Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)

2003-02-28 / 9. szám - Eörsi Mátyás: Magyarország közepe • publicisztika (4. oldal)

D­e térjünk vissza egy epizód ere­jéig a 2000. szeptember 2-i ljubljanai üléshez! Annyi már eljutott a Liberális Internacionálé vezetőinek a fülébe, hogy a Fidesz radikalizálódik és kacsingat a szélső­jobb irányába, ám azt még nem tud­ták, mennyire súlyos a helyzet. Zá­poroztak a kérdések Orbán Viktor­hoz. Orbánt nem látszott zavarni, hogy a konkurens párt egy vezetője (a Liberális Internacionálé elnökségi tagjaként, személyemben) szintén je­len van a beszélgetésen. Nagy maga­­biztossággal fejtette ki, hogy tisztá­ban van azzal, hogy a következő, a 2002-es választást is csak középen le­het megnyerni. A Liberális Interna­­cionálé vezetői - rajtam kívül - bólo­gattak, és meg is nyugodtak néme­lyest. Ha Orbán Viktor tisztában van azzal, hogy a választás csak középen megnyerhető, akkor nem lehet na­gyobb baj, a Fidesz radikalizálódása minden bizonnyal taktikai megfon­tolásokon nyugszik, így az átmeneti jellegű csupán. Nem tudhatjuk, mi is járt valójá­ban Orbán Viktor fejében 2000 szeptemberében és 2002 tavaszán. Csak azt tudhatjuk, hogy Orbán Vik­tor a szélsőjobb és a közép közül a szélsőjobbot választotta. Az európainak nevezett politizálás egyik szépsége, hogy bizonyos dön­téseknek egyszerűen nem lehet elfo­gadható racionális magyarázatuk. Mondhatná Orbán, hogy ha középre húzódott volna, akkor át kellett vol­na engednie a szélsőjobbot a MIÉP- nek. Mondhatná, hogy ilyen módon tudta megakadályozni a MIÉP parla­mentbe jutását. Mondhatná, hogy amennyiben a MIÉP-nek több politi­­kai tér nyílott volna és bekerül az Országgyűlésbe, akkor a Fidesznek koalíciós lehetőséggel is számolnia kellett volna. Úgy vélem, hogy Or­bán Viktor számára nem okozott vol­na elvi nehézséget egy koalíció a MIÉP-pel. Orbánnak Torgyán Jó­zsefről is lesújtó véleménye volt. Amikor szüksége volt rá, koalícióra lépett vele, amikor nem volt rá szük­sége, megrágta és kiköpte. Közvéle­mény-kutatási adatok szerint a Fi­desz szavazói elfogadták volna a MIÉP-pel való koalíciót. Az európai konzervatívok és kereszténydemok­raták azonban lesújtó véleménnyel voltak a MIÉP-ről. Nyugat-európai mércével Csurka István nem Le Pen, nem Pim Fortuyn vagy Jörg Haider, és nem is Vladimir Meciar, hanem sokkal inkább Vadim Tudor és Ge­orge Funar, akik alatt már senki sincs. Orbán Viktor az Európai Unió bővítése előtt nem kockáztathatott volna meg egy koalíciót azzal a politi­kai erővel, amely náci alapvetése mi­att az egyik legrosszabb hírnevű és legveszedelmesebbnek tekintett párt Európában. Ha pedig Orbán Viktor nem vállalhatta volna a koalíciót Csurka István párt­jával, akkor okoskodhatott úgy is, hogy ugyanazt a mandátummennyiséget nem koalí­ciós MIÉP-ként, hanem egyedül Fi­­deszként kell megszerezni. Sok mindennel érvelhetne Or­bán Viktor a szélsőjobbra való ki­húzódás mellett, de ennek semmi jelentősége nincs immár. Azért nincs, mert Európában a szélsőjobb mellett nem szólhatnak semmilyen érvek. És azért sincs, mert Orbán Viktor már régen nem érvel. Az ő számára a szélsőjobb már rég nem holmi taktikai kérdés. Orbán politi­kai üzenetei, politikai stílusa már maga a szélsőjobb. Semmi köze az európai konzervativizmushoz és ke­reszténydemokráciához. Orbán Viktor és a Fidesz jobbratolódásá­­nak okai közömbösek. A következ­mények viszont súlyosak, és itt nem a Fidesz vereségére, valamint Or­bán Viktor személyes karrierjére gondolunk. * A Fidesznek minden esély megada­tott arra, hogy - a rendszerváltás után elsőként - kormányon tudjon maradni még négy évig. Konszoli­dált, sikeres gazdaságot örökölt. Kormányzásának sikerét nem koc­káztatta egyetlen szükséges reform­mal sem, amely reformokról köztu­dott, hogy bár hosszú távon elkerül­­hetetlenek, rövid távon mindig nép­szerűtlének. Sőt, korábbi reformokat is részlegesen visszavont (lásd nyug­díjreform) a népszerűség-hajhászás jegyében. Retorikájában a Kádár­rendszerben kialakult és mélyen rög­zült, a mindenről gondoskodó állam nosztalgiájára épített, miközben a va­lóságban - a választási évet kivéve - konzervatív, monetáris szemléletű gazdaságpolitikát folytatott. Megin­dított olyan politikai kampányokat, mint a Széchenyi-terv. Az ilyen, adókból megfinanszírozott kampá­nyok óriási előnye, hogy az adófize­tők - helytelenül, ám tényszerűen - nem érzik magukat kárvallottnak, a nyertesek viszont úgy érzik, Orbán Viktortól személyesen kaptak valami fontosat. A Széchenyi-tervnél csak a terv propagandája volt fontosabb. Azoknak a millióknak, akik termé­szetesen egy fillért sem láttak a Szé­­chenyi-tervből, a fejükbe sulykolt té­véreklámokból az a benyomásuk ke­letkezhetett, hogy egy hozzájuk min­denben hasonló vállalkozó kapott tá­mogatást. Ettől a benyomástól csak egy lépés volt abban hinni, hogy elég a Fideszre szavazniuk, és a következő négy év alatt egészen biztos, hogy rá­juk is sor fog kerülni. A Fidesz azonban elvesztette a vá­lasztásokat, és egészen bizonyosak le­hetünk abban, hogy nem a gazda­ságpolitikája miatt vesztett. A Fidesz azért vesztett, mert a választást a Kis­gazdapárt és a MIÉP immár párt nélkül maradt szavazóinak megnye­résével óhajtotta megnyerni. A Fi­desz ezzel Magyarország politikai kö­zepét átengedte az akkori ellenzék­nek, az MSZP-nek és az SZDSZ-nek, amely - összhangban Orbán Ljublja­nában hangoztatott tételével - meg is nyerte a választásokat. A választások elvesztésének a ténye önmagában cáfolja Orbán Viktor stratégiájának a helyességét. A vere­ség csekély mértéke, a két forduló közötti jobboldali pozícióerősödés, valamint az a körülmény, hogy a Fi­desz a választás után fokozta szélső­jobbos retorikáját, lehetetlenné teszi, hogy ne is foglalkozzunk az orbáni stratégia lényegével. A feltételezésem az - és ennek alátámasztására elevenítettem fel a ljubljanai történetet hogy Orbán Viktor, szemben minden látszattal, egyáltalán nem akarta átengedni a közepet az ellenzéknek. Orbán egyszerre akarta átölelni a szélső­jobbot és megtartani a közepet is. Ez utóbbit úgy igyekezett elérni, hogy az országot végzetesen ketté­szakította olyan módon, hogy a két oldal között az átjárás lehetetlenné váljék. Az „ők” és a „mi”, a „kom­munisták” és a „polgári oldal”, a „múlt” és a „jövő” erői militáns megkülönböztetésének az volt a célja, hogy a Fidesz 1998-as szava­zói jó lelkiismerettel ne szavazhas­sanak át a túloldalra 2002-ben. Mi­nél többen hiszik el a Fidesz 1998- as szavazói közül azt, hogy a túlol­dalon csak magára az ördögre le­het szavazni, annál könynyebb ne­kik elnézni a szélsőjobbal való össz­­játékot, az arroganciát és akár a korrupciós ügyeket is. A Fidesz cél­ja az volt, hogy a választók ne jobb kormány és rosszabb kormány kö­zött, hanem a „magasabb rendű szép jövő” és az „alacsonyabb ren­dű gonosz múlt erői” között válas­szanak. S valóban, azokban, akik hittek Orbán Viktor rendkívüli személyiségében, történelmi külde­tésében, fel sem merült az átszava­­zás lehetősége. Megszűnt a párt­programok jelentősége. A válasz­tók nem az egészségügyről, a nyugdíjakról vagy a gazdasági fej­lődésről szóló programok alapján döntöttek, hanem a megváltó és az ördög közötti választásra voltak kényszerítve. Ha pedig élet-halál kérdéssé válik, hogy megy, vagy marad a Fidesz, akkor szinte csak valamelyik nagy pártra lehet sza­vazni. Ott csak a nagyon elkötele­zettek szavaznak a közép pártjaira. Mivel a Fidesz kihúzott szélsőjobb­ra, valahogy biztosítania kellett, hogy középen ne veszítsen szavazó­kat. Ezt remélte elérni az ország ket­­tészakításával. A hagyományos köze­pet ugyan szétdúlta, ám annak több­sége - Orbán Viktor elképzelésével szemben és az ország szerencséjére­­ nem a Fideszre, hanem az MSZP-re szavazott. Orbán Viktor további stratégiai célja volt az ország két részre szakí­tása mellett, hogy mindkét oldalon csak egy-egy párt maradjon. Ez a célkitűzés is majdnem sikerrel járt, ám szerencsére csak majdnem. Or­bán sikerrel marginalizálta a Kis­gazdapártot és a MIÉP-et, ám nem tudott elbánni sem az MDF-fel, sem az SZDSZ-szel. Az MDF ugyan egyedül, a Fidesz segítsége nélkül nem tudott volna bekerülni az Or­szággyűlésbe, ám Orbán Viktor nem volt abban a helyzetben, hogy ne kössön választási megállapodást a rakoncátlan szövetségessel, ezzel ugyanis szertefoszlott volna a róla kialakult, hiúságának és támogatói­nak egyaránt olyannyira tetsző, a „jobboldal integrálója” kép. Hiába látták a választók a két ellenzéki párt - az SZDSZ és az MSZP­­ kö­zötti különbséget, kis híján az SZDSZ is az orbáni politika áldoza­tává vált. Olyan a helyzetben ugyan­is, amelyben már nem csupán ma­guk a versengő erők, hanem a poli­tikai közvélemény szinte minden egyes tagja is élet-halál kérdésként éli meg a választást, nagyon nehéz az önállóan induló kis pártok hely­zete. Az utolsó publikus közvéle­mény-kutatások szerint az SZDSZ akár hét-nyolc százalékot is kapha­tott volna, ám a választás előtti utol­só napokban nagyot ugrott a szava­zási hajlandóság. Nyilvánvalóan, akik az utolsó pillanatban döntenek úgy, hogy mégis elmennek szavaz­ni, azok nem különösebben érdek­lődnek a politika iránt. Viszonylag keveset tudnak a pártokról és prog­ramjaikról, számukra a választás a „maradjon, vagy menjen a kor­mány” kérdésére szűkül le. A „ma­radjon” álláspontját képviselők a Fi­deszre, a „mértjén” hívei az MSZP- re szavaztak. Pontos számítások hí­ján is úgy vélem, hogy az SZDSZ 2002. márciusi hét-nyolc százalékos támogatói tábora ugyanannyi em­berből állt, ahánynak köszönhetően áprilisban végül csak öt és fél száza­lékot ért el. Az utolsó napok felfor­rósodott hangulatában ugyanis ren­getegen szánták el magukat a szava­záson való részvételre, ám ebből a körből már csak az MSZP és a Fi­desz merített, a száz százalékot ki­adó abszolút szám azonban nagy­mértékben megnőtt. Az SZDSZ-t tá­mogatók abszolút száma tehát nem csökkent, csak a támogatás százalé­kos aránya - szerencsére azonban nem a kritikus pont alá. A „politikai közép” fogalma, ha nem töltődik meg tartalommal, üres frázis. A „középen lenni” annyit je­lent, hogy nyitottnak lenni a mind­két oldallal való együttműködésre. Magyarországon „politikai közép” nem létezhet addig, amíg a politiká­ban ekkora a gyűlölködés, ekkora hullámot vernek az indulatok. Ha bármelyik párt azt hirdette volna, hogy nyitott az együttműködésre mind a Fidesszel, mind pedig az MSZP-vel, akkor önmaga sírját ássa meg. A kormányváltást nagyon aka­ró szavazókat a Fidesszel, a kor­mányváltást nagyon nem akaró vá­lasztókat pedig az MSZP-vel való együttműködés lehetősége riasztja el. Aki azt mondja: „én középen va­gyok”, az annyit mondd: „megbízha­­tatlan vagyok”. Minden politikai ügy egyetlen kérdésre szűkül: „Menje­nek a Brigantik!”, vagy „Maradjanak a Szentek!”? A brigantik és a szentek között pedig nincs közép - egyik hi­das szemében sem. A kampány szét­dúlta és láthatatlanná tette Magyar­­ország politikai közepét. * A politikai közép szétdúlása nyo­mán érdemes újragondolni a „nemzeti közép” kormányának a koncepcióját. A kormány úgy dön­tött, hogy a „nemzeti közép” jegyé­ben csak mérsékelten csökkenti a Terror Háza költségvetési támoga­tását, a lehető legkevésbé változtat a státustörvényen és a Parlament­ben hagyja a koronát. Kérdés, hogy ezzel a politikával megnyer­hető-e az ország közepe. Ne feledjük: amikor Orbán Vik­tor pompázatos külsőségek között az Országgyűlés kupolatermébe szállí­taná a koronát, nem a középnek po­litizált. A státustörvény sem az MSZP és a Fidesz között dönteni nem tu­dók rokonszenvének megnyerését célozta. A Terror Háza megnyitóján részt vevő tömegek sem a nyugodt „polgári közép” tagjai voltak. (Folytatása 12. oldalom) BÖRSI MÁTYÁS: Magyarország közepe Orbán Viktor 2000. szeptember 2-án jelent meg utoljára Liberális Internacionálé ülésen. A liberális világ ekkorra már hallotta a kedvezőtlen híreket a korábbi kedvenc Fidesz antiliberális fordulatáról, de ekkor még tartotta magát a nyugat-európai li­berálisok többségében az illúzió, hogy a Fidesz benntartható a Liberális Internacionálén belül. Igaz, nem sokáig. A Liberális Internacionálé két hónappal később, 2000. október végén Ottawában tartotta kongresszusát, amelyre Orbán Viktor már el sem ment, hanem Várhegyi Attilát küldte maga helyett. Várhegyi szívhez szóló beszédben ecse­telte, hogy a posztkommunista erők elleni fellé­péshez muszáj a Fidesznek a jobboldali tömege­ket megnyernie, ezért fájdalmas, ám elkerülhetet­len, hogy a Fidesz kilépjen a Liberális Internacio­­náléból. Várhegyi bejelentésére Lord Alderdice, az északír parlament elnöke válaszolt tömören. ,A mi országainkban is gyakran érezzük úgy, hogy az ördöggel szemben kell küzdeni. A mi országaink­ban is - sajnos - nagyobb számban vannak szava­zók a jobb- és a baloldalon, mint középen. Mi is szeretnénk nagy pártban lenni, ám mégsem me­gyünk el azokért a szavazatokért sem jobbra, sem balra. Liberálisok maradunk, egészen egyszerűen azért, mert ez a meggyőződésünk!” - mondta, fer­geteges ováció közepette. Várhegyi kisomfordált a teremből, és többet senki sem látta ott. Urbán Tibor rajza A FRANCIA VILÁG ATLASZA AZ ÓKORI EGYIPTOM ATLASZA A RÓMAI VILÁG ATLASZA AZ OROSZ VILÁG ATLASZA 4980 Ft helyett 2490 Ft 4980 Ft helyett 2490 Ft 4980 Ft helyett 2490 Ft 4980 Ft helyett 2490 Ft Szenzációs 50 %-os árengedménnyel várjuk a hozzánk betérőket! EZENKÍVÜL AZ UNIVERSITAS , A HELIKON HUSZONEGY SOROZAT EGYES KÖTETEI ÉS ÉRTÉKES EGYEDI KIADVÁNYOK FÉLÁRON! POSTÁN UTÁNVÉTTEL IS SZÁLLÍTUNK! MINDENKIT SZERETETTEL VÁRUNK! AZ ÉRTÉK FÉLÁRON IS MARADANDÓ! HELIKON KÖNYVESHÁZ 1065 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 37. Tel.: 331-2329, fax: 302-6479 HELIKON KÖNYVESHÁZ tavaszi ÁRZU­HATAGA A KULTURÁLIS ATLASZ SOROZATUNKBÓL AJÁNLJUK: ÉLET ÉS ÍR­ IRODALOM 2003. FEBRUÁR 28.

Next