Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-11-11 / 46. szám - Gőz József: Ejtőernyősök • Nyilvánosság-vita • Mi lesz veled, megyei lap? ÉS 1988. október 28. (5. oldal) - Mekis János: Kofák és szentek • Nyilvánosság-vita (5. oldal) - Payer Imre: Téli táj • vers (5. oldal) - Lehoczki István: Nyugdíjban • rajz (5. oldal)

NYILVÁNOSSÁG-VITA GŐZ JÓZSEF: EJTŐERNYŐSÖK Egy főszerkesztő Mi lesz veled, megyei lap? címmel írt cikket az Élet és Irodalom október 28-i szá­mában, hozzászólásként a lap nyil­vánosság vitájához. 6 újságíró pá­lyafutása betetőzéseképp lett fő­­szerkesztő, szakmailag kikezdhetet­len. Rózsa Ferenc-díjas, s egyete­mi doktori címét sem jogi karon vagy politikatudományból szerezte. De nemcsak ilyen főszerkesztőket teremtett az a sajtóirányítás, amelynek terméke a megyei lap jelenlegi szervezete, s amelyet a szerző, Bényei József így jellemez: „... mind a mai napig él benne a sztálini politikai irányítás szemlé­lete”. Hogy a cikkíró által jegyzett megyei lapnál maradjak, ott 1957 óta három főnök volt, kettő közü­lük a pártapparátusból jött. S ha hirtelen nem támad üresedés a megyei pártbizottsági titkárok posztjain, attól tartok, a második főszerkesztő marad e poszton. Nyílt titok, hogy nemcsak a me­gyei, hanem az országos lapokban is ez volt(?) a helyzet. S amennyi­re érthető, miért kell a MSZMP központi lapjához a pártapparátus­ból kikerült szerkesztő, annyira kevésbé az, hogy miért innen kell főszerkesztőt kinevezeni, mondjuk, a szakszervezetek napilapjához. A „volt” után tett kérdőjel egyébként azért is jogos, mert mi történt most, amikor a Tájékoztatási Hiva­tal megszűnt? Fő- és kevésbé fő­emberei számára főszerkesztői, fő­szerkesztőhelyettesi beosztásokat szerzett, ha nem volt ilyen státusz, kreáltak nekik. Ugyanakkor lét­számcsökkentéssel riogatták az adott szerkesztőségekben dolgozó, törzsgárdatag közújságírókat. S többeket nemcsak riogattak. De hát miért haragszom én me­gyei és nem megyei „ejtőernyősök­re”, akik felülről ereszkednek alá egy-egy vezetői székbe? Miért ha­ragszom a titánokra, a „ti­tán tud­játok még használni” jelszóval ki­nevezettekre? Dehogy haragszom rájuk. Arra a mechanizmusra ha­ragszom, amely nem ismerte el, hogy minden kis és nagy közös­ségnek ki kell termelnie azokat a vezetőket, akik irányítják őket. En­nek pedig az volna a legmegfele­lőbb módja, ha maga a közösség választaná saját soraiból a vezetőt, s ha rossszul választott, vissza is hívhatja. Ezen a ponton érünk el a vita címében is jelzett nyilvános­ság kérdéséig. A felülről, az appa­rátusokból kikerült vezetők ugyan­is szakmailag nem értek fel ugyan a szerkesztőségekben dolgozó leg­­jobbakig, egyvalamire nagyon al­kalmasak voltak. Arra, hogy kéz­ben tartsák a lapokat, mert őket magukat kézben tartotta egykori kenyéradó, a kinevezés után pedig irányító gazdájuk. Azon aztán meg igazán nem csodálkozhatunk, hogy magukévá tették az „akinek az is­ten hatalmat adott, észt is adott hozzá” igazságát. A sajtóirányítás tehát a főszerkesztőkön keresztül közvetítette saját akaratát. Az már főszerkesztőnként változott, hogy ez az akarat gyengítetlenül — mint folyadékban a nyomás — terjedt tovább a beosztottakra vagy pedig a főnök rugalmas ütközőként tom­pította azt. Utóbbi esetben maga ellen is dolgozott, mert irányítói — akik ráadásul a lapgazdával sem voltak azonosak — megelégelhették tevékenységét. Az ütközések tom­pítása még saját belső energiáit csökkentette, így legtöbben az első változatot alkalmazták. Azaz volt még egy harmadik is, aki erősítet­te a fentről kapott nyomást. Mindennek különös, keményebb akusztikája volt vidéken, a me­gyei lapoknál, hiszen az azokat irányítók is „élvezhették” a felsőbb központ nyomását, s ezt siettek megosztani irányítottaikkal is. Bol­dogult egyetemi lapszerkesztő ko­romban, mindjárt az első év vé­gén „fent”, Budapesten, a Közpon­ti Bizottságban feltűnt valakinek, hogy a debreceni egyetemi lapban a KISZ-választások idején egy La Fontaine-mese átköltött változata jelent meg, amely így végződött: „Mindig vannak, kik azt hiszik/ dumától nő a béka itt./Ezeknek annyit mondhatok,/mindig az ök­rök a nagyok.” „Jelzés” érkezett a megyei és városi pártbizottságra, hogy ezt a kitételt vajon nem a KISZ-választásokra értettük-e? A „jelzés” nyomán vizsgálat kezdő­dött, amely szerint „a lapban poli­­tikaiiag félreérthető cikkek, és he­lyenként az ízléstelenség határát súroló fényképek jelentek meg.” (Utóbbiakat két fürdőruhára vet­kőző hölgy és egy korabeli fürdő­ruhában, ámde szétvetett lábbal napozó lány fotói jelentették.) Mindezekért figyelmeztetésben ré­szesültem, noha teljességgel vilá­gos volt, hogy az inkriminált mese­­i részlet semmiképpen sem vonatkoz­hatott a­­ korábbi debreceni vagy későbbi budapesti KISZ-választá­­sokra. De megyei lapi példák is bőven vannak. Véletlenül fültanúja vol­tam a pártbizottságon, amikor egyik munkatársuk ebédidőben hiába keresett valakit telefonon a lapnál. Végül a főszerkesztőt talál­ta, akitől viccesen kérdezte: Mi van, kihalt a szerkesztőség? Más­nap szigorúan és írásban szabá­lyozták, melyik rovatból ki, me­lyik időpontban mehet ebédelni, hogy minden rovatból mindig le­gyen valaki a szerkesztőségben ... Volt, amikor a felülről jött bírá­lat sem volt egyértelmű. A főnök azzal jött haza a szokásos főszer­kesztői értekezletről, na, majd adok én X-nek, mondtam neki, nem politikus az a publicisztika. Valaki ugyanis az említett cikket rossz példának citálta az értekezle­ten. X — nem lévén reggeli érte­kezletre kötelezett, nem hallhatta főszerkesztője vészjósló szavait. Aztán jó óra múlva telefonhoz hív­ták a főszerkesztőt, aki később el­mondta, hogy igazat adtak a lap­nak s az inkriminált szerzőnek. Kérték tekintse tegnapi vélemé­nyüket semmisnek. Így­­, aki ezt követően fél óra múlva érkezett meg körünkbe, már ennek megfe­lelően letolás helyett dicséretet ka­pott. Igen ám, de mi lett volna ak­kor, ha­­ koránkelő és érzékeny? Vajon mi lesz az ilyen körülmé­nyek között egzisztáló, ilyen körül­ményeken nevelkedett apparát­­csikokkal? És a nem apparátcsi­­kokkal, akik a sztálini politikai irányítás szemléletében végezték munkájukat? Hogyan tudják az új követelményeknek megfelelően ve­zetni lapjukat, hogyan tudnak kon­kurálni a nyilvánosság legszélső határáig merészkedő, üzleti vállal­kozásként induló, olvasói igények alapján szerkesztett lapokkal? Ho­gyan tudnak szókimondók lenni azok, akik eddig a szó eltitkolását tartották szem előtt? Hogyan tud­ják a pluralizmus érdekeit kifejez­ni, akik még e szót sem engedték leírni lapjaikban? Most valamiféle interregnum van. A kinevezést adó irányító szervek — saját lapjaik kivételével — már lemondtak arról, hogy ők nevezzenek ki vezetőket. Az új — bár a fejlécen eddig is szereplő — lapgazdák, akiknek a felelőssége állítólag most megnőtt, még nem döntenek kinevezések, leváltások, nyugdíjba helyezések fölött. Mind­ez azt jelentheti, hogy a nyilvános­ság hullámai sokáig megtörhetnek a régi védőgátakon. PAYER IMRE: Téli tál A fenyőfák vad ágain olyan elhagyottan zizzennek a tűlevelek, mint maga a szorongás. Magányos vagy, akár a sziklák pórusai. Az ide-odatört megfagyott agyagban, a dermedt tócsák üveges-szomorú jégtükrein, az elszegényedett fák felett Valaki suttog. 1988. NOVEMBER 11. MEKIS JÁNOS: KOFÁK ÉS SZÉN „Holnap is lap lesz...” — ki ne ismerné a problematikus kéziratok odébbtolásának ezt a kellemes módját. De még ha — bepótolni iparkodván az elmulasztott nagyta­karításokat — napjában többször is lecsapna a­ magyar glasznoszty szorgalmas porolója, por és pók­háló holnaputánra is maradna a homályosabb zugokban. S hogy prakkert forgató mozdulataink gyakran még erőtlenek vagy óva­tosak? Ezen megint csak a tájékozatlan szemlélődő csodálkozhat. Azok, akik netán nem értesültek róla, hogy a közvélemény egyes rétegei­ben még változatlanul „nagyhata­lomként” számon tartott sajtó munkásai túlnyomó többségükben az amúgy is mélyen alábecsült magyar értelmiség kedvezőtleneb­bül kezelt fertályába tartoznak. Akik nem tudják, hogy kétdiplo­más, harmincvalahány éves pálya­társaim — holott jobban eltartaná őket a „másik” diplomájuk — hi­vatásuk mellett kitartva hivatásuk­hoz méltatlan feladatokat, például reklámírást is kénytelenek vállal­ni, hogy eltarthassák családjukat. A jelenükre sincs idejük. Tehetsé­gük kibontakoztatására például. Aki tölteni is akar, nemcsak lőni, éjszakáiból lopja rá az időt. És ha olyan rossz a magyar nép egészsé­gi állapota, hogy az egészségvéde­lem sajtóakcióra szorul, annak az újságíró-társadalomnak a segítsé­gére, amely még az átlagénál is rosszabb egészségű, hát félek: az ő nemzedékükből az enyémnél is ke­vesebben érik meg a nyugdíjat. Szóval, szánom őket. Amiképp aggódnia kellene értük a jövőjét féltő magyar társadalomnak is. Vi­lágosan látó és felelőséggel gondol­kodó közegeinek, akik tudják: va­lódi glasznoszty nélkül nem mehet végbe valódi peresztrojka sem. Mert az emlegetett nagytakarítás­ban épp ifjú kollégáim porolóira volna leginkább szükség, lévén ez az a generáció, amelyben a legke­vésbé épült ki az a pavlovi reflex, hogy ha porolni akar az ember, legelőször az ő fejére csapnak. Mi, negyvenesek sokszor éreztük már a magunk bőrén, hogy nem kockázat nélküli az Olvasót válasz­tanunk ama képzeletbeli személy­nek, akihez írunk. Nem is csoda, ha többünk szemében átalakult az absztrakciója tekintélyes, konkrét személyiségekké. Olyanokká, akik gyanakodva figyelik a tollunk ser­cegését, és — ilyenkor lép be az öncenzúra effektusa — néha ros­­­szallóan csóválják a fejüket. Jó­magam csupán paraszt­ őseimtől örökölt szívósságomnak köszönhe­tem, ha emberségem töretlenül át­vészelte egy-egy megjelent vagy publikálatlan maradt írásom, így némely ÉS-riportom nyomán megalázó dorgatóriumokat. (Krúdy a annak idején egy ilyenbe halt be­le.) Bevallom, nagyon haragszom egykori, karriervágyától azóta már messzire vezérelt pályatársam ci­nikus filozófiájára, amely valami­képp nyomdafesték-tűrő állapotba átfogalmazva így hangoznék: „Aki rosszlánynak szegődik, ne sírjon, ha hivatását kell gyakorolnia”. Kezdettől fogva sértett. Talán azért, mert saját etikai szilárdsá­gom vélelmében is megingatott. Hiába bizonygattam magamnak, hiszen én úgy szegődtem vagy ne­gyed százada ehhez a pályához, hogy Ady publicisztikáját akartam példaképemnek. Én a jobbítás, a saját hasznosságom (naiv?) hitével jöttem. Nem szolgaként szolgálni, hanem szolgálatra: egész népem­nek ... De sikerült-e? Sikerülhe­tett-e egyáltalán, a mindennapok kényszerű kompromisszumaival? Adyval szólva: kofák és szentek közt a jó utat járom-e még min­dig? Hiszen a Tűz Márciusának,a ma­gyar progressziónak, mindig is úgy volt, nemcsak szentjei, korái születtek. És kivált e törékeny sorsokat hordó pályán. Ott, ahol oly gyakran vágott rendet a törté­nelem. Csak a saját születésemtől számolgatva: Zsidótörvény, „rossz származásúak” után a bal­­­oldaliak, sőt egyáltalán a fasizmus iránt nem lelkesedők törlése a pá­lyáról. A szélsőjobb megsemmisí­tése. 1945—48 között a polgári új­ságírás, majd a két munkáspárt egyesülését követően a szociálde­mokraták letaszíttatása. Aztán egy újabb nemzedék elvérzése 1956 frontjainak valamelyik oldalán. Az a néhány kivételes egyéniség, akik­nek a koalíciós idők, a Rajk-per, a csasztuska-vezércikkek, az ötven­hatos tragédia útvesztőin mégis si­került ép bőrrel, talán ép ember­séggel is átvergődniük, inkább szabályt erősítő kivételek. Aztán három újabb évtized. Előbb egyfajta nemzetközi közmeg­egyezés, majd a meg-megcsökő gazdasági reform talaján fölnevel­vén szerkesztőségeink mai legény­ségét. (És „leányságát”, mert már ez a férfias pálya is elnőiesedik.) Kiegyensúlyozottabb, békésebb emberöltő. Alkalmas idők rá, hogy botcsinálta pályatársak — állvány­ról lehívott kőművesek, kiérdeme­sült egykori káderek — elmarad­ván közülünk, a szocialista újság­írás is európai színvonalú szakem­bergárdát neveljen magának. S ez a folyamat végbe is ment. S most itt vagyunk. Szerencsé­sebben a csehszlovák vagy lengyel pályatársaknál, emberemlékezet óta először egymás mellett több generáció. És minden olyan jelszó — reform, nemzeti megújulás, de­mokrácia — a nyíltság potenciális szövetségesei, amelyről hinni érde­mes, hogy nem csupán jelszó ma­rad. Mi, „öregek”, akik életművün­ket reméljük beteljesedni, szívünk mélyén azzal a hiúsággal, hogy mi hoztuk magunkkal az igényét ebbe az újjászületni kész társadalomba. S velünk egy sorban fiatalabb, sőt immár fiatal pályatársaink is, akikhez mindez így volna termé­szetes. Ehhez kéne végre egy jó „lapjárás”. Nekünk is, és ama ab­sztrakciónak, az arctalan Olvasó­nak is, múzsánknak. Hiszen sor­sunk egy nyilvánosság pólusain. A sorsunk attól függ, végbg­­megy-e az evolúció, sikeresen meg­­küzdve létéért mind a visszahúzó erőkkel, mind a türelmetlenség veszélyeivel. Csak a kofák kímélnének ben­nünket. ÉLET gsH IRODALOM

Next