Élet és Irodalom, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-26. szám)
2003-05-30 / 22. szám - Frank János: Párizsi kék • tárlat | Megnyitó • Lossonczy Tamás állandó kiállítása. Párizsi kék Szalon (26. oldal) - Csordás Mihály: Fültől fülig • színikritika • Georges Feydeau: Bolha a fülbe. A Szabadkai Népszínház magyar társulata (26. oldal)
FRANK JÁNOS:Megnyitó Párizsi kék „Lossonczy azon az állásponton van, hogy az, amit a modernek új látási színvonalnak neveznek, az nem egyéb, mint a régi. A legrégibb (...) így látni azért olyan nehéz, mert ez a legkönnyebb.” Ezek a telibe találó sorok a Hamvas Béla-Kemény Katalin: Forradalom a művészetben című, 1947-ben megjelent kötetben olvashatók. Számomra a könyv azért is kuriozitás, mivel a Rákosi-korszakban, 1952-ben, a Széchényi Könyvtárban jegyzeteltem ki. Munkahelyem, a szentendrei múzeum szimpla, fejlécbélyegzős levelére kiadták a könyvet a tiltott raktárból. „Így látni azért olyan nehéz, mert ez a legkönnyebb.” Még egyszer idézem ezt a kulcsmondatot, mert erre az állandó kiállításra ugyanúgy érvényes. Lossonczy Tamás ma sem - amint manapság írják, mondják - „trendi”, sose volt az, még akkor sem, amikor éppen ő maga volt a trend. Az absztrakt-szürrealista lossonczyánizmusnak nincsenek dogmái. Ennek a gyönyörű, három nagytermes (sőt a kicsikkel együtt hathelyiséges) állandó kiállításnak a Párizsi kék Szalon elnevezésében, első hallásra enyhe - mármint XIX. századi - fin de siécle hangulatot éreztem, holott Lossonczy csak játszik velünk. Dehogyis van itt kék virágos tapéta, a fal puritán hófehér, kék, raffolt függöny sincs, csak a fényvédő lenvászon volók, amint az a múzeumokban kell. A párizsi kék meg szakmai kategória, az egyik festékszín egzakt megnevezése. Szalon pedig a Nemzeti a legjobb architektúrájú kiállítási épület volt, amíg le nem bontották 1960-ban. Amikor még nem láttam ezt a Trombitás ház-beli galériát, törtem a fejem, hogyan lehet egy 99 éves festő, hatalmas, hétévtizedes életművéből szemelvényezni. Hát látjuk a megoldást: a képek zömét már a XXI. században festette a művész, 2001 és 2003 között. Hozott persze jó néhányat a régebbiek közül is, nyomatéknak. Az úgynevezett Körök gyűjtőcímű képek fogadnak az előtérben. Mutatóba a nagyméretű, fekvő alakú, 1946-os Láncreakció, ez körök és összekötő vonalak bonyolult sorozata, az egyik kör következik a másikból, színben, méretben (átmérőben) különbözőek, az alapra nézve, óhatatlan Rippl-Rónai kukoricás felületeire kellett gondolnom. A Lossonczy-féle köröknek Hamvas Béla külön fejezetet szentelt könyvében. Az új köröket, összesen tizenkettőt, 2002-ben csinálta Lossonczy, a maiak keményebbek, sabhlidabbak, különösen a fekete hátterűek. A bejárattal szemben pszeudoplasztikák, amint Lossonczy keresztelte el őket, háromdimenziós, szürke, vízmosta kövekre emlékeztetnek. Bennük az absztrakt szürrealizmusból s szürreálisan a hangsúly. Akad még szürke kép a többi teremben is, a Cím nélkül, 2003 táblán kitiltott a szín, a szürkében legföljebb festőién absztrakt-geometrikus fekete sávok, esetleg világosabb szürke vonások, némi fehérrel. Hiánytalan, tökéletes mű ez. Egy másik főmű a Létrázás, 2002. Fekvő szürke téglaalak, benne fekvő fehér létra, fehér foltokkal. Ennyit a szürkékről. Eddig sem volt színszegény ez a festő, de ennek a gyűjteménynek a tempója - közismert zenei műszóval - vivace, azaz élénken. A tárlat képeinek zöme ugyanis örökmozgó, alig van statikus. A modern művészetben oly gyakori Cím nélkül 2002 (elvégre ez is cím) amőbaszerű, éles hullámvonalakkal határolt organikus alakzat, ha akarom ember, színe egyenletesen koromfekete, néhány trillával. Jobbra, balra vörös, illetve piros, narancs faktúra. Alatta függ ugyanakkora párdarabja, csak más színfekvésben: itt mások a vörösök, és az izgő-mozgó amőba itt kék. Gyülekeznek a harsogó, egymással versengő, robbanóan intenzív színek a termekben, a visszafogottabbak inkább a főszólam kíséretét adják. Majdnem három méter magasak, a három keskeny, mindössze negyven centi széles A szeretet lángoszlopa (2002). Mindhármójuk közepén képzelt függőleges választ el kétféle tartalmi együttest, egyúttal két-két hideg, továbbá meleg színharmóniát. Ezek a keskeny, magas képek mintegy felkiáltójelekként zárják a festménysorok mondatait. És lám, az oldalsó teremben, három falon a - most már kisbetűvel írandó - párizsi kékben tartott grupp. A párizsi kéknek (melyet a franciák berlini, vagy porosz kéket mondanak) számtalan árnyalata van ezen a tárlaton, benne fehér vonal a motívum. Kettős arckép szívkontúrba foglalva, ugyanez két oldalról összenyomottan, mellettük csupa játékos, vagy szigorúan megszerkesztett kép. Ezt az állandó kiállítást Lossonczy Tamás saját maga rendezte. Mint félezernél több műtárlat rendezője, hadd gratuláljak neki ehhez is. Csak éppen van egy döntő különbség az arranzsálások között. A művészettörténész, muzeológus, kritikus stb., ha rendez is - nem művész. Hanem csöppet sem vagyok álszerény - szerkesztő, akár a lapoké, folyóiratoké, könyveké. Lossonczy minden egyes fala egy-egy panneau. Ezek a panneau-k (faliképek) gondolnak ám a sarkokon túli szomszédaikra, sőt az ajtónyílások utáni társaikra is. Egyszóval a Párizsi kék Szalon: „együtt van”. (Lossonczy Tamás állandó kiállítása: Párizsi kék Szalon. [II. Szilágyi Erzsébet fasor 17-21., félemelet 1. — a Nyúl utca és a Trombitás utca sarkán.] Nyitva: minden pénteken 16-19 óráig.) .Lehet, hogy Gerlóczy Márton nagyon tehetséges, csak ebből a könyvből nem derül ki, hogy miben. ’ (Károlyi Csaba - Élet és Irodalom) Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás Ulpius-ház Kiadó, 2003. www.igazolthianyzas.hu CSORDÁS MIHÁLY: Fültől fülig A „halálos csend és néma unaság” városában, „Európa legnagyobb falujában”, ahol a diák Kosztolányi barátaival egy csillagfényes éjszakán hintáján (lovait kifogva) hazahúzta a kockaköves meg poros utcákon a szépséges primadonnát, Csöndes Alizt, most színpadot avattak a szomorú francia komédiaíró, Georges Feydeau ismert művének bemutatójával. A Bolha a fülbe látványos előadását az egykori Jugoszlávia legkiválóbb kortárs rendezőjének tartott Ljubomir Draskity állította a renovált és színházzá átalakított valamikori „nagymozi” világot jelentő deszkáira, amelyek a patinás Népszínház omladozó színpadát hivatottak pótolni. Ugyanannak a napnak a délutánján bemutatták Thália nagy hagyományú vajdasági temploma felújítási terveit is. A megfellebbezhetetlen színészi rátermettséget igénylő vérbő komédia igazi hőse Radivoj Dinulovity mozgatható díszlete, amelyben a tárgyakat emberekkel kombinálta szerencsésen, akik mozdulatlanul fekhetnek is akár, de a színfalakkal és bútorokkal „odamozdulnak” a legmerészebb szeretkezési helyzetekbe, máskor pedig - mint kísérleti állatkák - a labirintusban futnak vélt szerencséjük után. Részleteiben remekül kidolgozott produkcióval örvendeztette meg Draskity az ünneplő közönséget, amely finom erotikájú mozgáskompozíció inkább, mint hagyományos módon eljátszott komédia. Benne a szavak és gesztusok ellentétéből ered a rekeszizmainkat megtáncoltató komikum, amelynek tartozékaként a szólás bolhája fültől fülig ugrik a rivaldafényben. Ezt a minden porcikájukkal külön-külön is eljátszó pikáns történetet pedig szusszal és erővel kell bírniok a színészeknek, különösen az örök szerelem mámorában úszó két temperamentumos hölgynek, Chadebise aszszonyságnak (Kalmár Zsuzsának) és barátnőjének, Lucienne-nek (G. Erdélyi Herminának), akiknek ajka sokszor megismételve rebeg nemet a rokonszenves férfiak élénk ostromára, míg csípőjük ágyékuk erős erotikus vágytól hajtatva ritmikusan mozog. Eközben pedig mimikájukkal teszik még izgalmasabbá a forró légkörű jeleneteket. Mindehhez egy egész estét betöltő előadásban hallatlan munkabírás és energia szükséges. A mozgás ebben a produkcióban sohasem afféle fart pour fart megnyilatkozás, hanem szorosan kötődik a minden színésznél egyaránt gonddal kidolgozott jellemkomikumhoz, amellyel együtt része a Feydeau-ra annyira jellemző dinamikus cselekménynek és sok bonyodalomnak. A párizsi vaudeville műfajában fontos szerephez jutnak a pergő párbeszédek is, ám ezeket a rendező erősen karikírozta itt, így igazítva őket a darab enyhén groteszk árnyalataihoz. Radivoj Dinulovity korhű, szemet gyönyörködtető jelmezei egyértelműen a finom színpadi erotikát szolgálják. Az egy hosszabb mozaiksorból álló első és az egy kissé összecsapottabb, rövid második felvonás megtekintése után - be kell vallanunk! - nem annyira a kivételes szakmai rutinnal és sok ötlettel megkomponált előadás egésze marad meg bennünk, hanem sokkal inkább a valóban tehetséges vagy ígéretes tehetségű színészek teljesítménye. Észrevesszük, Csernik Árpád mennyire tudja, miként kell bejönnie a színpadra, Kalmár Zsuzsa pedig azt, hogyan lehet a színpad szélén is a történések középpontjában maradni. A Mess Attila, Kalmár Zsuzsa, G. Erdélyi Hermina, Pálfi Ervin, Káló Béla, Korica Miklós, Ratkó Ferenc, Csernik Árpád, Péter Ferenc, Rablovszki Csaba, Szilágyi Nándor, Pesitz Mónika és Sziráczky Katalin összetételű szereplőgárda jól kitett magáért ezen az avatóünnepségen, amely a színjáték és a komédia újbóli felvirágzását ígéri Szabadkán. Belső tartalmakban gazdag és magabiztosságról tanúskodó alakításával Kalmár Zsuzsa, Korica Miklós, Csernik Árpád és G. Erdélyi Hermina emelkedett ki. Alkalom volt ez a bemutató arra is, hogy a szabadkai színjátszás egykori jeles figuráját, Korica Miklóst, aki a hetvenes évek második felétől a kilencvenes évek közepéig oly sok darab főszerepét játszotta el, egy kisebb egri kitérő után most ismét az észak-bácskai metropolis színpadán köszönthessük. S bízzunk benne, hogy marad is itt, ha Szabadkának valóban lesz színháza. (Georges Feydeau: Bolha a fülbe. A Szabadkai Népszínház magyar társulata.) Színház Bodor Anikó munkája (részlet) VÁRHATÓ FŐNYEREMÉNY EZEN A HÉTEN: 26 ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 2003. MÁJUS 30.