Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-05 / 1. szám - Simonffy András: Alul a gálya (3. oldal) - Bartók István: fotógrafikája • fotógrafika (3. oldal)
SIMONFFY ANDRÁS: Alul a gálya Az AGYMOSÓ agyát mossák láthatatlan emberek. Ám az agymosó agya is mosva van, heherészik, legyintget, széles gesztusokkal nyugtatgatja hitvesét, a Gonosz Mostohát, aki egyre inkább sejt valamit. A kölcsönkapott amatőr videókazetta amatőr kezekben, a hangot külön veszik fel, a kazettacserék szüneteibe álló képeket kénytelenek montírozni, a tolmács képtelen követni a tárgyalás menetét — mégis így jó az egész. A Kárpátok Titánjának országos televíziója nem állt másból, mint egy vörös drapériás szobából, ahol ő maga ült napi három órán át egy rögzített, ásatag kamera előtt. Péntek déltől kezdve innen irányították a felkelést. A (bizonyára még elektroncsöves) kamera nem bírta sokáig a terhelést, bemelegedett, az adást meg kellett szakítani. (Máskor már a folyosókon folyt a harc, elő hát a dákoromán népi muzsikával!) ■ Halála előtt fél órával még mulat a vezér: én örült?! Én, paranoiás? Én, aki Napóleon?! Akik velem szemben ülnek, azok a szekusok, én az Elnök. Majd felelni fognak mindezért. A puccsért. Az asszonyra hunyorít: hát mit szólsz ehhez, drágám? Nem nevetséges? Ezek itt?! Diccentek és a nyakatokat szegem. Mindjárt jönnek az ápolók, és elvisznek benneteket. 400 millió dollár magánvagyont máris zárol egy svájci (!) bank. Az ország „vagyona” (aktívuma) 70 millió dollár. (Tegyük hozzá, sóhajtva: annyi egy országnak, mint egy családi háztartásban a fellelhető üvegbetétek vagyonértéke, ám mégsem nyomasztó adósság. mert azt tapasztalom, hogy húszmilliárd dollár ötven-száz dollárhoz szokott füleinknek annyi, mint a Hold és a Tejútrendszer közötti különbség, írjam ki végre: (és itt) 20 000 000 000 dollárt* húszezer millió dollár, és százzal (bátran) szorozva: 2 000 000 000 000 forint. Belső deficit 1 100 000 000 000 forint, összesen: 3 100 000 000 000 forint Ez hárommillió magyar családdal számolva is több mint egymillió forint adósságteher családonként.) Közel hajolok a képernyőhöz. A Kárpátok Titánjának szemét nem fogta le senki. Az imént gondosan prémes bélésű kabátja alá simított Esterházy-kockás sálja vállára fölrepült, megfagyott mosolya még most is önelégült. Szép halál. Gyors halál. Méltó halál. Tetemeik fölött, a (feltehetőleg) vakolt falon piramis alakban kráterszerű golyónyomok százai. Nyugati hírügynökségek szerint három főből állt a kivégző osztag. Kétségtelenül nem szakszerű, csak (némi) tapasztalatokon alapuló benyomásaim szerint mintegy harminc méter távolságból nem puskával, nem géppisztollyal, hanem gépfegyverrel lőtték szitává őket, talán fekvő helyzetből, alulról fölfelé pásztázva, s vigyázva arra, hogy a fej ne sérüljön — talán a felismerhetőség miatt. (Gyengébbek kedvéért: a fekvő helyzetre és a célzás nélküli kaszabolásra utal a golyónyomok piramisalakja, a gépfegyverre és a lövések távolságára a becsapódást jelző kráterek 5-10 centis nagysága.) Végképpen vad következtetésem: csalódott szekusok végeztek a Házaspárral. Egyetlen parancsuk lehetett: Istenetek és Vezéretek fejét ne érje golyó. Láttátok, becsapott, megtagadott benneteket. A volt életetek és halálotok, a kezéből etetett titeket. Gépfegyverre utalnak az elrepített, sálat magával rántó karok is. Az Asszony feje tető alakú hullámpapírral letakarva. Ott, minek? Gondolom, nem maradt feje. A látvány azok számára is iszonyatos lehetett, akik... Töprengés, természetesen. Mindez csupán töprengés. A nemzetté vált román nép csak annyit akart: a Kedves Házaspár álljon csak sorba órákon át, lakjon világítatlan, külső kotyós blokklakásban, „szisztematizált” falvakban, tanuljon meg állatsorban létezni és embermódra félni. Így karácsonyi békesség adatott nekik, halálukat sem adatott meg tudomásul venniük. MASS MEDIA — hallom évek óta. Marconi-kostelláció. A könyv halála. Hogy az 56-os könyvégetés, az emlékeztetett a hitlerista könyvégetésekre, tehát 56 jellege fasiszta, ellenforradalmi, és így tovább. Most Ceausescu-portrékat és -könyveket, hazug újságokat égetnek. Azok a román hazafiak égetik őket, akikről két hete még azt olvastam, hallottam, hogy „a puliszka nem robban”. Mégis, vonatkoztassak csak el egy pillanatra: fegyveres összetűzés 1956 Budapestjén, október 23-án, este a Magyar Rádiónál keletkezett először tűzharc, ott hullottak az első áldozatok , ifjabbak kedvéért, mert ma már ezt is el kell mondani: akkor még nem volt magyar televíziózás, a kísérleti (fogható) adások is csak 1957-ben indultak meg vihar iramban, talán éppen azért, hogy tehermentesítsék (illetve megosszák) a Magyar Rádió mindenható hatását jelentő figyelmet. Évtizedeknek kellett eltelnie, mire a világ okosai rádöbbentek: a televízió (széles körű elterjedtségével) immár nem a filmet, az írott kultúrát fenyegeti, nem ezekkel konkurál, hanem/de a mindennapi politika első számú propagandaeszköze lett, lehet. Szelep és gyújtózsinór, agymosás és robbanásveszély; mindez nem tereken, nem az utcán (ami minden mindenkori hatalom számára kényelmetlen), hanem az ottani kényelmes fotelben, másnap a munkahelyen, Szabó család, Klinika, Dallas, Isaura... A Kárpátok Titánja. Gyűltek a segélyek nálunk már Isaura rabszolgasorsból történő kiszabadítására is, a mindenkori KB-tag tévéelnök dörzsölhette a kezét: jó buta nép, jól el van hülyítve, azt a pár hőzöngő huligánt meggumibotozzuk egy kicsit, vissza a képernyő elé, barmok! Ott a világ. A nektek való, a létezők legszebbike. Történt azonban Spanyolországban évtizedünk elején valami igen különös esemény: a Franco utáni parlamentbe betört az ottani „Szeku” egy tábornoka, és a parlamenti székek alá kényszerítette a képviselőket. Ezt is közvetítette a televízió. És aznap éjjel azt is, hogy az ifjú feleségének örvendő ifjú uralkodó, mint „Legfőbb Hadúr” néhány percre megjelent a képernyőn, és a mass médián át kicsavarta a zendülők kezéből a fegyvert. A román nemzeti forradalom legszebb és legnagyszerűbb felismerése: egyetlen stúdióban az egyetlen felvevőgép elé beülni, onnan és így irányítani a forradalmat, megteremteni ezen az egyetlen lehető módon a Securitate által lezárt városok zendülésének lehetséges összehangolását. Valószínűleg az első perctől kezdve tudatos a felismerés, hiszen a Vezér is innen kézivezérelt, azon a pénteken talán túl sokan is tozsogtak ott (még „szeku”-tisztek is), mindenki látszani akart, jelen lenni, megszólalni, „kibeszélni”, még a nagy tapasztalatú magyar külügyér televíziósok is csak lassanként döbbentek rá, hogy nem valamiféle spontán népi hírközpont adását közvetítik, hanem a zendülés, felkelés, forradalom közvetlen, éteri irányítását. Soha így és ennyire nyilvánvaló nem volt, lehetett eddig korszakváltás, amit a fegyverek, páncélosok lezárnak, elszigetelnek odalent, annak nincs megállj odafent, a rádióhullámok lelőhetetlenek, minden otthonban ott a központ és a központ kérése, parancsa. A most vagy soha. Tanult barátaimmal vitatkoztam: felelőtlenség a fegyvertelen lakosságot az utcára hajtani, mészárszékre küldeni zsoldosok és janicsárok gépfegyveres sértett és tomboló haragja elé, eleve áldozatnak. Lassanként fogja fel még a kelet-közép-balkáni európai ész is, hogy nincs más megoldás. Huszonöt év alatt hatvanezer áldozat, hatvanezer állami gyilkosság, az hat és fél áldozat naponta, huszonöt éven át nem egészen négyóránként egy. A véres, de a felkelők részéről fegyvertelen forradalom egyetlen eszköze lehet tehát: masszának odatartani önmagát. Temesváron még bíztak valamiféle emberi belátásban a Tőkés László házát egyre nagyobb számban körülvevők, gyerekeiket küldték — védekezésül — a szuronyok elé. És átdöfték őket. Átdöfték és anyjuknak felmutatták őket, mielőtt az anyákkal is végeztek volna. A begyűjtött férfilakosságot válogatás nélkül kínozták a szegénytemető hullaházában — a karácsonyi békességre készülő magyar televízió alig mert néhány kockát bemutatni az in vivo csonkolt áldozatokról, de Románia lakossága látta ezeket a képeket, és ha le is dőlt aludni néhány órára, újra kiment az utcára. Tudva, mi várhat rá. Péntekről szombatra virradóra lett ez a magyar—oláh—szász—szerb, egymás ellen uszított és páriává züllesztett, vajat, friss kenyeret nem látott, meleg szobát meg nem ért lakosság néppé, s hajnalra nemzetté. Ez a lökés-visszahatás kellett ahhoz, hogy a szénmonoxid-programot is „coxigénnek” tituláló tudós-titán-országospár, lejárt és érvényüket veszteni látszó nemzetközi szemétdombok eleddig ügyes kufárai, két szuperhatalom néhai kettős ügynökei örökre letűnjenek ezzel — a reményteljes szándékot csak iszonyú és véres gyakorlattal egyeztetni tudó — évszázaddal együtt. 1956-BAN, TIZENÖT ÉVESEN éreztem először: spontán, ám kellő tapasztalatok nélküli igazságérzetem és igazságvágyam történeti kategória. Most egy ugyanolyan rongyos és elzárt világ éhező és űzött gyerekei, fiataljai tárják ki mellükön a „gyolcs sikongó kapuit”, törnek a még csak sejtett emberi jogok még csak nem is sejtett nemzetállami álma felé. Egy nagyszerűbb jövőben majd arról mesélnek unokáiknak, mit jelentett az: határ. MAGÁNÜGY, MAGÁNDÖBBENET. Ám nálunk ma mindenki magán ... Magánfuvaros, ha indulni kell. Magánrokon, ha üzenni kell. Ma éjjel az URH üzenetein aludtam el három óra tájban, síró, kétségbeesett hangok, tolmácsolt jelentkezéskérések, felvett — már mintha halottakat sirató — zokogások... Hol is élünk hát? Miféle párt, miféle vasfüggönylebontás — segít ebben? Miféle kufárok készülnek itt máris? Mifélék vagyunk mi magunk? Emlékszem rá, hogy évekkel ezelőtt egy kis kecskeszakállú ember megszólított Pesten, kezében egy amolyan keleti diplomatatáska, hogy én magam nem vagyok-e én magam, mert ő valamelyik KÖRKÉP-ben látott egy reám hasonlító arcképet, s ha én azonos lennék azzal az arcképpel, akkor mondjam meg neki, hova fordulhat, mert másfél órája érkezett meg a Keleti pályaudvarra, és ugyan vannak itt már áttelepült barátai, de hiába telefonál, nincsenek otthon vagy nem veszik fel a telefont, nem ismeri ki itt magát. Mondom, az ÉS-be tartok, jöjjön hát velem. De nem fogják-e őt ott tartózkodással fogadni? Hiszen éppen ő az, aki a román televízió magyar adásainak igazgatója volt, és már üzenték neki, hogy itt emiatt a „szeku” emberének tartják, ne ő igyekezzék át nagy hirtelen ... Bementünk az akkori ÉS-be, bort hoztunk, nyitottunk, gyanakodtak kicsit, kedves Diurnus, Bodor Pali... Emlékszel? Legyen hát ez a mi átkunk és egyben a mi védekezésünk: akkoriban még minden orosz, lengyel, lett, litván, román („romániai magyar”), cseh, szlovák („szlovákiai magyar”), grúz, tadzsik, örmény, ukrán barátunkban lehetséges ellenséget is szimatoltunk, agymosás ellen tiltakozó agymosottak. Hittem Benned, Pali, abban a kis „szeku”-táskádban, mert azt nem azért viselted, hanem hogy elfogadjanak, igazodás volt. A viselet az más volt: író-olvasó találkozóimon már messziről felismertem a magyar, a szovjet, később a román elhárítás megbízottait (még gyáva nép ellenében a legokosabb, legcélratörőbb kérdéseket mindig ők tették fel — és lehetett is volna válaszolni, ha nem éppen ők teszik fel, akiknek már birtokában az aktuális válasz), remélném hát, hogy most belső vasfüggönyök omlanak le, kevéssé látványosak és dollárért nem, talán csak centért eladhatóak a valutatőzsdén ... (Kopejkáért?) KIVERT FOGAIMBÓL próbálok most majd meg falat emelni. De az már nem berlini lesz, csak inflációs. (Ne ijedj meg, ez régi, Dunaszaurusz-ügy, belügy, ha tetszik.) VIGASZTALÁSUL (Bodor Palinak is): huszonötödik éves fiam, aki eddig (kb.) azzal vádolt, hogy minek szültük meg őt erre a világra (holott istenáldotta tehetség), tegnapelőtt azt „nyilatkozta”: Tőkés László példáján értette meg, hogy egyetlen ember mit tehet. Hogy nem reménytelen. Élni. MEGÉRTETTE a Tienanmen téri diákot, akit kivégezték harmadnapra, arcát nem láttuk, csak hátát, ahogy tétovázásra kényszerítette a páncélos oszlopot. A tömegbe bele lehet lőni, ott áldozatok vannak, lesznek. Számok. Ennyi és ennyi. EGYETLEN IGAZ EMBERREL szemben egyetlen zsarnok sem tud(ott) mit kezdeni. Tőkés Lászlót a „szeku” mentette meg: új állomáshelyére cipelték, a védett Menyőre. Karja nem törött, aszszonya szülni fog. Áruló egyháza főpapjai lemondtak. József Attila, látod-e őt? Valaki hitet talált, s hullanak a főpapok... HŐSÖK TERE, 1989. december 24. A taxis: „Hazarohantam, meggyújtottuk a gyertyákat, bekaptunk valamit, aztán vissza a forgalomba, mert a tömegközlekedés nem igazodik az eseményhez, most rohanok Erzsébetre, mert onnan már nem érnek be gyalog.” „TEMESVÁR” feliratú jelvényárus: „Ingyen van, mert megajánlás, de minimum harminc.” Azaz, persze hogy száz. A viasszal futtatott fáklya négyes csomagban, de a kofár egyesére darabolja. Húsz méterrel odább már húszért árulja darabját (one segély). Budapest katolikus város. A 90. zsoltárt senki sem ismeri. A Miatyánk mormogással indul, a „szabadíts meg minket a Gonosztól”-nál hallhatóvá erősödik. Utána — forralt bor mellett, mert a decemberi tavaszban indultunk és a hidegfront betört — forralt bor közeli barátainknál. Huszonévesek és „öreg” negyvenesek. Hogy ők most értik meg, hogy mit az: történelem. (Értsd, hogy történik is valami, nemcsak van az ide testem, oda teszem, ez jó nekem, az nem piha...) „öreg” negyvenesek táplálják a lelket a hetvenes évek tinijeibe, hogy most már semmi vész, csak hosszú, nagyon hosszú tisztázási folyamatok, de mehetünk Erdélybe. Otthon lehetünk. Hogy most ugyan még jön egy nemzetállami nagy löket a diktatúrák és zsarnokságok levedlése után, de gyerekek, felnőttek, itt már ne a határok tologatásáról legyen szó! Semmisítsük meg őket, ahogy a Vasfüggönyt (mi) igyekszünk (ők csak rémülten ujjonganak), most, gyerekek, a belső vasfüggöny felszámolásáról folyik a szó, mert az a magyar—osztrák az egy vicclapi kacsa volt/van ahhoz képest az ólomfüggönyhöz képest, ami Kárpát-Ukrajna (Kárpátalja — de ezért még öt éve is szilenciumot kaptam volna, akárcsak egy szeretkezést éltető szerzőt kiheréltek volna) volt/van. És most, éppen most nem kellene a nagy Nyitottság jegyében belső váladékaink mocskát a nyugati „szabad sajtónak” felkínálni; ezek olyan kényes fiúk, mint akik el sem hiszik, hogy a Házaspár kivégzésében — valójában — saját szerepükben tetszelegnek. A kivégezhetetlenek diszkrét bája ez a — még igen, de már csak elvileg — kivégezhetők felett. NÁLUNK 1989. december 24-én 23.30-kor végetért a Középkor. A FIDESZ szervezésében két nappal azelőtt — a Kárpátok Titánjának bukásakor — meghirdetett ökumenikus (és Tőkés László esetleges személyes jelenlétét ígérő) közös gyász- (később hálaadó) istentisztelet minden rendőri felügyelet, minden karszalagos terelés, mindenféle előzetes aggodalmaskodás nélkül, százezer fáklyával (a tűzoltóság feltűnő jelenléte nélkül) zajlott le — és EZZEL ÉS ÍGY VOLT EGY NEMZETTÉ VÁLT ÉRETT NÉP DEMONSTRÁCIÓJA EGY NEMZETTÉ VÁLNI TÖREKVŐ BARÁTI NEMZET MELLETT. Sértés szándéka nélkül mondom: a lassúdad egyházi szónokoknál is bölcsebbek voltak maguk az események. Végre: külön-külön a még fojtottságból feltörő sértettség. (Egy 61-ben született — mára — Aszszonyság: engem úgy neveltek, hogy itt minden rendben van, most döbbenek rá, hogy miféle férfibeszédet untam halálra tizenöt évvel ezelőtt...’’) MERT MÁR ÍGY ÉLTÜNK mi is, a történelem jaltai—teheráni meghatározottságba rögzített pillanatában. Már velünk sem számoltak. Mi voltunk a mosható agyúak. A leendő jópajtások. Ceausescu megtette azt a szívességet, hogy ad absurdum vitte egy hamis illúzióból keletkezett gyilkos rendszer logikáját, csak ő nem ébredt föl. Nem tudni, a Tienanmen téri tömeggyilkosság példája saját ifjúságának lemészárlása paranoiás indíttatást adott-e neki vagy a Gonosz Mostohának. EGY BIZONYOS Fiamnak, akinek beszámolót írhattam végre arról a tizenéves nemzedékről, akik mi voltunk annak idején, most fotelből megmutathattam. Nézd, így és így történik, ez már nem az én, és már nem is a Te nemzedéked, itt újra tizenévesek fogják a fegyvert, itt újra nincs helye a felnőtt okoskodásnak. Itt a jövő évezred forr az emberi jogok katlanában (és egyelőre kinevezett csapdájában), így forrott nekünk annak idején „tisztultabb”, „emberarcú”, „demokratikus” szocializmus, így és most forrja ki magát az a shakespeare-i mondat: „Nevezd a rózsát bárminek, éppoly illatos.” FELISMEREM magamat Apám tragikus sorsában, s mintha FIAM is kezdené „venni” a Pangás korszakán átmentett üzeneteimet; ez is valami: az öregem nem fasiszta, én nem Ellenforradalmár Tizenéves, a fiam nem Huligán ... Nemzedékek egymásnak nem ellenségei — csak azon a szolid jó, életrevaló freudi alapon ... Csak lenni, élni, nemzedékről nemzedékre halmozódni szeretnénk. CEAU — Ciao! De könnyű is lenne így a búcsú. Még nem tudni, maszkod hány alakban hány arcra forrt. Ideje lesz megtanulnunk egy új kifejezést is: reformjanicsár. 1989. december 26. 16 h. Bartók István fotógrafikája 1990. JANUÁR 5.