Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-05 / 1. szám - Simonffy András: Alul a gálya (3. oldal) - Bartók István: fotógrafikája • fotógrafika (3. oldal)

SIMONFFY ANDRÁS: Alul a gálya Az AGYMOSÓ agyát mossák láthatatlan emberek. Ám az agy­mosó agya is mosva van, heheré­­szik, legyintget, széles gesztusok­kal nyugtatgatja hitvesét, a Go­nosz Mostohát, aki egyre inkább sejt valamit. A kölcsönkapott amatőr videókazetta amatőr kezek­ben, a hangot külön veszik fel, a kazettacserék szüneteibe álló képe­ket kénytelenek montírozni, a tol­mács képtelen követni a tárgyalás menetét — mégis így jó az egész. A Kárpátok Titánjának országos televíziója nem állt másból, mint egy vörös drapériás szobából, ahol ő maga ült napi három órán át egy rögzített, ásatag kamera előtt. Pén­tek déltől kezdve innen irányítot­ták a felkelést. A (bizonyára még elektroncsöves) kamera nem bír­ta sokáig a terhelést, bemelege­dett, az adást meg kellett szakí­tani. (Máskor már a folyosókon folyt a harc, elő hát a dákoro­mán népi muzsikával!) ■ Halála előtt fél órával még mu­lat a vezér: én örült?! Én, para­noiás? Én, aki Napóleon?! Akik velem szemben ülnek, azok a sze­­kusok, én az Elnök. Majd felelni fognak mindezért. A puccsért. Az asszonyra hunyorít: hát mit szólsz ehhez, drágám? Nem nevetséges? Ezek itt?! Diccentek és a nyakato­kat szegem. Mindjárt jönnek az ápolók, és elvisznek benneteket. 400 millió dollár magánvagyont máris zárol egy svájci (!) bank. Az ország „vagyona” (aktívuma) 70 millió dollár. (Tegyük hozzá, só­hajtva: annyi egy országnak, mint egy családi háztartásban a fellel­hető üvegbetétek vagyonértéke, ám mégsem nyomasztó adósság.­­ mert azt tapasztalom, hogy húszmilliárd dollár ötven-száz dol­lárhoz szokott füleinknek annyi, mint a Hold és a Tejútrendszer közötti különbség, írjam ki vég­re: (és itt) 20 000 000 000 dollár­t* húszezer millió dollár, és százzal (bátran) szorozva: 2 000 000 000 000 forint. Belső deficit 1 100 000 000 000 fo­rint, összesen: 3 100 000 000 000 forint Ez hárommillió magyar család­dal számolva is több mint egymil­lió forint adósságteher családon­ként.) Közel hajolok a képernyőhöz. A Kárpátok Titánjának szemét nem fogta le senki. Az imént gondosan prémes bélésű kabátja alá simí­tott Esterházy-kockás sálja vállá­ra fölrepült, megfagyott mosolya még most is önelégült. Szép halál. Gyors halál. Méltó halál. Tetemeik fölött, a (feltehetőleg) vakolt falon piramis alakban krá­terszerű golyónyomok százai. Nyu­gati hírügynökségek szerint há­rom főből állt a kivégző osztag. Kétségtelenül nem szakszerű, csak (némi) tapasztalatokon ala­puló benyomásaim szerint mint­egy harminc méter távolságból nem puskával, nem géppisztollyal, hanem gépfegyverrel lőtték szitá­vá őket, talán fekvő helyzetből, alulról fölfelé pásztázva, s vi­gyázva arra, hogy a fej ne sérül­jön — talán a felismerhetőség miatt. (Gyengébbek kedvéért: a fekvő helyzetre és a célzás nélkü­li kaszabolásra utal a golyónyo­mok piramisalakja, a gépfegyver­re és a lövések távolságára a be­csapódást jelző kráterek 5-10 cen­tis nagysága.) Végképpen vad kö­vetkeztetésem: csalódott szekusok végeztek a Házaspárral. Egyetlen parancsuk lehetett: Istenetek és Vezéretek fejét ne érje golyó. Lát­tátok, becsapott, megtagadott ben­neteket. A volt életetek és halálo­tok, a kezéből etetett titeket. Gépfegyverre utalnak az elrepí­tett, sálat magával rántó karok is. Az Asszony feje tető alakú hul­lámpapírral letakarva. Ott, minek? Gondolom, nem maradt feje. A látvány azok számára is iszonya­tos lehetett, akik... Töprengés, természetesen. Mind­ez csupán töprengés. A nemzetté vált román nép csak annyit akart: a Kedves Házaspár álljon csak sorba órákon át, lak­jon világítatlan, külső k­otyós blokklakásban, „szisztematizált” falvakban, tanuljon meg állatsor­ban létezni és embermódra félni. Így karácsonyi békesség adatott nekik, halálukat sem adatott meg tudomásul venniük. MASS MEDIA — hallom évek óta. Marconi-kostelláció. A könyv halála. Hogy az 56-os könyvégetés, az emlékeztetett a hitlerista könyvégetésekre, tehát 56 jellege fasiszta, ellenforradalmi, és így tovább. Most Ceausescu-portrékat és -könyveket, hazug újságokat égetnek. Azok a román hazafiak égetik őket, akikről két hete még azt olvastam, hallottam, hogy „a puliszka nem robban”. Mégis, vo­natkoztassak csak el egy pillanat­ra: fegyveres összetűzés 1956 Bu­dapestjén, október 23-án, este a Magyar Rádiónál keletkezett elő­ször tűzharc, ott hullottak az első áldozatok , ifjabbak kedvéért, mert ma már ezt is el kell monda­ni: akkor még nem volt magyar televíziózás, a kísérleti (fogható) adások is csak 1957-ben indultak meg vihar­ iramban, talán éppen azért, hogy tehermentesítsék (illet­ve megosszák) a Magyar Rádió mindenható hatását jelentő fi­gyelmet.­­ Évtizedeknek kellett eltelnie, mire a világ okosai rá­döbbentek: a televízió (széles körű elterjedtségével) immár nem a filmet, az írott kultúrát fenyege­ti, nem ezekkel konkurál, ha­­nem/de a mindennapi politika el­ső számú propagandaeszköze lett, lehet. Szelep és gyújtózsinór, agy­mosás és robbanásveszély; mindez nem tereken, nem az utcán (ami minden mindenkori hatalom szá­mára kényelmetlen), hanem az ot­tani kényelmes fotelben, másnap a munkahelyen, Szabó család, Kli­nika, Dallas, Isaura... A Kárpá­tok Titánja. Gyűltek a segélyek nálunk már Isaura rabszolga­sors­ból történő kiszabadítására is, a mindenkori KB-tag tévéelnök dör­zsölhette a kezét: jó buta nép, jól el van hülyítve, azt a pár hő­­zöngő huligánt meggumibotozzuk egy kicsit, vissza a képernyő elé, barmok! Ott a világ. A nektek va­ló, a létezők legszebbike. Történt azonban Spanyolország­ban évtizedünk elején valami igen különös esemény: a Franco utáni parlamentbe betört az ottani „Sze­­ku” egy tábornoka, és a parlamen­ti székek alá kényszerítette a kép­viselőket. Ezt is közvetítette a te­levízió. És aznap éjjel azt is, hogy az ifjú feleségének örvendő ifjú uralkodó, mint „Legfőbb Hadúr” néhány percre megjelent a képernyőn, és a mass médián át kicsavarta a zendülők kezéből a fegyvert. A román nemzeti forradalom legszebb és legnagyszerűbb felis­merése: egyetlen stúdióban az egyetlen felvevőgép elé beülni, onnan és így irányítani a forra­dalmat, megteremteni ezen az egyetlen lehető módon a Securi­tate által lezárt városok zendülé­sének lehetséges összehangolását. Valószínűleg az első perctől kezd­ve tudatos a felismerés, hiszen a Vezér is innen kézivezérelt, azon a pénteken talán túl sokan is to­­zsogtak ott (még „szeku”-tisztek is), mindenki látszani akart, jelen lenni, megszólalni, „kibeszélni”, még a nagy tapasztalatú magyar külügyér televíziósok is csak las­sanként döbbentek rá, hogy nem valamiféle spontán népi hírköz­pont adását közvetítik, hanem a zendülés, felkelés, forradalom köz­vetlen, éteri irányítását. Soha így és ennyire nyilvánvaló nem volt, lehetett eddig korszakváltás, amit a fegyverek, páncélosok lezárnak, elszigetelnek odalent, annak nincs megállj odafent, a rádióhullámok lelőhetetlenek, minden otthonban ott a központ és a központ kéré­se, parancsa. A most vagy soha. Tanult barátaimmal vitatkoztam: felelőtlenség a fegyvertelen lakos­ságot az utcára hajtani, mészár­székre küldeni zsoldosok és jani­csárok gépfegyveres sértett és tomboló haragja elé, eleve áldo­zatnak. Lassanként fogja fel még a kelet-közép-balkáni európai ész is, hogy nincs más megoldás. Hu­szonöt év alatt hatvanezer áldo­zat, hatvanezer állami gyilkosság, az hat és fél áldozat naponta, hu­szonöt éven át nem egészen négy­óránként egy. A véres, de a fel­kelők részéről fegyvertelen forra­dalom egyetlen eszköze lehet te­hát: masszának odatartani önma­gát. Temesváron még bíztak vala­miféle emberi belátásban a Tőkés László házát egyre nagyobb szám­ban körülvevők, gyerekeiket küld­ték — védekezésül — a szuronyok elé. És átdöfték őket. Átdöfték és anyjuknak felmu­tatták őket, mielőtt az anyákkal is végeztek volna. A begyűjtött férfilakosságot válogatás nélkül kínozták a szegénytemető hulla­házában — a karácsonyi békesség­re készülő magyar televízió alig mert néhány kockát bemutatni az in vivo csonkolt áldozatokról, de Románia lakossága látta ezeket a képeket, és ha le is dőlt aludni néhány órára, újra kiment az ut­cára. Tudva, mi várhat rá. Pén­tekről szombatra virradóra lett ez a magyar—oláh—szász—szerb, egymás ellen uszított és páriává züllesztett, vajat, friss kenyeret nem látott, meleg szobát­­ meg nem ért lakosság néppé, s hajnal­ra nemzetté. Ez a lökés-visszahatás kellett ahhoz, hogy a szénmonoxid-prog­­ramot is „coxigénnek” tituláló tu­­dós-titán-országospár, lejárt és ér­vényüket veszteni látszó nemzet­közi szemétdombok eleddig ügyes kufárai, két szuperhatalom néhai kettős ügynökei örökre letűnjenek ezzel — a reményteljes szándékot csak iszonyú és véres gyakorlattal egyeztetni tudó — évszázaddal együtt. 1956-BAN, TIZENÖT ÉVESEN éreztem először: spontán, ám kel­lő tapasztalatok nélküli igazságér­zetem és igazságvágyam történeti kategória. Most egy ugyanolyan rongyos és elzárt világ éhező és űzött gyerekei, fiataljai tárják ki mellükön a „gyolcs sikongó ka­puit”, törnek a még csak sejtett emberi jogok még csak nem is sejtett nemzetállami álma felé. Egy nagyszerűbb jövőben majd arról mesélnek unokáiknak, mit jelentett az: határ. MAGÁNÜGY, MAGÁNDÖB­BENET. Ám nálunk ma minden­ki magán ... Magánfuvaros, ha indulni kell. Magánrokon, ha üzenni kell. Ma éjjel az URH üze­netein aludtam el három óra táj­ban, síró, kétségbeesett hangok, tolmácsolt jelentkezéskérések, fel­vett — már mintha halottakat si­rató — zokogások... Hol is élünk hát? Miféle párt, miféle vasfüg­gönylebontás — segít ebben? Mi­féle kufárok készülnek itt máris? Mifélék vagyunk mi magunk? Emlékszem rá, hogy évekkel ez­előtt egy kis kecskeszakállú em­ber megszólított Pesten, kezében egy amolyan keleti diplomatatás­ka, hogy én magam nem va­­gyok-e én magam, mert ő vala­melyik KÖRKÉP-ben látott egy reám hasonlító arcképet, s ha én azonos lennék azzal az arckép­pel, akkor mondjam meg neki, hova fordulhat, mert másfél órá­ja érkezett meg a Keleti pályaud­varra, és ugyan vannak itt már áttelepült barátai, de hiába telefo­nál, nincsenek otthon vagy nem veszik fel a telefont, nem ismeri ki itt magát. Mondom, az ÉS-be tartok, jöjjön hát velem. De nem fogják-e őt ott tartózkodással fo­gadni? Hiszen éppen ő az, aki a román televízió magyar adásainak igazgatója volt, és már üzenték neki, hogy itt emiatt a „szeku” emberének tartják, ne ő igyekez­zék át nagy hirtelen ... Bemen­tünk az akkori ÉS-be, bort hoz­tunk, nyitottunk, gyanakodtak ki­csit, kedves Diurnus, Bodor Pa­li... Emlékszel? Legyen hát ez a mi átkunk és egyben a mi védekezésünk: akko­riban még minden orosz, lengyel, lett, litván, román („romániai ma­gyar”), cseh, szlovák („szlovákiai magyar”), grúz, tadzsik, örmény, ukrán barátunkban lehetséges el­lenséget is szimatoltunk, agymo­sás ellen tiltakozó agymosottak. Hittem Benned, Pali, abban a kis „szeku”-táskádban, mert azt nem azért viselted, hanem hogy elfo­gadjanak, igazodás volt. A viselet az más volt: író-olvasó találkozói­mon már messziről felismertem a magyar, a szovjet, később a ro­mán elhárítás megbízottait (még gyáva nép ellenében a legoko­sabb, legcélratörőbb kérdéseket mindig ők tették fel — és lehetett is volna válaszolni, ha nem ép­pen ők teszik fel, akiknek már birtokában az aktuális válasz), re­mélném hát, hogy most belső vas­függönyök omlanak le, kevéssé látványosak és dollárért nem, ta­lán csak centért eladhatóak a va­lutatőzsdén ... (Kopejkáért?) KIVERT FOGAIMBÓL próbálok most majd meg falat emelni. De az már nem berlini lesz, csak inf­lációs. (Ne ijedj meg, ez régi, Du­­naszaurusz-ügy, belügy, ha tet­szik.) VIGASZTALÁSUL (Bodor Pali­nak is): huszonötödik éves fiam, aki eddig (kb.) azzal vádolt, hogy minek­ szültük meg őt erre a vi­lágra (holott istenáldotta tehetség), tegnapelőtt azt „nyilatkozta”: Tő­kés László példáján értette meg, hogy egyetlen ember mit tehet. Hogy nem reménytelen. Élni. MEGÉRTETTE a Tienanmen té­ri diákot, aki­t kivégezték har­madnapra, arcát nem láttuk, csak hátát, ahogy­ tétovázásra kénysze­rítette a páncélos oszlopot. A tömegbe bele lehet lőni, ott áldozatok vannak, lesznek. Szá­mok. Ennyi és ennyi. EGYETLEN IGAZ EMBERREL szemben egyetlen zsarnok sem tud(ott) mit kezdeni. Tőkés Lászlót a „szeku” mentette meg: új ál­lomáshelyére cipelték, a védett Menyőre. Karja nem törött, asz­­szonya szülni fog. Áruló egyháza főpapjai lemondtak. József Atti­la,­ látod-e őt? Valaki hitet talált, s hullanak a főpapok... HŐSÖK TERE, 1989. december 24. A taxis: „Hazarohantam, meg­gyújtottuk a gyertyákat, bekap­tunk valamit, aztán vissza a for­galomba, mert a tömegközlekedés nem igazodik az eseményhez, most rohanok Erzsébetre, mert onnan már nem érnek be gyalog.” „TEMESVÁR” feliratú jelvény­­árus: „Ingyen van, mert megaján­lás, de minimum harminc.” Azaz, persze hogy száz. A viasszal futtatott fáklya né­gyes csomagban, de a kofár egye­sére darabolja. Húsz méterrel odább már húszért árulja darab­ját (one segély). Budapest katolikus város. A 90. zsoltárt senki sem ismeri. A Miatyánk mormogással indul, a „szabadíts meg minket a Gonosz­­tól”-nál hallhatóvá erősödik. Utána — forralt bor mellett, mert a decemberi tavaszban in­dultunk és a hidegfront betört — forralt bor közeli barátainknál. Huszonévesek és „öreg” negyve­nesek. Hogy ők most értik meg, hogy mit az: történelem. (Értsd, hogy történik is valami, nemcsak van az ide testem, oda teszem, ez jó nekem, az nem­ piha...) „öreg” negyvenesek táplálják a lelket a hetvenes évek tinijeibe, hogy most már semmi vész, csak hosszú, na­gyon hosszú tisztázási folyama­tok, de mehetünk Erdélybe. Ott­hon lehetünk. Hogy most ugyan még jön egy nemzetállami nagy löket a diktatúrák és zsarnokságok levedlése után, de gyerekek, fel­nőttek, itt már ne a határok to­logatásáról legyen szó! Semmisít­sük meg őket, ahogy a Vasfüg­gönyt (mi) igyekszünk (ők csak rémülten ujjonganak), most, gye­rekek, a belső vasfüggöny felszá­molásáról folyik a szó, mert az a magyar—osztrák az egy vicclapi kacsa volt/van ahhoz képest az ólomfüggönyhöz képest, ami Kár­­pát-Ukrajna (Kárpátalja — de ezért még öt éve is szilenciumot kaptam volna, akárcsak egy sze­retkezést éltető szerzőt kiheréltek volna) volt/van. És most, éppen most nem kellene a nagy Nyitott­ság jegyében belső váladékaink mocskát a nyugati „szabad sajtó­nak” felkínálni; ezek olyan ké­nyes fiúk, mint akik el sem hi­szik, hogy a Házaspár kivégzésé­ben — valójában — saját szere­pükben tetszelegnek. A kivégezhetetlenek diszkrét bája ez a — még igen, de már csak elvileg — kivégezhetők felett. NÁLUNK 1989. december 24-én 23.30-kor végetért a Középkor. A FIDESZ szervezésében két nappal azelőtt — a Kárpátok Titánjának bukásakor — meghirdetett öku­menikus (és Tőkés László esetle­ges személyes jelenlétét ígérő) kö­zös gyász- (később hálaadó) isten­­tisztelet minden rendőri felügye­let, minden karszalagos terelés, mindenféle előzetes aggodalmas­kodás nélkül, százezer fáklyával (a tűzoltóság feltűnő jelenléte nél­kül) zajlott le — és EZZEL ÉS ÍGY VOLT EGY NEMZETTÉ VÁLT ÉRETT NÉP DEMONSTRÁCIÓJA EGY NEM­ZETTÉ VÁLNI TÖREKVŐ BARÁ­TI NEMZET MELLETT. Sértés szándéka nélkül mon­dom: a lassúdad egyházi szóno­koknál is bölcsebbek voltak ma­guk az események. Végre: külön-külön a még foj­­tottságból feltörő sértettség. (Egy 61-ben született — mára — Asz­­szonyság: engem úgy neveltek, hogy itt minden rendben van, most döbbenek rá, hogy miféle férfibeszédet untam halálra ti­zenöt évvel ezelőtt...’’) MERT MÁR ÍGY ÉLTÜNK mi is, a történelem jaltai—teheráni meg­határozottságba rögzített pillana­tában. Már velünk sem számoltak. Mi voltunk a mosható agyúak. A leendő jópajtások. Ceausescu meg­tette azt a szívességet, hogy ad absurdum vitte egy hamis illúzió­ból keletkezett gyilkos rendszer logikáját, csak ő nem ébredt föl. Nem tudni, a Tienanmen téri tö­meggyilkosság példája saját ifjú­ságának lemészárlása paranoiás in­díttatást adott-e neki vagy a Go­nosz Mostohának. EGY BIZONYOS­ Fiamnak, aki­nek beszámolót írhattam végre ar­ról a tizenéves nemzedékről, akik mi voltunk annak idején, most fo­telből megmutathattam. Nézd, így és így történik, ez már nem az én, és már nem is a Te nemzedéked, itt újra tizenévesek fogják a fegy­vert, itt újra nincs helye a fel­nőtt okoskodásnak. Itt a jövő év­ezred forr az emberi jogok katla­nában (és egyelőre kinevezett csapdájában), így forrott nekünk annak idején „tisztultabb”, „em­berarcú”, „demokratikus” szocia­lizmus, így és most forrja ki ma­gát az a shakespeare-i mondat: „Nevezd a rózsát bárminek, épp­oly illatos.” FELISMEREM magamat Apám tragikus sorsában, s mintha FIAM is kezdené „venni” a Pangás kor­szakán átmentett üzeneteimet; ez is valami: az öregem nem fasisz­ta, én nem Ellenforradalmár Ti­zenéves, a fiam nem Huligán ... Nemzedékek egymásnak nem el­lenségei — csak azon a szolid jó, életrevaló freudi alapon ... Csak lenni, élni, nemzedékről nemze­dékre halmozódni szeretnénk. CEAU — Ciao! De könnyű is lenne így a búcsú. Még nem tudni, maszkod hány alakban hány arcra forrt. Ideje lesz megtanulnunk egy új kifeje­zést is: reformjanicsár. 1989. december 26. 16 h. Bartók István fotógrafikája 1990. JANUÁR 5.

Next