Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)
2003-01-10 / 2. szám - Dérczy Péter: Rózától Belláig. Jókai szerelmei | Bodnár György: Kaffka Margit | Déry Tibor: Szép elmélet fonákja. Cikkek, művek, beszédek, interjúk (1945-1957) | Grendel Lajos: A tények mágiája. Mészöly Miklós időskori prózája • könyvkritika | Ex libris • Rózától Belláig. Jókai szerelmei (Holnap Kiadó, 2002.) | Bodnár György: Kaffka Margit (Balassi Kiadó, 2001.) | Déry Tibor: Szép elmélet fonákja. Cikkek, művek, beszédek, interjúk (1945-1957) (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2002.) | Grendel Lajos: A tények mágiája. Mészöly Miklós időskori prózája (Kalligram Kiadó, 2002.) (23. oldal)
Közhely, ha azt írom, hogy az irodalomtörténet-írásnak sokféle lehetséges módszere van, még akkor is, ha manapság ezt többen kétségbe vonnák. Az is nyilvánvaló tény, hogy ebből következőleg az irodalomtörténet műfajai is erősen különbözőek lehetnek, ráadásul a megszülető eredmények maguk is sokszínűen használhatók fel. Az irodalomtörténet furcsa műfaji képét mutatja a Kelecsényi László szerkesztette Rózától Belláig Jókai szerelmei című kötet, mely a Szerelmes magyar írók sorozatban jelent meg. A könyv arról tanúskodik, hogy a tágasan értett irodalomtörténet, a filológia eredményeire alapozva létre lehet hozni irodalmi, irodalomtörténeti lektűrt is, méghozzá olyat, mely az éppen adott szerző, jelesül Jókai Mór magánéletében vájkál, alig különbözve így a manapság oly népszerű „sztármagazinok” módszereitől és eszközeitől. Még akkor is így van ez, ha a szerkesztő előszavában felhívja az olvasó figyelmét: „Ez nem irodalomtörténeti szöveggyűjtemény, csak Jókai magánéletére vonatkozó írások, levelek, cikkek, életrajz-részletek olvashatók benne.” Azt is írhatnám, Kelecsényi alapos munkát végzett, hiszen a vaskos kötetben összefogott kortársi és egyéb megszólalások, emlékezések jól dokumentálják Jókai két házasságának és egy rövid életű, piátós kapcsolatának a történetét, csak hát mindezt nem az életműre vonatkoztatva. Az összeállítás nyilvánvalóan arra a kereskedelmi érdekeltségre kacsint elsősorban, hogy a mindenkori olvasó szereti a „zaftos” történeteket, s hogy valójában mi is zajlott le előbb Laborfalvy Róza, majd különösen a Jókainál ötven évvel fiatalabb Nagy Bella, szerény képességű színésznő között (nem beszélve a kis kitérőről, Otíliáról), az már aligha érdekes számára. De nem is tudható, e témában az irodalomtörténet nagyjából mindent elvégzett már, s abból sem derült ki, hogy mondjuk Nagy Bella és családja például valóban éheztette-e Jókait utolsó éveiben, avagy tényleg verte-e a nagy természetű hölgy a szerzőt. Ami dokumentumokból kideríthető, azt nagyon sok tapintattal, bizonyos elhallgatásokkal, de nagy empátiával, s főleg egy teljes életrajzba s a művekkel összevetve Mikszáth Kálmán már 1907-ben megírta a Jókai Mór élete és kora című kiváló munkájában. Kelecsényi összeállítása mindemellett magára hagyja a mai átlagolvasót; nemcsak a tekintetben, hogy Jókai házasságai vajon hogyan értelmezhetők az életmű tükrében, de abban is, hogy van-e egyáltalán értelme e kapcsolatok minőségéről elmélkedni. Bizony alig sejlik így föl az a tény, hogy az „írófejedelem” Róza utáni új házassága nem feltétlenül csak azért volt botrány a korabeli nagyközönség szemében, mert Bella ötven évvel fiatalabb volt, hanem azért is, mert zsidó volt. De ha egyfelől a filológia nem tud többet e kapcsolatról, másfelől emiatt valóban eldönthetetlen az, milyen házasság, viszony volt ez, akkor joggal tehető fel a kérdés: van-e egyáltalán értelme a „magánbűnök, közerkölcsök” világában tapodni. A korszerű irodalomtörténet-írás művelői kétségtelenül azon az állásponton vannak, hogy egy életmű „igazsága” többféle is lehet, többféleképpen értelmezhető, ám amiről nincs tudomásunk (vagy igencsak hézagosak az ismereteink), arról jobb, ha nem terjesztünk elő „értelmezési” kísérleteket. Lásd erről például Jókai nem hitelesíthető két levelét ismeretlen címzetthez. S ha már filológia: Krúdy A bujdosó című írása 1910-ből való, s csak a vak nem látja, hogy e „beszély” mennyire ironikus; nem értem, egyáltalán hogyan jelenhetett volna meg az 1894-es Jókai-albumban egy tizenhat éves, amúgy tényleg tehetséges ifjúnak bármilyen műve is. (Holnap Kiadó, 2002. 380 oldal, 2100 Ft) epikára, felvázolja, s tovább is megy, amennyiben az első világháborút követő epikai fejleményeket (Krúdy, Kosztolányi stb.) is figyelembe veszi. Mindmáig legjelentősebb női epikusunk élete és életműve igen részletgazdag környezetben jelenik meg, s arra is választ kapunk így, hogy egy, a népies nemzeti irodalom hagyománya felől érkező, vagy azon szocializálódott költő-író miképpen volt képes a kor egyik reprezentatív írójává érlelődni nagyon rövid idő alatt (az olvasó ne feledje, Kaffka harmincnyolc évesen halt meg, s mindössze körülbelül tizenhárom éve volt - nem csekély terjedelmű - életműve létrehozására, melynek egy remekműve bizonyosan van, a Színek és évek). Bodnár - ha jól értettem intencióit - többek közt azzal magyarázza ezt, hogy Kaffka mind életrajzában, mind művészi törekvéseiben „határhelyzetek” szülötte, s mint ilyen, bár többet kell küzdenie az érvényes megszólalásért, sok kortársánál többet is lát. Vélnénk, Kaffka átmenetisége a konzervatív, majd a premodern és modern irodalom között lezáratlan, félbemaradt életművet eredményezett. Bodnár György könyve a tanú rá, hogy ez még sincs így, még akkor sem, ha az 1910-es évek vége felé olyan prózai kísérletekbe is belekezdett, melyeket már nem tudott kiteljesíteni. A Kaffka Margit egyébként arra is példa, hogyan talál egymásra szerző és monográfusa: Bodnár Györgyöt mintegy ötven éven át kísérte a Kaffka-életmű, míg a sok-sok részmunka után összeállt, megszületett a végső forma. Minderre utószavában ő maga is kitér, én csak hangsúlyozni kívánom azt a nem elhanyagolható tényt, hogy ennyi idő alatt nyilvánvalóan változott maga is, változott az irodalomtörténeti, s főleg az elméleti felfogás is. Bodnár a változások felhasználható elemeit mind beépítette monográfiájába: a tradicionális megközelítések mellet a strukturalizmus, a hermeneutika s részben a dekonstrukció szempontjait is érvényesítette, s hogy ebből nem egy zavaros, hanem kifejezetten világos, áttetsző s nem utolsósorban élvezhető mű kerekedett, az éppen az ő „határhelyzetéből” is következik. Korát tekintve a „régi” iskolához tartozna, elméleti (vagy azt is mondhatnám, alkati) nyitottsága miatt az „újat” is természetes módon hasznosította: előre is, hátra is egyformán képes nézni. Ha úgy tetszik tehát, ez a monográfia nemcsak Kaffka Margit, hanem Bodnár György életéről és művéről is szól egy sajátos, író és irodalomtörténész között megvalósuló párbeszéd kereteiben. (Balassi Kiadó, 2001. 315 oldal, 2800 Ft) Ugyancsak példaértékű Botka Ferenc és „csapata” hatalmas vállalkozása, a Déry Archívum, melynek legújabb kötete a Déry Tibor: Szép elmélet fonákja Cikkek, művek, beszédek, interjúk (1945-1957) A sorozat nem kritikai kiadás, annál is inkább nem, mert az egyes kötetek csak a Déry-életmű háttéranyagát adják közre (levelezések, elfelejtett, modern publikációban még meg nem jelent művek, vagy mint most, folyóiratokból, kéziratos hagyatékból előkerülő ismeretlen vagy alig ismert szövegek, szövegvariánsok stb.), így természetes, hogy Botka Ferenc előszavában azt ajánlja: az olvasók a Déry Archívum könyvei mellé tegyék oda a Szépirodalmi Kiadó hetvenes évekbeli életműsorozatát. A kettő együtt már valóban felöleli Déry egész munkásságát. Kevés írónk büszkélkedhetne ilyen mélységű, átfogó életműfeltárással, még a legnagyobbak közül is csak kevesen. Pedig Déry Tibor a közelmúltbeli és a mai irodalmi kánonban nem tölt be hangsúlyos szerepet (ha finoman akarok fogalmazni). Avantgardista, szürrealista kísérleteit elfelejtették (maga is „lekezelően” nyilatkozott róluk a későbbiekben, noha minden bizonnyal nem helyesen), a Felelet nem csak félbehagyott volta miatt torzó, a G. A. úr X-ben (s borzasztó előszava) abszurd, szürreális példázatossága (a korszakban, a hatvanas években kialakult irodalmi hatása ellenére) mára megfakult. Viszont ma is felejtheteten A befejezetlen monda nyitó fejezetének néhány lapja (s az egész regény mint a nagyrealista magyar családregény megteremtésének kísérlete), több novellája (például a Szerelem, a Két asszony stb.), a Niki, s időskori prózájából az ítélet nincs (melyet újraolvasva ma úgy látok, hogy az minden konkrét önéletrajzisága ellenére egy sajátos és eredeti regény, amelynek egyes formaiszemléleti elemei máig szólóan újak és modernek). E kivonatolt és leegyszerűsített kép alapján feltehető a kérdés: sok vagy kevés ez? A Szép elmélet fonákja adja meg a választ erre. A könyv - ha eltekintünk műfaji sokféleségétől maga is egy „regény”, méghozzá Déry 1945 és 1957 között íródott „fejlődésregénye”, amennyiben a különböző dokumentumokból nyomon követhetjük: a kommunista meggyőződésű író előbb hogyan veti alá magát és bizonyos fokig írásművészetét is a párt ideológiájának, majd hogyan távolodik folyamatosan attól, s végül hogyan szakít vele. Szövegekre hivatkozva: az út az eddig publikálatlan, a Rajk-perről szóló „tudósítástól” a Felelet-vita dokumentumain át a Petőfi Kör-beli felszólalásáig tart. Röviden azt írhatom, hogy a dokumentumgyűjtemény azon aspektusa, hogy mit is tehet meg egy nagy és jobbra, többre hivatott íróval a korabeli kommunista politika, az gyomorforgató; hogy milyen megalkuvások, „cselezések” szükségesek ahhoz, hogy a művek mégis - így vagy úgy - megszülessenek, s szerzőjük mégis életben maradhasson. Az irodalom örök témája: meddig lehet elmenni az élet feladásában ahhoz, hogy a művet (a művészetet) szolgálhassuk. A gyűjtemény e vonatkozásban nemcsak filológiai bravúr (és megkerülhetetlen irodalomtörténeti segédanyag), hanem felkavaró olvasmány is. A fentebb feltett kérdésre tehát van válasz: a Déry-életmű jelentősége így sem kicsi, ám belegondolni is rossz, hogy mennyivel lenne még gazdagabb, ha az írónak nem kellett volna bejárnia az előbb vázolt utat. Mindenesetre legalábbis tanulságos ez az út, melynek megértéséhez a könyv hatalmas filológiai apparátust mozgat meg, mellyel Déry életének és műveinek szövevényes, bonyolult labirintusában segíti az olvasó tájékozódását. (Éppen ezen óriási munka előtt tisztelegve jegyzem meg: az 1955-ös, fiatal prózaírók antológiája nem Embernevelés [474. o.], hanem Emberavatás címen jelent meg.) (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2002. 603 oldal, 2200 Ft) Grendel Lajos: A tények mágiája Mészöly Miklós időskori prózája című könyvecskéje az irodalomtörténet-írás megint egy más arculatát mutatja be, hiszen itt egy prózaíró nyilatkozik meg egy idősebb kollégájáról, azaz az is felmerülhet, az irodalomtörténet műfajai közé egyáltalán besorolható-e ez a tanulmány. Grendel maga is érzi, hogy az uralkodó eszmék által nem feltétlenül elfogadott terepre lép: „Vallomásos esszén kívül belekontárkodhat-e egy író pályatársa műveinek értékelésébe, minősítésébe, nem teszi-e jobban, ha ezt a terepet mindenestül átengedi az erre talán illetékesebb irodalomkritikusoknak és irodalomtörténészeknek?” - írja-kérdezi Bevezetőjében. Kérdésére válaszolva, engem meggyőzött, hogy igen, „belekontárkodhat”, és nem, „nem teszi jobban”. Annál inkább nem, mert - noha egyáltalán nem vallomásos esszéről van szó, mégis - így kettős portrét kaphat az olvasó: Mészölyét elsősorban, de mellette-mögötte nagyon erősen kirajzolódik Grendel Lajos prózaírói önarcképe is, hiszen az a poétikaiszemléleti probléma, melyet Mészöly kései pályaszakaszából felvázol, az teljesen egyértelműen saját epikusi problémája is. Egészen leegyszerűsítve ezt úgy fogalmazhatnám meg: lehet-e történetet, különösképp nagytörténetet írni, növelhető-e a szövegvalóság referencialitása, anélkül, hogy az az epikai beszédmód művészi érvényességét, hitelességét veszélyeztetné. A kérdésfeltevésben egy sajátos vita is megbújik (nem is annyira elrejtve), nevezetesen vita a posztmodern irodalomtudományi szemlélet némely elemével, melyben a szöveg önreferencialitására helyeződik a hangsúly. Grendel felfogásában viszont az eltérő szemléleti elemek pluralitása, egymás mellé rendelődése értékelődik fel az „üdvtörténetként” (az ő szava), ideologikusan értelmezett irodalomtörténettel ellentétben. Grendel a Mészöly-életműnek olyan vonatkozási pontjait elemzi, melyek talán eddig kevésbé voltak előtérbe helyezve, ráadásul e tekintetben az életművön belül bizonyos megszakított folytonosságot is feltételez, az én véleményem szerint helyesen. A „tények” ábrázolásáról van szó, arról, hogy amit a Film után érzékelhettünk (a történet „visszahódításának”, a nagy történet elmondásának kísérlete), az nem éles váltás, hanem fokozatos átmenet. Az „anekdotikus” Mészöly, s a személytelen tényrögzítő között valószínűleg nincs olyan szakadék, mint azt korábban feltételeztük, s Grendel azt is külön hangsúlyozza, hogy a mészölyi radikalizmus mennyire hagyományba ágyazott is egyúttal. Mészöly tehetségére és irodalomtörténeti jelentőségére az is figyelmeztethet, hogy ezt a „mesélős”, „anekdotikus”, a valóságra erősebben ráutalt prózát jóval hamarabb „kitalálta”, mint az a fiatalabb epikus nemzedék, mely aztán ténylegesen kibontakoztatta (melynek Grendel maga is képviselője). Az sem véletlen, hogy a tanulmány legtöbbet felidézett szerzője Krúdy, aki Mészöly (s úgy sejtem, Grendel) számára is igen fontos hagyomány e tárgyban (s milyen érdekes, Kertész Imre is őt tartja a legnagyobb magyar prózaírónak). A sok-sok évtizeden (száz éven) át lenézett epikai forma úgy tetszik, olyan beszéd- és szemléletmódot sűrít magában, mely egyszerre lehet a történetmesélés és a posztmodern történetnélküliség, töredezettség foglalata. Kitörési pont a szövegalkotás történeti beágyazására és megújítására. Grendel elfogulatlanul vizsgálja mindezt (s a Mészöly-próza még sok más elemét), mintegy saját epikusi pályájának (s esetleges jövőbeli útjának) önértelmezését is adva. Nem lehet véletlen, hogy e nem is túl hosszú tanulmányt önállóan, könyv alakban jelentette meg. (Kalligram Kiadó, 2002. 94 oldal, 1400 Ft) EX LIBRIS DÉRCZY PÉTER Nánay Szilamér munkája Az irodalomtörténet-írás klasszikus példája, s mint ilyen, mintául is szolgálhatna Bodnár György: Kaffka Margit monográfiája, többek között azért is, mert a teljes életmű, az egyes művek értelmezése mellett hangsúlyosan szerepel az író életrajza is, a könyv mintegy harmadát kitéve, ám még így sem tolakodóan, hiszen a monográfia szerzőjének szemmel látható célja egy olyan körkép megrajzolása, melybe nemcsak a konkrét szövegek strukturális elemzése tartozik, hanem mindazon biográfiai, társadalmi, történeti és művészi „szövegkörnyezet” megalkotása is, mely nélkül értelmezésajánlatai mindenképpen szegényebbek lennének, így Bodnár György könyve részben eszmetörténet, részben szűkebben vett (akár pozitivistának is vehető) irodalomtörténet, de egyúttal kortörténet is. Kaffka életműve ugyanis aligha érthető a Nyugat irodalmi forradalma nélkül, ez azonban aligha érthető a Nyugatot megelőző, tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji irodalmi (s más) törekvések nélkül. A monográfiában Bodnár tehát úgy kontextualizálja az írói oeuvre-t, hogy az 1867 utáni teljes korszak irodalomtörténeti képét, különös tekintettel az 2003. JANUÁR 10. A Pont Alternatív Könyvesbolt (Budapest V, Nádor u. 8.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Kertész Imre: Sorstalanság (Magvető) 2. Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért (Magvető) 3. Kertész Imre: A Stockholmi beszéd (Magvető) 4. Hankiss Elemér-Lengyel László: Kétszög (Helikon) 5. Polcz Alaine: Karácsonyi utazás (Jelenkor) 6. Czeizel Endre: Tudósok - Gének - Dilemmák (Galenus) 7. Stahl Judit: Enni jó (Park) 8. Jamie Oliver: ...És egyszerűen csak főzz! (Park) 9. Gera Mihály-Esterházy Péter: Ma már csak emlék? (Városháza) 10. Lugosi Lugo László: Zsidó Budapest (Vince) 23 ÉLET ÉS ÍR IRODALOM