Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)

2001-11-02 / 44. szám - Marczinka Csaba: A bor bibliája • vers (18. oldal)

IÉLET ÉS ÍR IRODALOM Jóslat (Folytatás a 17. oldalról) Összevissza nyomkodták a gombokat, hogy feljussanak a szálloda tetejére, levethessék az átvizült alsóneműjüket, és a lifttől még egy emeletet gyalogoljanak fel sajgó bokájukkal a háromágyas szobájukig. Sötét volt, de teljesen a felvonószek­rényben, ők meg visítoztak az elején egy kissé, szinte illedel­mesen. Mintha fogdosták volna őket, pedig csak a feketeség nyúlkált a szoknyájuk alá. De nálam volt egy elemlámpa is. Ilyet, Ignác, külföldre mindig vigyél magaddal. Útlevél, fogkefe, elemlámpa és egy halkonzerv vagy sajt. Az elveit otthon hagyhatja az ember, de az életmentő felszerelését soha. Pénzt is vihetsz, ha van. Meg­jegyzem, akkor én ott, Szófiában, a feketébe borult felvonó­ban hiába lengettem volna a dollárjaimat, többet ér ennél az elemlámpa. Én azt felvillantottam. Ott volt a zsebemben tett­­rekészen, és lehet, hogy valamelyik bártáncosnő másnak kép­zelte az­ ágyéktáji keménységet, azért visítozott. Nem jutott idő ezt megbeszélni, különben sem volt közös nyelvünk. Mu­togatni pedig egy elakadt, bakacsinnal bevont felvonóban legalább annyira reménytelen, mint a gyóntatószékben. Előbb a gombnyomogató kezeket láttam meg, legalább hár­mat egyszerre. Öreg kezek voltak. Bütyöknél, hajlatban ránco­sak. Láttad te, Ignác, egy prímabalerina lábfejét? Elgyötört ujjak egy gyönyörű test végén, fahegyű topánba rejtve. Na, ezek a ke­zek olyanok voltak, mint egy sztár elnyűtt lábfeje, amikor az öl­tözőben felteszi a tükörasztalra, és hármat lát a fáradtságtól. Aztán megpillantottam a fénytől megzavarodott mosolyukat is. Már szinte a szájuk helyén. Mintha műfogsor lett volna a háttere a mosolyuknak, huszonévesen. Láttam a liftajtó egy­beszerkesztett farácsos ajtaját is, amint rángatni kezdik a bale­rinák. Lehet, hogy jobb lett volna, legalábbis hasznosabb sö­tétben maradni, de én férfimód kattogtattam az elemlámpá­mat. A sötétben együtt riadozhattunk volna, a fényben meg én lettem az ijesztő, noha még csak nem is látszottam igazán. Szerettem volna elmondani nekik, hogy nyugalom, jól va­gyunk végre, innen csak két irányba, fel- vagy lefelé mehetünk, és a választás, sőt a gondolkodás kényszerétől szabadulva nem kell azon tépelődnünk, hogy síkra vagy hegyre jutunk-e, és on­nan merre induljunk. Lent a mezőn netán albán lövészek vár­nak, a hegyen meg gonosz növényevők, kőházakban meghú­zódva, a Rozsén kolostorban pedig egy süveges szerzetes két vö­dör bort akar megitatni velünk egyetlen délelőtt, ha innen kiju­tunk, és bögréjébe lóg közben a fekete szakálla. Vízszintesen csupa veszély az élet. Öröm ez itt, függőleges viszonylatban, leg­­fennebb leeshetünk, fel soha. Egyértelművé vált végre a világ. A balerinák nem voltak fogékonyak az el sem mondott ér­veimre. Haza akartak jutni, miközben nem is volt valódi ott­honuk. Én pedig egy szót sem szóltam, csak világítottam hangtalanul. De azért később mondtam annyit: hü-hü, ne izélgesd azt a gombot. I love you. A bártündéreknek akkor már nagyon álomra hajlott volna a kiszőkített feje, mégis toporzékoltak, roptak ott egy kis in­gyen ráadást, és nem szenderegtek, amíg elindítja a liftet a portán dekkoló stricijük. Ott abban a liftben azt hittem, abban bíztam, hogy van valaki pártfogójuk, és lehet, hogy ők is azt hitték, de kezdtek kiszeretni belőle a sötétben, s a hitükkel együtt fogyott a bizalmuk, mígnem elkezdték magukat siratni. Jut eszembe, Ignác, a sötétséget tetemesen be kell számítani az ügybe. Azt jelenti ez, hogy a szűk térben csak véletlenül nyúltunk egymáshoz vagy magunkhoz, és néha azt se tudtuk, ki kihez, ki lába az enyém. Az erotikát kizárta a liftajtó, hogy úgy mondjam. Bár megtörténhet, noha nem vagyok biztos benne, hogy a lányokat annyira felajzotta a félelem és a fáradt­ság, elég erővel dörgölődztek egymáshoz, hogy elélvezzenek, miután a pódiumon felajzódtak. Nem vagyok annyira szakér­tője a női nemnek, hogy ezt megítélhetném, és abban a felvo­nóban sem tanultam többet, mint hogy a sötétség valóban sö­tét, a testszag pedig a sajátunk. A többieket egy idő után nem érezzük, vagy legalábbis magunkra gyanakszunk, nem mi árasztjuk-e azt a mosdatlan bűzt. Csuda, hogy szeretőnk nem utálja a rákenődött verítékünket, és mi is boldogan elfogadjuk a nyöszörgését. Mindketten azt hisszük, hogy jó, és jó is. Ak­kor. De aztán megmosdunk. Bevallom, Ignác, az elemlámpa sem tett jót nekünk, pedig úgy hittem, hogy a szabadulás esélyét villantja fel. Tanult refle­xeim is azt diktálták, hogy fényt gyújtsak, ha lehet, és ne hagy­jak magára ártalanokat. Keresztényi ötlet ez, Ignác. A lányok, mintha muzulmánok lettek volna, mindegyre eltakarták az ar­cukat. Gondolom, nem azért, mert nem akartak játszani, hanem ha mégis, nem itt. Ennyi fény máshová illett, kellett volna. Vagy nem is tudom. Nagyon szegények voltunk mi ott a liftben. Fele­­kezetnélküliek voltunk, Ignác. Gondolj oda még egy püspököt is, a zsúfoltságba, hadd tenne igazat. Mert mi már azt képzeltük egymásról, hogy közülünk valaki szándékosan akasztotta meg utunkat valami piacos vagy okkult céllal. Kihívja az újságírókat, vagy segítségért kiált, mert megerőszakolták. Ki más lehetne a tettes, mint én, az egyetlen férfi közel s távol, miközben a távol nem is létezik ebben a bezártságban. Csak én egyedül, egyetlen bűnösként. De jómagam annyira léteztem, hogy éreztem, amint lefolyik a verejték a combomon ettől a gondolattól. A nincstelenek álma szabad, hiszen nincs mit veszteniük, és azt sem tudják, hol az istenük. Jól jött volna egy püspök a liftben, hogy megmagyarázza, hol vagyunk és miért kezdjük utálni egymást. De hogy lehet behozni egy főpapot oda, ahonnan ki sem mehetünk? Ne rémüldözz, Ignác, ezt nem akkor gondoltam, hanem már az ágyamban, egyedül, egy szál táncosnő nélkül, és a bérelt pap­lanom alatt csurgott rólam az izzadtság, több is, mint a felvonó­ban, vagy itt igazán. Ott csak azt gondoltam, nincs az az orosz pezsgő, ami egymáshoz édesgethetne minket, nemhogy egy püspököt mihozzánk. De azért jól fogott volna egy-egy korty. Őszinte legyek, Ignác? Ott álltam idegenek testmelegében, összezárva három balerinával és egy képzeletbeli püspökkel, ugyanakkor olyan távol mindentől, hogy nem csak te, de még én sem hiszem el, és ma sem tudom, mikor lódult neki a felvo­nó, és hova­ merre, és ki indította el. Az viszont biztos, szinte tény, hogy amikor kivilágítva megérkeztünk valahova - a ne­gyedik emelet lehetett -, a legmosolygósabb lány elkérte em­lékbe az elemlámpámat. Eloltotta, meglengette és bedobta a liftaknába. MARCZINKA CSABA: A bor bibliája Ha gonosz véled hölgy­­ vagy egy haver, netán épp magad vagy egy hűvös estén... nem kell úgy félned: a bor nem hagy el! Ő lesz Urad ! Parancsolod árnyas kocsmaasztalnál vagy ódon pincében! Nem kell már félned: a bor nem hagy el! Fajtái földi Szentháromságod: a száraz, a félédes és az édes! Nem kell majd félned: a bor nem hagy el! Három Személy - Egy Lényeg, ráadás a félszáraz Istenanya még egy. Többé nem kell félned: a Bor nem hagy el! Elég nagy volt a rés a felvonószekrény és a küszöb között, belefért. Következésképpen azt tanácsolom neked, Ignác, hogy ha útra kelsz, két elemlámpát vigyél magaddal. Mert lehet, hogy a lányok mégiscsak szeretnek a sötétben lenni. A püspökök­ről nem is beszélve. A sláger Hogyha egyszer elmész tőlem, hova fogsz visszatérni? Hiszen én akkor már nem leszek. Ezt mondta magának egy este Ignác, de aztán még húsz évig élt. A tét Nyaralóháza verandáján ejtőzött Ignác a barátjával, egy hite­les, avagy hites könyvvizsgálóval. A poros utat nézték. Dél­után volt, az ég fakókék, akár egy sokszor mosott abrosz. A kaptatón Jani jött felfelé, a kocsma felől, három helyen kilyu­kadt pulóverben. Meg-megroggyant az ina. Fogadjunk, hogy nem ér fel a kapuig, mondta Ignác. Szerintem hazajut, mondta a hites könyvvizsgáló. Egy karton sörben fogadtak. Nézték Janit, amíg el nem unták a tántorgását, aztán arra tettek tétet, ők fel bírnának-e jönni, miután megisszák a karton sörüket. Ezzel újabb húsz dobozt lehetett nyerni. Ha azt elfogyasztják, újra fogadni le­hetett volna húszba, hogy hazajutnak-e. Időközben Jani rutinosan kikerült egy gépkocsit, de utána megnyaklott egy kissé. Jobbra-balra lógott a feje, és olyankor az ellenkező oldalra csapódtak hosszú hajtincsei. Mindjárt nyerek, mondta Ignác. Kibírja, mondta a könyvvizsgáló. Harminc éve tudja, hogy hol lakik. Kétháznyira volt Jani, amikor betört a horgalm­a, és oldalt dőlt. Jobb kezével megtámasztotta a földet, és elcsurrant a nyála. A könyvvizsgáló felugrott a nyugágyból, leszaladt az úton, a hóna alá nyúlt Janinak, felsegítette. Eltámogatta a kapujá­ig. Összecsapkodva porolta le a kezét, miközben visszajött, mintha megtapsolta volna magát. Én nyertem, mondta Ignác. Döntetlen, mondta a könyvvizsgáló. Elvégre humanizmus is van a világon, és azzal tovább tapsolt. A beton Nyugdíjazása után Ignác kiköltözött falura. Szívta egy nyá­ron át a jó levegőt, de aztán kezdte elunni. A fellegek is csak jöttek-mentek. Miután a zöldséget is behordta, a sárga­répát a pincében homokba, a paradicsomot meg üvegekbe rakta, ott állt egy szál ásóval a kezében, nézte, talál-e vakon­dokat vagy egy csimaszt legalább, amire lesújtson. Végül aztán kiásta az első kerítéssast. Harmadnapra az összeset ki­forgatta, és eközben úgy határozott, betonból önt alapot az új kerítésnek, arra pedig lándzsavégű vasrudakat szerel. Télire már le is festheti. Úgy is történt. Négy havas hónapon át töprengett aztán Ignác, mit kezdjen a megmaradt sóderral, cementtel meg a saját idejével. Tavasszal mellvéddel erősítette meg a ház alap­zatát, a homlokzat felől. Impozáns látvány volt, rendelt is még két teherautó építőanyagot. Lebetonozta a tornác elejét. Lebetonozta később a hátsó falat is. Betonvályút öntött a vi­rágoknak, és keskeny betoncsíkkal vette körül a zöldséges­­ágyásokat. Cipelt, kevert, lihegett, talicskázott, zsaluzott, lo­csolta a száradó anyagot, hogy el ne szakadjon, éjszakánként meg sajgó jobb tenyerével gyömködte a sajgó szíve táját. A következő télen már csak ezt csinálta, és egyre azt ismételget­te magának: baj lesz. Úgy érezte, veszély fenyegeti. Készül itt valami, odafent vagy lent a mélyben, és az ellenséges erők egy kimért pillanatban benne találkoznak, szikráznak össze. Akkor pedig olyan világosság támad hirtelen, mint Los Ala­­mosban az első atombomba felrobbantásakor. Dugig volt a fészer cementeszsákkal, az udvar végében ha­lomban állt a homok, egy óvodányi kisgyereknek is elég lett volna várépítéshez. Ignác ellenben bunkert épített. Ha mégis kitörne az a robbanás... Ráment a tavasz a gödörásásra. Ráment a nyár a zsaluzás­ra. Őszre még csak az alapozás készült el. Megint jött a tél, csend volt, és abban visszhangzott a szíve dobbanása. Mintha gerjesztették, majd kihangosították volna valakik. Januártól márciusig már csak azt mondogatta Ignác éjszakánként: az anyátokat, az anyátokat! Nyár végére elkészültek a föld alatti falak, ősszel pedig már a gyeptéglát hordta Ignác a bunkerje másfél méter vastag tete­jére, és piszkebokrokat ültetett álcázásként a szellőzőnyílások Az ara házta a lovag a kőkolostor ajtaját a háromujjas jobb kezével. A menyasszonyomért jöttem, mondta, majd kiabálta, és már rugdosta is a vasveretes palánkot. Itt mindannyian Jézus jegyesei vagyunk, suttogta a kapus sorrot, és egy kis fokhagymaszagot is lehelt a kukucskálóab­lakocskán át, de a férfias állhatatosság hatására végül csak be­ment a főnökasszonyhoz. A lovag annyit várt, kilelte a hideg a csupa kő kapualjban, a belső rács előtt. Aztán a nővér nyo­mában a virágoskerten áthaladva felmelegedett egy kissé. Az árkádok alatt újra fázott. A fagyra csapó hó megint olyan volt, mint Jeruzsálem táján, ha leszáll az est. Itt helyeztem el letétben az órámat, mondta Eulália nagyasz­­szonynak a barnás árnyalatú cellában, most szeretném kivenni. A neve? Tótmarokházi Ignác lovag vagyok. A Szentföldről egye­nest. Kis párizsi kitérővel, ha-ha! A novícia nevét kérdtem. A lovag töprengett egy fél miatyánknyit. Hol a fejedelem­asszony gyertyaként hegyes és csepegő orrát nézte közben, hol a saját kezét, a jobbikat, vagyis a balt. Gebaszt, gondolta. Lehet, hogy felejtek, kezd hatni az a francos nyavalya? Keletről kegyeskedtél jönni, fiam? - kérdezte az apácafő­nöknő. Kitalálhattam volna a kisebesedett orrodról. Nagyon sütött a nap, nagyon ütött a pogány, motyogta a lovag. Nem kell mentegetőznöd előttem, fiam. Csak azt mondd meg, hogy hívják a szívszerelmedet. Vajszőke szép leány, égkék szemű, kis fehér felhőkkel ben­ne, és karcsú a dereka, akár a pálmalevél szára, a lépése olyan, mintha mindig virágokon járna. Hm, szívta meg orrát a főnökasszony. Van nekem ilyenből kilenc is. Megnézhetném őket? - kérlelőzött a lovag. Hova gondolsz! A lovag nem közölte, hova gondol, különben is sajgott a lába. Pödörgette az ősz bajuszát, törölgette a levedző szemét. Annyi­ra elbátortalanodott, azt sem merte megkérdezni, hol a veterát. Eulália nagyasszony a görnyedt hadfi karjára tette a kezét. Imádkozzunk, mondta. Jó, készségeskedett a lovag. Csak azt kérem, főnővérséged mondja előre a textust, mert én... Én csak annyit tudok deá­kul, hogy ulcus duodenalis. Áhítat végeztével Eulália nagyasszony magába mélyedve térdepelt még egy ideig, de aztán büszkén felvetette a fejét. Van nekem itt egy csecses-faros barnám, nehezen bírok ve­le. Az éppen jó lenne kegyelmednek. Engedékeny természetű-e? - kérdezte a lovag. Azt éppen nem mondhatnám. De betörhető. Alig várja. Benned pedig, fiam, úgy látom, van erő. Erő? Az van, mondta a lovag, de még mindig nem mert a ve­ferát iránt érdeklődni. Beszarok, ez volt a fő gondolata jó ideig. Sokáig oda voltatok, mondta Eulália nagyasszony. És köz­ben itthon is pusztult a férfinép. Ignác lovag nem tudta üstöllést eldönteni, hogy mit sóhajtson erre válaszul. Isten nyugosztalja őket? Hál’ Istennek? Legalább nem gyalázták meg a szüzeket. Úgy kell nektek, ha nem hor­­gadtak fel annyira merészen, hogy betörjenek nőért a kolostor­ba, mint mi a háremekbe, hazafelé meg a Moulen Rouge-ba. Hát aztán, szólalt meg Ignác lovag, olyasfajta sötét vászon­­cseléd-e az, akinek fekete bolyh is van a szája felett? De a szája szép nagy, mondta Eulália fejedelemasszony. A’ bizony húsevő virág. A fara se akármilyen. Nagy titkos árnyé­kok bújnak meg annak vápájában. Nem lesz ez sok nekem mégis? - mucsálódott Tótmarokhá­zi Ignác. Volna itt egy vörös, csakhogy az egy gonosz báróé, pün­kösdkor jön érte. De most még csak nagyböjtben vagyunk. Meggondolhatod. Nézte a lovag a környéket, hogy mibe kapaszkodhatna, de a fehér falakon csupa olyasmi látszott, amit szentségtörés lett volna megérinteni, azokból se sok. Megcsókolni még meg le­hetett volna, és ő nem ilyen hideg tárgyakra vágyott. Ám legyen, adja a barnát, bólintott Ignác, de akkor már­­már leesett a feje a kimerültségtől. Megvárom odaki. Csak aztán semmi kecmec, muter. elé. Ez a tél jól sikerült. Naponta hordta be Ignác a bútort, a konzervet a háromszor két méter alapterületű menedékbe. Barkácsolt, rendezkedett, még virágmintás kis függönyöket is aggatott néhol a betonra, és ettől mintha ablakok lettek volna rajta. Legnehezebb a vasajtó megszerzése volt. Talált azért vé­gül Ignác egy építkezésen egy kidobott légópinceajtót, még a születése, a háború idejéből, de annak a beillesztéséhez hegesz­tőt kellett volna hívnia, márpedig ő nem kívánta közhírré ten­ni a bunkerje helyét, de még a létét sem holmi szószátyár szaki által. Februárban beiratkozott tehát egy hegesztői szaktanfo­lyamra, márciusban pedig már szigeteléstechnikából is okleve­let szerzett. Az április új tudásának alkalmazásával telt el, ami egy öregedő, magányos férfitől nem kevés, de a hónap végére helyén állt a korszerűen izolált bejárat, és májusig már csak azt nézegette Ignác, az út felől látszik-e a helye, valami rendelle­nesség a talajon, illetve alatta. Elégedetten, szinte boldogan vonta le a következtetést, hogy kertjének nem ártott meg az alája rejtett művi menedék. Gondosan sikerült eltitkolnia az emberi munkának még a nyomát is. Akkor azonban beledöb­bent, hogy odalent nem oldotta meg a kommunikációt. Rádió, ne adj Isten, televízió nélkül hogyan tudja meg majd, mikor tör ki a végveszély, és pusztító útján merre halad éppen. Pon­tosabban, mikor kell neki bezárnia a vasajtót, azaz mennyi az ideje, és mikor ér véget. Mikor vehet szabadon levegőt, és mi­kortól kell azt szűrnie. Már-már ágynak döntötte ez a bizony­talanság. Ágynak is esett végül. Hanem, még azelőtt arról kel­lett határoznia, a kinti vagy a benti házba vonuljon-e el bete­geskedni. A földmélyi fekhely mellett döntött, miután néhány­szor kipróbálta, hol lenne alkalmasabb. A bunkerben védet­tebbnek érezte magát. Annak rendje-módja szerint lefeküdt, felhúzta a zippzárt a hálózsákján, és nézte a mennyezetet. És amint ott hevert verejtékezve, kiderült, hogy nem hozott le dugóhúzót. Karnyújtásnyi messzeségből nézte a beraktározott vizespalackokat, sörös- és borosüvegeket, és nem bírt felkelni, elmenni egy dugóhúzóért. Az anyátokat! - mondta, és fektében berúgta a vasajtót, az pedig kattanva, biztonságosan, légmentesen becsukódott. 2001. NOVEMBER 2.

Next