Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)

2003-01-10 / 2. szám - Dérczy Péter: Rózától Belláig. Jókai szerelmei | Bodnár György: Kaffka Margit | Déry Tibor: Szép elmélet fonákja. Cikkek, művek, beszédek, interjúk (1945-1957) | Grendel Lajos: A tények mágiája. Mészöly Miklós időskori prózája • könyvkritika | Ex libris • Rózától Belláig. Jókai szerelmei (Holnap Kiadó, 2002.) | Bodnár György: Kaffka Margit (Balassi Kiadó, 2001.) | Déry Tibor: Szép elmélet fonákja. Cikkek, művek, beszédek, interjúk (1945-1957) (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2002.) | Grendel Lajos: A tények mágiája. Mészöly Miklós időskori prózája (Kalligram Kiadó, 2002.) (23. oldal)

Közhely, ha azt írom, hogy az irodalom­történet-írásnak sokféle lehetséges mód­szere van, még akkor is, ha manapság ezt többen kétségbe vonnák. Az is nyilvánvaló tény, hogy ebből következőleg az irodalom­­történet műfajai is erősen különbözőek lehet­nek, ráadásul a megszülető eredmények ma­guk is sokszínűen használhatók fel. Az irodalomtörténet furcsa műfaji képét mutatja a Kelecsényi László szerkesztette Rózától Belláig Jókai szerelmei című kötet, mely a Szerelmes magyar írók soro­zatban jelent meg. A könyv arról tanúskodik, hogy a tágasan értett irodalomtörténet, a filo­lógia eredményeire alapozva létre lehet hozni irodalmi, irodalomtörténeti lektűrt is, még­hozzá olyat, mely az éppen adott szerző, jele­sül Jókai Mór magánéletében vájkál, alig kü­lönbözve így a manapság oly népszerű „sztár­magazinok” módszereitől és eszközeitől. Még akkor is így van ez, ha a szerkesztő előszavá­ban felhívja az olvasó figyelmét: „Ez nem iro­dalomtörténeti szöveggyűjtemény, csak Jókai magánéletére vonatkozó írások, levelek, cik­kek, életrajz-részletek olvashatók benne.” Azt is írhatnám, Kelecsényi alapos munkát vég­zett, hiszen a vaskos kötetben összefogott kor­társi és egyéb megszólalások, emlékezések jól dokumentálják Jókai két házasságának és egy rövid életű, piátós kapcsolatának a történetét, csak hát mindezt nem az életműre vonatkoz­tatva. Az összeállítás nyilvánvalóan arra a ke­reskedelmi érdekeltségre kacsint elsősorban, hogy a mindenkori olvasó szereti a „zaftos” történeteket, s hogy valójában mi is zajlott le előbb Laborfalvy Róza, majd különösen a Jó­kainál ötven évvel fiatalabb Nagy Bella, sze­rény képességű színésznő között (nem beszél­ve a kis kitérőről, Otíliáról), az már aligha ér­dekes számára. De nem is tudható, e témában az irodalomtörténet nagyjából mindent elvég­zett már, s abból sem derült ki, hogy mondjuk Nagy Bella és családja például valóban éhez­­tette-e Jókait utolsó éveiben, avagy tényleg verte-e a nagy természetű hölgy a szerzőt. Ami dokumentumokból kideríthető, azt nagyon sok tapintattal, bizonyos elhallgatásokkal, de nagy empátiával, s főleg egy teljes életrajzba s a művekkel összevetve Mikszáth Kálmán már 1907-ben megírta a Jókai Mór élete és kora című kiváló munkájában. Kelecsényi összeállítása mindemellett magára hagyja a mai átlagolva­­sót; nemcsak a tekintetben, hogy Jókai házas­ságai vajon hogyan értelmezhetők az életmű tükrében, de abban is, hogy van-e egyáltalán értelme e kapcsolatok minőségéről elmélked­ni. Bizony alig sejlik így föl az a tény, hogy az „írófejedelem” Róza utáni új házassága nem feltétlenül csak azért volt botrány a korabeli nagyközönség szemében, mert Bella ötven év­vel fiatalabb volt, hanem azért is, mert zsidó volt. De ha egyfelől a filológia nem tud többet e kapcsolatról, másfelől emiatt valóban eldönt­hetetlen az, milyen házasság, viszony volt ez, akkor joggal tehető fel a kérdés: van-e egyálta­lán értelme a „magánbűnök, közerkölcsök” vi­lágában tapodni. A korszerű irodalomtörté­net-írás művelői kétségtelenül azon az állás­ponton vannak, hogy egy életmű „igazsága” többféle is lehet, többféleképpen értelmezhető, ám amiről nincs tudomásunk (vagy igencsak hézagosak az ismereteink), arról jobb, ha nem terjesztünk elő „értelmezési” kísérleteket. Lásd erről például Jókai nem hitelesíthető két leve­lét ismeretlen címzetthez. S ha már filológia: Krúdy A bujdosó című írása 1910-ből való, s csak a vak nem látja, hogy e „beszély” mennyi­re ironikus; nem értem, egyáltalán hogyan je­lenhetett volna meg az 1894-es Jókai-albumban egy tizenhat éves, amúgy tényleg tehetséges if­júnak bármilyen műve is. (Holnap Kiadó, 2002. 380 oldal, 2100 Ft) epikára, felvázolja, s tovább is megy, amennyi­ben az első világháborút követő epikai fejle­ményeket (Krúdy, Kosztolányi stb.) is figye­lembe veszi. Mindmáig legjelentősebb női epi­kusunk élete és életműve igen részletgazdag környezetben jelenik meg, s arra is választ ka­punk így, hogy egy, a népies­ nemzeti iroda­lom hagyománya felől érkező, vagy azon szoci­alizálódott költő-író miképpen volt képes a kor egyik reprezentatív írójává érlelődni na­gyon rövid idő alatt (az olvasó ne feledje, Kaff­ka harmincnyolc évesen halt meg, s mindössze körülbelül tizenhárom éve volt - nem csekély terjedelmű - élet­műve létrehozására, melynek egy re­mekműve bizonyosan van, a Színek és évek). Bodnár - ha jól értettem inten­cióit - többek közt azzal magyarázza ezt, hogy Kaffka mind életrajzában, mind művészi törekvéseiben „határ­­helyzetek” szülötte, s mint ilyen, bár többet kell küzdenie az érvényes megszólalásért, sok kortársánál többet is lát. Vélnénk, Kaffka átmenetisége a konzervatív, majd a premodern és modern irodalom között lezáratlan, félbemaradt életművet eredménye­zett. Bodnár György könyve a tanú rá, hogy ez még sincs így, még akkor sem, ha az 1910-es évek vége felé olyan prózai kísérletekbe is belekez­dett, melyeket már nem tudott kitel­jesíteni. A Kaffka Margit egyébként ar­ra is példa, hogyan talál egymásra szerző és monográfusa: Bodnár Györ­gyöt mintegy ötven éven át kísérte a Kaffka-életmű, míg a sok-sok rész­munka után összeállt, megszületett a végső forma. Minderre utószavában ő maga is kitér, én csak hangsúlyozni kívánom azt a nem elhanyagolható tényt, hogy ennyi idő alatt nyilvánva­lóan változott maga is, változott az irodalomtörténeti, s főleg az elméleti felfogás is. Bodnár a változások fel­használható elemeit mind beépítette monográfiájába: a tradicionális meg­közelítések mellet a strukturalizmus, a hermeneutika s részben a dekonst­­rukció szempontjait is érvényesítette, s hogy ebből nem egy zavaros, hanem kifejezetten világos, áttetsző s nem utolsósorban élvezhető mű kereke­dett, az éppen az ő „határhelyzetéből” is következik. Korát tekintve a „régi” iskolához tartozna, elméleti (vagy azt is mondhatnám, alkati) nyitottsága miatt az „újat” is természe­tes módon hasznosította: előre is, hátra is egy­formán képes nézni. Ha úgy tetszik tehát, ez a monográfia nemcsak Kaffka Margit, hanem Bodnár György életéről és művéről is szól egy sajátos, író és irodalomtörténész között megva­lósuló párbeszéd kereteiben. (Balassi Kiadó, 2001. 315 oldal, 2800 Ft) Ugyancsak példaértékű Botka Ferenc és „csapata” hatalmas vállalkozása, a Déry Ar­chívum, melynek legújabb kötete a Déry Tibor: Szép elmélet fonákja Cikkek, művek, beszédek, interjúk (1945-1957) A sorozat nem kritikai kiadás, annál is inkább nem, mert az egyes kötetek csak a Déry-életmű háttéranyagát adják közre (levelezések, elfelej­tett, modern publikációban még meg nem je­lent művek, vagy mint most, folyóiratokból, kéziratos hagyatékból előkerülő ismeretlen vagy alig ismert szövegek, szövegvariánsok stb.), így természetes, hogy Botka Ferenc elő­szavában azt ajánlja: az olvasók a Déry Archí­vum könyvei mellé tegyék oda a Szépirodalmi Kiadó hetvenes évekbeli életműsorozatát. A kettő együtt már valóban felöleli Déry egész munkásságát. Kevés írónk büszkélkedhetne ilyen mélységű, átfogó életműfeltárással, még a legnagyobbak közül is csak kevesen. Pedig Dé­ry Tibor a közelmúltbeli és a mai irodalmi ká­nonban nem tölt be hangsúlyos szerepet (ha fi­noman akarok fogalmazni). Avantgardista, szürrealista kísérleteit elfelejtették (maga is „le­kezelően” nyilatkozott róluk a későbbiekben, noha minden bizonnyal nem helyesen), a Fele­let nem csak félbehagyott volta miatt torzó, a G. A. úr X-ben (s borzasztó előszava) abszurd, szür­reális példázatossága (a korszakban, a hatvanas években kialakult irodalmi hatása ellenére) mára megfakult. Viszont ma is felejtheteten A befejezetlen monda­ nyitó fejezetének néhány lap­ja (s az egész regény mint a nagyrealista ma­gyar családregény megteremtésének kísérlete), több novellája (például a Szerelem, a Két asszony stb.), a Niki, s időskori prózájából az ítélet nincs (melyet újraolvasva ma úgy látok, hogy az min­den konkrét önéletrajzisága ellenére egy sajá­tos és eredeti regény, amelynek egyes formai­szemléleti elemei máig szólóan újak és moder­nek). E kivonatolt és leegyszerűsített kép alap­ján feltehető a kérdés: sok vagy kevés ez? A Szép elmélet fonákja adja meg a választ erre. A könyv - ha eltekintünk műfaji sokfélesé­gétől­­ maga is egy „regény”, méghozzá Déry 1945 és 1957 között íródott „fejlődésregénye”, amennyiben a különböző dokumentumokból nyomon követhetjük: a kommunista meggyő­ződésű író előbb hogyan veti alá magát és bi­zonyos fokig írásművészetét is a párt ideológi­ájának, majd hogyan távolodik folyamatosan attól, s végül hogyan szakít vele. Szövegekre hivatkozva: az út az eddig publikálatlan, a Rajk-perről szóló „tudósítástól” a Felelet-vita dokumentumain át a Petőfi Kör-beli felszólalá­sáig tart. Röviden azt írhatom, hogy a doku­mentumgyűjtemény azon aspektusa, hogy mit is tehet meg egy nagy és jobbra, többre hiva­tott íróval a korabeli kommunista politika, az gyomorforgató; hogy milyen megalkuvások, „cselezések” szükségesek ahhoz, hogy a művek mégis - így vagy úgy - megszülessenek, s szer­zőjük mégis életben maradhasson. Az iroda­lom örök témája: meddig lehet elmenni az élet feladásában ahhoz, hogy a művet (a művésze­tet) szolgálhassuk. A gyűjtemény e vonatkozás­ban nemcsak filológiai bravúr (és megkerülhe­­tetlen irodalomtörténeti segédanyag), hanem felkavaró olvasmány is. A fentebb feltett kér­désre tehát van válasz: a Déry-életmű jelentő­sége így sem kicsi, ám belegondolni is rossz, hogy mennyivel lenne még gazdagabb, ha az írónak nem kellett volna bejárnia az előbb vá­zolt utat. Mindenesetre legalábbis tanulságos ez az út, melynek megértéséhez a könyv hatal­mas filológiai apparátust mozgat meg, mellyel Déry életének és műveinek szövevényes, bo­nyolult labirintusában segíti az olvasó tájéko­zódását. (Éppen ezen óriási munka előtt tiszte­legve jegyzem meg: az 1955-ös, fiatal próza­írók antológiája nem Embernevelés [474. o.], ha­nem Emberavatás címen jelent meg.) (Petőfi Irodalmi Múzeum, 2002. 603 oldal, 2200 Ft) Grendel Lajos: A tények mágiája Mészöly Miklós időskori prózája című könyvecskéje az irodalomtörténet-írás megint egy más arculatát mutatja be, hiszen itt egy prózaíró nyilatkozik meg egy idősebb kollégájáról, azaz az is felmerülhet, az iroda­lomtörténet műfajai közé egyáltalán besorol­ható-e ez a tanulmány. Grendel maga is érzi, hogy az uralkodó eszmék által nem feltétlenül elfogadott terepre lép: „Vallomásos esszén kí­vül belekontárkodhat-e egy író pályatársa műveinek értékelésébe, minősítésébe, nem te­szi-e jobban, ha ezt a terepet mindenestül át­engedi az erre talán illetékesebb iro­dalomkritikusoknak és irodalomtör­ténészeknek?” - írja-kérdezi Bevezető­jében. Kérdésére válaszolva, engem meggyőzött, hogy igen, „belekontár­­kodhat”, és nem, „nem teszi jobban”. Annál inkább nem, mert - noha egy­általán nem vallomásos esszéről van szó, mégis - így kettős portrét kaphat az olvasó: Mészölyét elsősorban, de mellette-mögötte nagyon erősen ki­rajzolódik Grendel Lajos prózaírói önarcképe is, hiszen az a poétikai­szemléleti probléma, melyet Mészöly kései pályaszakaszából felvázol, az tel­jesen egyértelműen saját epikusi problémája is. Egészen leegyszerűsít­ve ezt úgy fogalmazhatnám meg: le­het-e történetet, különösképp nagy­történetet írni, növelhető-e a szöveg­valóság referencialitása, anélkül, hogy az az epikai beszédmód művészi érvé­nyességét, hitelességét veszélyeztetné. A kérdésfeltevésben egy sajátos vita is megbújik (nem is annyira elrejtve), nevezetesen vita a posztmodern iro­dalomtudományi szemlélet némely elemével, melyben a szöveg önrefe­­rencialitására helyeződik a hangsúly. Grendel felfogásában viszont az elté­rő szemléleti elemek pluralitása, egy­más mellé rendelődése értékelődik fel az „üdvtörténetként” (az ő szava), ideologikusan értelmezett irodalom­­történettel ellentétben. Grendel a Mészöly-életműnek olyan vonatkozási pontjait elemzi, melyek ta­lán eddig kevésbé voltak előtérbe he­lyezve, ráadásul e tekintetben az élet­művön belül bizonyos megszakított folytonosságot is feltételez, az én véle­ményem szerint helyesen. A „tények” ábrázolásáról van szó, arról, hogy amit a Film után érzékelhettünk (a történet „vissza­­hódításának”, a nagy történet elmondásának kí­sérlete), az nem éles váltás, hanem fokozatos átmenet. Az „anekdotikus” Mészöly, s a sze­mélytelen tényrögzítő között valószínűleg nincs olyan szakadék, mint azt korábban feltételez­tük, s Grendel azt is külön hangsúlyozza, hogy a mészölyi radikalizmus mennyire hagyomány­ba ágyazott is egyúttal. Mészöly tehetségére és irodalomtörténeti jelentőségére az is figyelmez­tethet, hogy ezt a „mesélős”, „anekdotikus”, a valóságra erősebben ráutalt prózát jóval hama­rabb „kitalálta”, mint az a fiatalabb epikus nemzedék, mely aztán ténylegesen kibontakoz­tatta (melynek Grendel maga is képviselője). Az sem véletlen, hogy a tanulmány legtöbbet felidézett szerzője Krúdy, aki Mészöly (s úgy sejtem, Grendel) számára is igen fontos hagyo­mány e tárgyban (s milyen érdekes, Kertész Imre is őt tartja a legnagyobb magyar próza­írónak). A sok-sok évtizeden (száz éven) át le­nézett epikai forma úgy tetszik, olyan beszéd- és szemléletmódot sűrít magában, mely egy­szerre lehet a történetmesélés és a posztmo­dern történetnélküliség, töredezettség foglala­ta. Kitörési pont a szövegalkotás történeti be­ágyazására és megújítására. Grendel elfogulat­lanul vizsgálja mindezt (s a Mészöly-próza még sok más elemét), mintegy saját epikusi pályájá­nak (s esetleges jövőbeli útjának) önértelmezé­sét is adva. Nem lehet véletlen, hogy e nem is túl hosszú tanulmányt önállóan, könyv alakban jelentette meg. (Kalligram Kiadó, 2002. 94 oldal, 1400 Ft) EX LIBRIS DÉRCZY PÉTER Nánay Szilamér munkája Az irodalomtörténet-írás klasszikus példája, s mint ilyen, mintául is szolgálhatna Bodnár György: Kaffka Margit monográfiája, többek között azért is, mert a teljes életmű, az egyes művek értelmezése mellett hangsúlyosan szerepel az író életrajza is, a könyv mintegy harmadát kitéve, ám még így sem tolakodóan, hiszen a monográfia szer­zőjének szemmel látható célja egy olyan kör­kép megrajzolása, melybe nemcsak a konkrét szövegek strukturális elemzése tartozik, ha­nem mindazon biográfiai, társadalmi, történe­ti és művészi „szövegkörnyezet” megalkotása is, mely nélkül értelmezésajánlatai minden­képpen szegényebbek lennének, így Bodnár György könyve részben eszmetörténet, rész­ben szűkebben vett (akár pozitivistának is ve­hető) irodalomtörténet, de egyúttal kortörté­net is. Kaffka életműve ugyanis aligha érthető a Nyugat irodalmi forradalma nélkül, ez azon­ban aligha érthető a Nyugatot megelőző, tizen­kilencedik század végi, huszadik század eleji irodalmi (s más) törekvések nélkül. A monog­ráfiában Bodnár tehát úgy kontextualizálja az írói oeuvre-t, hogy az 1867 utáni teljes korszak irodalomtörténeti képét, különös tekintettel az 2003. JANUÁR 10. A Pont Alternatív Könyvesbolt (Budapest V, Nádor u. 8.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Kertész Imre: Sorstalanság (Magvető) 2. Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért (Magvető) 3. Kertész Imre: A Stockholmi beszéd (Magvető) 4. Hankiss Elemér-Lengyel László: Kétszög (Helikon) 5. Polcz Alaine: Karácsonyi utazás (Jelenkor) 6. Czeizel Endre: Tudósok - Gének - Dilemmák (Galenus) 7. Stahl Judit: Enni jó (Park) 8. Jamie Oliver: ...És egyszerűen csak főzz! (Park) 9. Gera Mihály-Esterházy Péter: Ma már csak emlék? (Városháza) 10. Lugosi Lugo László: Zsidó Budapest (Vince) 23 ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next