Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)
2003-01-31 / 5. szám - Nádas Péter: Az írásbeliség testmelegében (3. oldal) - Paulovkin Boglárka: Fény és árnyék. Rába Lilla rajzairól (3. oldal)
Európa, aki föníciai származásra utaló nevével a történet előtti idők homályából lép elő, s akinek nevét Téthys és Ókeanos negyven idősebb leánya és Zeus négy felesége között említi Hesiodos, természetesen nem ír és nem olvas. A nevét viselő földrészen élő emberek úgy tartják ugyan, hogy írni mindenki tud, aki a betűvetést megtanulja. Valószínűleg e kínos hiedelmük akadályozza őket, hogy valaha tényleg megtanuljanak. Európa az idők kezdete óta állatiasságban szunnyadó, ködös agyú szörnyeteg. Olykor felnyög, fújtat, hánykolódik a nagy tengerek közé szorított büdös fekhelyén. Európa lehelete egyes mondák szerint sáfrányillatú. Rubens vadul hájas nőszemélyként festi meg, aki elrablása pillanatában egy párduc bőrét szorítja magára. Európának mindig több a zsírja és az aranya, mint amennyi tudásra szüksége lenne. Európa örök idők óta analfabéta, s az idők végezetéig az marad. Ezen nem segít, hogy egyes személyek megtanulják a betűvetést, s közülük néhányan még olvasnak is. Talán nem fölösleges megemlíteni, hogy a görögök nyelvén a szó olyan személyeket jelöl, akik nemhogy az ábécét nem ismerik, hanem a törvénykezésben is járatlanok. Nem tudnak szerződést kötni, jogaikat nem tudják a bíróság előtt megvédeni. Fújtató háziállatok. Már az antikvitásban nagy tehertétel lehetett egy ilyen történelem előtti személy vagy állapot, kölönc a társadalom nyakában. A bíróság csak azon körülményeket vehette az ítélet alapjaként figye Nádas Péter szövege január 26-án, a hamburgi városháza nagytermében hangzott el, ahol az író Richard von Weizsäcker és Durs Grünbein társaságában megnyitotta az Europa schreibt című háromnapos konferenciát, amelyre Európa valamennyi nemzet,ének egy-egy íróját hívták meg, s arra a kérdésre kerestek választ, hogy mi az európai az európai irodalmakban, lembe, amelyeket a pereskedő felek írásban adtak elő. Quod non est in actis, non est in mundo. Ami nincs az iratokban, az nem létezik. Ami persze azt jelenti, hogy létezett olyan antikvitás előtti ősállapot, amelyben a szóbeliség készsége bőven megfelelt a világban való létezéshez. Én írok. A személy bizonyára az írásbeliséggel emelkedett ki az ősanyag roppant tömegéből. Több mint negyven éve minden reggel nyolc óra előtt tíz perccel le is ülök a kézírásos jegyzetekkel beterített asztalomhoz. Személyeknek nincsen más eszközük, amivel létezésükről hírt adhatnának a többieknek. Habár írással sem sikerülhet a teljes személyiségből többet megjeleníteni, mint egy ügyesebb vázlatot. Testmelegről inkább érintéssel értesül az ember. Ha ellenben létük testmelegéről nem sikerül legalább vázlat formájában egymásnak hírt adniuk, akkor mindannyiuk léte vak marad és süket marad, érzéketlen a szociális érintkezésre, érzéketlen a testi érintkezésre, s akkor egy emberként süllyednek vissza a rendezetlen ősanyagba. Ami többször megtörtént már Európa rettenettől teljes történetében, s bizonyára meg is fog történni. Ahhoz, hogy ne történhessen meg, minden nap mindenkinek ki kéne önmagát a saját együgyűsége rendezetlen ősanyagából emelnie. S aki legalábbis magát illetőn minden nap készít erről a sikertelen vagy sikeres műveletről egy írásos beszámolót, abban néhány évtized múltán még azon remény is felmerül, hogy halála előtt talán írni is megtanul. Az írás megtanulását nem lehet írással kezdeni. Jómagam például írás után minden délután elkezdem a nemírásomat, hiszen ahhoz, hogy másnap írni tudjak, minden nap pontosan tudnom kell, hol van a határ a saját realitásom és a saját írásom realitása között. Ez a határ a dolog természetéből adódón minden nap változik. Ám bármit csináljak helyette vagy nélküle, minden továbbinak az írás szempontjából kell megtörténnie. Nem szabad túl későn, de túl korán sem szabad lefeküdnöm, s ügyelnem kell rá, hogy álomban vagy éberen mások kikerülhetetlen hatását milyen mélyre engedem. Olyan mélyre-e, hogy érintse a csontvelőt, vagy akadjon fenn már az epidermiszen. Ifjabb koromban például úgy tanultam meg aludni, hogy álmodás közben értelmezzem az álmokat, felébredés után pedig úgy rögzítsem a tudatomban, hogy később se felejtsem el. Az álom realitása találja meg helyét az írás realitásában. Az őrület szélén az ember látni kezdi saját tudatának struktúráit, s ez igen fontos, hogy másokét megértse. Már csak azért is, mert a közös anyanyelvet, mely holnap az írás egyik anyaga és tárgya lesz, mások nyelvhasználata nélkül nem lehet megérteni. Azóta az első órát minden reggel klasszikus asszociációval, klasszikus analízisben, a tudattartalom elemzésével, újbóli elrendezésével töltöm el. Ott folytatom, ahol a szerzetesek a középkor végén abbahagyták. Ha valaki ilyenkor megfigyel, akkor lát egy embert, aki kényszeresen semmit nem csinál, bambán kibámul az ablakon, s minden nap majdnem ugyanazt kell látnia. Miközben odakinn mások loholni kezdenek, a lehető legnagyobb eseménytelenségben tartom az életet. A sok kis különbség idővel sok mindenre fényt derít. De nem mindenre, és nem önmagától. A dolgok önkéntelen megfigyelésétől egy idő után mindenesetre oly részletdúsnak és gazdagnak mutatkozik az emberi tudattartalom, hogy egyetlen személynek több életre lenne szüksége a feldolgozáshoz. Hiszen az ember önmagáról való gondolkodásának nincsen olyan pontja vagy momentuma, ahol ne kéne önmagából kilépnie, s ezért majd mindent feltételes módba helyezve, a párhuzamos kapcsolások rendszerén kell a gondolkodását tovább futtatnia. Amire legfeljebb egy komputer lenne képes. Mintha gondolkodása közben azt kéne örökösen megkérdeznie, gondolják-e mások, amit én gondolok. Vagy fordítva, gondolom-e én, amit mások mások miatt gondolnak. Még el sem kezdett írni, már tudnia lehet, hogy nem fog a végére érni, mert nem lehet a végére érni, ettől azonban nem kell elrémülnie. Nyugodtan kezdheti az egészet elölről, s aztán megint elölről. Idegen személyek nyelvhasználata utalásokat tartalmaz az idegen tudattartalomra, s e sokféle nyelvi jel kiadja legalább a struktúra vázlatát. Ezen a nyomon viszont a kezdőpontot vagy a végpontot nehéz az íráshoz megtalálnia. Mert ilyen sincs. A felismeréstől csak ifjabb korában bénul meg az ember. A saját élete és a mások élete, ok, rettenet, örökös ismétlésekből áll. Mi másból. Az ember eszik, ürít, szeretkezik, s megint elölről. Már mások is keresték előtte a kezdőpontokat és a végpontokat. Ha Istent ő sem találja, és a hiányára sem talál magyarázatot, akkor talán elegendő az ismétlések struktúráit felismernie, értékelnie, mások ismétléseinek sajátos struktúráival kapcsolatba hoznia. Akkor azért kicsit belelátott a teremtés természetébe. Ha minden reggel elintéz az ember ebből valamennyit, és egy kicsit sikerül önmagát az eredménnyel meglepnie, akkor e tudással lassan közeledni tud az előző napon elhagyott kéziratához. Fontos, hogy évtizedek óta ne mással, hanem kézzel írjon, s így rögtön lássa a kézírásán az előző napok és a mai nap különbségeit, hasonlóságait és azonosságait. Ezeket a szinteket írástudónak meg kell tudni különböztetnie. Amit egy gépiraton vagy a komputer képernyőjén soha nem fog tudni szemügyre venni. Az előző napról ott maradt kézírás olyan dimenziót nyit, ahová a legmélyebb ösztönétől vezetve senki nem szeret benézni. Valami olyasmit lát, ami azonnal korrekcióra ösztönöz. Kéziratának minőségén javíthat, ronthat a korrekciókkal, de előző napi írásképével nincs mit tennie. Akár elégedett, akár elégedetlen, egyetlen realitásként tudomásul kell vennie. Az íráskép személyes, a személyes írásmód viszont egy olyan nagyobb tradícióban helyezkedik el, amelynek vannak kontinentális sajátosságai, de nincsenek kontinentális határai. A saját írásmódom erősen be van ugyan kötve az európai irodalom titkos kapcsolatainak és szövevényes összefüggéseinek rendszerébe, ám ezek éppen a természetüket követik, amikor átjárnak az etnikai, a nyelvi, a vallási és a nemzeti határokon. Még akkor is átjárnak, amikor a kontinens a saját etnikai, nyelvi, vallási és nemzeti különbözőségének kardjába dől, s visszasüllyed a civilizáció előtti állapotba. Itt kéne beszédemet elkezdeni, hölgyeim és uraim, de itt fejezem be. NÁDAS PÉTER: Az írásbeliség testmelegében 2003. JANUÁR 31. 11 Fény és árnyék Rába Lilla rajzairól Csupa reszkető vonal, valami rebbenő finomság. Ez tűnik először szembe Rába Lilla rajzain. Tünékeny, álomszerű pillanatok merevednek meg egy-egy pillanatra a kavargásból. Alakjai az antik drámák figuráihoz hasonlatosak. Talán ezért is lengi be a képek egymásutánját az időtlenség, mint a biblikus Szalay-rajzokat vagy a Gulácsy teremtette szerelmespárokat. Ezekben az alakokban a legszembetűnőbbek a mozdulatok és az arcok. Minden más jelentéktelenné egyszerűsödik, de ezek az arcok és ezek a mozdulatok évezredek óta változatlan emberi tartalmakról vallanak. Hiába is akarnánk újat mondani, véges a lehetőségek száma, hogy mihez kezdhetünk egymással. Szerethetünk, gyűlölhetünk, vágyhatunk, félhetünk, félthetünk. És megtörténhet az is, hogy nem tudunk mit kezdeni egymással. Rába Lilla alakjai azonban kapcsolatba lépnek egymással. Az érzelemvilág számos bugyra megmutatkozik ezeken a képeken; gyönyörű egymásra találások, extatikus egyesülés akár, vagy a játékosságtól sem mentes éteri erotika tűnik elő. Máshol viszont megjelenik a kívül álló harmadik: összetört, szomorú, meggyötört alakok. Tépelődés, legyőzöttség, áldozat, fény mellett az árnyék. Szenvedés, fájdalom, bánat. Olykor nyilvánvalóan - saját, titkos történetük folytán - összezárt emberek, akik már nem tudnak, vagy nem akarnak mit mondani egymásnak. Felfedezhetünk beszédes szimbólumokat a képeken, amelyeket szintén keresetlen egyszerűséggel hagy beszélni figurái között. Chagall-rajzok mesélő kedvére emlékeztetően tűnik fel például a homokóra, a mérleg, a háromszög, kehely, madár, maszk. De ami ezen felül még azt sugallja nekünk, hogy ezek a finom vonalhálóból, érzékeny mozdulatokból vagy durva gesztusokból kirajzolódó emberek érzelmeikbe gabalyodva, sorsukat beteljesítve (megint csak a görög tragédiák szereplőihez hasonlatossá válva) botorkálnak át kapcsolataik elébük állított próbatételein, gyönyörein és szenvedésein a furcsa tekintetnélküliségük. Csupán a háromszög-formán nőalakot mérlegelő férfi az, aki egyenesen ránk, szemlélőkre néz, méghozzá mindentudó, ragyogó, Dionüszosz-pajkos tekintettel. A legtöbb alaknál „befelé” fordulnak a szemsugarak: a szerelmesek egymásban veszítik el, a legyőzöttek vakon merednek önmaguk mélységeibe, a szomorúak a messze semmire függesztik nézésüket, mások üres szemfehérjével bámulják, de nem látják egymást. Egy győzedelmeskedő férfialak egyik szeme üresen, másik viszont annál mélyebb tekintettel néz ki felénk. Sebezhetőség és kegyetlenség egyaránt süt ebből a megtört tekintetből - az olyan ember nézése ez, aki többet veszített győzelme által, mint az, aki legyőzőnként előtte hever. Nincs új a nap alatt. Évezredes játszmákat játszunk ma is egymással, az antik tragédiáknak csak a díszletei változnak meg olykor a felismerhetetlenségig. Rába Lilla rajzain azonban ezek a díszletek nem vonják el figyelmünket a lényegről. Ő nagyon is éles tekintettel nézi, látja, és láttatja ezt a véresen komoly, édes-bús drámát, sorsot formáló érzelmeink, vágyaink, oldásaink és kötéseink kusza szövevényét. Pavlovkin Boglárka 1 * ' W ·: ^ *-"7' JRfr ψ* Atjff \á. 1 ÉLET És 1·31 IRODALOM.