Élet és Irodalom, 1991. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-25 / 4. szám - Gellért Kis Gábor - Lengyel László: Kárpótlásról, koalícióról, történelemről (5. oldal)
GELLÉRT KIS GÁBOR-LENGYEL LÁSZLÓ: Kárpótlásról, koalícióról történelemről A történeti igazságtétel nevében már jó néhány intézkedésnek voltunk tanúi. Szándéknyilatkozatok hangzottak el szép számmal, s végre terítékre kerül az Országgyűlésben a kárpótlásról szóló törvényjavaslat. Az első a tervezett igazságtételi csomagból, amely — lévén tárgya a tulajdon — vastagon érinti a jelent és a jövőt, minden állampolgárt. A törvényjavaslat a kárpótlandók körébe vonja az 1949-ben és az azt követő években tulajdonukat vesztett ipari-kereskedelmi egységek egykori tulajdonosait vagy azok örököseit, a földjükről elűzött kis- és középparasztokat vagy azok leszármazóit. A kárpótlás jogossága nem vitatható. Justitiának bekötött szemével azonban nemcsak a múltra, legalább annyira a jelenre és a jövőre is tekintettel kell lennie. Akkor volna igazán pártatlan az igazság istenasszonya. A törvényjavaslatból kitetszően a mérleges istennő elfogult a múlt iránt. Az 1949-ben elvégzett államosítások során csaknem háromezer vállalkozást vettek kormányzati kezelésbe. Az ezt követő években államosították az összes gyógyszertárat — ezek száma ezer fölött volt —, kiskereskedők, kisiparosok tízezrei estek áldozatul a magángazdaságot kiszorító állami pressziónak. Földtulajdonosok százezrei kényszerültek elhagyni — s ezáltal eladni — földjüket. Az érintettek száma mindent figyelembe véve százezrekben mérhető csak. Azzal kell számolni, hogy ennek nyomán a sértettek vagy örököseik tömegével jelentkeznek, és most majd megmutatkozik, ki kicsoda: hirtelen — mint egykor a nemesi levelet — előkapják a régi papírokat, igazolandó, hogy mi már akkor és ott tulajdonosok voltunk. Igen ám, csakhogy — akár iparvállalat, akár földbirtok tárgy — ez nagyjában-egészében a ellenőrizhetetlen, bonyolult történet. A kárpótlási hivatalok aligha lesznek képesek kiszámítani a több tízezer ügy kárértékét. Nyilvánvaló, hogy a hivatalos vagyonértékelést a zöm nem fogadja el, és perre megy. Nem vitatva annak az igazságát, hogy ezeket az embereket kárpótlás illeti meg, álljon itt néhány közbevető — történetileg dokumentálható — megjegyzés. Az első mindjárt a kárpótlás, de nem mai, hanem az egykorú. Egy 1950- es kimutatás szerint a kevés híján háromezer államosított cégtulajdonos egyharmada fordult kártalanítási kérelemmel az illetékes minisztériumhoz. Folyó áron egymillió forint előleg folyósítását jóvá is hagyták. Hogy az előlegen túl volt-e kárpótlás, arról, ez idő szerint nincs adat. A nap többséget persze egyszerűen kiebrudalták a saját tulajdonából. Csakhogy az efféle — az állam által a polgárok ellen elkövetett — atrocitás nem egyedülálló a magyar történelemben. Honnan van ennek a kormányzatnak erkölcsi alapja ahhoz, hogy elkülönítse, különbözőképpen minősítse ezeket a bármikor elkövetett törvénytelenségeket? Minek alapján jelenti ki bárki, hogy a kárpótlás kiindulópontja 1949? Miért nem 1948, vagy 1939? Ezekből a kérdésekből az következik, hogy a történelmi igazságtétel elemei a kárpótlási törvényjavaslatban súlyosan keverednek aktuálpolitikai szándékokkal. A kárpótlás három lényeges tényezőn alapul. Az egyik az igazságosságé: önmagában véve is problematikus, hogy a valaha volt magyar kormányok, azaz az állam által elkövetett erőszakos cselekmények mennyiben kötelezik utólag a mai állam polgárait. Mert most éppen erről van szó. Hogy végül nem az állam fizeti ki a kártalanítstás összegét, és nem az állam adja vissza vagyontárgyakban, hanem mi, állampolgárok. Tehát azok kényszerülnének viselni a kárpótlás okozta terheket, akik — nagyon kevés kivételtől eltekintve — teljességgel vétlenek. Hiszen ha valakinek negyven éve államosították a trafikját, és most neki vagy örökösének megtérítik az akkor okozott kárt, olyanoknak kell előteremteni, előállítani a kárpótlás költségét, akiknek személyesen, vagy felmenőik révén nem volt ilyen tulajdonuk. Az erkölcsi jóvátétel szükségessége nem vitás. De a vele járó gazdasági kötelezettség már igen. A tervezett eljárás emlékeztet „bűnös ország, bűnös nemzet” titualusra. Ez most úgy szól: „fizessetek, mert bűnt követtetek el azáltal, hogy eltűrtétek, jóváhagytátok az államosítást”. Amennyiben a kormányzatnak volna elkülönített pénze a kártérítésekhez, más lenne a helyzet. Ilyen azonban nincs, vagyis kizárólag a meglévő forrásokhoz nyúlhat. A forrás pedig mi vagyunk. Tetejében egy fogyó gazdaságban külön terheket rakni az állampolgárokra, akiket amúgy is épp elég teher nyomaszt, önmagában is megkérdőjelezhető eljárás. Ebben a társadalmi közegben újabb egyenlőtlenségeket, kedvezményezettségeket kialakítni, ötven-negyven vagy csak harminc éve elkövetett jogsértések miatt — nos, ez erkölcsileg kifogásolható, gazdaságilag pedig megalapozatlan. Azt az embert, aki negyven évet ledolgozott ebben a társadalomban, ugyanolyan jó áldozatnak tekinthetjük, mint azt, akinek elvették a tulajdonát, mert az ő béréből elvont jövedelmek révén akár virágzó gazdaság is létrejöhetett volna. Ha pedig ő maga használhatta volna az elvont tőkét, nyilván nagyobb lett volna a hozadéka. Az elmaradt haszon végképp felmérhetetlen. Ezen az okfejtésen túl az ügynek van egy konkrét és kevésbé történeti vonatkozása. A kárpótlásra vonatkozó ígéretek már 1989-ben — egy akkor még ismeretlen időpontban tartandó választás kampánya során — hangzottak el. Ezek az ígéretek természetesen kötik a kormánypártokat. Emiatt legalább annyira politikai kérdés a kárpótlás, mint erkölcsi. A megállapítást alátámasztja több más, a koalíció pártjai által tett ígéret, amelyet képtelen levenni a műsorról. Másrészt, képtelenek érvényesíteni: ilyen a Justitia-terv is. A választási periódusban tett ígéreteknél — és ez a második tényező — mélyebb politikai oka is lehet annak, hogy a kormánykoalíció lattal. előhozakodott ezzel a java.Vegyük figyelembe, hogy azok a politikai mozgalmak, alakulatok, amelyek a zászlajukra tűzték az erkölcsi, a gazdasági igazságosságot, történeti okokra hivatkoznak a jóvátétel ügyében. Emlékeztetőül: az a mozgalom, 1948—50-ben elvette ezeket a amely tulajdonokat, ugyancsak a történeti igazságtételre hivatkozott egy társadalmi csoport, a munkásosztály nevében. Annak jegyében küldött a kommunista párt munkásigazgatókat az államosított cégek élére. (Más kérdés, hogy mennyiben voltak ezek a munkásság valódi képviselői. Ehhez képest a koalíció most azt hirdeti, hogy ők a nemzeti középosztály pártjai, és amikor rehabilitálni akarják ezt a középosztályt, egyúttal rámutatnak azokra a tulajdonosi alapokra, amelyek birtokba vételével ez a társadalmi csoport magához térhet. Ez magyarázza, hogy a szóban forgó törvényjavaslat csak az 1949-es „kisállamosításban” érintett tulajdonosokat veszi figyelembe. Ebből fakad, hogy a földtulajdon kárpótlásával kapcsolatos időhatár 1947. Tehát az egykori nagytulajdonosok — gyárosok, földbirtokosok — eleve és tüntető módon ki vannak rekesztve. És ez is jelzi, hogy a sokat emlegetett középosztály a koalíció kedvezményezettje: nem az egykori vagyonos rétegek, nem a proletárok, hanem egy megteremteni vágyott tulajdonos polgárság. Az elgondolásnak kétségkívül van logikája és — ez a lényegesebb — távlata is politikai szempontból. Különösen, ha arra gondolunk —, s ez már a harmadik tényező a felsorolásban —, hogy ez olyan körülmények közt jutna érvényre, amikor az állami tulajdon alapján álló rendszerből a magántulajdonos rendszerbe megyünk át. A folyamathoz azonban magántulajdononosok kellenek. Ilyenek pedig nincsenek — legalábbis a gazdaságot működtető tömegben. Belső tőke nincs, ám ha mégis akadna, akkor — állítják a kormánypártok — csakis a pártállam idején elkövetett kisebb-nagyobb disznóságok révén, a pártállamhoz kapcsolódva lehetett azt felhalmozni. Ennek következtében kérdés, kikből lehet verbuválni a kormány számára elfogadható, megbízható tulajdonosokat? Kézenfekvő, hogy az egykori tulajdonosok, illetve leszármazottaik válhatnak a régi-új magántulajdon részeseivé, ők alkothatják azt a nemzeti középosztályt —, már csak származásuk okán is —, amely az üldöztetés miatt „tiszta” maradt a pártállamtól, s most újra hozzájut a magántulajdonhoz. Ezáltal privatizálódik egy hatalmas vagyontömeg. A koalícióban elmondhatják: győztünk, íme itt a nemzetfenntartó középosztály, itt a földbirtok, amelyet immár kisgazdáink művelnek; itt vannak a kis üzletek, amelyeket nem valami furcsa butikos-gebines gyanús szocialista nepperek tulajdonolnak, hanem az egykori tisztes ipar képviselői, vagy azok leszármazottai. Van azért emögött egy veszedelmes gondolat, egyfajta, a kormánykoalíció szándékaira utaló tartalom, amelyet félig kimondva, folyton kerülgetve hirdetnek, és amely valamiféle törzsi szemléletre enged következtetni. Ez abban fogalmazható meg, hogy az egykori nemzeti középosztály gyermekei, leszármazói, a tisztes ipar képviselőinek örökösei szükségképpen folytatják ott és úgy, ahol és ahogy az elődök abbahagyni kényszerültek. Ez mítosz, mert ez a gondolkodás, úgy tesz, mintha negyven évet ki lehetne törölni. Holott ez idő alatt teljesen átrendeződött a társadalom: az a bizonyos keresztény és nem keresztény középosztály, amely a harmincas, negyvenes években valóban birtokolt egy jelentős részt a nemzeti vagyonból, nagymértékben eltűnt, átalakult. Ez a mai kormánypolitika azért bukdácsol — és ez a kárpótlás azért nem valósítható meg tisztességesen —, mert nem számol azzal, hogy itt a hatvanas évek közepétől a kádári éra egy új polgárosodást hozott. Ennek a rétegnek egészen más a jelzésrendszere, itt már nem számítanak az apa-fiú kapcsolatok. A második gazdaság által felnövekedett új tulajdonos-féltulajdonos polgárság legföljebb pártállami terminológai szerint nevezhető nepperek sokaságának. Ez a sokaság kis- és résztulajdonosok százezreit foglalja magában a háztáji gazdáktól kisiparosokig. A társadalom szerkezetének változása a földtulajdon esetében látszik a legjobban: nem azok élnek ugyanis a falvakban, akiket a Rákosi-rendszer elkergetett — noha azok száma is csak százezrekben mérhető —, hanem egy más agrárnépesség. A kárvallottak gyermekei kevés kivételtől eltekintve, a föld közelében sincsenek. Ugyanis képtelenség feltételezni, hogy az egykori iparos vagy kereskedő fia-lánya azonos a mai kereskedővel, iparossal. Mármost úgy teszünk, mintha nem volnának tulajdonosok, pedig nagyon is vannak. A régieket visszaültetni az eredeti tulajdonba, csak a maiak sérelmére lehet. A termelőszövetkezetekben pedig egy mégoly felemásan, ám mégis tulajdonos-közösség van jelen, amely azt mondja: ez a miénk, nem vehetitek el! Aztán lassan föltűnik az önkormányzat, amely az üzlethálózatra azt mondja — és joggal —, hogy kormánynak semmi köze,ahhoz a A kárpótlási hercehurcával kormányzat ha lehet, még zavaroasabbá teszi a tulajdonosi helyzetet. De a koalíció ebben a játékban is — eufémisztikusan fogalmazva — következetlen. Az újonnan polgárosodottakat általában összemossa az „átmentőkkel”. Rendre a beszédhelyzet dönti el, hogy meg akarják-e nyugtatni a mai tulajdonosokat, vagy épp a pártállam haszonélvezőivel egy kalap alá véve őket fenyegetőleg lépnek fel. Tudnivaló, hogy a pártállamból bűnös módon meggazdagodottak vagyonának elkobzásával a kárpótlás töredéke sem oldható meg. Arról nem is szólva, hogy az elkobzás maga sem egyszerű jogi-törvénykezési eljárás. A koalíciós politikusok folyamatosan rántják le a leplet az átmentükről, miközben nincs képünk, amely szociológiai pontossággal rajzolná meg a mai tulajdonosréteg összetételét. Beleértve azt is, milyen arányban töltöttek be politikai funkciókat a korábbi rendszerben, vagy milyen arányban léptek át az egykori második gazdaságból ma már legitim tulajdonosi helyzetükbe. Külön fejezet szól azokról, akik az államilag irányított gazdaságban töltöttek be pozíciókat, úgyszólván közhely, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben sokkal kevésbé játszott szerepet a kinevezésekben a politikai megbízhatóság; döntően a szakértelem határozott. Érdemes ebből a szempontból a mai kormány gazdasági exponenseit végignézni. Nem tekinthető tehát különösnek, hogy ezek a szakemberek most magáncégek, kft.-k, vegyes vállalatok vezetőiként —, de nem tulajdonosaiként! — jelennek meg. Kirívó példák persze ezek között is akadnak, s a kormánykoalíció képviselői ismételten a kirívó példákra hivatkoznak, amikor az átmentés víziójával rémítik hallgatóságukat. Holott nyilvánvaló, hogy az esetek többségében politikailag hasonló, ha meg nem hasonló, akkor szakmailag gyengébb emberekkel tudnák csak felváltani a számukra megbízhatatlanokat. Félő, hogy a megbízhatóság-megbízhatatlanság itt kulcsszó. Sok jelből — a kárpótlás is ilyen — arra lehet következtetni, hogy a kormánypártok a nemzeti középosztály megteremtésének örve alatt egy tőlük politikailag, erkölcsileg függő, le- és elkötelezett tulajdonosréteget kívánnak létrehozni. Ez a struktúra nem ismeretlen a magyar történelemben, sőt súlyos és nem túl rokonszenves tradíciói vannak. S ezek a tradicionális struktúrák nem bizonyultak társadalmilag hatékonynak. A kormánykoalíció tagadhatatlanul következetes a rendszerváltás személyi ügyeit illetően. A választási kampánytól a Justitia-tervig és tovább, törvénytervezetektől a valóságos elbocsátásokig folyamatosan napirenden tartotta és tartja a fenyegetettséget. Természetesen a közvélemény is nehezen emészti meg, hogy egy volt miniszter, akinek jól ismerik a képét a televízióból, s akinek szerepe az ország gazdasági tönkretételében — még mindig a közvéleményt idézem — triviális tény —, nos ez a miniszter most megjelenik mint egy nemzetközi vállalat vezetője vagy mint egy bank elnöke. Ez minden átmenetben politikailag elkerülhetetlen nehézség. Mindazonáltal úgy vélem, ha nem akarnak súlyos igazságtalanságokat elkövetni — ezáltal hosszan elhúzódó, mindenki számára kínos nürnbergi pereket előidézni —, akkor bele kell nyugodni ebbe a helyzetbe. Sokkal inkább az erkölcsi elítélést kell alkalmazni. Amiképpen erkölcsi elégtételt, kárpótlást kéne adni az államosítások kárvallottjainak is. Igaz ugyan, hogy az erkölcsi elítélésnek nincs értéke és mértéke, mint ahogy az erkölcsi jóvátételnek sincs — emiatt nemigen tragikus a döntés —, de adódik tisztességes választás. Visszatérve a kárpótlással összefüggő gyakorlati teendőkre: itt hihetetlenül precíz, szakmailag megalapozott munkát igényel minden egyes ügy. Valamennyi benyújtott igénylés elbírálásához vissza kell keresni az 1947—48—49-es és a későbbi papírokat, s azok alapján megítélni a tulajdonosi jogosultságot, majd kiállítani az arról szóló igazolást Mindezt egy olyan, teljesen szétzilálódott adminisztratív rendszerben, mint a magyar. A közigazgatás, a földhivatalok ma elképesztően túlterheltek — és akkor szakmai hiányosságaikat még számba se vettük. A kárpótlás ilyetén elővezetésével csak illúziókat keltettek emberek tízezreiben. Ez az illúzió arról szól, hogy ők jelentős anyagiakhoz jutnak, miközben könnyen megjósolható, évekig elhúzódó, megalázó és bürokratikus eljárásoknak lesznek kitéve. Ez sokkal nagyobb kárt okoz, mint amekkora a reménybeli haszon valaha is lenne, s mellette lejáratja magát a kárpótlás — egyébként vitathatatlanul igazságos — gondolatát is. Üvöltöző emberek mondják majd a magukét különböző hivatalok íróasztalai előtt. Ártatlan földhivatali tisztviselőkkel veszekednek majd tulajdoni lapokért, amelyek már nincsenek, esetleg be sem voltak jegyezve. 1954-ben, Nagy Imre első kormányzása idején kelt az a jelentés, amelyben a földnyilvántartás áttekinthetetlenségére panaszkodnak. Ez az az idő, amikor már és még feloszolhattak a termelőszövetkezetek, a tagok újra birtokba vehették a földosztáskor kapott vagy később vásárolt földjüket. (Egyébként az 1945-ös földosztást követően folyamatosan élénk volt a föld adásvételének forgalma. Utóbb kiderült, hogy ezek a változások rendre kimaradtak a földhivatal könyveiből). Ez az 1954-es jelentés azon kesereg, hogy nincs földnyilvántartás, csak gazdalajstromok vannak, holott a „tagosítások, téesz-bomlások öröklések, ajándékozások és adásvétel” miatt gyökeres változások álltak be az 1947-es állapothoz képest. Azonkívül nagyon sok birtokon időközben megváltozott a művelés kultúrája: legelőből szántó lett és viszont, rétből erdő stb., és a föld értékét ezek a változások legott befolyásolták. Az 1954-es nyilvántartási közállapotok a későbbiekben sem javultak, sőt. Az a „tiszta helyzet”, amely néhány kisgazda politikus rögeszméjeként az elmúlt hónapokban a közvélemény elé került, csak kivételes esetben létezik. Ugyanarra a földtulajdonra — vélhetően — több tulajdonos is jelentkezhet — akár jóhiszeműen is. Ekkor az volna a logikus, hogy az időrendben legutolsó az igazi tulajdonos. Ám kérdés, hogy valóban ő e a legutolsó? Vajon felmérték-e a magukat imamalomként hajtogató honatyák és politikusok azt a történeti tényt, hogy az 1948 és 1968 között eltelt húsz év alatt a mezőgazdaságból hozzávetőleg egymillió kereső kényszerből vagy önként eltávozott? Köztük jelentős számban tulajdonosok, résztulajdonosok. Adásvételi szerződések tízezrei kerülhetnek elő, amelyeknek valódiságát igazolni kellett. Ha él még az eladó, ez viszonylag egyszerű, csak fel kell kutatni. Aztán kérdés az is, hogy a föld eladása milyen körülmények között és milyen áron történt. Mert lehet új a tulajdonos, ha egyszer egy kényszer szülte szerződés révén jutott tulajdonához. Miféle igazságtétel az, amely figyelmen kívül hagyja az így kötött szerződéseket. S más oldalról: milyen jogállamiság az, amely szerződéseket évtizedekre visszamenően semmisnek tekint. (A kisgazdák ilyen irányú kezdeményezését egyébként az Alkotmánybíróság elutasította.) Ez eddig csupán történelem. De ezeknek a történeti tényeknek pillanatok alatt döntő szerepe lesz, ha beindul a kárpótlási procedúra. Főleg az előre látható perekben. És ez csak a földtulajdonra vonatkozik, s nem szóltunk még az ipari, kereskedelmi tulajdonról. Az 1949-es államosított kisüzemek elég nagy hányada nem személyi vagy családi tulajdonban volt, hanem részvényesekében. Az államosításról intézkedő rendelkezések, pártutasítások szerint viszont részvénytulajdonosokat arra kötelezték, hogy értékpapírjaikat szolgáltassák be a Pénzintézeti Központnak. Ezért ma mindössze annyit lehet tudni, hogy a cégbíróságon kinek, kiknek a nevén jegyezték be az államosított vállalkozást. Igencsak kétséges volna az a kárpótlás, amely a bejegyzett tulajdonost kedvezményezi, a részvényest pedig kizárja. Hiszen a részvényes csakis értékpapírjával igazolhatná egykori tulajdonosi mivoltát. Azt viszont elvették tőle, és aligha lesz ember, aki előkotorja. Tegyük fel, van egy államigazgatási szerv, amelynek emberei valahol a Pénzintézeti Központ pincéjéből, — ahol valóban tartottak zsákokba gyömöszölve részvényeket hihetetlen mennyiségben, rendszerezetlenül —, előhoznak egy (Folytatás a 7. oldalon.) 1931. JANUÁR 25.