Élet és Irodalom, 1995. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)

1995-06-02 / 22. szám - Bodor Béla: Albert Camus: Az első ember | Thomas Bernhard: Beton | Milan Kundera: Halhatatlanság | Tandori Dezső: Madárzsoké | Toldalagi Pál: Oldott magány | Csaplár Vilmos: Az Isten | Visky András: Reggeli csendesség | Baka István: November angyalához | Krúdy Gyula: Öreg szó az ifjakhoz | Lengyel Balázs: Két Róma | Lukácsy Sándor: A hazudni büszke író | Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés - Magyar nemzetiségi politika 1867-1918 | Tüskés Tibor: A jelenkor indulása (1958-1964) | Írószemmel 1990-1995 • könyvkritika | Ex libris • Albert Camus: Az első ember. Európa Kiadó | Thomas Bernhard: Beton. Fernczy Kiadó | Milan Kundera: Halhatatlanság. Európa Kiadó | Tandori Dezső: Madárzsoké. Pesti Szalon Kiadó | Toldalagi Pál: Oldott magány. Szent István Társulat | Csaplár Vilmos: Az Isten. Ferenczy Kiadó | Visky András: Reggeli csendesség. Harmat Kiadó | Baka István: November angyalához. Jelenkor Kiadó | Krúdy Gyula: Öreg szó az ifjakhoz. Aqua Kiadó | Lengyel Balázs: Két Róma. Balassi Kiadó | Lukácsy Sándor: A hazudni büszke író. Balassi Kiadó | Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés - Magyar nemzetiségi politika 1867-1918. Kalligram Kiadó, Pozsony | Tüskés Tibor: A jelenkor indulása (1958-1964). Új Forrás Könyvek, Tatabánya | Írószemmel 1990-1995. Kossuth Kiadó (13. oldal)

KÖNYVHETI EX LIBRIS BODOR BÉLA Albert Camus: Az első ember Mindig is meggyőződésem volt, hogy Camus munkásságában a példázatos­ság, az allegória valamiféle kényszerpá­lya lehetett Talán Az idegen kritikusai beszélték tele a fejét, ezért kanyarította A pestist a példázat felé, holott eredeti­leg egyszerűen egy történetet akart el­mondani, „ahogy Isten mondania ad­ta”. Ez a könyv, aminek kéziratát egy bőröndben találták az autóbalesetet szenvedett író holtteste mellett, vissza­térés A pestisnek (és A közönynek) eh­hez a lényegében véve minden példá­zattól idegen elbeszélésmódjához. Az algériai telepesek története a múlt szá­zad közepétől, az arab környezetben élő kisgyermek sorsa, és a magától iszo­nyodó író magára irányuló reflexiói („Kezdettől hangsúlyozni kellene Jacques szörnyeteg voltát” — írja re­génybeli hasonmásáról az egyik láb­jegyzetben) egy a nagy francia „realis­ta” hagyományhoz a példázatos-filozófi­­kus regény tapasztalataival gazdagodva közeledő alkotói szándékot sejtet­tem a világgal és önmagával meghasonlott és az autóval az öngyilkosságba mene­külő író válságterméke tehát, ahogy né­melyek igyekeztek beállítani, hanem egy nagy, talán a meglévőknél is nagyobb je­lentőségű nagyregény sajnálatosan töre­dékben maradt kidolgozatlan, de még így is remek, önmagában is kereknek tű­nő töredéke, (ford. Vargyas Zoltán, Euró­pa Kiadó, 336 oldal, 698Ft) tud — nem is akar tudni — az író, állít­ja története középpontjába, amibe et­től kezdve minden belefér: Avenarius professzor konyhakéssel járja az utcá­kat, és autógumikat szúrkál, míg szatír­­nak nem nézik, Hemingway találkozik Goethével, és vitát folytatnak az iroda­lom maradandóságáról, Agnes férjé­­nek, Paulnak pedig egyik térdén Ag­nes, a másikon a sógornője, Laura fész­­kelődik és Agnes ezt ismételgeti magá­ban: „Paulnak mind a két térdén egy­­egy női végbélnyílás ül!” Ez egy ilyen könyv. Kundera hadat üzent önmagá­nak, és 462 oldalra volt szüksége, hogy eljusson a fegyverszünetig, (ford. Kört­­vélyessy Klára, Európa Kiadó, 462 ol­dal, 698 Ft) Thomas Bernhard: Beton Először azt hiszi az ember, hogy unni fogja. Tagolatian, ,faltól falig” szöveg, nehézkes, kimódoltan pontoskodó mondatok, amik olykor sokszorosan összetettek és bővítettek, és ha rövidek, akkor sem kevésbé körülményesek. Mint „És lehet, hogy igaza volt ezzel a közvetlenül először utolsó látogatása al­kalmával közölt megjegyzéssel.” Aztán belezökkenünk a kerékvágásba, mint a korábbi Bernhard-könyveknél, a szöveg öntörvényű élőbeszéddé válik, és — itt kénytelen vagyok első személyre váltani — számomra egyre komikusabb lesz. A soha egyetlen tanulmányát be nem fe­jező zeneesztéta monológja előbb Hra­­bal, majd Csehov és talán Moliére nagy tehetetlenjeit juttatja eszembe. Az a sze­mét nővér, aki mindig akkor állít be, amikor Rudolf végre elkészülne egy munkával, de a gyűlölt testvér gúnyos röhögése megfertőzi a teret, az időt, és magát a művet is, míg az író nem te­het mást: tűzbe hajítja a befejezhetet­­len torzót — ez a nővér éppannyira megtestesítője a posztmodern „min­den megírhatatlan”­ életérzésnek, mint a fölösleges emberek, az Oblomovok klasszikus kifogáskeresésének. Mert ez a nővér — el ne feledjük — csak akkor töri meg az alkotó magány szentségét, amikor megkapja Rudolf könyörgő táv­iratát. És mindig megkapja. (ford. Ha­jós Gabriella, Ferenczy Kiadó, 132 ol­dal, 398 Ft) Milan Kundera: Halhatatlanság Egy hatvan-hatvanöt éves hölgy kilép az úszómedencéből, ahol egy iskolás­lány komolyságával tanulta a belégzés­­kilégzés technikáját, az úszás alapele­meit, majd néhány lépés után hátrafor­dul, és mosolyogva visszaint az úszó­mesternek. Ebből a gesztusból bonta­kozik ki az egész regény, ezt az Ágnes­nek elnevezett nőalakot, akiről ezen a mozdulaton kívül semmi mást nem is 1995. JÚNIUS 2. Tandori Dezső: Madárzsoké Kicsit becsapós a cím, mert nemrég jelent meg a Balassinál a Vagy majd­nem az című verseskötet, benne a hir­telen slágerlistára került vers, a Madár­zsoké, és ezért az ember azt hinné, hogy ez most még egyszer ugyanaz, vagy valami válogatás. De persze nem, ezek kisprózák, igaz, azoknak ikerda­rabjai, tehát úgy is lehet olvasni őket, hogy egy-egy próza hátára felültet az ember egy verset, vagy majdnem azt, egy ilyen jókedvűen kocogó történetre egy rövid sorokba tördelt trillát, és el­nézi, ahogy nekiindulnak a ma­guk­ egymás feje szerint. Hogy nem le­het követni őket, az igaz, de nem is mu­száj minden lóval külön körbefutni a pályát, meg sem várna a többi. Ez az egyik. A másik pedig, amire oda kell fi­gyelni, az az egyre mélyülő élményböl­cselet, ami Tandorinál többnyire Witt­genstein körül indázik. Ez a dekonst­­rukciós Wittinzés külön megérne egy misét. (Pesti Szalon Kiadó, 248 oldal, 488 Ft) Toldalagi Pál: Oldott magány Arra adódik lehetőségünk ezen a könyvhéten, hogy felfedezzük Tolda­lagi Pált. Azt a költőt, aki Pilinszky „mestere” volt, és akit Pilinszky így minősített: „a mai magyar költészet egyik legjelentősebb alakja, s nemze­dékéből egyedül Weöres súlya mér­hető az övéhez”. Kellemetlen feladat; olyan mestert kell megismernünk (hiszen eddig, legalábbis az ötvené­vesnél fiatalabbak előtt, ismeretlen volt), akit világszerte ismert, értett és nagyrabecsült tanítványa messze túl­lépett. Tőle ismerünk ilyesfajta szaka­szokat: „Borostyánt hord és eltűnőd­ve /jár ez a suta fenevad / a büntető, a megbocsátó, / a halhatatlan ég alatt.” De micsoda pokoli, szenve­délyes, elszenesedett szövegkörnye­zetbe helyeződne ez Pilinszkynél! Tő­le szoktuk meg, holott nem az a nor­mális, hogy az istenről szóló beszéd vad, néha szinte őrjöngő, majdnem reménytelen. Itt pedig „az ég karjá­ban ringó, régi táj” a versbeli környe­zet. Erre a József Attilából Sík Sándor mellé szelídült békés haldoklásra — azok után, amiket látnunk kellett — nekünk már nincs szemünk. Ezt is: „Vakon követlek. Lábaid / Nyomát keresem én a porban” — el tudjuk fogadni. De hogy ebből erre lyukad­jon ki: „...Anyám szeretete / Szelíden visszahúz magához” — nem tudom, hogy ezt megszokjuk-e valaha is. Nem jut eszembe tehát más, mint ismét Pilinszkyt idézni befejezésül: „Tolda­lagi költészete számomra mindenek előtt elegáns, úgy, ahogy Csehov pró­zája volt az.” (Szent István Társulat, 210 oldal, 480 Ft) Csaplár Vilmos: Az Isten Csaplár néhány bevezető oldal után, amelyeken istenképét igyekszik felvázol­ni („a pokol térélmény”, mondta Pi­linszky; úgy tűnik, Csaplár számára Is­ten is az), tárgyától némiképp eltérve polémiába kezd bizonyos C. Balducci­­val, illetve az ő Sátánizmus és rockzene című könyvével. Persze ha csak ezt ten­né, ágyúval lőne verébre, hiszen Bal­­ducci négy doktorátusával és számtalan diplomájával, továbbá vatikáni tisztsége­ivel együtt is szánalmasan primitív szel­lem, aki mindenütt kénkőszagot érez, ahol az emberi értelem jelei mutatkoz­nak. Csaplár azonban csak Örkényi ma­dzagnak használja az ismert démonoló­­gus gondolatainak fonalát, hogy a maga paprikáit fűzze fel rá, hogy a hasonlat kikerekedjen: csípős iróniával. Azután a maga sajátos, egymás mellé helyezéses technikájával úgy tér vissza az első olda­lakhoz, hogy már a sátánról szóló okfej­tések egy-egy gondolatát is megvillantja abban a bizonyos tér­élményben; a tör­ténet azonban nem kerekedik ki, legfel­jebb kiegyenesedik, és ahogy a kezdet sem volt valamiféle alapkő-lerakás, úgy a végére sem kerül zárókő. Egyszerűen abbamarad a szöveg. Mert, ahogy mondja, „semminek sincs vége az Isten világában”. (Ferenczy Kiadó, 108 oldal, 296 Ft) Visky András: Reggeli csendesség .A sok könyvek írásának nincs vége” — idézi Visky András a Prédikátort, majd Izajást „Sion­ban egy követ tettem le, drága szegletkövet erős alappal”. És az csak a megpróbáltaknak drága, teszi hozzá. Ő is Istenről gondolkodik, akár­csak Csaplár, de kevésbé távolodik el a kézenfekvő forrásoktól: a Bibliától, Bu­­bertől, Kálvintól, Pilinszkytől. A gon­dolkodás másként valósága azonban ősibb-maibb tájakra viszi. Tudjuk, hogy a keresztyén (tény) ség, a gnózis, a zen, a tao, az ősi zsidó vallás valahol egy. Le­hetne akár zen-példázat is a következő: „— Ha egyetlen szóval fordulsz Isten­hez, abban a szóban minden porcikád­­dal benne légy — tanítja a rabbi. — Hogyan lehetséges az, hogy az a nagy ember egy kicsi szóba belefér? — kérdi az egyik hallgató. — Aki nagyobbnak képzeli magát, mint a szó, arról mi nem beszélünk. — feleli a rabbi.” Viskynek azonban esze ágában sincs közelíteni egymáshoz a gnózist és a Tal­­mudot, Szent Pált és a taót Ehelyett a maga kálvinista-keresztyén világlátását igyekszik a világról alkotott mai fogal­makkal leírni ezekben a hajnali, csendes elmélkedésekben. Csak a szájtartás más, szöveg és kotta változatlan, századok óta. (Harmat Kiadó, 160 oldal, 230 Ft) Baka István. November angyalához Déry Tibor memoár-haláltáncában a lantot kebeléhez szorítván, „egy halotti koponyát utánzó maszkkal halotti kopo­nyáján” jelenik meg Füst Milán, és ugyanilyen, végsősoron saját arcáról mintázott maszkokban mutatja magát húsz év alatt megjelent tíz könyvében Baka István. Igaz, ez a maszk hol Jesze­nyinre, hol Széchenyire, hol Vörös­­martyra vagy Adyra emlékeztet, a hang pedig mindvégig félreérthetetlenül oro­szos. A Pohornij-ciklusban aztán meg­­rendítően talált egymásra szerep és hangütés. Az új kötet, az utóbbi egy év verseivel, innen lép tovább. A versbe­széd gördülékeny, a metrum tökéletes, mint mindig. A képek pontosak, de egy­re párásabbak és agresszívebbek, néha már trágárak. Sztyepan Pejotnij, a kép­zelt orosz költő minden ember­ okozta szenvedést megélt már; ebben a kötet­ben a levegő kezd kibírhatatlanul nehéz lenni. (Jelenkor Kiadó, 60 oldal, 176 Ft) Krúdy Gyula: Öreg szó az ifjakhoz Tíz éve már, hogy a húsz kötetes vá­logatott Krúdy, benne két kötetnyi szó­ rosan vett publicisztika, és még vagy há­rom hírlapi írásokból összeállított kötet megjelent. Kelecsényi László mintegy hatszáz további újságcikket kutatott fel a korabeli lapokban, és ebből váloga­tott ki több mint százat, ami most eb­ben a két kötetben olvasható. Az újság­író Krúdy természetesen apróságokkal, napi aktualitásokkal foglalkozik, és ezek az írásai igen messze vannak attól, hogy szellemükben és stílusukban a nagy regényekhez és elbeszélésekhez mérhessük őket. Tévedéseik, botlado­­zásuk azonban sokszor többet árul el a korrról, amelyben keletkeztek, mint a remekművek. (Aqua Kiadó, 270 + 270 oldal, 895 Ft) Lengyel Balázs: Két Róma Az esszéista-kritikus, az Újhold és az Újhold Évkönyvek szerkesztője régi és új, kiadatlan esszéiből válogatott egy könyvre valót, szorosabb tematikai megkötés nélkül. A Két Róma című emlékezés­ eszmefuttatással indul a kö­tet, és az egyben legjelentősebb darabja is: az öt év előtti Jelenkor-kötet Visszaté­rés-novellája után itt ismét szépírói esz­közeit villantja meg a szerző, miközben Nemes Nagy Ágnesről, Weöres Sándor­ról, és persze saját magáról beszél. Nyil­ván emlékszünk még a Lengyel-házas­pár és Vas István bámulatos mennyisé­gű félreértést felvonultató levélváltásá­ra; most ez is újra olvasható. Érdekes interjúkkal zárul a könyv, amelyek kö­zül az egyiket az ÉS kedvelt szerzője, Budai Katalin készítette, de nyilván az a beszélgetés megy szenzációszámba, amelyben Mándy Iván játssza a beszél­getőtárs szerepét. Első megjelenésekor, az Orpheusban bizonyára kevesen ol­vasták. (Balassi Kiadó, 188 oldal, 380 Ft) Lukácsy Sándor: A hazudni büszke író Lukácsy igen kiváló irodalomtörté­nész, a 19. század jeles kutatója, tudjuk régóta. De azért ne áltassuk magunkat: a televízió Lyukasóra-sorozata tette az irodalom iránt érdeklődő szélesebb kö­zönség előtt is talán a legismertebb iro­dalomtudóssá. Ilyen korszakban élünk. És éppen ez az, amitől tartok. Lukácsy­­nak a tévé jóvoltából kialakult egy — ősi magyar szóval — imidzse: a robba­nékony, szenvedélyes, kissé az egész vi­lágra megsértődött öregember képe, aki persze mindig nagyon okos dolgo­kat mond az irodalomról, de fonto­sabbnak látszik az, ahogy mondja. Pe­dig Lukácsy nem előadóművész. Ab­ban reménykedem, hogy megérzik majd az olvasók a beszéd indulatán túl — hiszen az „nem jön át” a papíron — a logika tisztaságát, a történelmi empá­tia megjelenítő erejét, a szellem szen­vedélyét is az ötven esztendő munkái­ból válogatott, kötetnyi tanulmányban. (Balassi Kiadó, 368 oldal, 480 Ft) írószemmel 1990-1995 A Kossuth Kiadó feleleveníti tíz évvel ezelőtt, még MSZMP-kiadó korában abbahagyott sorozatát. Ez azonban a tartalomban nem jelent visszalépést a régi könyvhetek legunalmasabb antoló­giájának beszédmódjához: az utóbbi öt év publicisztikájából válogatott kötet a rendszerváltás körüli hangzavarból emel ki a szerkesztők ízlése szerint való­kat Bodor Páltól Végh Antalig, Ester­házy Pétertől Fekete Sándorig. Úgy szoktuk meghatározni a publicisztika műfaját, hogy az lényegében véve egy újságcikk, amiből nem lehet megtudni, hogy mi újság van. Ebből a kötetből ta­lán ki lehet olvasni — többé-kevésbé —, hogy mi újság volt. (Kossuth Kiadó, 384 oldal, 598 Ft, a könyvhéten 450 Ft) -UC.Z.T. Ί#. Urbán Tibor rajza 13 Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés — Magyar nemzetiségi politika 1867-1918 Szarka László, a Felvidéken született és tanult, Magyarországon élő (és a Re­gio című kisebbségi szemlét szerkesztő) történész nemrégen adta ki A szlová­kok története című munkáját, amely­ben a honfoglalás — illetve „Nagymo­­rávia” — korától napjainkig vázolta fel északi szomszédaink történetét Ebben a könyvben rövidebb időszakot fél év­századot vizsgál, kétszeres terjedelem­­ben. Az osztrák-magyar kiegyezést — mint talán már tudjuk — nem követte a birodalom más népeivel történő ki­egyezés; legfeljebb olykor jogokat kap­tak a nemzetiségek, ami messze nem ugyanaz, és az eredményei is visszásak voltak ennek a nem igazán támogatott törekvésnek. Ezt a történetet próbálja — nem a gyászmagyar, hanem a mo­dern gondolkodású történész szemével — megírni Szarka László. (Kalligram Kiadó, Pozsony, 344 oldal, 400Ft) Tüskés Tibor: A jelenkor indulása (1958-1964) Napjaink egyik legrangosabb magyar folyóirata ellentmondásos körülmé­nyek között kezdte pályafutását. Az 1952-től kiadott, Szántó Tibor­ szerkesz­­tette Dunántúl utódaként előbb Mészá­ros Ferenc, majd az ő levitézlése után, 1961-től 64-ig Tüskés Tibor jegyezte a lapot. Ezt az időszakot, saját főszerkesz­tőségét dolgozza fel alaposabban eb­ben a könyvben, a természetes és elvár­ható elfogultságtól eltekintve tárgyila­gosan. Természetesen vitathatjuk a mai irodalmi közéletről alkotott lesújtó vé­leményét A könyv által tárgyalt esemé­nyekben azonban koronatanú. (Új Forrás Könyvek, Tatabánya, 124 oldal, 240 Ft) ÉLET ÉS Í» IRODALOM

Next