Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)
1993-10-15 / 41. szám - Thomka Beáta: Az esszé mérőónja • könyvkritika | Liget • Beney Zsuzsa: Szó és csend között (VIII. oldal) - Karátson Gábor: „Talán lehet még” • könyvkritika | Liget • S. Nagy Katalin: Föld-hajó (VIII. oldal)
IMN________ ______ LIGET THOMKA BEÁTA: Az esszé mérőanya „...milyen lehet az illata annak a semmiben lengő, időtlen időnek, mely nem az anyag valóságából nőtt ki, nem a születésből és a meghalásból, mely nem a múlandóság ideje, de nem is az évszakoké, nem az a termőtalajjal, gyümölccsel, a fák tiszta rácsozatával, nem az a csillagos égbolttal telített cikkely, mely e körnegyedben, melyben a végtelenségig egymásba zárt emlékek mélyítik a múlt kútját, megláttatja az egészet, s amelynek kerek felszínén a napfordulatok egymásba gyűrt millióiban már-már a jövőt tükrözi e felszíne alatt mindig a túlcsordulás pillanatát megelőző telítettség , hanem a résnyi időtlenség késhasítéka mögött összezáruló idő, mely nem zárható sem a lét, sem a nemlét anyaggal létrehozott világába, mely éppen ezért nem őrizheti a gyermekkori szőlő és alma, a magas, öreg barna bútorokkal telezsúfolt szoba, a mélyvörös tarló és a tarajos lila felhők látványát, és mustból, földből, a köd szúrásából és az eső fénycseppjeiből lengő lélegzetté párolgott illatot..." (Beney Zsuzsa) Mily gyakori élmény a megszólalás pillanatának furcsa áttekinthetetlensége, amelyben a hangvétel is csak gomolygó állapotban van meg valahol. Az artikuláció már a formálás gesztusa, gondolatnak, mondatnak megszilárdulási folyamata. • A folyamat lezárulta után talán teljességgel rekonstruálhatatlan is ez a fázis, amelyben megoldottá vált, hogy a közlendő verssé, prózává, esszévé lényegült-e át. A Szó és csend között című kötettel a kezünkben nem véletlenszerű és nem csupán játékosság a csend és szó közötti átmenet újragondolása. Beney Zsuzsa írásművészete ilyen intenzitással talán sosem mutatott rá bizonyos alapvető emberi és művészi tapasztalatok közlésének bonyolultságára, arra a felismerésre, hogy a sűrű szövésű, elsődlegesen gondolati és intellektuális alapozású beszéd a megszólaló alkatának nagy fokú érzékisége és emocionális karaktere mellett szükségképpen a líra, a próza s a bölcseleti reflexió hármas határán hangozhat fel csupán. A vers kereteiből kitörnének epikusan nem konstituálódhatnak a szerelem, a vágyakozás, a magány, a gyász, a hit kérdései és érzelemtartalmai, ám a lirizált próza fogalmával sem merítenénk ki a kötet hangnemének s az írások fogalmának esszenciáját. Hogy tovább időzünk a hangvétel kérdésénél, az az alábbi észrevétellel indokolható: az esszé mérőónját Beney Zsuzsa kötete oly mélyre bocsátja, hogy a felszínre kerülő gondolati anyag egy időben hat a sóvárgás, keserűség, szenvedély, megrendülés közvetlen megnyilatkozásainak, valamint e nehezen verbalizálható tapasztalatok szemlélődő, reflektált formájának erejével. A lélek és a szellem egzisztenciális kérdésekkel vívódnak, együtt tárulkoznak föl a körkörös körmondatok fáradhatatlan indázásában Ennek a pátosszal fölhangzó nyelvnek az összhangjában helyenként hol az ima, hol a könyörgés, hol a panaszra, siratásra visszautaló elégikus rezignáció emelkedettségére ismerünk. A biblikus veretet erősítő archaikus formai és stiláris reminiszenciák a léttapasztalatok azon rétegére figyelmeztetnek, amelyek sosem tárulkozhatnak föl kizárólag csak az elme számára. A nagy misztikusok revelációit idéző mozzanatok éppen ama ritka szenzualitás birtokosaként láttatják az esszék szerzőjét, aki ritka kifinomultsággal tájékozódik a lelki s a természeti jelenségvilágban egyaránt. Ahhoz az egyedülálló sodráshoz azonban, ami ezeket az írásokat lüktetővé teszi, egy olyan értéksík járul hozzá, ami a fentieknél is súlyosabb hagyományhoz vezeti őket vissza: ez a vallomástevő, konfesszionális magatartás méltósága és alázata. E ponton azonban megroppannak az esszé eresztékei, a befelé figyelő lény megdöbbentő kitartással hozza föl szenvedéseinek és elragadtatásainak, kínjainak és válságainak, döbbeneteinek és elerőtlenedésének képeit. Merészség és vállalás, keménység és erő kell az ilyen alászállás kockáztatásához, több, mintamit a formától, a legnemesebb kísérlettől elvárhatunk. Kérdés, vajon a magyar esszéírás jelenkori vagy múltbeli történetében akadunke egyáltalán olyan előképekre, amelyek a léttapasztalat reflektálását a személyiség ilyen erős önfelmutatásával egészítik ki. S ha mégis igen érzékeny arányosság alakítja az írások belső szerkezetét, azzal a meglelt és kihordott formaeszmével magyarázható, amelyhez legközelebb az elégiáé áll. Ennek gyökérzete ugyanis a legfájóbb tapasztalatokba mélyed, amelyekre azonban mintha a megvívott harc távlatából tekintene vissza. Ebből származik higgadt bölcsessége, tiszta és fegyelmezett szomorúsága. A szenvedés metafizikai kötelességünk, az emberi lét rendeltetése, írja Beney Zsuzsa egy helyen. E gondolat értelmezheti azt a hajszálfinom egyensúlyt, amely az esszék érzék-, érzelem- és értelemtartalmai között létrejön. Beney Zsuzsa SZÓ ÉS CSEND KÖZÖTT ,ig ..11 . » f .. K ? * *.»,·» .? 1 U.WrtAV. .,A*,i,IV. KARÁTSON GÁBOR: „Talán lehet még" Idézek valamit S. Nagy Katalintól, ami már nála is idézet: Jóannész Dardaszkénosz VIII. századi szerzetest idézi új könyvének, a Földhajónak 81. oldalán, a szentképek védelmében írott három beszéde közül a harmadikat: „a kép tehát hasonmás, példázata ésmásolata valakinek, s visszatükrözi azt, akit ábrázol. De semmiképp sem hasonló mindenben a kép az eredetihez, vagyis ahhoz, akit ábrázol.” „Mi célra készül a kép, teszi föl a kérdést Jóannész”, folytatja S. Nagy. „Minden kép valami rejtett dolgot derít fel és hoz napfényre", válaszol Jóannész. Ezek a mondatok adják S. Nagy Katalin egész könyvének mintegy a textusát. Azt hiszem, az a rejtett dolog, amit a szerző föl akar deríteni, vagy, ha megfejteni nem is tudja — ki tudná? —, mindenesetre felszínre szeretne hozni, a modern ember haláltudata és halálbavetettsége. Valamennyi tanulmány e körül kering Sokat beszélnek ugyan arról, hogy napjainkban a halál vált olyasféleképpen tilalmazott és elfojtott tárggyá, mint amilyen valamikor a nemiség volt; nem tudom, valóban így van-e, nem hiszem; vagy gondolhatnánk arra is, hogy éppen az elfojtott dolgok hajtóereje a legjelentékenyebb; akárhogy is, aligha volt olyan kor, az S. Nagy Katalin könyvében többször is említett egyiptomi és asszír kor óta, amely annyira a halál jegyében állt volna, mint a miénk. Halállal van itt telítve minden. Ért hozzá akárhol, cseperészni kezd belőle. The dead end of all things, minden dolgok holt vége. Inkább csak azért kerülik a róla való beszédet, mert reménytelenül állnak vele szemben. Ennyiben a halálban valahogyan hívő Egyiptoménál sokkalta rosszabb a helyzetünk, riválisunk legföljebb a rettenetes Asszíria lehet. Amelyet nemigen szoktunk az európai kultúra forrásai közt emlegetni. Kényelmetlen ős. Nehéz volna büszkélkedni vele. Pedig ugyanúgy jelen van a mi ipari civilizációnkban, mint az előszeretettel emlegetett görög és zsidó-keresztény hagyomány. Halálból és halálfélelemből vannak rakva városaink, a halálfélelem hajtja közlekedésünket, az teszi tudományainkat egyre élesebbekké. Természetesen groteszk a hasonlat, de S. Nagyban van valami a bokszolók vehemenciájából, ahogy ennek a kérdésnek mindegyre nekimegy Akár a címadó ökológiai katasztrófáról ír („Földhajó"), akár Izsák feláldozásáról, Leonardo szellemi gyötrelmeiről, Judás és Jézus csókjáról, Veronika kendőjéről, Krisztus sírba tételéről, akár az írástudók széjjelolvadásáról, de még a Nap-Holdarcról, Chagallról mint a szerelem festőjéről írva is („Valakit szeretni annyit jelent, azt mondani neki, nem fogsz meghalni", mondta Gabriel Marcel; hát akkor hazudik a szerelmes, vagy csak a modernitás az, amely már nem képes a szerelemre? — kérdezi S. Nagy végig a könyvön, egyetlen tárgyát, a festészetet végig azonosítva a személyes szerelemmel), akár R. úr önarcképeiről beszél vagy Rembrandt rajzairól (ezek talán a kötet legszebb fejezetei), Tarkovszkij félelmetes nosztalgiáiról vagy Ország Lili festészetéről, vagy Jeruzsálemről(és itt már igazán nem kell magyarázni a dolgot), mindig ezzel a vak fallal találkozik — változó eredményekkel. Mármint ami a győzelmet vagy — talán elképzelhetetlen — esélyét illeti. „Élet és halál, a talán lehet még és a bevégeztetett együtt s egyszerre van jelen" — írja. A változékonyság a szerző őszinteségéből adódik. Aki az egyik lapon valahogy mégis hívő lélek, a másikon reménytelen modern Van abban bizonyos fésületlenség, ahogyan a szerző a maga mélységesen emberi tájékozatlanságából (mármint ami az egyedül fontos végső dolgokat illeti) nem csinál rendszert, olyasmi intellektuális szövedéket, mint amely mögé nem egy stiliszta rejtőzni szokott; mondja, ahogy jön, ahogyan ez a vehemens haláltudat elébe adja. Tudhatjuk minden egyes pillanatban, hányadán állunk vele Ennek ritkaságértéke van manapság. A halál végső győzelme esetén ugyanis — mint Szent Pál is már megírta — az írásnak sincsen semmi, de semmi értelme. Nyíltan vagy burkoltan, folyton ezzel foglalkozunk. Mint kiálló szög e körülmény, fel-felhasítja a tanulmányok szövetét. S. Nagy Katalin írásai elöl hordozzák magukon a művészetről való gondolkodásnak ezt a dilemmáját, mint nyílt sebet. Miközben az egész könyvet átjárja a festészet iránti mély érdeklődés és szeretet. Ritkaság ma ez is. „Pedig semmi más, csak anyag: néhány adag sárga porhoz pár csipetnyi aranyszemcse, kicsinyke még az égetett sziennából, valamicske umbra", írja a Rembrandt-festmények felületéről. „Magad sem tudod, mi történt közben, hiszen a technika ellentmond a végeredménynek." Abban az értelemben is, hogy, természetesen, ő sem értheti, mi az a más, ami a festészetből — Rembrandtéból vagy a torinói lepeléből, amely, úgy tetszik, valóban nem kézzel festett kép — a haláltudaton kívül is még kiderül. De ezt a kérdést nem mondja ki folyton. Nincs-e a festészet valami kapcsolatban a feltámadás misztikumával? Ennyiben a szerző arra a gyermekre emlékeztet engem, aki azért sír rá hangosan, mert nem tudja, hogyan fog átkelni egyedül az előtte lévő lángtengeren. Ajánlom hát szeretetükbe ezeket a tanulmányokat; mindannyian át fogunk kelni rajta, s még egyikünk sem tudja, hogy. 1993. OKTÓBER 15. • * v; * »rr » f * * T * ■ ÉLET ÉS ÍR IRODALOM