Élet és Irodalom, 1996. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)

1996-07-05 / 27. szám - Esterházy Péter: A bizalmatlanság természetrajzáról (3. oldal) - Banga Ferenc: rajza • kép (3. oldal) - Vitalij Moszkalenko: A fecsegés kora lejárt (3. oldal)

ESTERHÁZY PÉTER: A bizalmatlanság természetrajzáról Bekopogott hozzám egy csinos, fi­atal nő. Ez még nem nevezhető baj­nak. Azért jött, mert egy kollégám hetvenöt éves lett, és hogy támogas­sam az erre az alkalomra megjele­nendő kötetet. Hát persze. Odaad­tam a pénzt, majd két hét múlva, ahogy ígérte, jött megint és ragyog­va hozta az ünnepi kötetet. Ez történt, de nem így. Elmesé­lem, hogyan, tanulságos. Amikor mentem volna a pén­zért, eszembe jutott, mint egy já­tékból, mi volna, ha ez itten ez a nő kókler volna, egy csaló, egy csa­­lovány, milyen zseniális éca egy ilyen rokonszenves, ifjú teremtést az emberre ráküldeni, hát ki mer­ez az ember Oroszország démo­na. Ez az ember elpusztíthatatlan. Jöhetnek forradalmak, földrengé­sek, jöhet özönvíz, háború, ő meg él, mint hal a vízben. Hazudik, mint a vízfolyás, szemérmetlenül, pofátla­­nul, máskor meg olyan ártatlan, mint a ma született bárány. Megejtő gyermeki együgyűséggel bízik min­denkiben, szentimentális a végte­lenségig, egy pillanat alatt könnye­kig meghatódik - egyszóval igazi orosz. Álmodozó, költői lélek, csupa érzékenység, túlcsorduló gyengéd­ség, de elég egy pillanat, s máris ke­gyetlen despota, aki gondolkodás nélkül fejez le bárkit, ha a kedve úgy tartja. Jelcinnek hívják ezt az­­embert, Borisz Jelcinnek. Egy éve már, hogy rajta röhög egész Oroszország, miként szóno­kolt merevrészegen amerikai üzlet­emberek előtt, miként mentette meg Kohl kancellár, hogy a hősök sírjára helyezett koszorúk közé es­sen, miként küldte a francba a tisz­teletére felsorakozott ír kormányt miniszterelnököstül, jóízűen hor­­tyogva tovább a repülőgépen - egyszóval, mindenki rajta röhög. A szerző orosz író, filmrendező. Harmincnyolc éves, a Beszélő állan­dó szerzője, ne itt ellenállni, fogni gyanút! Ho­­hó, barátocskám, de velem nem számoltak, az éberségemmel, a tisztaságommal, az ártatlanságom­mal, lebuktatom az egész kompá­niát! Hát talán ennyire marha nem voltam - mellőzöm bizonyos politikai beszédek párhuzamait -, de kezdtem komolyan venni azt, amiről kezdetben azt hittem, já­ték, és én mondom meg, meddig tart és milyen. Hozzá kell tegyem, alig öndicsé­­rőleg, hogy bennem nagy bizalmi tartalékok vannak, méltányossági rezervák - ahogy egy barátom mondja: a falnak lehet menni tőle, értem mire céloz­­, szóval kör­gyártják róla a gonosz vicceket, fitymálják, hogy „ez akar elnök len­ni”, s irdatlan bukást jósolnak ne­ki. Egy ilyen alak győzne a választá­son? - hajtogatta mindenki. Majd­nem mindeki. Kész­­ lehetett hal­lani lépten-nyomon, befellegzett a politikai karrierjének. És majdnem mindenki elhitte. Csak ő nem. Ha­dat üzent a csecseneknek - egy hó­nap alatt csúfosan belebukott. Mindenki leírta. Majdnem min­denki. Márciusban még valahol az öt százalék körül ingadozott a nép­szerűségi indexe. S azt mondják, még ez is csak az elnöki hivatal kozmetikázásának köszönhető. Az orosz népnek elege volt Jelcinből. Gyűlölte Jelcint. Márciusban. Ápri­lisban aztán már csak dühös volt rá (9 százalék), de hajlandónak mu­tatkozott megbocsátani, visszaen­gedni legalább a konyhába a része­ges férjet, májusban már nem is látta olyan alávalónak (15 száza­lék) , júniusban meg már az aszta­lához is visszaültette (23 százalék). És Zjuganov szekértáborában ki­tört a pánik. Hihetetlen dolog tör­tént: Jelcin visszahódította az orosz nép szeretetét. Őrület. A drágalá­­tos orosz nép visszaszeretett gazdá­jába, csak mert az az utolsó pilla­natban abbahagyta a háborút, s to­vább nem lövette a gyerekeiket. megszakadtáig jóindulatú vagyok. De nem halek!, harsantam föl ott, akkor, hogy vendégem belesápadt. Még mindig nem fogtam föl, hogy gyanakvásom valódi, vagy csak egy­szerűen gyáva voltam, és mond­tam, mi volna, ha feltennék, a já­ték kedvéért, hogy engem ő most épp át akarna verni, hogyan tudná igazolni magát. Valószerűsítse ma­gát, kisasszony! A lány jót nevetett. Én is, de megjegyeztem magam­nak. Ezt-azt kellemetlenkedtem még, aztán elnézést kértem, fizet­tem, elköszöntem, elment. De a bizalmatlanság nehezen tart­ható kordában, maga jelöli ki a hatá­rait. Mert belódult egy logika, egy né­vert az utolsó pillanatban végre kifizette a bérüket, ami amúgy is járt volna nekik. Jelcin rettentően szerencsés kezű politikus. Rájött arra, ami Leninnek is vezéreszmé­je volt: „Holnap már késő, ma még korai”. Megerőszakolja saját népét, gyilkolja, gyötri, éhezteti, szembe­köpi őket, szemrebbenés nélkül gúnyt űz belőlük, hibát hibára hal­moz - de lelke mélyén nagyon is pontosan tudja, meddig lehet foj­togatni, be nem váltott ígéretekkel hódítani őket, s abban a pillanat­ban megáll, s maszkot vált menten. Nagyon kegyes és kíméletes Jel­cinnel a történelem. Megbocsát ne­ki mindannyiszor. A történelem rejtélye, hogy miért? Ugyan, a ma­gyarázat pofonegyszerű. Bármilyen gazságot művel is Jel­cin, a lelke mélyén szereti a népét. Csak olyan ő, mint a többi orosz. Igen, igen, kérem, ne nevessenek ezen. Jelcin tényleg szereti az oro­szokat, tényleg mindent szíve mé­lyéből tesz. Ha hagyja, hogy szen­vedjenek, ha direkt kínozza őket, az is lelke mélyéből fakad. Nem színészkedik ő, ha csorog a könnye a tévé képernyőjén: nem, ő tényleg zokog. Gyűlölik, de közben látják: ő tényleg ilyen. Utálják, de közben értékelik, hogy „igyekszik az öreg, s elvégre ő a mi emberünk, közü­zete a világnak, amely tényeknek lát­szó vélekedésekre alapozódott, egyik erősítette a másikat, és együtt azt, amit már eleve igaznak gondoltam, nevezetesen, hogy átvertek, amiről utóbb kiderült ugyebár, hogy nem igaz. Kaptam ugyan egy elismervényt, 980 Ft, okosan, nem sok, nem ke­vés, de azon se cím, se telefon, hol keressem, csupán egy szigszám. Nyilván hamis. Nem véletlenül van benne három(!) nulla egymás mel­lett. A megnevezett kiadó nem sze­repelt a kiadók aktuális listáján (márciusi állapot). Utána nézettem. A lány - a hölgyemény - hivatkozott egy közös ismerősre, akit akkor, je­lenlétében föl is hívtam. De hát mit is tudtam meg? Hogy nála is járt a lány. Micsoda nyeretlen kétéves va­gyon én. Az akadozók névsora is olyan furcsa volt. Kézzel, egy kockás papíron. És B. is közte! Mintha a 60- as években volnánk. Abban a pillanatban tehát, amint föltételeztem, hogy átvertek, min­den ezt látszott alátámasztani, apro­pó, mert nem csekket kért?, de leg­alábbis semmi nem mondott ennek ellent. Rosszul esett, hogy ilyen köny­­nyen föl lehetett ültetni engem, ad notam, az a magyar ember hibája - rólam van szó, így gondozom a ma­lánk valót, sok minden nem sike­rül neki, dehát mi se vagyunk hi­bátlanok, s amit meg csinál, azt „mind irántunk, oroszok iránt való elapadhatatlan szeretetéből teszi”. És mindent megbocsátanak neki. Az iszákosságát, a háborúit, a ha­zugságait. Másképp hogy érhetnénk fel ésszel olyan képtelenségeket, mint amikor Alla Dudajeva, a - ne kertel­jünk, Jelcin által saját kezűleg meg­gyilkolt - csecsen vezér özvegye, zo­kogva, elfúló hangon rebegi a mik­rofonba férje sírhantján: „Orosz testvéreim, szavazzatok Jelcinre, az igazi demokratára! ” Bármi történjen is, Jelcin meg­nyerte ezt a választást. Ezt is meg­nyerte. Nem azért, mert szövetséget kötött Lebegy tábornokkal, nem azért, mert teljesítette ígéreteit, ha­nem mert tudta, teljes bizonyosság­gal tudta, hogy amit tesz, jól teszi s időben teszi. Időben állítja le a cse­csen háborút, időben rendeli Moszkvába a csecseneket, időben megy hozzájuk. Igen, ő tud valamit, ami nekünk, földi halandóknak felfoghatatlan. Nem vagyok tőle elájulva, nem esek tőle hasra, de akkor is kénytelen va­gyok elismerni - ez az ember tud va­lamit. Nem hittem a szememnek, ami­kor megláttam az első forduló eredményét, hogy ennyien szavaz­tak rá. Rejtély. Misztika. Földöntúli erők keze műve. Lehet. De a töb­bit, ami ezután jön, már ő maga teljesíti be. Elküldi a francba két legodaadóbb hívét, mindenható „testőrparancsnokait”, Korzsakovot meg Barszukovot. Hagyja, hogy Le­begy akkora nagytakarítást csap­jon, amekkorát csak akar. Hírmon­gyaromat, a szellemi és lelki erejét neki­­, hogy túl jóhiszemű. Jellem­ző, hogy amikor ama bizonyos ün­nepi kötetet megláttam egy köny­vesboltban, nem azt mondtam, té­vedtem, hanem hogy egyes, ez a nagy ötlet, létező könyvre gyűjteni hamis előfizetést. Másnap kaptam meg a nekem járó dedikáltat. Történnt az történt, hogy lelkes irodalomszerető emberek létre­hoz­tak valamit, én pedig kicsi mérték­ben segítettem őket. Amiből én azt fogtam föl, két héten át annyit ész­leltem, hogy az emberek gonoszak, én meg egy balfék vagyok, és hogy micsoda ország ez. Meg még egy ki­csi szégyen. Hát ennyi a bizalmatlanság mérle­ge. Mindig ez a mérleg. A bajt persze, ha lehet, el kell ke­rülni. Aki igyekszik a bajt elkerülni, az nem bizalmatlan, hanem óvatos, elővigyázatos. Nagy különbség. Fon­tos megjegyezni, hogy ha átvertek volna — a világ tényleg gálát, tegnap ellopták a slaugunkat­­, én akkor is folyamatosan otrombán tévedtem volna, ténynek látva a sértettsége­met, nyomják Krahácsot, csak épp nem derült volna ki. A vigyázatosság polgári erény, a bizalmatlanság savanyú lelki álla­pot,­dója se marad Gracsovnak meg a tábornokainak. Isteni szerencséje van! Folyik a rendteremtés - ahogy megígérte. Mindenki örül, elége­dett, a nép boldog, vége a sikkasz­tásnak, korrupciónak, bűnözésnek, visszaéléseknek. Az irigyek és kárörvendők persze egyre csak fröcsögik: majd jön Le­begy és fejére nő Jelcinnek, kellett neki felemelni a sárból, most majd megnézheti magát, ha a kegyeltje taszítja le a trónról. Pedig Jelcin zse­nialitásához tartozik az is, hogy fel­emelje Lebegyet, a faragatlan nép­­fit, aki legelőször is a fecsegőknek­­pofázóknak üzen hadat. Nem kell neki bonyolult nyugati menedzser­­szemlélet, megvan neki a jó orosz laktanyamódszere. „Azt szoktam mondani a beosztottaimnak, hogy ha túl sokat pofáznak, csináljanak tíz fekvőtámaszt, majd utána tárgyal­hatunk. Ha marad bennük szusz, tárgyalunk tovább, ha nem, mehet, ahova akar.” Így néz ki az új orosz gyakorlatiasság, az új orosz szaksze­rűség­­ a régi jelszó jegyében: .Arc­cal a nép felé” - egy héttel a válasz­tás második fordulója előtt. A nép vár, számol, s gyártja a vicceket: „Bemegy Jelcinhez Lebegy tábor­nok a második forduló után és je­lend. - A választás lezajlott, van két hí­rem, egy jó meg egy rossz. Melyikkel kezdjem? - Kezdjed a rosszal - mondja Jel­cin és felhajt egy kupica vodkát. - Zjuganovra szavazott 65 száza­lék. - Ez katasztrófa! - üvölt fel Jelcin. - És mi a jó hír? - Csak semmi pánik! - feleli Le­begy. - Magára meg 75 százalék sza­vazott! ” A fecsegés kora lejárt VITALIJ MOSZKALENKO: Banga Ferenc rajza 1996. JULIUS 5. ELET ES IRODALOM

Next