Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-11-11 / 46. szám - Gőz József: Ejtőernyősök • Nyilvánosság-vita • Mi lesz veled, megyei lap? ÉS 1988. október 28. (5. oldal) - Mekis János: Kofák és szentek • Nyilvánosság-vita (5. oldal) - Payer Imre: Téli táj • vers (5. oldal) - Lehoczki István: Nyugdíjban • rajz (5. oldal)
NYILVÁNOSSÁG-VITA GŐZ JÓZSEF: EJTŐERNYŐSÖK Egy főszerkesztő Mi lesz veled, megyei lap? címmel írt cikket az Élet és Irodalom október 28-i számában, hozzászólásként a lap nyilvánosság vitájához. 6 újságíró pályafutása betetőzéseképp lett főszerkesztő, szakmailag kikezdhetetlen. Rózsa Ferenc-díjas, s egyetemi doktori címét sem jogi karon vagy politikatudományból szerezte. De nemcsak ilyen főszerkesztőket teremtett az a sajtóirányítás, amelynek terméke a megyei lap jelenlegi szervezete, s amelyet a szerző, Bényei József így jellemez: „... mind a mai napig él benne a sztálini politikai irányítás szemlélete”. Hogy a cikkíró által jegyzett megyei lapnál maradjak, ott 1957 óta három főnök volt, kettő közülük a pártapparátusból jött. S ha hirtelen nem támad üresedés a megyei pártbizottsági titkárok posztjain, attól tartok, a második főszerkesztő marad e poszton. Nyílt titok, hogy nemcsak a megyei, hanem az országos lapokban is ez volt(?) a helyzet. S amennyire érthető, miért kell a MSZMP központi lapjához a pártapparátusból kikerült szerkesztő, annyira kevésbé az, hogy miért innen kell főszerkesztőt kinevezeni, mondjuk, a szakszervezetek napilapjához. A „volt” után tett kérdőjel egyébként azért is jogos, mert mi történt most, amikor a Tájékoztatási Hivatal megszűnt? Fő- és kevésbé főemberei számára főszerkesztői, főszerkesztőhelyettesi beosztásokat szerzett, ha nem volt ilyen státusz, kreáltak nekik. Ugyanakkor létszámcsökkentéssel riogatták az adott szerkesztőségekben dolgozó, törzsgárdatag közújságírókat. S többeket nemcsak riogattak. De hát miért haragszom én megyei és nem megyei „ejtőernyősökre”, akik felülről ereszkednek alá egy-egy vezetői székbe? Miért haragszom a titánokra, a „titán tudjátok még használni” jelszóval kinevezettekre? Dehogy haragszom rájuk. Arra a mechanizmusra haragszom, amely nem ismerte el, hogy minden kis és nagy közösségnek ki kell termelnie azokat a vezetőket, akik irányítják őket. Ennek pedig az volna a legmegfelelőbb módja, ha maga a közösség választaná saját soraiból a vezetőt, s ha rossszul választott, vissza is hívhatja. Ezen a ponton érünk el a vita címében is jelzett nyilvánosság kérdéséig. A felülről, az apparátusokból kikerült vezetők ugyanis szakmailag nem értek fel ugyan a szerkesztőségekben dolgozó legjobbakig, egyvalamire nagyon alkalmasak voltak. Arra, hogy kézben tartsák a lapokat, mert őket magukat kézben tartotta egykori kenyéradó, a kinevezés után pedig irányító gazdájuk. Azon aztán meg igazán nem csodálkozhatunk, hogy magukévá tették az „akinek az isten hatalmat adott, észt is adott hozzá” igazságát. A sajtóirányítás tehát a főszerkesztőkön keresztül közvetítette saját akaratát. Az már főszerkesztőnként változott, hogy ez az akarat gyengítetlenül — mint folyadékban a nyomás — terjedt tovább a beosztottakra vagy pedig a főnök rugalmas ütközőként tompította azt. Utóbbi esetben maga ellen is dolgozott, mert irányítói — akik ráadásul a lapgazdával sem voltak azonosak — megelégelhették tevékenységét. Az ütközések tompítása még saját belső energiáit csökkentette, így legtöbben az első változatot alkalmazták. Azaz volt még egy harmadik is, aki erősítette a fentről kapott nyomást. Mindennek különös, keményebb akusztikája volt vidéken, a megyei lapoknál, hiszen az azokat irányítók is „élvezhették” a felsőbb központ nyomását, s ezt siettek megosztani irányítottaikkal is. Boldogult egyetemi lapszerkesztő koromban, mindjárt az első év végén „fent”, Budapesten, a Központi Bizottságban feltűnt valakinek, hogy a debreceni egyetemi lapban a KISZ-választások idején egy La Fontaine-mese átköltött változata jelent meg, amely így végződött: „Mindig vannak, kik azt hiszik/ dumától nő a béka itt./Ezeknek annyit mondhatok,/mindig az ökrök a nagyok.” „Jelzés” érkezett a megyei és városi pártbizottságra, hogy ezt a kitételt vajon nem a KISZ-választásokra értettük-e? A „jelzés” nyomán vizsgálat kezdődött, amely szerint „a lapban politikaiiag félreérthető cikkek, és helyenként az ízléstelenség határát súroló fényképek jelentek meg.” (Utóbbiakat két fürdőruhára vetkőző hölgy és egy korabeli fürdőruhában, ámde szétvetett lábbal napozó lány fotói jelentették.) Mindezekért figyelmeztetésben részesültem, noha teljességgel világos volt, hogy az inkriminált mesei részlet semmiképpen sem vonatkozhatott a korábbi debreceni vagy későbbi budapesti KISZ-választásokra. De megyei lapi példák is bőven vannak. Véletlenül fültanúja voltam a pártbizottságon, amikor egyik munkatársuk ebédidőben hiába keresett valakit telefonon a lapnál. Végül a főszerkesztőt találta, akitől viccesen kérdezte: Mi van, kihalt a szerkesztőség? Másnap szigorúan és írásban szabályozták, melyik rovatból ki, melyik időpontban mehet ebédelni, hogy minden rovatból mindig legyen valaki a szerkesztőségben ... Volt, amikor a felülről jött bírálat sem volt egyértelmű. A főnök azzal jött haza a szokásos főszerkesztői értekezletről, na, majd adok én X-nek, mondtam neki, nem politikus az a publicisztika. Valaki ugyanis az említett cikket rossz példának citálta az értekezleten. X — nem lévén reggeli értekezletre kötelezett, nem hallhatta főszerkesztője vészjósló szavait. Aztán jó óra múlva telefonhoz hívták a főszerkesztőt, aki később elmondta, hogy igazat adtak a lapnak s az inkriminált szerzőnek. Kérték tekintse tegnapi véleményüket semmisnek. Így, aki ezt követően fél óra múlva érkezett meg körünkbe, már ennek megfelelően letolás helyett dicséretet kapott. Igen ám, de mi lett volna akkor, ha koránkelő és érzékeny? Vajon mi lesz az ilyen körülmények között egzisztáló, ilyen körülményeken nevelkedett apparátcsikokkal? És a nem apparátcsikokkal, akik a sztálini politikai irányítás szemléletében végezték munkájukat? Hogyan tudják az új követelményeknek megfelelően vezetni lapjukat, hogyan tudnak konkurálni a nyilvánosság legszélső határáig merészkedő, üzleti vállalkozásként induló, olvasói igények alapján szerkesztett lapokkal? Hogyan tudnak szókimondók lenni azok, akik eddig a szó eltitkolását tartották szem előtt? Hogyan tudják a pluralizmus érdekeit kifejezni, akik még e szót sem engedték leírni lapjaikban? Most valamiféle interregnum van. A kinevezést adó irányító szervek — saját lapjaik kivételével — már lemondtak arról, hogy ők nevezzenek ki vezetőket. Az új — bár a fejlécen eddig is szereplő — lapgazdák, akiknek a felelőssége állítólag most megnőtt, még nem döntenek kinevezések, leváltások, nyugdíjba helyezések fölött. Mindez azt jelentheti, hogy a nyilvánosság hullámai sokáig megtörhetnek a régi védőgátakon. PAYER IMRE: Téli tál A fenyőfák vad ágain olyan elhagyottan zizzennek a tűlevelek, mint maga a szorongás. Magányos vagy, akár a sziklák pórusai. Az ide-odatört megfagyott agyagban, a dermedt tócsák üveges-szomorú jégtükrein, az elszegényedett fák felett Valaki suttog. 1988. NOVEMBER 11. MEKIS JÁNOS: KOFÁK ÉS SZÉN „Holnap is lap lesz...” — ki ne ismerné a problematikus kéziratok odébbtolásának ezt a kellemes módját. De még ha — bepótolni iparkodván az elmulasztott nagytakarításokat — napjában többször is lecsapna a magyar glasznoszty szorgalmas porolója, por és pókháló holnaputánra is maradna a homályosabb zugokban. S hogy prakkert forgató mozdulataink gyakran még erőtlenek vagy óvatosak? Ezen megint csak a tájékozatlan szemlélődő csodálkozhat. Azok, akik netán nem értesültek róla, hogy a közvélemény egyes rétegeiben még változatlanul „nagyhatalomként” számon tartott sajtó munkásai túlnyomó többségükben az amúgy is mélyen alábecsült magyar értelmiség kedvezőtlenebbül kezelt fertályába tartoznak. Akik nem tudják, hogy kétdiplomás, harmincvalahány éves pályatársaim — holott jobban eltartaná őket a „másik” diplomájuk — hivatásuk mellett kitartva hivatásukhoz méltatlan feladatokat, például reklámírást is kénytelenek vállalni, hogy eltarthassák családjukat. A jelenükre sincs idejük. Tehetségük kibontakoztatására például. Aki tölteni is akar, nemcsak lőni, éjszakáiból lopja rá az időt. És ha olyan rossz a magyar nép egészségi állapota, hogy az egészségvédelem sajtóakcióra szorul, annak az újságíró-társadalomnak a segítségére, amely még az átlagénál is rosszabb egészségű, hát félek: az ő nemzedékükből az enyémnél is kevesebben érik meg a nyugdíjat. Szóval, szánom őket. Amiképp aggódnia kellene értük a jövőjét féltő magyar társadalomnak is. Világosan látó és felelőséggel gondolkodó közegeinek, akik tudják: valódi glasznoszty nélkül nem mehet végbe valódi peresztrojka sem. Mert az emlegetett nagytakarításban épp ifjú kollégáim porolóira volna leginkább szükség, lévén ez az a generáció, amelyben a legkevésbé épült ki az a pavlovi reflex, hogy ha porolni akar az ember, legelőször az ő fejére csapnak. Mi, negyvenesek sokszor éreztük már a magunk bőrén, hogy nem kockázat nélküli az Olvasót választanunk ama képzeletbeli személynek, akihez írunk. Nem is csoda, ha többünk szemében átalakult az absztrakciója tekintélyes, konkrét személyiségekké. Olyanokká, akik gyanakodva figyelik a tollunk sercegését, és — ilyenkor lép be az öncenzúra effektusa — néha rosszallóan csóválják a fejüket. Jómagam csupán paraszt őseimtől örökölt szívósságomnak köszönhetem, ha emberségem töretlenül átvészelte egy-egy megjelent vagy publikálatlan maradt írásom, így némely ÉS-riportom nyomán megalázó dorgatóriumokat. (Krúdy a annak idején egy ilyenbe halt bele.) Bevallom, nagyon haragszom egykori, karriervágyától azóta már messzire vezérelt pályatársam cinikus filozófiájára, amely valamiképp nyomdafesték-tűrő állapotba átfogalmazva így hangoznék: „Aki rosszlánynak szegődik, ne sírjon, ha hivatását kell gyakorolnia”. Kezdettől fogva sértett. Talán azért, mert saját etikai szilárdságom vélelmében is megingatott. Hiába bizonygattam magamnak, hiszen én úgy szegődtem vagy negyed százada ehhez a pályához, hogy Ady publicisztikáját akartam példaképemnek. Én a jobbítás, a saját hasznosságom (naiv?) hitével jöttem. Nem szolgaként szolgálni, hanem szolgálatra: egész népemnek ... De sikerült-e? Sikerülhetett-e egyáltalán, a mindennapok kényszerű kompromisszumaival? Adyval szólva: kofák és szentek közt a jó utat járom-e még mindig? Hiszen a Tűz Márciusának,a magyar progressziónak, mindig is úgy volt, nemcsak szentjei, korái születtek. És kivált e törékeny sorsokat hordó pályán. Ott, ahol oly gyakran vágott rendet a történelem. Csak a saját születésemtől számolgatva: Zsidótörvény, „rossz származásúak” után a baloldaliak, sőt egyáltalán a fasizmus iránt nem lelkesedők törlése a pályáról. A szélsőjobb megsemmisítése. 1945—48 között a polgári újságírás, majd a két munkáspárt egyesülését követően a szociáldemokraták letaszíttatása. Aztán egy újabb nemzedék elvérzése 1956 frontjainak valamelyik oldalán. Az a néhány kivételes egyéniség, akiknek a koalíciós idők, a Rajk-per, a csasztuska-vezércikkek, az ötvenhatos tragédia útvesztőin mégis sikerült ép bőrrel, talán ép emberséggel is átvergődniük, inkább szabályt erősítő kivételek. Aztán három újabb évtized. Előbb egyfajta nemzetközi közmegegyezés, majd a meg-megcsökő gazdasági reform talaján fölnevelvén szerkesztőségeink mai legénységét. (És „leányságát”, mert már ez a férfias pálya is elnőiesedik.) Kiegyensúlyozottabb, békésebb emberöltő. Alkalmas idők rá, hogy botcsinálta pályatársak — állványról lehívott kőművesek, kiérdemesült egykori káderek — elmaradván közülünk, a szocialista újságírás is európai színvonalú szakembergárdát neveljen magának. S ez a folyamat végbe is ment. S most itt vagyunk. Szerencsésebben a csehszlovák vagy lengyel pályatársaknál, emberemlékezet óta először egymás mellett több generáció. És minden olyan jelszó — reform, nemzeti megújulás, demokrácia — a nyíltság potenciális szövetségesei, amelyről hinni érdemes, hogy nem csupán jelszó marad. Mi, „öregek”, akik életművünket reméljük beteljesedni, szívünk mélyén azzal a hiúsággal, hogy mi hoztuk magunkkal az igényét ebbe az újjászületni kész társadalomba. S velünk egy sorban fiatalabb, sőt immár fiatal pályatársaink is, akikhez mindez így volna természetes. Ehhez kéne végre egy jó „lapjárás”. Nekünk is, és ama absztrakciónak, az arctalan Olvasónak is, múzsánknak. Hiszen sorsunk egy nyilvánosság pólusain. A sorsunk attól függ, végbgmegy-e az evolúció, sikeresen megküzdve létéért mind a visszahúzó erőkkel, mind a türelmetlenség veszélyeivel. Csak a kofák kímélnének bennünket. ÉLET gsH IRODALOM