Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)

2003-01-31 / 5. szám - Nádas Péter: Az írásbeliség testmelegében (3. oldal) - Paulovkin Boglárka: Fény és árnyék. Rába Lilla rajzairól (3. oldal)

E­urópa, aki föníciai származásra utaló nevével a történet előtti idők homályából lép elő, s aki­nek nevét Téthys és Ókeanos negyven idősebb leánya és Zeus négy felesége között említi Hesio­­dos, természetesen nem ír és nem olvas. A nevét viselő földrészen élő emberek úgy tartják ugyan, hogy írni mindenki tud, aki a betűvetést megtanulja. Valószínűleg e kínos hiedelmük akadályozza őket, hogy valaha tényleg megtanuljanak. Eu­rópa az idők kezdete óta állatias­­ságban szunnyadó, ködös agyú szörnyeteg. Olykor felnyög, fújtat, hánykolódik a nagy tengerek közé szorított büdös fekhelyén. Európa lehelete egyes mondák szerint sáfrányillatú. Rubens vadul hájas nőszemélyként festi meg, aki elrablása pillanatában egy párduc bőrét szorítja magára. Európának mindig több a zsírja és az aranya, mint amennyi tudásra szüksége lenne. Európa örök idők óta anal­fabéta, s az idők végezetéig az ma­rad. Ezen nem segít, hogy egyes személyek megtanulják a betűve­tést, s közülük néhányan még ol­vasnak is. Talán nem fölösleges megemlíteni, hogy a görögök nyel­vén a szó olyan személyeket jelöl, akik nemhogy az ábécét nem isme­rik, hanem a törvénykezésben is já­ratlanok. Nem tudnak szerződést kötni, jogaikat nem tudják a bíró­ság előtt megvédeni. Fújtató házi­állatok. Már az antikvitásban nagy tehertétel lehetett egy ilyen törté­nelem előtti személy vagy állapot, kölönc a társadalom nyakában. A bíróság csak azon körülményeket vehette az ítélet alapjaként figye­ Nádas Péter szövege január 26-án, a hamburgi városháza nagytermében hangzott el, ahol az író Richard von Weizsäcker és Durs Grünbein társasá­gában megnyitotta az Europa schreibt című háromnapos konferenci­át, amelyre Európa valamennyi nemzet,­­ének egy-egy íróját hívták meg, s arra a kérdésre kerestek választ, hogy mi az európai az európai irodalmakban, lembe, amelyeket a pereskedő fe­lek írásban adtak elő. Quod non est in actis, non est in mundo. Ami nincs az iratokban, az nem létezik. Ami persze azt jelenti, hogy léte­zett olyan antikvitás előtti ősállapot, amelyben a szóbeliség készsége bő­ven megfelelt a világban való léte­zéshez. Én írok. A személy bizonyá­ra az írásbeliséggel emelkedett ki az ősanyag roppant tömegéből. Több mint negyven éve minden reggel nyolc óra előtt tíz perccel le is ülök a kézírásos jegyzetekkel beterített asztalomhoz. Személyeknek nin­csen más eszközük, amivel létezé­sükről hírt adhatnának a többiek­nek. Habár írással sem sikerülhet a teljes személyiségből többet megje­leníteni, mint egy ügyesebb vázla­tot. Testmelegről inkább érintéssel értesül az ember. Ha ellenben létük testmelegéről nem sikerül legalább vázlat formájában egymásnak hírt adniuk, akkor mindannyiuk léte vak marad és süket marad, érzéket­len a szociális érintkezésre, érzéket­len a testi érintkezésre, s akkor egy emberként süllyednek vissza a ren­dezetlen ősanyagba. Ami többször megtörtént már Európa rettenettől teljes történetében, s bizonyára meg is fog történni. Ahhoz, hogy ne történhessen meg, minden nap mindenkinek ki kéne önmagát a saját együgyűsége rendezetlen ősanyagából emelnie. S aki legalábbis magát illetőn minden nap készít erről a sikerte­len vagy sikeres műveletről egy írá­sos beszámolót, abban néhány évti­zed múltán még azon remény is felmerül, hogy halála előtt talán ír­ni is megtanul. Az írás megtanulását nem lehet írással kezdeni. Jómagam például írás után minden délután elkezdem a nemírásomat, hiszen ahhoz, hogy másnap írni tudjak, minden nap pontosan tudnom kell, hol van a határ a saját realitásom és a saját írásom realitása között. Ez a határ a dolog természetéből adódón min­den nap változik. Ám bármit csinál­jak helyette vagy nélküle, minden továbbinak az írás szempontjából kell megtörténnie. Nem szabad túl későn, de túl korán sem szabad lefe­küdnöm, s ügyelnem kell rá, hogy álomban vagy éberen mások kike­rülhetetlen hatását milyen mélyre engedem. Olyan mélyre-e, hogy érintse a csontvelőt, vagy akadjon fenn már az epidermiszen. Ifjabb koromban például úgy tanultam meg aludni, hogy álmodás közben értelmezzem az álmokat, felébredés után pedig úgy rögzítsem a tuda­tomban, hogy később se felejtsem el. Az álom realitása találja meg he­lyét az írás realitásában. Az őrület szélén az ember látni kezdi saját tu­datának struktúráit, s ez igen fon­tos, hogy másokét megértse. Már csak azért is, mert a közös anyanyel­vet, mely holnap az írás egyik anya­ga és tárgya lesz, mások nyelvhasz­nálata nélkül nem lehet megérteni. Azóta az első órát minden reggel klasszikus asszociációval, klasszikus analízisben, a tudattartalom elem­zésével, újbóli elrendezésével töl­töm el. Ott folytatom, ahol a szerze­tesek a középkor végén abbahagy­ták. Ha valaki ilyenkor megfigyel, akkor lát egy embert, aki kénysze­resen semmit nem csinál, bambán kibámul az ablakon, s minden nap majdnem ugyanazt kell látnia. Mi­közben odakinn mások loholni kez­denek, a lehető legnagyobb ese­­ménytelenségben tartom az életet. A sok kis különbség idővel sok min­denre fényt derít. De nem minden­re, és nem önmagától. A dolgok önkéntelen megfigyelé­sétől egy idő után mindenesetre oly részletdúsnak és gazdagnak mutat­kozik az emberi tudattartalom, hogy egyetlen személynek több élet­re lenne szüksége a feldolgozáshoz. Hiszen az ember önmagáról való gondolkodásának nincsen olyan pontja vagy momentuma, ahol ne kéne önmagából kilépnie, s ezért majd mindent feltételes módba he­lyezve, a párhuzamos kapcsolások rendszerén kell a gondolkodását tovább futtatnia. Amire legfeljebb egy komputer lenne képes. Mintha gondolkodása közben azt kéne örö­kösen megkérdeznie, gondolják-e mások, amit én gondolok. Vagy fordítva, gondolom-e én, amit má­sok mások miatt gondolnak. Még el sem kezdett írni, már tudnia lehet, hogy nem fog a végé­re érni, mert nem lehet a végére érni, ettől azonban nem kell elré­mülnie. Nyugodtan kezdheti az egészet elölről, s aztán megint elöl­ről. Idegen személyek nyelvhasz­nálata utalásokat tartalmaz az ide­gen tudattartalomra, s e sokféle nyelvi jel kiadja legalább a struktú­ra vázlatát. Ezen a nyomon viszont a kezdőpontot vagy a végpontot nehéz az íráshoz megtalálnia. Mert ilyen sincs. A felismeréstől csak if­jabb korában bénul meg az ember. A saját élete és a mások élete, ok, rettenet, örökös ismétlésekből áll. Mi másból. Az ember eszik, ürít, szeretkezik, s megint elölről. Már mások is keresték előtte a kezdő­pontokat és a végpontokat. Ha Is­tent ő sem találja, és a hiányára sem talál magyarázatot, akkor ta­lán elegendő az ismétlések struktú­ráit felismernie, értékelnie, mások ismétléseinek sajátos struktúráival kapcsolatba hoznia. Akkor azért ki­csit belelátott a teremtés természe­tébe. Ha minden reggel elintéz az ember ebből valamennyit, és egy kicsit sikerül önmagát az ered­ménnyel meglepnie, akkor e tudás­sal lassan közeledni tud az előző napon elhagyott kéziratához. Fontos, hogy évtizedek óta ne mással, hanem kézzel írjon, s így rögtön lássa a kézírásán az előző napok és a mai nap különbségeit, hasonlóságait és azonosságait. Eze­ket a szinteket írástudónak meg kell tudni különböztetnie. Amit egy gépiraton vagy a komputer képernyőjén soha nem fog tudni szemügyre venni. Az előző napról ott maradt kézírás olyan dimenziót nyit, ahová a legmélyebb ösztöné­től vezetve senki nem szeret be­nézni. Valami olyasmit lát, ami azonnal korrekcióra ösztönöz. Kéziratának minőségén javíthat, ronthat a korrekciókkal, de előző napi írásképével nincs mit tennie. Akár elégedett, akár elégedetlen, egyetlen realitásként tudomásul kell vennie. Az íráskép személyes, a szemé­lyes írásmód viszont egy olyan na­gyobb tradícióban helyezkedik el, amelynek vannak kontinentális sa­játosságai, de nincsenek kontinen­tális határai. A saját írásmódom erősen be van ugyan kötve az eu­rópai irodalom titkos kapcsolatai­nak és szövevényes összefüggései­nek rendszerébe, ám ezek éppen a természetüket követik, amikor át­járnak az etnikai, a nyelvi, a vallási és a nemzeti határokon. Még akkor is átjárnak, amikor a kontinens a saját etnikai, nyelvi, vallási és nem­zeti különbözőségének kardjába dől, s visszasüllyed a civilizáció előtti állapotba. Itt kéne beszédemet elkezdeni, hölgyeim és uraim, de itt fejezem be. NÁDAS PÉTER: Az írásbeliség testmelegében 2003. JANUÁR 31. 1­1 Fény és árnyék Rába Lilla rajzairól Csupa reszkető vonal, valami rebbenő finomság. Ez tűnik először szem­be Rába Lilla rajzain. Tünékeny, álomszerű pillanatok merevednek meg egy-egy pillanatra a kavargásból. Alakjai az antik drámák figurái­hoz hasonlatosak. Talán ezért is lengi be a képek egymásutánját az időtlenség, mint a biblikus Szalay-rajzokat vagy a Gulácsy teremtette szerelmespárokat. Ezekben az alakokban a legszembetűnőbbek a moz­dulatok és az arcok. Minden más jelentéktelenné egyszerűsödik, de ezek az arcok és ezek a mozdulatok évezredek óta változatlan emberi tartalmakról vallanak. Hiába is akarnánk újat mondani, véges a lehető­ségek száma, hogy mihez kezdhetünk egymással. Szerethetünk, gyűlöl­hetünk, vágyhatunk, félhetünk, félthetünk. És megtörténhet az is, hogy nem tudunk mit kezdeni egymással. Rába Lilla alakjai azonban kapcsolatba lépnek egymással. Az érze­lemvilág számos bugyra megmutatkozik ezeken a képeken; gyönyörű egymásra találások, extatikus egyesülés akár, vagy a játékosságtól sem mentes éteri erotika tűnik elő. Máshol viszont megjelenik a kívül álló harmadik: összetört, szomorú, meggyötört alakok. Tépelődés, legyő­­zöttség, áldozat, fény mellett az árnyék. Szenvedés, fájdalom, bánat. Olykor nyilvánvalóan - saját, titkos történetük folytán - összezárt em­berek, akik már nem tudnak, vagy nem akarnak mit mondani egy­másnak. Felfedezhetünk beszédes szimbólumokat a képeken, amelye­ket szintén keresetlen egyszerűséggel hagy beszélni figurái között. Chagall-rajzok mesélő kedvére emlékeztetően tűnik fel például a ho­mokóra, a mérleg, a háromszög, kehely, madár, maszk. De ami ezen felül még azt sugallja nekünk, hogy ezek a finom vonalhálóból, érzé­keny mozdulatokból vagy durva gesztusokból kirajzolódó emberek ér­zelmeikbe gabalyodva, sorsukat beteljesítve (megint csak a görög tra­gédiák szereplőihez hasonlatossá válva) botorkálnak át kapcsolataik elébük állított próbatételein, gyönyörein és szenvedésein­­ a furcsa te­kintetnélküliségük. Csupán a háromszög-formán nőalakot mérlegelő férfi az, aki egyenesen ránk, szemlélőkre néz, méghozzá mindentudó, ragyogó, Dionüszosz-pajkos tekintettel. A legtöbb alaknál „befelé” for­dulnak a szemsugarak: a szerelmesek egymásban veszítik el, a legyő­­zöttek vakon merednek önmaguk mélységeibe, a szomorúak a messze semmire függesztik nézésüket, mások üres szemfehérjével bámulják, de nem látják egymást. Egy győzedelmeskedő férfialak egyik szeme üresen, másik viszont annál mélyebb tekintettel néz ki felénk. Sebez­hetőség és kegyetlenség egyaránt süt ebből a megtört tekintetből - az olyan ember nézése ez, aki többet veszített győzelme által, mint az, aki legyőzőnként előtte hever. Nincs új a nap alatt. Évezredes játszmákat játszunk ma is egymással, az antik tragédiáknak csak a díszletei változnak meg olykor a felismer­­hetetlenségig. Rába Lilla rajzain azonban ezek a díszletek nem vonják el figyelmünket a lényegről. Ő nagyon is éles tekintettel nézi, látja, és láttatja ezt a véresen komoly, édes-bús drámát, sorsot formáló érzelme­ink, vágyaink, oldásaink és kötéseink kusza szövevényét. Pavlovkin Boglárka 1 * ' W ·: ^ *-"7' JRfr ψ* Atjff \­á. 1 ÉLET És 1·3­1 IRODALOM.

Next