Élet és Irodalom, 1998. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)

1998-07-03 / 27. szám - Konrád György: A közép tágulása • A Felülvizsgált Közép-Európa címmel, Londonban rendezett fesztivál keretében június 21-én elhangzott szöveg. (3. oldal)

KONRÁD GYÖRGY: A közép tágulása Mi maradt Közép-Európából? Or­szágok, amelyek a nyugati utat köve­tik? Elmaradott nyugat-európaiak? Nyugat széle? Marginális Európa? Találkozási pont a keletebbel és a délibbel. Az út nyugatról keletre Közép-Európán át vezet. 1989 után Közép-Európa meg­nőtt. Ha Bécs és Budapest, Berlin és Prága között nem éktelenkedik ott a vasfüggöny, ha előbb-utóbb Kö­zép-Európa két fele ugyanazokhoz az egyesülésekhez tartozik, ha már mind EU-országok leszünk, akkor a múlt és a horizont ismét összekap­csol bennünket, és az eltűnt vasfüg­göny általi tegnapi elválasztottság je­lentősége csökkenni fog. Berlinnek és Bécsnek érdekében áll támogatni a közép-európai össze­tartozás ethoszát, annál is inkább, mert felismerhetik önmagukban a közép-európait. A kommunista rendszerek összeomlása, csak mege­rősíti a közép-európai diszkontinui­tás élményét mint alapvető megha­tározó jegyet. Közép-európai ezen a vidéken mindenki, aki aránylag újoncként tanulja a demokráciát. Közép-euró­pai az olyan ország, amelyben nem volt győztes demokratikus polgári forradalom. Igazában csak azok a nyugati országok, amelyek a maguk erejéből csinálták meg maguknak a demokratikus alkotmányt és a jogál­lamot. Az egyik Németország a má­sodik világháború után, a másik csak velünk egyidőben, a kilencve­nes években kezdte meg a demok­rácia tanulását. Voltaképpen némi időkülönb­ségről van szó. Az angolok és a hollandok előbb kezdték, a lengye­lek és a magyarok későbben, má­sok keletebbre meg későbben. Hogy melyik a jobb? A régibb vagy az újabb? Mindenesetre ez a polgá­rosodási folyamat, ami nyugaton kezdődött megy tovább keletre, megy át Szibériába, megy a Bal­kánra is némi késéssel. De hát Nyugat-Európában is csak nemré­giben kezdődött el. Valamennyien kísérletezők vagyunk, és nem lehe­tünk olyan nagyon biztosak a ma­gunk civilizációs értékeiben. Kü­lönbözőképpen, de minden or­szágban lehet boldogulni, és félni is mindenütt lehet, ízlés dolga, ki milyen félelmet kedvel. Minden közép-európai térség a maga korábbi abszolutizmusára em­lékeztet, annak a lenyomatát viseli magán akár úgy, hogy azzal állt szemben, és azzal szemben dolgo­zott ki ellenállási vagy akár túlélési stratégiákat. A szülők továbbadják a gyermeke­iknek azt az imprintet, amit attól az uralomtól kaptak, amelyhez igazod­tak, amellyel egyezkedtek, vagy ame­lyet kicselezni próbáltak. Közép-Európa bennük van, ben­nük, a közép-európaiakban, akik at­tól azok, hogy megszállásuk alatt él­tek, és ettől maguk is valamennyire megszállottak lettek. A császári-szultáni-cári birodalmi túlhatalom az egyének fölött a ki­szolgáltatottság, a megszelídíthetet­­len sors élményét tartotta ébren bennük. Joseph K tipikus közép-európai fi­gura. Colorado Springben tanítottam 19 éveseknek Kafka regényét, a Pert Az egyik diák megjegyezte: „Ez a Jo­seph K. hülye, hiszen még jöhet-me­­het, és erre ő, ahelyett, hogy kivándo­rolna gyorsan Amerikába, obskúrus hivataloknál keresi a maga igazát.” Csakugyan, ez a Joseph K. re­ménytelenül közép-európai, számá­ra a környezet mint kiszámíthatat­lan sors jelenik meg, amellyel szem­ben az én keresi a maga igazát. Joseph K. maradt, kísérletezett, vesztes forradalmakkal például. Vagy a társadalom és a lélek, a zene és a költészet konfliktusos, drámai modelljeivel. Ezt a kettősséget, dualitást, para­­doxalitást tekintem közép-európai­nak: a fent és a lent, a látszat és a va­lóság, a jelenség és a lényeg, a felé­pítmény és az alap, a tudat és a tu­datalatti, az állam és a nép, a szel­lem és az ösztön, a represszió és az emancipáció zaklatott, néha patolo­gikus dialektikáját. Rendes demokráciában az van, ami látszik, és ami van, az látszik is. Ezt az unalmas megfelelést a közép­európaiak 1989 óta tanulják. Miért is ragaszkodnak lakói ehhez a világhoz, mit dicsérnek benne? Azt, hogy az élet kevésbé racionális, szervezett, rendezett, hogy többet enged a természetnek, hogy a beton még nem győzött? Itt az emberek az idővel kevésbé takarékosan bánnak, mint nyuga­tabbra, de már elkezdtek sietni. Azok az országok, amelyek a lege­­nergikusabban kidolgozták magu­kat Kelet-Európából, most bedol­gozzák magukat Nyugat-Európába. A közép-európaiak az éltanulók, a jó fiúk, akiknél nincs lövöldözés és működik az alternancia. De azért nem olyan könnyű elfelej­teni korábbi magunkat, mert a múlt - tapasztalataink szerint - roppant szívós és tartós lény, dolgozik ben­nünk akkor is, ha megfeledkezünk róla, akkor is, ha meg akarunk róla feledkezni. A múltnak akarata van. Van itt valami rokoni érzelmes­­ség, vannak erős, szenvedélyes, ve­szekedő kapcsolatok, kevésbé magá­nyos az ember, van kivel beszélni, a politikai csapatok is érzületi közös­ségek, most tanulják meg a törvé­nyes, ésszerű játékszabályokat, a pol­gári megbízhatóságot. Közelebb vagyunk a szerves anyaghoz, érzékibbek a szövegek, a természetet nem kell újra felfedez­nünk, mert még nem tűnt el egé­szen, csak kíméletesebbnek kell len­nünk vele szemben, még nem látni annyira az ember elhatalmasodását a tájon, éjszaka még nagy sötét fol­tok vannak a térképen. Ha közép-európai tulajdonság a diszkontinuitás, a történelem szag­gatottsága, akkor ez provokálja az értékéhséget, az értékkíváncsiságot. Kell nekünk valami jó kis egyetemes­ség, valami eszmetöbblet, ideológia, vallási odaadás, hogy legyen mibe megkapaszkodnunk, valami biztos, hogy legyenek fölöttünk csillagok. Nem különlegesen vad vidék, a hitelkártya mindenütt működik, az utast nem kell, hogy brutális megle­petések érjék, legalábbis nem lép­­ten-nyomon. Mi maradt Közép-Európában Kö­zép-Európából? A folklór? Mi ez a közép-európai identitás? Kuriózum, amelyet most kiárusít, és turistacsa­logató kelletőzéssé alakít át a tér­ség? Kafka csészén, étlapon és T shirt-en. Igaz, ez az ironikus posztu­musz dicsőség mondjuk Van Gogh­­gal is megesett. A titokzatost nem­csak Prágában, hanem Amszter­damban is kiárusítják. Ami eladha­tó, az eladásra kerül. Közép-Európa az a térség, ahol az állami bürokrácia, a hadsereg és az intelligencia politikailag erő­sebb volt, mint a tulajdonos-polgá­rok, akiknek öntudatot az ad, ami­jük van, amit megfelelő áron el tudnak adni.­Ezen a térségen a megélhetés elsőrendű forrása a ta­­nultabbak számára az állam volt és nem a piac, de ez utóbbi is léte­zett, és feszegette a túl hatalmas ál­lam kereteit. Itt a polgárok még ma is sokat, túl sokat várnak a kor­mányzattól, miatta boldogok vagy boldogtalanok, bajaik és reménye­ik omnipotens ősokát benne kere­sik. Az elhagyatott, bizonytalan polgár itt nosztalgiát érez a gon­doskodó, igazságos, de szigorú pártállam után, amely persze a bű­nözőket alkalmasint felköti. Válasz­tási retorikájukban ezt a nosztalgi­át hol a baloldali, hol a jobboldali pártok kamatoztatják. A közép-eu­rópai jó tanulók azonban lemon­danak a felkötésről, a halálos ítélet lehetőségéről, ha már ezt kívánja tőlük Európa. Mindent Európáért! Az elit, akár akarja, akár nem, rajta van a vonaton, megy nyugat­ra, beletanul a közös euro-amerikai értékrendbe, mint kiskutya az uga­tásba. Az euro-amerikai értékközös­ség koherens rendbe foglalja a po­litikákat, az integráción belül nem lehet radikálisan más alapelveket követni. Ezek az elvek megtanulha­tók, és mert a közép-európaiak ta­nulékonyak, hamar meg fogják őket tanulni. Egyebek között azt is, hogy nem kell túl sokat várni a po­litikusoktól, hogy az életük nem et­től a foglalkozási csoporttól függ, és hogy ez jó. Megtanulják, hogy annál szabadabbak, minél kevésbé függenek az államtól. Az európai politikák fegyelemre vannak kötelezve. Aki benn van, vagy be akar jutni, annak fegyelmez­nie kell magát. Nem lehet megismé­telni a század történelmi hibáit, nem lehet egyszerre az európai kö­zösség tagjának lenni és megsérteni az emberi jogokat. Nem lehet halá­los ítéletet hozni még akkor sem, ha a lakosság többsége preferálná ezt. Nem lehet nacionalista demagógi­ákba bocsátkozni és összeférhetet­lenné válni, de Közép-Európa az a térség, amely többnyire azt tapasz­talta, hogy nem a szerződő ész, ha­nem a vak erőszak dönt. Közép-Európa Kelet-Európának az a része, amely elfogadja az érvek, a dialógus nyelvét, és egyezségre tö­rekszik, de érzi akár önmagában is, saját körein belül is azt az intranzi­­gens elemet, amely a kollektív én öntelt fikcióihoz ragaszkodik. A víz­választó az, hogy kivel lehet, kivel nem lehet a demokratikus ésszerű­ség nyelvén beszélni. Aki ezt nem bírja megtanulni, kívül reked. Az európai értékválasztáshoz hoz­zátartozik az egyének földi, világi életének nagyobb megbecsülése, egy komplex elemekből összetevő­dő, a sokféleség iránt érzékeny eurohumanizmus, amely bensősé­ges elutasítást jelent a huszadik szá­zadi tapasztalatok nyomán a diktató­rikus erőszakosságokkal szemben, és idegesen reagál a nacionalista harciaskodásra. Ez a humanizmus próbál az idővel dolgozni, de ha a helyzet megérik, akkor lép. Tud vár­ni is és cselekedni is. Az európaiakat a tapasztalataik és az érdekeik az óvatosság képviseleté­re ösztönzik. Kénytelenek voltak ta­nulni az elkövetett hibáikból. Bebi­zonyosodott, hogy az uralomra, győ­zelemre, a másik fél, a többiek alá­vetésére irányuló harcias politikák megbosszulják magukat, és hogy az embertelenség hosszabb távon nem tud sikeres lenni. Ezért az európai­ak kénytelenek önmagukat egymás figyelő ellenőrzésének alávetni. A németek megtanulták, hogy nem uralhatják Európát, hogy ter­jeszkedésük a gazdaságilag gyen­gébbek körében is csak baráti és törvényes lehet, és minden esetben a közös európai elveket kell képvi­selniük. A németek semmi olyat nem igényelhetnek, amit a franciák vagy az angolok helytelenítenének, és ez megfordítva is igaz, a nemze­tek sakkban tartják egymást, és ez a polgárok szerencséje. Centrál- vagy Mittel-Europa nem lesz német-Eu­­rópa, ha a német tőke és kapcsolat jelentős is benne, jelentős, de az amerikai még jelentősebb, és a ja­pán, a francia, az osztrák, a hol­land, az orosz és az olasz sem elha­nyagolható. A közép-európai orszá­gok érdekeltek a többirányú füg­gésben, ez az ő viszonylagos függet­lenségük kulcsa. Egyetlen nemzet sem uralhatja Európát, még Közép-Európát sem. Ez az új valóság, amely nem utolsó­sorban a régió lakóinak műve. Ami a nagy nemzeteknek nem áll módjá­ban, az nem is céljuk már. Tartós önérdekük, hogy barátságos szom­szédokat tudjanak maguk körül. Rossz nekik, ha a szomszédok meg­gyűlölik őket. Tehát az erősebbnek valamelyest meg is kell hajolnia a gyengébb előtt. Egy megsértett nemzet bajos szomszéd, a sértés visszacsap és megbosszulja magát. Van már európai közvélemény, és ehhez alkalmazkodni kell. Ha egy európai politikus szélsőséges zagyva­­ságokat fecseg, arra felfigyelnek, azt felhúzott szemöldökkel nézik. Aki a politikailag korrekt beszéd ellen vé­tett, az némi gyanakvástól csak hosszabb idő vizsgája után tud meg­szabadulni. Az EU, az euroamerikai politikai közösség ma nem a kommunizmus­tól tart, mert a kommunizmus oda­van, és már nem tud feltámadni, ha­nem attól az erőtől, amely a kom­munizmus szétverésében is erős sze­repet játszott, a nacionalizmustól, mert igazán nem állítható, hogy a kommunizmust a látens liberaliz­mus a látens nacionalizmus nélkül le tudta volna győzni. A kommuniz­musból ma nem lehet háború, a na­cionalizmusból igen. A nyugati társulások keleti irányú kibővítése, az úgynevezett reformor­szágok nyugatra csúszása következ­tében már nem lehetséges Európá­ban újabb kettéhasadás, ez a társu­lás vonzást és utat jelöl Oroszország és a Balkán felé. Újabb és újabb or­szágok kerülnek terítékre. A várako­zók között mindig vannak olyanok, amelyek a normáknak aránylag a leginkább megfelelnek. Ez a kibővü­lési folyamat Európát még inkább összetett épületté teszi, amelyen be­lül lehetségesek intimebb kapcsola­tok, egymás számára familiárisabb régiók, mint például Közép-Európa, vagyis Kelet-Európának az a része, amely szuverén és szabad döntéssel elfogadta az európai egyesülés fe­gyelmi konzekvenciáit, ami legelső­sorban annyit jelent, hogy magától értetődően tiszteletben tartja lako­sainak emberi és polgári jogait. E normák alternatívája a véres naci­onalista konfliktusok sorozata. Osztályt váltottunk. A keleti tömb­ben a jobbak voltunk, a nyugati tár­saságban a gyengébbek vagyunk. Késve polgárosultunk, viseljük ma­gunkon az ideologikus diktatúrák nyomait. Közép-Európa középen van, tehát nem egészen ilyen és nem egészen olyan. Igyekszik a racionalizáció út­ján haladni, de nem adja magát át egészen annak. Van benne még va­lami más is, valami pogány, valami nem igazán keresztény, valami, amit nem lehet semmilyen vallás vagy vi­lágnézet alá foglalni. Valami népi reakció a világra, mint veszélyes csapdára. Az a mód, ahogy agrártársadalmak igazodnak a nagyvárosok, a nagyvilág kénysze­reihez. Gyanúval nézik és kifognak rajtuk, élik a maguk életét. Voltaképpen 1989 volt az első sike­res polgári-demokratikus forradal­munk. Volt ezelőtt több elbukott for­radalmunk, és a kultúránk magán vi­selte nemcsak a kísérlet, de a vereség jegyeit is. Magyarországon eddig még nem volt kilenc éven át demok­rácia, még nem szavazta le a lakosság háromszor a korábban megválasztott kormányokat, csak most. Közép-Eu­rópa élvezi az alternanciát, hogy egy kis vonással egy papírcédulán felül­kerekedhet a kormányzó nagyságo­kon. Mivelhogy a kormányfők eddig mindig elbízták magukat, jólesett fi­gyelmeztetni őket arra, hogy a játsz­mában veszteni is lehet. Közép-Európában nagy áttanu­lás, átrendeződés zajlik, kibővül a diplomások, a külföldön tanultak, az európai látókörrel rendelkezők csoportja. Az átállás kreatív is le­het, újítások jelentkeznek, növek­szik az akadémiai, kulturális, művé­szi export, a régió érdekes, mert felfedez, újragondol, nekilendül, kísérletezik. FALÉPCSO Kemény György rajza (A Felülvizsgált Közép-Európa címmel, Londonban rendezett fesz­tivál keretében június 21-én elhang­zott szöveg.) 1998. JÚLIUS 3. ÉLET ÉS­Z IRODALOM

Next