Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)

2003-05-30 / 22. szám - Frank János: Párizsi kék • tárlat | Megnyitó • Lossonczy Tamás állandó kiállítása. Párizsi kék Szalon (26. oldal) - Csordás Mihály: Fültől fülig • színikritika • Georges Feydeau: Bolha a fülbe. A Szabadkai Népszínház magyar társulata (26. oldal)

FRANK JÁNOS:M­egnyitó Párizsi kék „Lossonczy azon az állásponton van, hogy az, amit a modernek új látási színvonalnak neveznek, az nem egyéb, mint a régi. A legrégibb (...) így látni azért olyan nehéz, mert ez a legkönnyebb.” Ezek a telibe találó so­rok a Hamvas Béla-Kemény Katalin: Forradalom a művészetben című, 1947-ben megjelent kötetben olvashatók. Számomra a könyv azért is kuriozitás, mivel a Rákosi-korszakban, 1952-ben, a Széchényi Könyv­tárban jegyzeteltem ki. Munkahelyem, a szentendrei múzeum szimpla, fejlécbélyegzős levelére kiadták a könyvet a tiltott raktárból. „Így látni azért olyan nehéz, mert ez a legkönnyebb.” Még egyszer idézem ezt a kulcsmondatot, mert erre az állandó kiállításra ugyanúgy érvényes. Lossonczy Tamás ma sem - amint manapság írják, mondják - „trendi”, sose volt az, még akkor sem, amikor éppen ő maga volt a trend. Az absztrakt-szürrealista lossonczyánizmusnak nincsenek dogmái. Ennek a gyönyörű, három nagytermes (sőt a kicsikkel együtt hathe­lyiséges) állandó kiállításnak a Párizsi kék Szalon elnevezésében, első hal­lásra enyhe - mármint XIX. századi - fin de siécle hangulatot éreztem, holott Lossonczy csak játszik velünk. Dehogyis van itt kék virágos tapé­ta, a fal puritán hófehér, kék, raffolt függöny sincs, csak a fényvédő lenvászon volók, amint az a múzeumokban kell. A párizsi kék meg szak­mai kategória, az egyik festékszín egzakt megnevezése. Szalon pedig­­ a Nemzeti­­ a legjobb architektúrájú kiállítási épület volt, amíg le nem bontották 1960-ban. Amikor még nem láttam ezt a Trombitás ház-beli galériát, törtem a fejem, hogyan lehet egy 99 éves festő, hatalmas, hét­évtizedes életművéből szemelvényezni. Hát látjuk a megoldást: a képek zömét már a XXI. században festette a művész, 2001 és 2003 között. Hozott persze jó néhányat a régebbiek közül is, nyomatéknak. Az úgynevezett Körök gyűjtőcímű képek fogadnak az előtérben. Muta­tóba a nagyméretű, fekvő alakú, 1946-os Láncreakció, ez körök és össze­kötő vonalak bonyolult sorozata, az egyik kör következik a másikból, színben, méretben (átmérőben) különbözőek, az alapra nézve, óhatatlan Rippl-Rónai kukoricás felületeire kellett gondolnom. A Lossonczy-féle köröknek Hamvas Béla külön fejezetet szentelt könyvében. Az új köröket, összesen tizenkettőt, 2002-ben csinálta Lossonczy, a maiak keményebbek, sabhlid­abbak, különösen a fekete hátterűek. A bejárattal szemben pszeu­­doplasztikák, amint Lossonczy keresztelte el őket, háromdimenziós, szür­ke, vízmosta kövekre emlékeztetnek. Bennük az absztrakt szürrealizmus­ból s szürreálisan a hangsúly. Akad még szürke kép a többi teremben is, a Cím nélkül, 2003 táblán kitiltott a szín, a szürkében legföljebb festőién absztrakt-geometrikus fekete sávok, esetleg világosabb szürke vonások, némi fehérrel. Hiánytalan, tökéletes mű ez. Egy másik főmű a Létrázás, 2002. Fekvő szürke téglaalak, benne fekvő fehér létra, fehér foltokkal. Ennyit a szürkékről. Eddig sem volt színszegény ez a festő, de ennek a gyűjteménynek a tempója - közismert zenei műszóval - vivace, azaz élénken. A tárlat képeinek zöme ugyanis örökmozgó, alig van statikus. A modern művészetben oly gyakori Cím nélkül 2002 (elvégre ez is cím) amőbaszerű, éles hullámvonalakkal határolt organikus alakzat, ha aka­rom ember, színe egyenletesen koromfekete, néhány trillával. Jobbra, balra vörös, illetve piros, narancs faktúra. Alatta függ ugyanakkora pár­darabja, csak más színfekvésben: itt mások a vörösök, és az izgő-mozgó amőba itt kék. Gyülekeznek a harsogó, egymással versengő, robbanóan intenzív színek a termekben, a visszafogottabbak inkább a főszólam kísé­retét adják. Majdnem három méter magasak, a három keskeny, mind­össze negyven centi széles A szeretet lángoszlopa (2002). Mindhármójuk közepén képzelt függőleges választ el kétféle tartalmi együttest, egyúttal két-két hideg, továbbá meleg színharmóniát. Ezek a keskeny, magas ké­pek mintegy felkiáltójelekként zárják a festménysorok mondatait. És lám, az oldalsó teremben, három falon a - most már kisbetűvel írandó - párizsi kékben tartott grupp. A párizsi kéknek (melyet a fran­ciák berlini, vagy porosz kéket mondanak) számtalan árnyalata van ezen a tárlaton, benne fehér vonal a motívum. Kettős arckép szívkon­túrba foglalva, ugyanez két oldalról összenyomottan, mellettük csupa já­tékos, vagy szigorúan megszerkesztett kép. Ezt az állandó kiállítást Lossonczy Tamás saját maga rendezte. Mint félezernél több műtárlat rendezője, hadd gratuláljak neki ehhez is. Csak éppen van egy döntő különbség az arranzsálások között. A művé­szettörténész, muzeológus, kritikus stb., ha rendez is - nem művész. Hanem­­ csöppet sem vagyok álszerény - szerkesztő, akár a lapoké, fo­lyóiratoké, könyveké. Lossonczy minden egyes fala egy-egy panneau. Ezek a panneau-k (faliképek) gondolnak ám a sarkokon túli szomszé­daikra, sőt az ajtónyílások utáni társaikra is. Egyszóval a Párizsi kék Szalon: „együtt van”. (Lossonczy Tamás állandó kiállítása: Párizsi kék Szalon. [II. Szilágyi Erzsé­bet fasor 17-21., félemelet 1. — a Nyúl utca és a Trombitás utca sarkán.] Nyit­va: minden pénteken 16-19 óráig.) .Lehet, hogy Gerlóczy Márton nagyon tehetséges, csak ebből a könyvből nem derül ki, hogy miben. ’ (Károlyi Csaba - Élet és Irodalom) Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás Ulpius-ház Kiadó, 2003. www.igazolthianyzas.hu CSORDÁS MIHÁLY: Fültől fülig A „halálos csend és néma unaság” városában, „Európa legnagyobb falujában”, ahol a diák Kosztolá­nyi barátaival egy csillagfényes éj­szakán hintáján (lovait kifogva) hazahúzta a kockaköves meg po­ros utcákon a szépséges prima­donnát, Csöndes Alizt, most szín­padot avattak a szomorú francia komédiaíró, Georges Feydeau is­mert művének bemutatójával. A Bolha a fülbe látványos előadását az egykori Jugoszlávia legkiválóbb kortárs rendezőjének tartott Lju­­bomir Draskity állította a renovált és színházzá átalakított valamikori „nagymozi” világot jelentő deszká­ira, amelyek a patinás Népszínház omladozó színpadát hivatottak pó­tolni. Ugyanannak a napnak a délutánján bemutatták Thália nagy hagyományú vajdasági temploma felújítási terveit is. A megfellebbezhetetlen színészi rátermettséget igénylő vérbő ko­média igazi hőse Radivoj Dinulo­­vity mozgatható díszlete, amelyben a tárgyakat emberekkel kombinálta szerencsésen, akik mozdulatlanul fekhetnek is akár, de a színfalakkal és bútorokkal „odamozdulnak” a legmerészebb szeretkezési helyze­tekbe, máskor pedig - mint kísérle­ti állatkák - a labirintusban futnak vélt szerencséjük után. Részleteiben remekül kidolgozott produkcióval örvendeztette meg Draskity az ünneplő közönséget, amely finom erotikájú mozgáskom­pozíció inkább, mint hagyományos módon eljátszott komédia. Benne a szavak és gesztusok ellentétéből ered a rekeszizmainkat megtáncol­tató komikum, amelynek tartozéka­ként a szólás bolhája fültől fülig ug­rik a rivaldafényben. Ezt a minden porcikájukkal külön-külön is elját­szó pikáns történetet pedig szusszal és erővel kell bírniok a színészek­nek, különösen az örök szerelem mámorában úszó két temperamen­tumos hölgynek, Chadebise asz­­szonyságnak (Kalmár Zsuzsának) és barátnőjének, Lucienne-nek (G. Erdélyi Herminának), akiknek ajka sokszor megismételve rebeg nemet a rokonszenves férfiak élénk ostro­mára, míg csípőjük­ ágyékuk erős erotikus vágytól hajtatva ritmiku­san mozog. Eközben pedig mimiká­jukkal teszik még izgalmasabbá a forró légkörű jeleneteket. Mindeh­hez egy egész estét betöltő előadás­ban hallatlan munkabírás és ener­gia szükséges. A mozgás ebben a produkcióban sohasem afféle fart pour fart meg­nyilatkozás, hanem szorosan kötő­dik a minden színésznél egyaránt gonddal kidolgozott jellemkomi­­kumhoz, amellyel együtt része a Feydeau-ra annyira jellemző dina­mikus cselekménynek és sok bo­nyodalomnak. A párizsi vaudeville műfajában fontos szerephez jutnak a pergő párbeszédek is, ám ezeket a rendező erősen karikírozta itt, így igazítva őket a darab enyhén groteszk árnyalataihoz. Radivoj Dinulovity korhű, sze­met gyönyörködtető jelmezei egy­értelműen a finom színpadi eroti­kát szolgálják. Az egy hosszabb mozaiksorból álló első és az egy kissé összecsa­­pottabb, rövid második felvonás megtekintése után - be kell valla­nunk! - nem annyira a­ kivételes szakmai rutinnal és sok ötlettel megkomponált előadás egésze ma­rad meg bennünk, hanem sokkal inkább a valóban tehetséges vagy ígéretes tehetségű színészek telje­sítménye. Észrevesszük, Csernik Árpád mennyire tudja, miként kell bejönnie a színpadra, Kalmár Zsu­zsa pedig azt, hogyan lehet a szín­pad szélén is a történések közép­pontjában maradni. A Mess Attila, Kalmár­ Zsuzsa, G. Erdélyi Hermina, Pálfi Ervin, Káló Béla, Korica Miklós, Ratkó Ferenc, Csernik Árpád, Péter Ferenc, Rab­lo­vszki Csaba, Szilágyi Nándor, Pe­­sitz Mónika és Sziráczky Katalin összetételű szereplőgárda jól kitett magáért ezen az avatóünnepségen, amely a színjáték és a komédia új­bóli felvirágzását ígéri Szabadkán. Belső tartalmakban gazdag és ma­gabiztosságról tanúskodó alakításá­val Kalmár Zsuzsa, Korica Miklós, Csernik Árpád és G. Erdélyi Her­mina emelkedett ki. Alkalom volt ez a bemutató arra is, hogy a sza­badkai színjátszás egykori jeles fi­guráját, Korica Miklóst, aki a het­venes évek második felétől a ki­lencvenes évek közepéig oly sok darab főszerepét játszotta el, egy kisebb egri kitérő után most ismét az észak-bácskai metropolis színpa­dán köszönthessük. S bízzunk ben­ne, hogy marad is itt, ha Szabadká­nak valóban lesz színháza. (Georges Feydeau: Bolha a fülbe. A Szabadkai Népszínház magyar társu­lata.) Színház Bodor Anikó munkája (részlet) VÁRHATÓ FŐNYEREMÉNY EZEN A HÉTEN: 26 ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 2003. MÁJUS 30.

Next