Élet és Irodalom, 1998. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)
1998-07-03 / 27. szám - Konrád György: A közép tágulása • A Felülvizsgált Közép-Európa címmel, Londonban rendezett fesztivál keretében június 21-én elhangzott szöveg. (3. oldal)
KONRÁD GYÖRGY: A közép tágulása Mi maradt Közép-Európából? Országok, amelyek a nyugati utat követik? Elmaradott nyugat-európaiak? Nyugat széle? Marginális Európa? Találkozási pont a keletebbel és a délibbel. Az út nyugatról keletre Közép-Európán át vezet. 1989 után Közép-Európa megnőtt. Ha Bécs és Budapest, Berlin és Prága között nem éktelenkedik ott a vasfüggöny, ha előbb-utóbb Közép-Európa két fele ugyanazokhoz az egyesülésekhez tartozik, ha már mind EU-országok leszünk, akkor a múlt és a horizont ismét összekapcsol bennünket, és az eltűnt vasfüggöny általi tegnapi elválasztottság jelentősége csökkenni fog. Berlinnek és Bécsnek érdekében áll támogatni a közép-európai összetartozás ethoszát, annál is inkább, mert felismerhetik önmagukban a közép-európait. A kommunista rendszerek összeomlása, csak megerősíti a közép-európai diszkontinuitás élményét mint alapvető meghatározó jegyet. Közép-európai ezen a vidéken mindenki, aki aránylag újoncként tanulja a demokráciát. Közép-európai az olyan ország, amelyben nem volt győztes demokratikus polgári forradalom. Igazában csak azok a nyugati országok, amelyek a maguk erejéből csinálták meg maguknak a demokratikus alkotmányt és a jogállamot. Az egyik Németország a második világháború után, a másik csak velünk egyidőben, a kilencvenes években kezdte meg a demokrácia tanulását. Voltaképpen némi időkülönbségről van szó. Az angolok és a hollandok előbb kezdték, a lengyelek és a magyarok későbben, mások keletebbre meg későbben. Hogy melyik a jobb? A régibb vagy az újabb? Mindenesetre ez a polgárosodási folyamat, ami nyugaton kezdődött megy tovább keletre, megy át Szibériába, megy a Balkánra is némi késéssel. De hát Nyugat-Európában is csak nemrégiben kezdődött el. Valamennyien kísérletezők vagyunk, és nem lehetünk olyan nagyon biztosak a magunk civilizációs értékeiben. Különbözőképpen, de minden országban lehet boldogulni, és félni is mindenütt lehet, ízlés dolga, ki milyen félelmet kedvel. Minden közép-európai térség a maga korábbi abszolutizmusára emlékeztet, annak a lenyomatát viseli magán akár úgy, hogy azzal állt szemben, és azzal szemben dolgozott ki ellenállási vagy akár túlélési stratégiákat. A szülők továbbadják a gyermekeiknek azt az imprintet, amit attól az uralomtól kaptak, amelyhez igazodtak, amellyel egyezkedtek, vagy amelyet kicselezni próbáltak. Közép-Európa bennük van, bennük, a közép-európaiakban, akik attól azok, hogy megszállásuk alatt éltek, és ettől maguk is valamennyire megszállottak lettek. A császári-szultáni-cári birodalmi túlhatalom az egyének fölött a kiszolgáltatottság, a megszelídíthetetlen sors élményét tartotta ébren bennük. Joseph K tipikus közép-európai figura. Colorado Springben tanítottam 19 éveseknek Kafka regényét, a Pert Az egyik diák megjegyezte: „Ez a Joseph K. hülye, hiszen még jöhet-mehet, és erre ő, ahelyett, hogy kivándorolna gyorsan Amerikába, obskúrus hivataloknál keresi a maga igazát.” Csakugyan, ez a Joseph K. reménytelenül közép-európai, számára a környezet mint kiszámíthatatlan sors jelenik meg, amellyel szemben az én keresi a maga igazát. Joseph K. maradt, kísérletezett, vesztes forradalmakkal például. Vagy a társadalom és a lélek, a zene és a költészet konfliktusos, drámai modelljeivel. Ezt a kettősséget, dualitást, paradoxalitást tekintem közép-európainak: a fent és a lent, a látszat és a valóság, a jelenség és a lényeg, a felépítmény és az alap, a tudat és a tudatalatti, az állam és a nép, a szellem és az ösztön, a represszió és az emancipáció zaklatott, néha patologikus dialektikáját. Rendes demokráciában az van, ami látszik, és ami van, az látszik is. Ezt az unalmas megfelelést a középeurópaiak 1989 óta tanulják. Miért is ragaszkodnak lakói ehhez a világhoz, mit dicsérnek benne? Azt, hogy az élet kevésbé racionális, szervezett, rendezett, hogy többet enged a természetnek, hogy a beton még nem győzött? Itt az emberek az idővel kevésbé takarékosan bánnak, mint nyugatabbra, de már elkezdtek sietni. Azok az országok, amelyek a legenergikusabban kidolgozták magukat Kelet-Európából, most bedolgozzák magukat Nyugat-Európába. A közép-európaiak az éltanulók, a jó fiúk, akiknél nincs lövöldözés és működik az alternancia. De azért nem olyan könnyű elfelejteni korábbi magunkat, mert a múlt - tapasztalataink szerint - roppant szívós és tartós lény, dolgozik bennünk akkor is, ha megfeledkezünk róla, akkor is, ha meg akarunk róla feledkezni. A múltnak akarata van. Van itt valami rokoni érzelmesség, vannak erős, szenvedélyes, veszekedő kapcsolatok, kevésbé magányos az ember, van kivel beszélni, a politikai csapatok is érzületi közösségek, most tanulják meg a törvényes, ésszerű játékszabályokat, a polgári megbízhatóságot. Közelebb vagyunk a szerves anyaghoz, érzékibbek a szövegek, a természetet nem kell újra felfedeznünk, mert még nem tűnt el egészen, csak kíméletesebbnek kell lennünk vele szemben, még nem látni annyira az ember elhatalmasodását a tájon, éjszaka még nagy sötét foltok vannak a térképen. Ha közép-európai tulajdonság a diszkontinuitás, a történelem szaggatottsága, akkor ez provokálja az értékéhséget, az értékkíváncsiságot. Kell nekünk valami jó kis egyetemesség, valami eszmetöbblet, ideológia, vallási odaadás, hogy legyen mibe megkapaszkodnunk, valami biztos, hogy legyenek fölöttünk csillagok. Nem különlegesen vad vidék, a hitelkártya mindenütt működik, az utast nem kell, hogy brutális meglepetések érjék, legalábbis nem lépten-nyomon. Mi maradt Közép-Európában Közép-Európából? A folklór? Mi ez a közép-európai identitás? Kuriózum, amelyet most kiárusít, és turistacsalogató kelletőzéssé alakít át a térség? Kafka csészén, étlapon és T shirt-en. Igaz, ez az ironikus posztumusz dicsőség mondjuk Van Goghgal is megesett. A titokzatost nemcsak Prágában, hanem Amszterdamban is kiárusítják. Ami eladható, az eladásra kerül. Közép-Európa az a térség, ahol az állami bürokrácia, a hadsereg és az intelligencia politikailag erősebb volt, mint a tulajdonos-polgárok, akiknek öntudatot az ad, amijük van, amit megfelelő áron el tudnak adni.Ezen a térségen a megélhetés elsőrendű forrása a tanultabbak számára az állam volt és nem a piac, de ez utóbbi is létezett, és feszegette a túl hatalmas állam kereteit. Itt a polgárok még ma is sokat, túl sokat várnak a kormányzattól, miatta boldogok vagy boldogtalanok, bajaik és reményeik omnipotens ősokát benne keresik. Az elhagyatott, bizonytalan polgár itt nosztalgiát érez a gondoskodó, igazságos, de szigorú pártállam után, amely persze a bűnözőket alkalmasint felköti. Választási retorikájukban ezt a nosztalgiát hol a baloldali, hol a jobboldali pártok kamatoztatják. A közép-európai jó tanulók azonban lemondanak a felkötésről, a halálos ítélet lehetőségéről, ha már ezt kívánja tőlük Európa. Mindent Európáért! Az elit, akár akarja, akár nem, rajta van a vonaton, megy nyugatra, beletanul a közös euro-amerikai értékrendbe, mint kiskutya az ugatásba. Az euro-amerikai értékközösség koherens rendbe foglalja a politikákat, az integráción belül nem lehet radikálisan más alapelveket követni. Ezek az elvek megtanulhatók, és mert a közép-európaiak tanulékonyak, hamar meg fogják őket tanulni. Egyebek között azt is, hogy nem kell túl sokat várni a politikusoktól, hogy az életük nem ettől a foglalkozási csoporttól függ, és hogy ez jó. Megtanulják, hogy annál szabadabbak, minél kevésbé függenek az államtól. Az európai politikák fegyelemre vannak kötelezve. Aki benn van, vagy be akar jutni, annak fegyelmeznie kell magát. Nem lehet megismételni a század történelmi hibáit, nem lehet egyszerre az európai közösség tagjának lenni és megsérteni az emberi jogokat. Nem lehet halálos ítéletet hozni még akkor sem, ha a lakosság többsége preferálná ezt. Nem lehet nacionalista demagógiákba bocsátkozni és összeférhetetlenné válni, de Közép-Európa az a térség, amely többnyire azt tapasztalta, hogy nem a szerződő ész, hanem a vak erőszak dönt. Közép-Európa Kelet-Európának az a része, amely elfogadja az érvek, a dialógus nyelvét, és egyezségre törekszik, de érzi akár önmagában is, saját körein belül is azt az intranzigens elemet, amely a kollektív én öntelt fikcióihoz ragaszkodik. A vízválasztó az, hogy kivel lehet, kivel nem lehet a demokratikus ésszerűség nyelvén beszélni. Aki ezt nem bírja megtanulni, kívül reked. Az európai értékválasztáshoz hozzátartozik az egyének földi, világi életének nagyobb megbecsülése, egy komplex elemekből összetevődő, a sokféleség iránt érzékeny eurohumanizmus, amely bensőséges elutasítást jelent a huszadik századi tapasztalatok nyomán a diktatórikus erőszakosságokkal szemben, és idegesen reagál a nacionalista harciaskodásra. Ez a humanizmus próbál az idővel dolgozni, de ha a helyzet megérik, akkor lép. Tud várni is és cselekedni is. Az európaiakat a tapasztalataik és az érdekeik az óvatosság képviseletére ösztönzik. Kénytelenek voltak tanulni az elkövetett hibáikból. Bebizonyosodott, hogy az uralomra, győzelemre, a másik fél, a többiek alávetésére irányuló harcias politikák megbosszulják magukat, és hogy az embertelenség hosszabb távon nem tud sikeres lenni. Ezért az európaiak kénytelenek önmagukat egymás figyelő ellenőrzésének alávetni. A németek megtanulták, hogy nem uralhatják Európát, hogy terjeszkedésük a gazdaságilag gyengébbek körében is csak baráti és törvényes lehet, és minden esetben a közös európai elveket kell képviselniük. A németek semmi olyat nem igényelhetnek, amit a franciák vagy az angolok helytelenítenének, és ez megfordítva is igaz, a nemzetek sakkban tartják egymást, és ez a polgárok szerencséje. Centrál- vagy Mittel-Europa nem lesz német-Európa, ha a német tőke és kapcsolat jelentős is benne, jelentős, de az amerikai még jelentősebb, és a japán, a francia, az osztrák, a holland, az orosz és az olasz sem elhanyagolható. A közép-európai országok érdekeltek a többirányú függésben, ez az ő viszonylagos függetlenségük kulcsa. Egyetlen nemzet sem uralhatja Európát, még Közép-Európát sem. Ez az új valóság, amely nem utolsósorban a régió lakóinak műve. Ami a nagy nemzeteknek nem áll módjában, az nem is céljuk már. Tartós önérdekük, hogy barátságos szomszédokat tudjanak maguk körül. Rossz nekik, ha a szomszédok meggyűlölik őket. Tehát az erősebbnek valamelyest meg is kell hajolnia a gyengébb előtt. Egy megsértett nemzet bajos szomszéd, a sértés visszacsap és megbosszulja magát. Van már európai közvélemény, és ehhez alkalmazkodni kell. Ha egy európai politikus szélsőséges zagyvaságokat fecseg, arra felfigyelnek, azt felhúzott szemöldökkel nézik. Aki a politikailag korrekt beszéd ellen vétett, az némi gyanakvástól csak hosszabb idő vizsgája után tud megszabadulni. Az EU, az euroamerikai politikai közösség ma nem a kommunizmustól tart, mert a kommunizmus odavan, és már nem tud feltámadni, hanem attól az erőtől, amely a kommunizmus szétverésében is erős szerepet játszott, a nacionalizmustól, mert igazán nem állítható, hogy a kommunizmust a látens liberalizmus a látens nacionalizmus nélkül le tudta volna győzni. A kommunizmusból ma nem lehet háború, a nacionalizmusból igen. A nyugati társulások keleti irányú kibővítése, az úgynevezett reformországok nyugatra csúszása következtében már nem lehetséges Európában újabb kettéhasadás, ez a társulás vonzást és utat jelöl Oroszország és a Balkán felé. Újabb és újabb országok kerülnek terítékre. A várakozók között mindig vannak olyanok, amelyek a normáknak aránylag a leginkább megfelelnek. Ez a kibővülési folyamat Európát még inkább összetett épületté teszi, amelyen belül lehetségesek intimebb kapcsolatok, egymás számára familiárisabb régiók, mint például Közép-Európa, vagyis Kelet-Európának az a része, amely szuverén és szabad döntéssel elfogadta az európai egyesülés fegyelmi konzekvenciáit, ami legelsősorban annyit jelent, hogy magától értetődően tiszteletben tartja lakosainak emberi és polgári jogait. E normák alternatívája a véres nacionalista konfliktusok sorozata. Osztályt váltottunk. A keleti tömbben a jobbak voltunk, a nyugati társaságban a gyengébbek vagyunk. Késve polgárosultunk, viseljük magunkon az ideologikus diktatúrák nyomait. Közép-Európa középen van, tehát nem egészen ilyen és nem egészen olyan. Igyekszik a racionalizáció útján haladni, de nem adja magát át egészen annak. Van benne még valami más is, valami pogány, valami nem igazán keresztény, valami, amit nem lehet semmilyen vallás vagy világnézet alá foglalni. Valami népi reakció a világra, mint veszélyes csapdára. Az a mód, ahogy agrártársadalmak igazodnak a nagyvárosok, a nagyvilág kényszereihez. Gyanúval nézik és kifognak rajtuk, élik a maguk életét. Voltaképpen 1989 volt az első sikeres polgári-demokratikus forradalmunk. Volt ezelőtt több elbukott forradalmunk, és a kultúránk magán viselte nemcsak a kísérlet, de a vereség jegyeit is. Magyarországon eddig még nem volt kilenc éven át demokrácia, még nem szavazta le a lakosság háromszor a korábban megválasztott kormányokat, csak most. Közép-Európa élvezi az alternanciát, hogy egy kis vonással egy papírcédulán felülkerekedhet a kormányzó nagyságokon. Mivelhogy a kormányfők eddig mindig elbízták magukat, jólesett figyelmeztetni őket arra, hogy a játszmában veszteni is lehet. Közép-Európában nagy áttanulás, átrendeződés zajlik, kibővül a diplomások, a külföldön tanultak, az európai látókörrel rendelkezők csoportja. Az átállás kreatív is lehet, újítások jelentkeznek, növekszik az akadémiai, kulturális, művészi export, a régió érdekes, mert felfedez, újragondol, nekilendül, kísérletezik. FALÉPCSO Kemény György rajza (A Felülvizsgált Közép-Európa címmel, Londonban rendezett fesztivál keretében június 21-én elhangzott szöveg.) 1998. JÚLIUS 3. ÉLET ÉSZ IRODALOM