Élet és Irodalom, 1995. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-17 / 11. szám - Gombár Csaba: Levél Lengyel Lászlónak • könyvkritika • Sükösd Mihály: Merengő. Editorg Kiadó (13. oldal) - Lengyel László: Egy úr arcképe - Válasz Gombár Csabának - • reflexió • Gombár Csaba: Levél Lengyel Lászlónak (13. oldal)
ÉLET ÉS ÍR IRODALOM Levél Lengyel Lászlónak Bécs, 1995. február 25-e Kedves Laci! Elolvastam a két Sükösd-kötetet, amiket kölcsönadtál. Az, hogy másodszorra is tudtam olvasni a szövegeket, azt is jelenti, hogy nem teljesen értek Veled egyet abban, amit Sükösd Mihályról írtál. Azt mondod, ezektől az írásoktól nem szakad be az asztal. Valóban. Az csak a jól megírt próféciák esetében szokott néha előfordulni. Mi sem áll azonban távolabb S.M. mestertől, mint hogy ilyesmiket írjon. Azt mondod, S.M. olyan, mint az amerikai újságírásban az „angol”, aki a kívülállók mást és sokatlátó szemével nézve higgadtan és pontosan fogalmaz. „Pontosság a technikai részletekben”, mondod te még a bevezetőben. Másban nem? Ezzel, vagyis azzal, hogy a pontosságot így korlátozod, óhatatlanul azt sejteted, hogy az „angol” pontatlan a bennszülöttek kvintesszenciális ügyeinek a rögzítésében. Abban már nem megbízható. Már itt előlegezed azt, amit a negyedik oldalon részletezel, hogy ugyanis S.M. erénye, hogy a kicsiből nem csinál nagyot, a kis szenvedést nem láttatja nagynak, a kis elnyomók nem lesznek hatalmasak. Ergo, kicsi a világ, abban pedig Sükösd Mihály kismester. Azt ugyanis nem mondod, hogy a nagy szenvedéseket, nagy érzelmeket, gondolatokat értékükön, mértékükben ábrázolja.Persze megpróbálja a szerencsétlen (Szenes Hanna, vagy Kádár János), de Te azt már életnek minősíted, abban pedig Sükösd Mihály nincs otthon. Válasszuk itt ketté a dolgot. Az egyik az „angol”, a másik Sükösd Mihály irálya, azaz az általános, s ahogy aztán azt az egyedire alkalmazod. Amit közkeletű pozitív előítélettel angolnak nevezünk néha, az — gondolom én — a hűvös, tárgyilagos, megbízható, semmi előtt hasra nem eső, az overstatement-eket még a nagy szenvedélyek és gondolatok leírásakor is elkerülő, valami ugyancsak angolnak érzett fanyar humorral való ábrázolás. Az ilyen ábrázolásban a racionális elemzés nem fut bele a teuton homályba a végső elvek kifeszítése céljából, de mellőzi a franciásnak mondott, színes rezonbugyborékoltatást is, s megelégszik a tárgyilagossághoz kötött, amiatt kötött, tapasztalatilag is érvényesnek tetsző ésszerűségek magyarázó erejével. Ez egy nem akármilyen intellektuális stílus. Ettől még nem lesz kicsi sem az élet, sem a világ, bár alkalmazói a legkülönfélébb méretűek és értékűek lehetnek. Annak érdekében, hogy S.M.-t kismesternek mutathasd be — mégha ezt a szót le sem írod — már az indításnál kurtítod az angol stílus érvényességét. Ez nem fair az „angolokkal” szemben. Sükösd Mihály írásairól, pontosabban róla magáról pedig azt mondod, hogy nem tud már magából kimászni. Miközben amiatt ünnepeled, hogy meg tudott újulni ily korban és ennyi évvel a hátán, az a véleményed, hogy csak irodalmi recepteket tud alkalmazni, nincs beleérző képessége, nincsenek élményei a való életről. A bizonyításul fölhozott két példád nem igazán stimmel. Szenes Hanna kopogósra lecsupaszított, csak az ismerhető tényekre korlátozódó életvázlatánál: hogy kerül a csizma az asztalra, hogy kerül ide Natasa Rosztova? Tolsztoj regényt írt és természetesen magából merítette figuráit. Egy Sükösd és egy Tolsztoj regényt összevethetsz — de kit és miről kellene ezzel meggyőzni? A Brit Birodalom idején a világ gazdag anglománjainak mindenüvé színes bádogdobozban szállítottak száraz teasüteményt. Ilyenféle szárazsággal rokonítható leírásnál nem érv senki regényíró empátiájának, élményvilágának fölemlegetése. S.M. még a látszatát is el akarja kerülni anna, hogy képzeleg és beleérez. A tigris és a gödölye szabatos leírása — ha lehetséges — azt is jelenti, hogy fenét se tudunk se a gödölye, se a tigris érzelmeiről. Sükösd ezzel a sokszor megírt történetrel csak azon összleletét közli, hogy valószínűleg az angol titkosszolgálat nem ritka sületlensségeinek egyikéről volt szó. Semmi fenevad, semmi katarzis. Valaki, valahol egy alexandriai vagy kairói irodában hibásan döntött a napi több tucat ügy közül jó néhányban, a háborús gépezet meg zakatolt tovább. Ebbe pedig bele lehet halni. Ez kiábrándító, de a valóságtól nem esik messze. Másik példád az, hogy Kádár lelkivilágát S.M. az irodalomba erőszakolja. Ha pedig ezt teszi, akkor legfeljebb a sírásók és a bérgyilkosok jöhetnek szóba, nem Macbeth. Shakespeare-hez nem értek. A nem mellőzhető jelek szerint azonban Kádár Jánosnak meglehetősen fejlett lelkiismeretfurdalása volt, ami a bérgyilkosokat, legalábbis a közhit szerint, nem jellemzi. A megkritizált szerző itt mély érzelmekről nagy metaforákat alkalmazva ír, de Te azt mondod, hogy ennek semmi köze az élethez. A parasztbakák — írod — szeretik letépni a tábornokok vállrojtját. Na, ne! Parasztbakák. Nem furcsa ez a szóhasználat? A keretlegény, csendőr, parasztbaka, Kádár János csoportosítással — ezt kénytelen vagyok elismeréssel nyugtázni — mindahány szóbanforgót egyszerre tudod jól megsérteni. Sükösd ezekhez képest elég könnyen megússza. Azt már csak félve merem megkérdezni, mi a ménkű az a tábornoki epaulette? Az itteni kézikönyvekben nem találom nyomát. Michael Jackson klippjein lehet manapság ilyesmit látni, de tudtommal nem szignuma a tábornoki karnak. Ilyen a tölgyfalomb, lampasz, stb. Sztálin idején azonban, a második világháború során már újra a cári „pagon”, azaz a váll-lap dívott. Ezzel persze nem kell foglalkoznod, mert nincs semmi jelentősége, ez csak engem érdekel, s a szövegben nem a vállrojttal van baj. Továbbá a „jammerdló” szót sem ismerem. Mit jelent? Egyébként minden a szokásos, minden a legnagyobb rendben van, mindennel nagyon meg vagyok elégedve. Tudtad, hogy az anekdota szerint Ferenc Jóska ezt mikortól mondogatta? Állítólag akkortól, amikor a Burgstrassestil miatt kitört vita következtében az Opera tervező építésze öngyilkos lett, egy pallér meg szívrohamban meghalt. Szervusz! Gombár Csaba KRITIKA Egy úr arcképe — Válasz Gombár Csabának — Kedves Csaba! Én az „angol” pártján vagyok. Nem szeretném, ha az írásoktól állandóan leszakadna az asztal, nem vonzódom a Pulitzer-díjas sikersztorikhoz, nem örülök, ha kis szenvedésekből nagy fájdalmakat, kis emberekből hatalmasokat csinálnak. Nem kedvelem az amerikai-amerikai nárcisztikus publicisztikát, és sokszor érzem rosszul magamat a magyar balkáni-amerikai publicisztikáról. S. M. „angolsága” nemcsak a technikai részletekben jelenik meg, hanem az „állandó nyelvi tisztaságban, eleganciában, száraz öniróniában és a tárgyalás egykedvűségében”, ami bizony nem kevés. Nem írom le, hogy kismester, mert nem hiszem, hogy kismester. Azért mert valaki a kicsi világot kicsinek állítja, attól még nem lesz kicsiny. Ellenkezőleg. Aki ezt a kicsi világot fújja nagggyá, az kicsinykedik. Lehet, hogy a magyar publicisztika majd S. M. stílje irányába tart. Ki látja a jövőt? Mai szemmel nézve nem hiszem. Nem örülök neki, nem búsulok rajta, csak megállapítom. Éppenséggel szívesen látnék Fielding, Macaulay, Thackeray, Dickens „harcokat”. Miként Sükösd Mihály megírta amerikai élményeit. Mondjuk így: „Don Bolaro Fizzgig — spanyol grand, — egyetlen leány, — Donna Christina, — remek teremtés, — őrülten szerelmes volt belém, — féltékeny apa, — nemesszívű leány, — szép angol fiú, — Donna Christina kétségbeesve, — kéksav, — útitáskámban gyomorszivattyú, — végrehajtom a műtétet, — öreg Bolaro el van ragadtatva, — beleegyezik házasságunkba, — kézszorítás, könnyhullatás, — regényes történet — igazán. — Az a hölgy most Angliában van? — kérdezte Mr. Tupman, akire ennyi női báj óriási hatást gyakorolt. — Meghalt, sir, — meghalt, — mondotta az idegen, mialatt jobb szemét megtörölte egy nagyon régi batisztkendő szerény maradékával. — Sohasem heverte ki a gyomorszivattyút, — megrendült szervezet, — áldozatul esett. — És az apa? — kérdezte a költőt Snodgrass. — Lelkifurdalás és nyomor, — felelte az idegen. — Hirtelen eltűnés, — közbeszéd tárgy a városban, — nyomozás mindenfelé, — eredmény nélkül, — a nagy téren a szökőkút vize egyszerre kimarad, — hetek múlnak, — víz mégse jő, — munkások tisztítani kezdenek, — vizet kimerítik, — apósomat megtalálják, — feje a nagy csőben, — jobb csizmájában teljes gyónás, — kihúzzák és a szökőkút megint csak olyan vígan szökött, mint azelőtt.” De nemcsak Dickens, hanem Joyce a „Dublini emberek”-kel, Woolf a „Külön szobá’-val, Dylan Thomas az „író arcképeivel, és persze Orwell — igen, igen őket szeretném. Ezt a „kevésből sokat”. Nem erre megyünk. Szenvedélyesen homályosak, epésen gubancosak, tédesen magakelletőek vagyunk. Kérded, mi a jammerolás? Jiddis szó ez, amely siránkozást, szánalomkeltést, nyafogást jelent. Nem is mertem volna használni, ha nem Bán Zoltán András írná le a Beszélőben, egy kitűnő, Kornis Mihályról szóló bírálatában, amelyben Szomory írásaihoz hasonlítja Kornist Napkönyvét. Védelmezed S. M.-et kritikámmal szemben Szenes Hanna és Kádár János ügyében. Szenes Hanna esetében jó érzékkel leplezed le, hogy Tolsztoj Natasájának irodalmi élményével cáfolnám Sükösd irodalmi élményét, s a valóságos élmény hiányát. Éreztem magam is. Egyszerűen nem mertem azt írni S. M.-nek: „lenne csak egy tizenhét éves lányod, egy húszéves leányunokád, s nem értetlenkednél Szenes Hanna fölött”. Nem mertem az egyszerűbbet választani, amit Diogenes Laertius ír a Xenon tétel kapcsán: cáfolatul járni kezdett. Kedves Csaba, értelmezd néha leányod viselkedését, és máris tudod, hogy mi vezethette Szenes Hannát. Mindez nem változtat azon, hogy egy áldozata tökéletesen értelmetlenül az angol titkosszolgálat egy ostoba döntéséhez kapcsolódik. Ahogy Kerényi Gráciáé, aki felelőtlenül fecsegett a németek otromba gyilkolásáról az egyetemen, majd Auschwitzba került teljesen értelmetlenül, mint a Harmadik birodalom veszélyes ellensége, ahonnan már azért nem lehetett szabadon engedni, mert látta a gázkamrákat és a krematóriumot. Persze, hogy minden áldozatunk ostoba és értelmetlen. De S. M. és a vallató tiszt azt kérdezte magától és az áldozattól: miért csinálta? Miért csinálta, amikor a dolognak nincs semmi értelme, amikor a kairói irodában rosszul meghozott parancsról van szó? Igenis tudtunk, tudhatunk a tigris érzelmeiről. Tudhatjuk, hogy miért ítélte halálra a háború utolsó pillanatában egy unott hadbíró Szenes Hannát. S tudhatunk a gödölye érzéseiről, amely bizony független a kairói és az alexandriai irodáktól. Ami pedig Kádár Jánost és Kádárnak Rajkhoz való viszonyát illet, itt csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a macbeth-i emelethez képest a pincében történnek a dolgok. Shakespeare bérgyilkosainak és sírásóinak, akár a parasztgyerek keretlegénynek, a csendőrnek van lelkiismerete, furdalja is őket. Csak annyit állítottam, hogy ez a lelkiismeret másként, más metaforák szerint működik, ami nem sértés se a Rajkot durván vallató Kádárra, se a zsidókat a vagonba rugdosó csendőrre, se az osztályellenséget a Hortobágyra telepítő államvédelmistára, csak annak megállapítása, hogy ez más, mint Szálasi, Baky, Endre, Rákosi, Péter Gábor, Farkas Mihály világa. De a tiszti „vállrojt” említése megbocsáthatatlan. Természetesen a Vörös Hadseregben „válllap” volt, azt tépték le őszinte örömmel. Civil vagyok, magyar — és pontatlan. A letépés gesztusa feledtette a fontosabbat, hogy mit is tépnek le. Apám számtalanszor mesélte, annyira megdöbbentette, hogy a zaporozsjei fogolytáborba hogyan jöttek be büszke szovjet tisztek, kitüntetésekkel a mellükön, majd hogyan állították ki őket a sor elé, tépték le a kitüntetéseiket, a rangjelzésüket és vágták pofon, vagy rúgták fenékbe őket. Ő bizonyosan nem mondott vállrojtot. Talán Tolsztoj, talán a dekabristák üttették gépembe ezt az elfogadhatatlan „vállrojtot”. „Az öregnek kutató útra kell menni / Nem fontos az itt meg az ott / Fontos csak a csönd és a mégis előre / Egy másfajta telítettségbe / Új egyesülésbe, mélyebb kapcsolatba / A sötét hidegen át, az üres kietlenségen át, / A hullámzúgáson, a szélzúgáson, a viharmadár meg a barna delfin / Nagy vizein át. Végemben a kezdet.” (T. S. Eliot: East Coker) Barátsággal üdvözöl bécsi magányodban Lengyel László 1995. MÁRCIUS 17. 13 £ £ MAGTAR 1 ‘ Mike F. lászló: Határeset