Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-03-18 / 11. szám - Balog Márta: rajza • kép (12. oldal) - Koltai Tamás: Ad libitum • műbírálat | színház • Samuel Beckett: Godot-ra várva, r. Darvas Iván, Művész Színház (12. oldal) - Fáy Miklós: A hiányzó láncszem • műbírálat | zene • Szecsődi Ferenc hegedűművész, MÁV Szimfonikusok, Oberfrank Géza karmster, Zeneakadémia (12. oldal) - Fodor Ákos: P. J. • vers (12. oldal)
KOLTAI TAMÁS: Színház Ad libitum Amikor Darvas Iván mint Vladimir azt mondja, hogy „elbaltáztuk a jogainkat", és nyeléről letépve a nyakába akasztja a közepén kivágott, fakó nemzetiszínű zászlót, akkor nyilvánvaló, hogy 1956 múltba temetett, sok tekintetben visszahozhatatlan nosztalgiájára utal. Annál inkább, mivel Gyémánt László költőien expresszív színpadán, ebben a szürreális szemétlerakóban „kidobott történelmünk" tárgyai rétegeződnek egymásra, a felszedett utcakövektől a Trabant-karosszériáig. Hátul, a körfüggönyön kibetűzhetetlen graffitik, a fa, mint valami eltorzult, csonka ujjakkal meredő kéz. Sámuel Beckett klasszikus abszurdja, a Godotra várva a Művész Színházban ugyanolyan sejtelmesen ágyazódik az előadás korának közelmúltjába, mint annak idején, amikor Párizsban először bemutatták. Darvasnak személyes mondanivalója van a Godot-val. Ez az előnye annak, hogy ő rendezi, (így volt akkor is, amikor a Radnóti Színpadon Kafkát rendezett.) A mondanivaló, színházról lévén szó, nem foglalható szavakba. A személyes motívumok felszívódnak a játékba, átütnek a szerepen, kirajzolják a színészek egyéniségét. Elsősorban, persze, Darvasét és Garasét. Darvas az orosz fülessapkában, Garas Minarik-kabátjában bevallottan önmagát szublimálja az emberiséget képviselő két útszéli clockard figurájában. Két csepűrágó. Útközben talált tégelyekből Darvas bohóccá festi magát és partnerét. Lírával átlelkesített pillanatok. Darvas Vladimirjén az usanka mint Lear koronája, a kifakult trikolór bohócpalástja bánatosan vall országa vesztéről. Garas Estragonjának arcán szénnel festett könnyek, ő maga „szárazon", mintegy érzéstelenítve él át minden szenvedést, éhséget, verést, megaláztatást. Darvas nyílt, gyermeki, elvontságok iránt érzékeny Vladimir. Garas Estragonja a reáliákhoz kötött tapasztalati lény. Alaphelyzetüket, a várakozást bohóctréfákban jelenítik meg. Mozgásuk természetes és gesztikus. A lesántulásnak is koreográfiája van. Garas táncoskomikusi piruettben tér ki az őt dobáló Darvas elől. Pozzo és Lucky kötelén könnyedén ugróköteleznek. Elmerészkednek a szélsőségekig. Hacsek és Sajót játszanak, Garas parasztosan beszél, de mindezt formafegyelemmel, arányt tartva és szigorúan a szituáción belül. Példás minőségérzékkel. Egy idő után kiderül, hogy az ötletek elkószálnak. Nem szabad a játékban metaforikus jelentéseket keresni. Töltelékszavak és töltelékjátékok növelik a szereplők körüli hulladékhalmazt. Megtermelik és mindjárt ki is dobják a hasznavehetetlen kacatokat. „Bal, jobb, centrum", így biztatja Darvas a két lába között botjára támaszkodva lépegető Pozzót. Mintha azt mondaná: ez sem jó semmire, mehet a többihez. Akár szándékosságot gyanítunk, akár az önkontroll hiányát, parodisztikus hatást kelt. Nem mondom, hogy az adott pillanat — sok máshoz hasonlóan — becketti, mindenesetre mulatságos. Darvas és Garas szabadon, tetszése szerint kezeli a Godot-t, hol komolyan veszi, hol „hülyére". Komédiás ösztönük működik, két szupersztár pojácálkodó összjátéka, elkápráztató színvonalon. Jellemző, hogy amikor az instrukció szerint lehordják egymást — Beckett nem adja meg a „gyalázkodó szavakat”, a színészekre bízván a választást —, akkor a legnagyobb sértés Garasnál és Darvasnál az „olcsó ripacs". Ahogy kimondják, megáll a levegő, a dühtől elfúlva méregetik egymást. Iglódi István Luckyja filigrán bölcseleti buffo. Mintha egy vedlett értelmiségit kényszerítettek volna szolgaszerepbe, híg szódiarcban adja vissza az emészthetetlen információhalmazt. Nem egészen értem, miért ruháztatott fel metafizikai erővel, ami lebírja Vladimírt és Estragont. A Pozzót játszó Bubik István a másik három könnyed, laza anyagkezeléséhez képest kissé nehézkesebben dolgozza fel a szerepet, mint aki alkot valamit, míg a többiek csak úgy „vannak". Talán merő tapintatból túlrendezték, végtére is három rendező játszik az előadásban. Az is lehet, hogy Rubik magát rendezte. Az első részhez képest a második halványabb, vagy pusztán ismétlésnek hat, holott Beckett nem ismétel, nála az azonosságok rituáléja költői-filozófiai fokozás, ami itt nem derül ki. Újra felfénylik a játék, amikor a Fiú észreveszi az időközben lenyakazott kis bohócfigurát, amit korábban ő hozott magával. A miniatűr alterego, a szemét közé kerülvén, időnként „sírva fakad" Sáry László zenei futamával. Nem tudom pontosan megfejteni a jelentését, de a kis bohóc halála, végtelen szomorúságot áraszt. A végére mintha Garas és Darvas bohócaiban is felgerjedne valami dacosság, a hiábavaló várakozás tudata, hogy Godot sohasem jön, kiülnek kihívóan a közönség elé, mint akiknek elegük van az egészből, átölelik egymást, Garas provokatívan feltekint az égre, mit akarsz, meddig várjunk még, meddig hitegetsz, megvagyunk mi nélküled is, Garas elszántan néz, Darvas védtelenül lehajtja a fejét, lassan mögéjük ereszkedik a függöny. Ha Godot nem is, azért az Isten határozottan eljönni látszott ezen az estén, ahogy Mounet- Sully, az egyszer volt francia színész mondaná. MUBIKALATÉLET ÉS!» A hiányzó láncszem Rettenetes lehet, amit Szecsődi Ferenc egy-egy fellépése alkalmából átél. Ő a legidegesebb hegedűművész, akit láttam. Berohan a pódiumra, szinte liheg az izgalomtól, föl-alá járkál, alig bírja kivárni az első szólóját. Szecsődi azonban nem az a típusú művész, akinek teljesítményét lerontja nyugtalansága, meg kell azt várni, amíg lecsillapodik, és minden rendbe jön. Éppen ellenkezőleg. Lényének, művészetének egyik alapeleme az idegesség. Végig küzd a színen az izgalom ellen, nyíltan és nyilvánosan. Kapaszkodik az első sorokban ülő rokonokba és a távolabbi ismeretlenekbe, a karmesterbe és a pályatársakba. Kéri és kapja a segítséget, rokonszenvező pillantásokban és mosolyokban, közben pedig megteremti a kapcsolatot a közönség és előadók között. Viszont ha biztonságban kezdi érezni magát, rögtön elszürkül, játéka ujjrend és vonókezelés kérdése lesz. Jellemző, ahogyan hibázik: soha nem a legnehezebb részeknél, hanem utána. Amikor már vette a nagyobb akadályt, gyorsan megbotlik a kisebben. Bár így sem követett el sok hibát zeneakadémiai fellépésén, ahol egy technikailag nehéz művet, Laio Spanyol szimfóniáját játszotta. Kifogásolható inkább zörgő mély húrja, kicsit, de egészen kicsit rekedtes hegedűhangja volt. A kíséretet a MÁV Szimfonikusok látták el Oberfrank Géza vezényletével — nagyon tisztességesen. Nem is addig volt baj a zenekarral, amíg kísért, hanem akkor, amikor főszereplővé lépett elő, és a szünet után Brahms Harmadik szimfóniáját játszotta. Mindjárt a kezdetekkor meg kellett küzdeniük az addig nem feltűnő hátránnyal, azzal, hogy Oberfrank vezénylése nem kimondottan épületes látvány, nem az érzelmek koreográfiája, hanem derékban előrehajló, folyamatos, széles rezgés, amely nem segíti a közönséget, nem fordítja le mozgásra a zene szerkezetét. Igaz, mindez nem is akadályozta a zenekart. Lassan két évtizedes közös munkájuk során hozzá is szokhattak már, meg aztán inkább kottáikba bújtak a hangszeresek, és nem nagyon néztek a karmesterre, így kissé mindig szétcsúsztak ugyan a belépések, viszont nem történt semmi nagyon súlyos tévesztés. A mű azonban valahogy az előadók magánügyévé vált. Az ötödik ütem körül láthatatlan bura ereszkedett a muzsikusokra, az alatt játszottak tovább, míg a közönség meglehetősen részvétlenül figyelte fáradozásaikat. Az utolsó hangok elcsengésével aztán a hallgatóság már pattant is föl, vette a kalapját, menet közben még gyorsan összeütögetve tenyerét. Hiányzott egy Szecsődi vagy bárki, aki természetes módon teremtette volna meg a kapcsolatot a pódium két oldala között. A veszteség kölcsönös. Nyilván nem nagy öröm egy zenekarnak, ha úgy tekintik őket, mint valami kétfejű szörnyszülöttet az Angolparkban — látszólagos érdeklődéssel, de valóságos közönnyel, továbblépve és gyorsan elfeledve. A másik oldalon viszont a közönség nem vett észre valamit. Mert igaz, hogy bőven akadt hiba az előadásban, igaz, hogy a szimfónia dinamikusabb, változatosabb, többszínű, mint ahogyan elhangzott — de vétek volt nem venni tudomást arról, hogy Oberfrank szenvedéllyel és odaadással küzdött Brahms és a saját ügyéért. Ami megszólalt, abban nemcsak a mű volt benne, de — főleg részletmegoldásaiban — annak egyéni olvasata is. A Harmadik szimfónia harmadik tétele sokszor a legkiválóbb előadókkal is csak egy agyonnyúzott szimfonikus sláger marad, most azonban a karmester sajátos hangsúlyaival, kicsit meggyorsított tempójával új arcát mutatta volna — ha akad, aki megnézi. Vagy másról van szó? Nem szeretik Önök Oberfrankot? Esetleg: nem szeretik Önök Brahmsot? 1994. MÁRCIUS 18. FODOR ÁKOS: P.J. Hedvignek és Tamásnak Semmi sem kezdődött azzal, hogy az anya kilökött magából. Semmi sem végződik azzal, hogy az atya magához ölel majd. Világ sebe: lüktetek, hegedek. SZINOPSZIS Hozzátérdeltem: Úgy meghatott a kicsi. „pfuj, törpe!" — mondta. AXIÓMA Nem az a titok, amiről „nem beszélünk". A titok: szó tian. DRÁMA* — Vallj színt! rivallják. — Szivárvány... suttogom IRODALOM Zene