Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)

1993-10-15 / 41. szám - Thomka Beáta: Az esszé mérőónja • könyvkritika | Liget • Beney Zsuzsa: Szó és csend között (VIII. oldal) - Karátson Gábor: „Talán lehet még” • könyvkritika | Liget • S. Nagy Katalin: Föld-hajó (VIII. oldal)

IMN­________ ______ LIGET THOMKA BEÁTA: Az esszé mérőanya „...milyen lehet az illata annak a semmiben lengő, időtlen időnek, mely nem az anyag valóságából nőtt ki, nem a születésből és a meg­­halásból, mely nem a mú­landóság ideje, de nem is az­ évszakoké, nem az a termő­talajjal, gyümölccsel, a fák tiszta rácsozatával, nem az a csillagos égbolttal telített cikkely, mely e körnegyed­ben, melyben a végtelensé­gig egymásba zárt emlékek mélyítik a múlt kútját, meg­láttatja az egészet, s amely­nek kerek felszínén a nap­fordulatok egymásba gyűrt millióiban már-már a jövőt tükrözi e felszíne alatt min­dig a túlcsordulás pillanatát megelőző telítettség , ha­nem a résnyi időtlenség késhasítéka mögött össze­záruló idő, mely nem zárha­tó sem a lét, sem a nemlét anyaggal létrehozott világá­ba, mely éppen ezért nem őrizheti a gyermekkori szőlő és alma, a magas, öreg bar­na bútorokkal telezsúfolt szoba, a mélyvörös tarló és a tarajos lila felhők látvá­nyát, és mustból, földből, a köd szúrásából és az eső fénycseppjeiből lengő léleg­zetté párolgott illatot..." (Beney Zsuzsa) Mily gyakori élmény a meg­szólalás pillanatának furcsa­ át­tekinthetetlensége, amelyben a hangvétel is csak gomolygó álla­potban van meg valahol. Az arti­kuláció már a formálás gesztusa, gondolatnak, mondatnak meg­szilárdulási folyamata. • A folyamat lezárulta után talán teljességgel rekonstruálhatatlan is ez a fázis, amelyben megol­dottá vált, hogy a közlendő vers­sé, prózává, esszévé lényegült-e át. A Szó és csend között című kötettel a kezünkben nem vélet­lenszerű és nem csupán játékos­ság a csend és szó közötti átme­net újragondolása. Beney Zsuzsa írásművészete ilyen intenzitással talán sosem mutatott rá bizo­nyos alapvető emberi és művészi tapasztalatok közlésének bonyo­lultságára, arra a felismerésre, hogy a sűrű szövésű, elsődlege­sen gondolati és intellektuális alapozású beszéd a megszólaló alkatának nagy fokú érzékisége és emocionális karaktere mellett szükségképpen a líra, a próza s a bölcseleti reflexió hármas hatá­rán hangozhat fel csupán. A vers kereteiből kitörnének epikusan nem konstituálódhatnak a sze­relem, a vágyakozás, a magány, a gyász, a hit kérdései és érze­lemtartalmai, ám a lirizált próza fogalmával sem merítenénk ki a kötet hangnemének s az írások fogalmának esszenciáját. Hogy tovább időzünk a hang­vétel kérdésénél, az az alábbi észrevétellel indokolható: az esszé mérőónját Beney Zsuzsa kötete oly mélyre bocsátja, hogy a felszínre kerülő gondo­lati anyag egy időben hat a só­várgás, keserűség, szenvedély, megrendülés közvetlen megnyi­latkozásainak, valamint e nehe­zen verbalizálható tapasztalatok szemlélődő, reflektált formájá­nak erejével. A lélek és a szel­lem egzisztenciális kérdésekkel vívódnak, együtt tárulkoznak föl a körkörös körmondatok fárad­hatatlan indázásában Ennek a pátosszal fölhangzó nyelvnek az összhangjában helyenként hol az ima, hol a könyörgés, hol a panaszra, siratásra visszautaló elégikus rezignáció emelkedett­ségére ismerünk. A biblikus ve­retet erősítő archaikus formai és stiláris reminiszenciák a lét­tapasztalatok azon rétegére fi­gyelmeztetnek, amelyek sosem tárulkozhatnak föl kizárólag csak az elme számára. A nagy misztikusok revelációit idéző mozzanatok éppen ama ritka szenzualitás birtokosaként lát­tatják az esszék szerzőjét, aki ritka kifinomultsággal tájékozó­dik a lelki s a természeti jelen­ségvilágban egyaránt. Ahhoz az egyedülálló sodrás­hoz azonban, ami ezeket az írá­sokat lüktetővé teszi, egy olyan értéksík járul hozzá, ami a fenti­eknél is súlyosabb hagyomány­hoz vezeti őket vissza: ez a vallo­mástevő, konfesszionális maga­tartás méltósága és alázata. E ponton azonban megrop­­­­pannak az esszé eresztékei, a befelé figyelő lény megdöbben­tő kitartással hozza föl szenve­déseinek és elragadtatásainak, kínjainak és válságainak, döb­beneteinek és elerőtlenedésé­nek képeit. Merészség és vál­lalás, keménység és erő kell az ilyen alászállás kockáztatásá­hoz, több, mint­­amit a formá­tól, a legnemesebb kísérlettől elvárhatunk. Kérdés, vajon a magyar esszéírás jelenkori vagy múltbeli történetében akadunk­­e egyáltalán olyan előképekre, amelyek a léttapasztalat reflek­tálását a személyiség ilyen erős önfelmutatásával egészítik ki. S ha mégis igen érzékeny ará­nyosság alakítja az írások belső szerkezetét, azzal a meglelt és kihordott formaeszmével ma­gyarázható, amelyhez legköze­lebb az elégiáé áll. Ennek gyö­kérzete ugyanis a legfájóbb ta­pasztalatokba mélyed, ame­lyekre azonban mintha a meg­vívott harc távlatából tekintene vissza. Ebből származik higgadt bölcsessége, tiszta és fegyelme­zett szomorúsága. A szenvedés metafizikai kötelességünk, az emberi lét rendeltetése, írja Be­ney Zsuzsa egy helyen. E gon­dolat értelmezheti azt a haj­­­szálfinom egyensúlyt, amely az esszék érzék-, érzelem- és érte­lemtartalmai között létrejön. Beney Zsuzsa SZÓ ÉS CSEND KÖZÖTT ,i­g ..11 . » f .. K ? * *.»,·» .? 1 U.WrtAV. .,A*,i,I­V. KARÁTSON GÁBOR: „Talán lehet még" Idézek valamit S. Nagy Kata­lintól, ami már nála is idézet: Jó­­annész Dardaszkénosz VIII. szá­zadi szerzetest idézi új könyvé­nek, a Föld­hajónak 81. oldalán, a szentképek védelmében írott három beszéde közül a harmadi­kat: „a kép tehát hasonmás, pél­dázata és­­másolata valakinek, s visszatükrözi azt, akit ábrázol. De semmiképp sem hasonló mindenben a kép az eredetihez, vagyis ahhoz, akit ábrázol.” „Mi célra készül a kép, teszi föl a kérdést Jóannész”, folytatja S. Nagy. „Minden kép valami rejtett dolgot derít fel és hoz napfény­re", válaszol Jóannész. Ezek a mondatok adják S. Nagy Katalin egész könyvének mintegy a textusát. Azt hiszem, az a rejtett dolog, amit a szerző föl akar derí­teni, vagy, ha megfejteni nem is tudja — ki tudná? —, minden­esetre felszínre szeretne hozni, a modern ember haláltudata és ha­­lálbavetettsége. Valamennyi ta­nulmány e körül kering Sokat beszélnek ugyan arról, hogy napjainkban a halál vált olyasféleképpen tilalmazott és elfojtott tárggyá, mint amilyen valamikor a nemiség volt; nem tudom, valóban így van-e, nem hiszem; vagy gondolhatnánk ar­ra is, hogy éppen az elfojtott dol­gok hajtóereje a legjelentéke­nyebb; akárhogy is, aligha volt olyan kor, az S. Nagy Katalin könyvében többször is említett egyiptomi és asszír kor óta, amely annyira a halál jegyében állt volna, mint a miénk. Halállal van itt telítve minden. Ért hozzá akárhol, cseperészni kezd belőle. The dead end of all things, minden dolgok holt vége. Inkább csak azért kerülik a róla való be­szédet, mert reménytelenül áll­nak vele szemben. Ennyiben a halálban valahogyan hívő Egyip­toménál sokkalta rosszabb a helyzetünk, riválisunk legföljebb a rettenetes Asszíria lehet. Amelyet nemigen szoktunk az európai kultúra forrásai közt emlegetni. Kényelmetlen ős. Ne­héz volna büszkélkedni vele. Pe­dig ugyanúgy jelen van a mi ipari civilizációnkban, mint az elősze­retettel emlegetett görög és zsi­dó-keresztény hagyomány. Halálból és halálfélelemből vannak rakva városaink, a halál­­félelem hajtja közlekedésünket, az teszi tudományainkat egyre élesebbekké. Természetesen groteszk a ha­sonlat, de S. Nagyban van valami a bokszolók vehemenciájából, ahogy ennek a kérdésnek mind­egyre nekimegy Akár a címadó ökológiai katasztrófáról ír („Föld­­hajó"), akár Izsák feláldozásáról,­ Leonardo szellemi gyötrelmeiről, Judás és Jézus csókjáról, Veroni­­ka kendőjéről, Krisztus sírba téte­léről, akár az írástudók széjjelol­­vadásáról, de még a Nap-Hold­­arcról, Chagallról mint a szerelem festőjéről írva is („Valakit szeretni annyit jelent, azt mondani neki, nem fogsz meghalni", mondta Gabriel Marcel; hát akkor hazudik a szerelmes, vagy csak a moder­­nitás az, amely már nem képes a szerelemre? — kérdezi S. Nagy végig a könyvön, egyetlen tárgyát, a festészetet végig azonosítva a személyes szerelemmel), akár R. úr önarcképeiről beszél vagy Rembrandt rajzairól (ezek talán a kötet legszebb fejezetei), Tar­­kovszkij félelmetes nosztalgiáiról vagy Ország Lili festészetéről, vagy Jeruzsálemről(és itt már iga­zán nem kell magyarázni a dol­got), mindig ezzel a vak fallal ta­lálkozik — változó eredmények­kel. Mármint ami a győzelmet vagy — talán elképzelhetetlen — esé­lyét illeti. „Élet és halál, a talán lehet még és a bevégeztetett együtt s egyszerre van jelen" — írja. A változékonyság a szerző őszinteségéből adódik. Aki az egyik lapon valahogy mégis hí­vő lélek, a másikon reményte­len modern Van abban bizo­nyos fésületlenség, ahogyan a szerző a maga mélységesen emberi tájékozatlanságából (mármint ami az egyedül fon­tos végső dolgokat illeti) nem csinál rendszert, olyasmi intel­lektuális szövedéket, mint amely mögé nem egy stiliszta rejtőzni szokott; mondja, ahogy jön, ahogyan ez a vehe­mens haláltudat elébe adja. Tudhatjuk minden egyes pilla­natban, hányadán állunk vele Ennek ritkaságértéke van ma­napság. A halál végső győzelme esetén ugyanis — mint Szent Pál is már megírta — az írásnak sincsen semmi, de semmi értelme. Nyíl­tan vagy burkoltan, folyton ezzel foglalkozunk. Mint kiálló szög e körülmény, fel-felhasítja a tanul­mányok szövetét. S. Nagy Kata­lin írásai elöl hordozzák magu­kon a művészetről való gondol­kodásnak ezt a dilemmáját, mint nyílt sebet. Miközben az egész könyvet át­járja a festészet iránti mély érdek­lődés és szeretet. Ritkaság ma ez is. „Pedig semmi más, csak anyag: néhány adag sárga porhoz pár csipetnyi aranyszemcse, ki­csinyke még az égetett szienná­­ból, valamicske umbra", írja a Rembrandt-festmények felületé­ről. „Magad sem tudod, mi tör­tént közben, hiszen a technika el­lentmond a végeredménynek." Abban az értelemben is, hogy, természetesen, ő sem értheti, mi az a más, ami a festészetből — Rembrandtéból vagy a tori­nói lepeléből, amely, úgy tet­szik, valóban nem kézzel festett kép — a haláltudaton kívül is még kiderül. De ezt a kérdést nem mondja ki folyton. Nincs-e a festészet valami kapcsolatban a feltámadás misztikumával? Ennyiben a szerző arra a gyermekre emlékeztet engem, aki azért sír­ rá hangosan, mert nem tudja, hogyan fog átkelni egyedül az előtte lévő lángten­geren. Ajánlom hát szeretetükbe eze­ket a tanulmányokat; mind­annyian át fogunk kelni rajta, s még egyikünk sem tudja, hogy. 1993. OKTÓBER 15. • * v; * »rr­ » f * * T * ■ ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next