László IÉLET Esf N. SÁNDOR LÁSZLÓ. A nagy kompromisszum 1987. december: Mihail Gorbacsov Washingtonban elmondja: egy közvéleménykutatás során a megkérdezettek fele a Szovjetunióban aggodalmát fejezte ki a középhatótávolságú rakéták leszerelésével szemben. 1987. december: Még mindenki a Jelcin-ügyről beszél Moszkvában. Medvegyev, a Központi Bizottság titkára, a gorbacsovi nyitás elkötelezett híve, néhány nappal az emlékezetes moszkvai pártértekezlet után így fogalmaz egy vidéki munkásgyűlésen : tárzoríthatatlanul továbbvisszük a reformokat, de semmiféle kalandorságot nem engedhetünk meg. 1987. december: A Vahtanov színházban, az Arbaton, bemutatják Mihail Satrov új darabját — a nagy kompromisszum drámáját —, — A breszti békét. A televíziós kamera végigpásztázza a premier lelkes közönségét, majd célbaveszi a díszpáholyt, ahol feleségével együtt Mihail Gorbacsov foglal helyet. A pártfőtitkárnak manapság kevés ideje jut színházlátogatásra. De most itt van. Lelkesen tapsol. A most ötvenöt esztendős Mihail Satrov, aki csaknem két tucat úgynevezett publicisztikai drámát írt a forradalom bonyolult pillanatairól és főként Lenin életének nehéz döntéseiről, nem tartozott a „tespedés” éveinek kedvenc hivatalos írói közé. Darabjai ugyanis célzatosan és következetesen Lenin szerénységét, idegenkedését a személyi kultuszoktól, a bürokráciával szembeni türelmetlenséget ábrázolják, nem kevés áthallást okozva. Mindemellett kötött ő is áldatlan kompromisszumokat, hogy darabjai mégis színre kerülhessenek. A breszti békét — korai drámáinak egyikét — azonban nem adták elő azokban az években. Az illetékesek ugyanis azt követelték az írótól, hogy a színpadon feltűnő Buharint, Trockijt, Lomovot és Sztálint ne szerepeltesse név szerint, hanem személytelenítse el őket: legyen belőlük „I. népbiztos’’, „II. népbiztos’’, „III. népbiztos’’. A szerző ilyen kompromisszumraazonban nem hajlott. „Boldog vagyok, hogy annak idején így döntöttem, így negyedszázadig pihent a darab, ami nem ártott neki.”★ A történelmi tények egy részét korábban is ismertük. A breszti „szégyenletes” béke a szovjet állam mind ez idáig legsúlyosabb megpróbáltatása volt. Bovin az Izvesztyijában nemrég „Breszt keserves leckéjéről" értekezett nemrég, így fogalmazott: „1918 márciusában kötötte a szovjet kormány az első és mind ez idáig utolsó olyan egyezményt, amely rendkívül hátrányos helyzetbe hozta.” Hiszen az egész Baltikumot, az akkori lengyel (ma nyugat-ukrajnai) területeket, Belorussziát, területének majdnem egyharmadát kénytelen volt átengedni a németeknek. Lenin azért szánta el magát, akár a legszégyenletesebb feltételekkel is a béke megkötésére, mert pontosan tudta, hogy a hadsereg felbomlott, és ahhoz, hogy újraszervezzék, feltétlenül néhány hónapos lélegzetvételnyi idő kellett. Ha a szovjet kormány nem köt békét, a németek bevonulnak Petrográdba — senki sem védi meg a szovjet kormányt. A kompromiszszum viszont megmentheti a szovjethatalom puszta létét, ami lehet megalázó, de a forradalom talpon maradását jelenti. ★ Ma már történelmileg vitathatatlan és egyértelműen bölcs álláspont volt ez. Kevésbé köztudott, hogy ezzel az álláspontjával a békekötést megelőző pártvita során Lenin kisebbségbe került a központi bizottságban, és a rendkívüli pártértekezleten. Volt időszak, amikor csak Szverdlov, Sztálin és Zinovjev támogatta Lenint, aki már azt fontolgatta, hogy kilép a Központi Bizottságból és közvetlenül a párttagság előtt fejti ki véleményét. A pártfegyelmet, melynek elvét megsérthetetlennek tartotta, most mégis ő maga bontja meg — nem tehet másként: a Központi Bizottság állásfoglalását figyelmen kívül hagyva, kormányfői hatalmát felhasználva, utasítja külügyminiszterét, Trockijt, a béke megkötésére, de az, korábbi ígéretét megszegve, szabotálja a szerződést. A huzavonának az a következménye, hogy a németek ultimátuma a korábbinál is szigorúbb feltételeket szab. A hadi helyzet egyre súlyosabb, és végül kialakul a Központi Bizottságban Lenin formális többsége, a szovjet kormány belemegy az alkuba. Afanaszjev, a világhírű szovjet történész Satrov vitathatatlan érdemének tartja, hogy darabjai hozzájárultak a történelem fehér foltjainak eltüntetéséhez. Satrovnak ez a politikai-publicisztikai eseménydrámája többek közt azt is leleplezi, mennyire leegyszerűsítette az SZK(b)P történetének rövid tanfolyama a forradalom históriáját, úgy állítva be az emlékezetes pártvitát, hogy abban Lenin állhatatos hívei, valamint kalandorok és opportunisták álltak egymással szemben. Pedig sokkal bonyolultabbak voltak az erőviszonyok! Lenin ideiglenesen szembe került az egész pétervári munkásságot képviselő munkás-katona tanáccsal. Politikai vitáját olyan emberekkel folytatta, akiket harcostársainak, legközelebbi híveinek tekintett, akikkel az illegalitásban és száműzetésben életre-halálra szövetséget kötött, akiknek tisztelte emberségét és szubjektív becsületességében általában nem kételkedett. Satrov fő érdeme, hogy Lenin darabbéli politikai ellenfeleinek erkölcsileg emelkedett, figyelemre méltó érveik vannak, sőt — látszólag —, ők azok, akik következetesebben védik a forradalmat. Lomov (Chlopkov) azt mondja: ha kapitulálunk, egyszers mindenkorra elveszítjük a szovjetek bizalmát. Kollontaj asszony szerint egy forradalmi pártnak nincs erkölcsi joga kompromisszumra, mert ezzel elveszíti forradalmi jellegét. Buharin alternatívája: szégyenletes béke vagy forradalmi háború, amelyben kegyetlen vereségek is érhetik a forradalmat, de végül is a németországi forradalom lefogja majd az imperialisták kezét. Dzerzsinszkij, a „vasember” azzal fenyegetőzik: inkább főbe lövi magát, semhogy az ő szavazatai segítsenek akasztófára juttatni a németek kezére ke- Balázs Miklós Ernő rajza 1983. JANUÁR 22. RÁKOS SÁNDORs Igeidők séta ősz közepén a fasorban előttem két nő lépkedett olyan volt mintha álmodnám azt gondoltam az egyik meg fog állni két karját föl fogja emelni (pogány papnő amikor imádkozik) valamit le fog mérni (talán az ég egy szeletét vagy két facsúcs távolságát) előttem két nő lépkedett mint mikor csoda történik az egyik megállt két karját föltartotta (pogány papnő amikor imádkozik) valamit lemért (talán az ég egy szeletét vagy két facsúcs távolságát) séta tér közepén a fasorban előttem két nő lépked az egyik megáll két karját föltartja (pogány papnő amikor imádkozik) valamit lemér (talán az ég egy szeletét vagy két facsúcs távolságát) ennek a mozdulata amazokénak folytatása papnőtől az első fasori nőig (s persze elsőtől a másodikig)