Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-09-16 / 38. szám - Szakály Sándor: Hány munkaszolgálatos? • reflexió • Vezér Erzsébet: De hányan jöttek vissza. ÉS 1988. augusztus 26. (2. oldal) - Baranyai György: Zalai zivatar • reflexió • Romhányi András: Ki viszi át a kultúrát? ÉS 1988. augusztus 26. • Baranyai György, a megyei könyvtár igazgatóhelyettese, Zalaegerszeg (2. oldal) - Lengyel László: Megérkeztünk Hungáriába • reflexió • Vince Gábor: Milyen színű legyen a zebra? ÉS 1988. szeptember 2. (2. oldal) - Weinacht Péter: • rajz (2. oldal)
Hány munkaszolgálatos? De hányan jöttek vissza? —kérdezte tőlem Vezér Erzsébet b Az Élet és Irodalom 1988. augusztus 20. számában, kit a lap korábbi számában (ES, 1988. augusztus 12.) közölt írásom — Csendőrök nyomában — egyes adatai késztettek írásra. Kérdésemre, sajnos, azt kell válaszolnom, hogy nem tudjuk. Mint ahogy azt sem tudjuk pontosan, hányan nem jöttek vissza. Több mint negyvenöt esztendővel a 2. magyar hadsereg tragédiája után sem tudjuk megmondani, hányan jöttek vissza a Don-kanyar poklából. Egyet azonban tudunk: valamennyi ottmaradott ért kár. Haláluk máig élő fájdalom, el isilatásuk közös ügyünk és nem tagadhatjuk meg ezt a jogot senkiitől sem. Vezér Erzsébet talán statisztikai adatokat vár tőlem. Amiket ismerek, a rendelkezésére bocsátom, bár ezek azokról szólnak, akik nem (vagy sebesülten) jöttek haza. A honvédség véres vesztesége (elesett és meghalt, sebesült és sérült, eltűnt, hadifogságba került). 1941. június 26.—1941. december 11.: 3851 fő. 1942. január 1.—1942. december 81.: 33 763 fő, közöttük 2149 munkaszolgálatos. 31.: 1943. január 1.—1943. december 105 063 fő, közöttük 23 308 a munkaszolgálatos. A Donikamgarham legsúlyosabb veszteséget szenvedett alakulatok között a 13. gyalogezred „járt az élen”, 65 tisztjéből 47, mintegy 4200 főnyi legénységéből 3322 fő nem tért haza. * Szakály Sándor 'A hosszúra nyúlt csendőrvita utolsó előtti hozzászólását olvashatja az érdeklődő. Emlékeztetőül: • Szakály Sándor hadtörténész kritikát írt egy másik magyar hadtörténész könyvéről, rövid értékeléséhez szólt hozzá több levélíró. Elsősorban a csendőrségnek — mint intézménynek — a mibenlétét firtatták a két világháború közötti időszakban. Közben a vita el-elágazott más irányba is, különösen sok szó esett a második világháború poklába elhurcolt munkaszolgálatosairól. Szakály Sándor háromszor válaszolt a hozzászólóknak, feleletei azonban nem elégítették k ki a levélírókat. A vita, számunkra tulajdonképpen váratlanul, felfokozott érzelmeket váltott ki az érintett olvasókból. A szerkesztőségbe érkezett hozzászólások vaskos dossziét töltenek meg, áttanulmányozásuk nyomán a csendőrvitát a következőképpen magyarázzuk. 1. Olvasóink elsősorban, ha nem is kizárólag, érzelmi okok miatt aktivizálták magukat. a) Hozzátartozóik munkaszolgálattosként tűnntek el vagy „csak” szenvedtek a keleti fronton. b) Hozzátartozóik csendőrök voltak. c) Hozzátartozóik nincsenek közvetlenül érintve, de a levélírók úgy érzik, hogy a felszínre tört csendőrvita ürügyén kifejthetik benyomásaikat a nemzettudat ellentmondásairól. 2. Szakály Sándor igyekezett mindig pontosan válaszolni, de hozzászólásai bennünk is hiányérzetet keltettek. Csak a dokumentumokban föllelhető tényeket sorjázta; nem fogalmazta meg félreérthetetlenül, hogy a magyar királyi csendőrség megítélésénél figyelembe kell venni két szemléleti mozzanatot. Az egyik: a csendőrség — mint intézmény — nem volt a humanizmus fellegvára; pontosan meghatározott osztálycélokat valósított meg következetesen, olykor brutálisam. A másik mozzanat: ennek ellenére akadtak olyan csendőrök, akik segítettek az üldözötteken. Emlékeztetjük arra is olvasóinkat, hogy két héttel ezelőtt, egy szerkesztői üzenetben céloztunk arra: a közeljövőben összeállítást szeretnénk közölni a hozzászólók legérdekesebb gondolataiból. (Feltéve, persze, ha maguk a levélírók írásban járulnak hozzá véleményük megkurtításához.) Sajnos, azóta csak két felhatalmazást kaptunk, ezért el kell állnunk a különben érdekes és értékes írások publikálásától. Ezt annál inkább megtehetjük, mert időközben a csendőrség kérdéskör ága-bogában eligazító cikket kaptunk Hollós Ervin professzortól, a téma avatott kutatójától. Eme írást közöljük mostani lapszámunkban, vitazáró gyanánt. És két előzetes megjegyzéssel: 1. Köszönjük Szakály Sándornak, hogy egy nyáron át állta a kérdezőik rohamát. Biztosiak vagyunk benne, hogy a rendelkezésére bocsátandó hozzászólásgyűjtemény nyomán szakmai fórumon árnyalja majd álláspontját. 2. Sajnáljuk, hogy az imént említett okok miatt nem tarthatjuk be szerkesztői üzenetben megfogalmazott ígéretünket. A csendőrvitából adódó szemléleti tanulságok reményében kérjük olvasóink megértését. A szerkesztőség Zalai zivatar Az Élet és Irodalom 1988. augusztus 26-i számában olvastam Romhányi András Ki viszi át a kultúrát? című cikkét. Erről jutott eszembe, hogy talán még a természet feletti erők is kultúraellenesek. Mert úgy látszik, hogy Zalában a megyei közgyűjteményeket az égiek sem kímélik. Tavaly a Zala Megyei Levéltár ázott be úgy, hogy egész emeleti szintjét ki kellett üríteni, s a történeti értékű iratokat, a szakkönyvtárat és az irodákat szükséghelyekre telepíteni, most meg a Zala Megyei Könyvtár mennyezetéből csurgott több helyen a víz. Az olvasóteremben néhány arasznyira, a számítógépektől, könyvektől, folyóiratoktól. Még szerencse, hogy mindez nem éjjel történt, hanem a meghosszabbított esti nyitva tartási időben, alig 19 óra után — éppen egy irodalmi est kellős közepén. A mentésül elhelyezett vödörből még 20 órakor is kihallatszó „csöpögő csap effektus” kínvallató módszere sem volt annyira zavaró, mint annak tudata, hogy éppen akkor esett meg mindez velünk, amikor nemcsak helyi verskedvelők voltak jelen, hanem az irodalmi estre Hévízről, Kaposvárról, Keszthelyről, Szombat masaM ■ IHM ■ [UNK] 2 VISSZHANG helyről, Székesfehérvárról is jöttek, és a dolgok természetéből következően Svájcból és az NSZK-ból is. Major-Zala Lajos zalai származású, Svájcban élő magyar költő estje volt éppen, s ez vonzotta ide az érdeklődőket. Most csak abban reménykedünk, hogy szeptember 2-án, amikor az erdélyi megsegítésére hirdetett menekültek irodalmi estünket tartjuk, az égben sem lesz háború. Baranyai György megyei könyvtár igazgatóhelyettes: Zalaegerszeg Megérkeztünk Hungáriába Az európai Magyarországról Hungáriába értünk. Régóta sejtettem, hogy előbb vagy utóbb ez lesz a vége. Minél kevésbé vagyunk Európa részei gazdaságilag, annál inkább vissza kellett esnünk a faji, vallási mítoszok, érzékenységek anakronisztikus világába. Annál inkább kiderül, hogy ez bizony csak távoli és elhagyatott provincia, ahol elvadult törzsek mágikus szavakkal és tettekkel fenyegetőznek és ijedeznek. Magyarország helyett szomorú Hungária: odúk és gettók, ködök és homályok. Vince Gábor Milyen színű legyen a zebra? (Élet és Irodalom, 1988. szeptember 2.) című írásában a Magyar Nemzet ötven évvel ezelőtti vezércikkével fenyeget és ijedezik. A szerző, akiről megtudjuk, hogy a Foxi Maxinak nevezett ideológiai esti egyetem szorgalmas hallgatója volt, a Magyar Nemzet jubileumi számának melléklete kapcsán értekezik. E melléklet-vezető ■ helyen hozza az ötven évvel ezelőtti Pethő- vezércikket. Innen idézi Vince azt a korszakra jellemző, megbocsáthatatlan mondatot, amely szerint a zsidókérdésben a fajmagyarság álláspontjának kell érvényesülnie, s a közélet minden stratégiai pontját e szempont szerint kell elfoglalni. Pethő mondatát Vince Gábor a mai Magyar Nemzet szerkesztőinek álláspontjával azonosítja, majd egy összeesküvést feltételezve felidézi két oldallal arrébb, egészen másról szóló nyilatkozatom gondolatmenetét. Ebben arról szóltam, hogy a Magyar Nemzetnek szakítania kellene a jövőben a mai zebralapok szerkezetével, olyan egységes politikai karaktert kialakítva, amely a rovatok között természetes egységet teremt. Vince ezután burkoltan arra utalt, hogy a politikai egység alapjául Pethő Sándor ötven év előtti mondatának mondanivalóját kívánom tenni, s a szerkesztőség ugyanerre készül. Nem tudom, hogy a Magyar Nemzet szerkesztői mit kezdenek majd e besarazó váddal. Nem tudom, hogy kollektív antiszemitaként való megbélyegzésüket hová teszik, én a magam részéről Vince Gábor hungáriai förmedvényét a legnagyobb utálattal és undorral visszautasítom. Ne nyúlj darázsfészekbe, hagyd a fenébe az egészet — mondták sokan barátaim közül. Hiszen mindenki, aki tud olvasni, nyilatkozatodból kiolvashatja, hogy semmi közöd az egészhez. A világosság lobogója alatt című dokumentum arról szól, hogy miért szereted a Magyar Nemzetet, ezt az igazán európaisághoz közelálló napilapot, hogy a demokrácia, a szabadgondolkodás, az igazi reformok alapján álló politikai célok népfrontos egységére szólítottál fel. Minek magadra venni a piszkálódást? Válaszoljon a Magyar Nemzet, ha akar. Ha nem döccent volna bárkánk Hungária partjaihoz, ha nem jutottunk volna abba az átok-országba, ahol a leírt szónak, a kimondott gondolatnak annyi tekintélye sincs, hogy elolvassák és meghallgassák, , akkor csak némán írásomra, s eddigi nyilatkozataimra mutatnék. De ez már Hungária. Itt már nyugodtan állíthatja valaki történeti kordokumentumot idézve, hogy ezt tegnap írták és ma is vallják azok, akik nagy fekete tollal nem húzták hamisító módon át. És hozzá lehet konstruálni visinjakiji bájjal egy teljesen másról szóló cikk gondolatait. Sajnálom, hogy azt kell válaszolnom Vince Gábor milyen színű a zebra kérdésére: kétszínű. Mert egyik színével ateista propagandát feketít, másikkal Szent István országának emlegetésével fehérít. Mert egyik színével reformokról mutatványoskodik, másik színével az ellenkezőjét teszi. E kétszínű zebra országállapot, sajtóállapot, válságunk méltó mutatója. Ismét idézem Adyt: „Szörnyű bajunk, hogy nekünk egyszerre mindent ma kell megcsinálnunk. Éppen olyan időben, amikor ereinket fölvágta a bosszúálló idő. Amikor igazán pusztulunk és veszünk. S amikor az ősi, elbutító kormányzásrend legitipikusabban támadt föl, s kantározot meg bennünket. A zsidókat suttyomban sakkban tartják egy ostoba ijesztgetéssel. Meg van ebben az országban alaposan markolva, fogva minden üstök és minden agyvelő” (A világosság lobogója alatt). Ostoba ijesztgetés ez a magyar faji igénnyel a Magyar Nemzet kapcsán is. Ki és miféle hatalmi pozíciót akar így elragadni? Ki és miféle politikai és gazdasági felelősséget akar faji, vallási, nemzeti felelősségre átváltani? Ebben az országban nem faji, nem nemzeti, nem vallási alapon támadt szakadék, keletkezett bizalmi válság vezetők és vezetettek között. Nem faji, nemzeti vagy vallási alapon roppant meg a társadalom vezetését igénylők szavahihetősége. Aki a társadalmi harcokat és elégedetlenséget e terekre viszi, bármely oldalról is, annak csak Hungáriában van hely, de nincs Magyarországon. 1987 szeptemberében Lakitelken a Magyar Demokrata Fórum alakuló ülésén próbáltam valamennyi értelmiségi tábort figyelmeztetni: bármely társadalmi csoport kizárása az ország ügyeinek megvitatásából és megoldásaiból katasztrófával fenyeget. Legyen a példánk az a történelmi Erdély, ahol viszonylag békés egyetértésben tudott egymás mellett élni román, magyar, zsidó és szász, görögkeleti, katolikus, református, unitárius és szombatos, örüljünk sokszínűségünknek, de menjünk vissza olyan történeti korokba, amikor nemzetet, vallást, kultúrát meg lehetett bélyegezni, ki lehetett taszítani a másságáért. Amikor kiirtjuk magunkból az európai kultúrát. Vince Gábor a fajmagyarság hatalomátvételére összeesküdött Magyar Nemzet megbélyezésével, személyem megcsillagozásával egy hungáriai odulakó ítélkezését adta közre. Szomorú , ország. Ebből az országból el kell menni. Hátha még vissza tudunk evezni Magyarországra. Hátha újra otthon leszünk magyarok, zsidók, svábok, szlovákok, délszlávok, románok közös hazájában. Van-e ott haza még? Ahová befogadtatik több százezer cigány. Hol értük-e hexametert is? Ahonnan nem kell, nem szabad elmennünk. Lengyel László ---------------------------------------------------------- Szerkesztői üzenetek CSONGRÁDI JENŐ, ZAMÁRDI. Olvasónk leveléből: „Mint hetilapjuk állandó olvasója érdeklődéssel olvastam Nádor István A mi vármegyénk című összeállítását (Élet és Irodalom, 1988.augusztus 26.). Sajnos, az olvasottak nemcsak a szóban forgó megyében fordulnak elő. Amiért most megírom e pár sort, az a következő: a Népszabadság augusztus 27-i számának utolsó előtti oldalán felhívást olvastam, mely szerint a Csongrád megyei levéltár megyei közigazgatási életrajzi lexikon készítését tervezi, s az adatgyűjtéshez kéri az érdekeltek segítségét. Ezek szerint országunk jelenlegi sanyarú anyagi helyzetében fontosnak látszik az elmúlt harmincöt év alatt különféle vezetői állást betöltő személyekről lexikont összeállítani. Vajon mi mindent tartalmaz majd ez az összeállítás? Talán e munka a hibák tudományos vizsgálatának kezdetét jelenti?” Talán. P. BNE, MISKOLC. „Néhány éve írogatok. Nagyon szívesen küldenék időnként egy-egy cikket, ha megfelelőnek ítélik látásmódomat, stílusomat. Szeretem a munkám, de nem bírnak megmaradni bennem a tapasztalatok.” Leveléhez mellékelt írását elolvastuk. Apró morgolódásai nem formálódnak újságcikké, éppen ezért kívánságának megfelelően az írást visszajuttatjuk címére. LANG CSABA, BUDAPEST. Ha jól értjük olvasónk levelét, véleménye szerint helytelen, ha egy sörféleséget Szent Istvánról neveznek el. Olvasónk is azok közé tartozik, akik az efféle elnevezéseket, mint Kossuth keserűvíz, cigaretta, Hunyadi János Petőfi rostélyos, tiszteletlennek tartják. Lehet benne valami, mi mégis úgy véljük, nagyjaink tekintélye ilyesmitől nem csorbul. Nemzetközi példákat is sorolhatnánk, a Queen Elisabeth whiskytől a Zrínyi és Frangepán nevű jugoszláviai konyakig, amely még a szomszéd népek példás együttműködéseként is értékelhető. SZABÓ ENDRE, BUDAPEST. Nyugdíjas olvasónk írja: „Több mint két hónappal ezelőtt azzal a kéréssel kerestem meg a T. Szerkesztőséget, hogy az erdélyi menekültek megsegítésében segítséget adni szíveskednek. Azóta két alkalommal is érdeklődtem, de válaszra sem méltattak ! Hallgatásukra nem tudok elfogadható magyarázatot találni. Azon túlmenően, hogy sértően udvariatlan ez a magatartás, még akkor is, ha szándékommal, elképzelésemmel nem értenek egyet, és megvalósításához ezért nem adnak segítséget. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy én is dolgoztam szerkesztőségben, de nálunk elképzelhetetlen volt, hogy a szerkesztőségnek címzett levélre beadtunk volna választ! Lehet, hogy a szűk gépírói kapacitás következtében megkésve, de irtunk. Az sem zavar, ha azt írják, illetve gondolják: «•Ez a vén szamár mit idétlenkedik Itt.« De írjanak! De ne bújjanak a közöny és a sajtó nagyhatalma pajzsa mögé! Ez felér a hatalommal való visszaélés fogalmával. Lehet, hogy levelemmel rontottam esélyeimen, de ezt meg kellett írnom!” Élcelődhetnénk a nyugdíjas levélíró indulatain, ironizálhatnánk a felkiáltójelein. Ehelyett inkább együttérzésünkről biztosítjuk és megértését kérjük. Csakugyan nem reagáltunk első küldeményére. Nem mentség, csak magyarázat, hogy éppen a nyári hónapokban vagyunk a legkevesebben — volt olyan hét, amikor három-négy munkatárs csinálta a lapot. Érthető talán, hogy nem maradt energiánk az olvasókkal való kapcsolattartásra. Most ismét együtt vagyunk, folyamatosan igyekszünk törleszteni erkölcsi adósságainkat. .Az olvasók türelmét kérjük. SZORÍTÓBAN (Folytatás az 1. oldalról.) gok és hűségek, bizalmak és remények. Ez az ország mindig péterbácsizta, pappiacizta, legyurizta vagy gyurkázta (Sárosit), akit a szívébe zárt. A kudarcok idején is. (Apropó, kudarcok: tudják a mi versenyzőink — egy első világháborús szökött hadifogoly juttatta eszembe —, hogy Koreában milyen az éghajlat, a páratartalom?) A közösség elismerését pedig teljesítménnyel és megfelelő magatartással lehet kivívni. A riporterek visszatérő kérdése a győzteshez: most mit érez? Boldogságot. Bár részem alig volt benne, mégis bővíteném a választ. Akinek a kezét magasba emelik, akit átölelve húznak ki a medencéből, akinek az érmet a nyakába akasztják, azt érzi, legalább egy pillanatig, hogy jobb lett körülötte a világ s benne ő is. Hogy ez az érzés tovább tartson, vagy legalább a lehetőség reménye megmaradjon, abban az egészséges társadalomban — életben — az egészséges sportnak több szerepe van, mint gondolnánk. A 190 centis, nehézsúlyú Nánai mester után a kis Sallai, a BVSC egykori légsúlyú öklözője lett az edzőnk. Maga is felhúzta a kesztyűt, akármilyen apró volt, a bal egyenest mindig bevitte. Nem tudom, ismerte-e Madáchot, de ugyanazt mondta, amit a költő és filozófus. Nem csoda, hiszen sportember volt, mondását nem kellett Heltai Gáspár magyarázatai mellé följegyeznem, bennem maradt, bennem kellett, hogy maradjon, hiszen háború, hadifogság, nyomor, újjáépítés, hitekre mért lelki knock-outok ... izzadtan lihegve eresztettem le a karom, ő abbahagyta a pofozást, mellém lépett — már betöltöttem a tizenhatot —, kesztyűs kezével átölelt, s azt mondta: ha úgy érzed, nem bírod tovább, táncolj el, mérd föl a távolságot, a lehetőségeket, végy mély lélegzetet, aztán újra neki, folytasd, ne add fel. 1988. SZEPTEMBER 16.