Élet és Irodalom, 2005. janár-június (49. évfolyam, 1-25. szám)

2005-01-28 / 4. szám - Kozák Csaba: Berlin, 2004. Nádler István munkáihoz • Elhangzott Nádler István grafikai kiállításának megnyitóján a Budapest Galéria IX-ben. (9. oldal)

Bek Pál Úr előtt a’ verseknek na­gyobb részét” felolvasta. Aztán haza­ment. Ekkor már Kazinczy is meg­érkezett Váradra, és a koporsóba té­telen jelen volt. Csokonai halotti versét tehát ekkor a megrendelő gróf maga személyesen ellenőrizte, instrukciókkal látta el, és a későbbi, általa kiadott, kalózkiadásnak neve­zett szövegváltozat is azt bizonyítja - akárcsak az, hogy Rhédey Csokonai ügyét a költő halála után is segítette -, hogy semmi sértő nem szerepel­hetett a versben. A temetésre április 15-én, vasár­nap került sor. Az evangéliumi sza­kasz a jó pásztorról szóló példázat (jan. 10.) volt. Csokonai előadás­módját mindenképp érhették kifo­gások. Kazinczy szerint „...hisztriá­­hoz illett akciója.” Köztudott ugyanakkor, hogy Rhédey a teme­tési szereplése miatt meg­sértődött Csokonaira, aki viselkedéséért elnézést is kért. A jutalom elmaradá­sa azonban jelzi azt, hogy valami tüske mégis ma­radt a grófban. Budai Ézsaiás halotti beszéde - amely a szokásoknak megfelelően szintén a megrendelő, a gróffal va­ló egyeztetés nyomán ke­letkezhetett - szinte már gyanúsan nagy hangsúlyt fektet a férfi hűség bemu­tatására, illetve a feleségét a betegségben is ápoló, támogató Rhédey megje­lenítésére. A Csokonai által elköve­tett hiba mibenléte már sosem fog kiderülni, de ebben a kiélezett, gya­nakvással teli légkörben könnyen botolhatott meg.15 A gyenge szerve­zetű Csokonai a megeről­tetést, aztán az itt kapott tüdőgyulladást nem sok­kal élte túl. Sértődöttsé­gére alig találnak az iro­dalmárok magyarázatot. Rhédey 1818-ban Sán­­dorffynak adta el váradi palotáját, és Pestre költö­zött. Mintha Sándorffy valamit tudott volna, amiért Rhédey megjutal­mazta. Rhédey többször tett kísérletet az újranő­­sülésre, de a legenda sze­rint a frajczimer elüldözte az új asszonyokat: „Rhé­dey Lajos Gróf, Kácsán­­dy Theréz után kilencz esztendeig özvegy, ötven­hat esztendős korában a’ Debreczeni Vásárban el­veszi Baji Patay Susánát, Sámuelnek és Bárczay Susánának tizenhat esztendős szép leányát, ’s ott Superintend. Bene­dek Mihály által populáltatnak. Az elhálás és haza vitel továbbra hala­­da. Rhédey Váradra térvén vissza, volt frajczímere, a’ híres Borcsa, csípejére rakta kezét, ’s úgy kiáltá a’ Mélt. Gróf Fő Ispáni Ad­ministrator ’s Szent Leopold Ren­dű Lovag Urnak »No akasztó­ fára való hunczsutja, te tehát megháza­­sodál, hallom. Jó, hozzd ide a’ fele­séged’; csak hozzd; megmutatom hogy innen ugyan ki megyen, a’ hogy jött.«­­ A’ fenyegetés betelje­sedett, ’s Rhédey Lajos Gróf Úr ha­za küldé az ártatlan menyecskét, ’s tőle már vál.”16­1 Magyar Kurír, 1804. május 15.­­ A temetés le­írása megjelent önálló nyomtatványként is.­ Újraközölte: Rákai Orsolya: Rhédeyné Kacsán­­dy Terézia temetésének leírása. Irodalomtörténeti Közlemények, 2001/5­0., 712-715. 2 Borbély Szilárd: Botrány és gyanú, Adalék Sán­­druffi, az „orvos és barát” működéséhez. In Mezei Márta 75. születésnapján. Magyar Tudomá­nyos Akadémia Irodalomtudományi Intézet, 2004/12-13. 5 Szauder József: A kassai „Érzelmek iskolája”. In uő.: A romantika útján, Bp., 1961., 90-114. 1 K[éki], Nagy Sándor: Bihar­ország, II. kötet, Nagyvárad, 1885, 114. 5 Szabó Péter: A végtisztesség: a fiún gyászszertar­tás mint látvány, Bp., 1989. Szabó Péter: Teme­tési kultúránk újabban felfedezett forrásai elé. ItK, 1998/5-6., 744-759. 8 Szilágyi Márton: Poéta vagy versifikátor? (Cso­konai Vitéz Mihály konfliktusa Nagyváradon, Rhédey srasczímere többször sze­repel még Kazinczynál, mindig rosszindulatú megjegyzések kísére­tében. Az utód nélkül maradt Rhé­dey az 1830-ban kelt végrendelet­ében Nagyváradnak adományozta­­ nagyobb összeggel együtt - a ma­uzóleumot és a körülötte lévő par­kot, a következőt hagyva meg: „Csupán csak azt egyet kívánom és rendelem - a ki t. i. egész életemet a közjóra és régi származású tör­ökös Famíliám díszének gyara­pítására szentelem, legalább az érezni nem tudó köveken maradjon fel emlé­kezetem [...] egy olyan forma Már­vány Kő Táblát készíttessenek, mint a mi nemű néhai kedves Feleségem Epitaphiuma, mellyre fel mettzetet­­vén Nevemet és Characteremet, helyheztessen bé a Kápolnának vala­mely oldalába.”17 Ez is megtörtént, sőt több is. A kor legnagyobb szob­rászművésze, Ferenczy István ké­szített márványszarkofágot a házas­pár részére. Sándorffy Rhédey pártfogoltja­­ként gyorsan, nagy karriert futott be. 1805-ben Rhédey hatására ki­nevezték Bihar megye táblabírójá­nak és főorvosának. A beszámolók szerint erre a tekintélyes hivatalra még fiatal volt. 1805-ben, Rhédey Bihar főispáni beiktatása alkalmára írt, A bakter című rövid alkalmi ver­sét a gróf 10 000 forinttal köszönte meg, ami hatalmas összeget jelen­tett. 1814-től kezdve egyre többet áldoz egy színház létrehozására. 1818-b­an megvásárolja Rhédey 1804-ben). In Polgárosodás és irodalom, [Bp.] é. n., szerk.: Alexa Károly, 83—97. 7 A bécsi Zur wahren Eintracht nevű páholy név­sorában szerepel a neve. Szilágyi Márton szí­ves közlése. A nevezett páholy magyar vonat­kozásaival kapcsolatban lásd: Jászberényi Jó­zsef: „A Sz. Sophia’ templomában látom én fel­szentelve nagysádat", A felvilágosodás korának magyar irodalma és a szabadkőművesség, Bp., 2003. 8 Naményi Lajos: A váradi színészet története, Nagyvárad 1898, 30-31.; Vö.: Szilágyi Már­ton i. m. 9 Ballagi Aladár: A magyar királyi testőrség törté­nete, Különös tekintettel irodalmi működésére, Bp., 1878, 185-188, 111 A tudósítás névtelenül jelent meg. ..A teme­tés ceremóniáját a Magyar Merkúrnak dr. Sándorffy írta meg” - közli Kazinczy. Ka­zinczy Ferenc: Az én életem, Bp., 1987, 345. kastélyát, és abban színházi játszó­helyet alakít ki. 1824-re csődhely­zetbe jut, a színház nagy veszteséget okoz, Sándorffy elszegényedik.18 Sándorffy már halott volt, amikor Rhédey végrendelete teljesült. Őt is, akárcsak Rhédeynét, majd ha­marosan Csokonait, tüdőgyulladás vitte el. Nagyvárad történelme megőrizte a jó kedélyű, művészhaj­lamú megyei főorvos emlékét. * Rhédey vágya 1834. augusztus 25- én teljesült, amikor a síremlék ki­egészítése elkészült. A tudósítás megőrzött számunkra egy fontos mozzanatot: „.. .boldog emlékezetű Grófnak háládatos successorai u. m. Kis Rhédei Rhédei Józsefné Rhédei Anna asszony és nemes Balogh Bor­bála kisasszony költségeken emelt s Hazánknak nagyhírű művésze Ns. és Vitézlő Ferenczy István úr által dí­szesen faragott emlék fotó esztendő Augusztus 25-én tökéletesen elké­szülvén, azt követő napon-----tisz­telet művész úr által jelenlétemben a III. Városnak gondviselése és birtokába épségben által is adódott.” A hírlapi beszámolóban feltűnő „nemes Ba­logh Borbála kisasszony” személyé­ben, aki Rhédey gróf egyik örökö­seként jelent meg a márvány szarko­fág felavatásán, nem mást sejthe­tünk, mint a nevezetes „frajczi­­mert”, a Borcsát. Talán mégsem volt teljesen alap nélküli a Kazinczy által fenntartott pletyka. 11 Vö.: Magyar Hírmondó, 1801. 26. szám. Böjt­más Hava (Mártzius) 31., 418-423. 1 . Kazinczy rosszindulatúan azt is megjegyez­te: „Tudta férje, mit csinál; gyermektelen feleségének erszényéből ment ki a pénz, nem az övéből...” Kazinczy Ferenc: Az én életem, i. m., 335., 345. 15 Antalffy Gyula: A honi utazás históriája, [Bp., 1943], 127-164. 1­6 Kazinczy Ferenc: „Világ’ Nagyjai és kicsinyei.” Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattára, K 613 III., 86 a. 15 Csokonai és Rhédey kapcsolatának filológi­ai feldolgozására lásd: Csokonai Vitéz Mi­hály: Levelezés, kiad. Debreczeni Attila, Bp., 1999, különösen 879-881., 900-908. 16 Uo., 85 b. 17 K[éki]. Nagy Sándor: Bihar-ország, i. m., 116. 18 K[éki]. Nagy Sándor: A váradi színészet törté­nete. 1799-1884., Nagyvárad, 1884, 21-41. * Nádler István munkája 2005. JANUÁR 28. Berlin, 2004 Nádler István munkáihoz Mindenkinek megvan a maga keresztje, Nádlernek is. Ha belépünk ebbe a térbe, jobbról balra haladva rögtön szembe­tűnik, hogy Nádler István új műveit - melyeket 2004-ben berlini DAAD-ösztöndíjasként készített - egy kereszttel indítja. Magyarul: ki- és megjelöli a teret, bemutatkozik, az azonosítást egyértelművé tevő, állandó (kvázi) szignójával indít. Hiszen a kereszt formáció őse és alapja már ott volt a hellenisztikus szobortorzóra utaló, 1963-as Nikében, Kazimir Malevics 1920-ban festett keresztjének hommage-ai és referenciái pedig még egyértelműbbé teszik a dol­got. Nádler keresztjei végigkövetik az oeuvre stációit. Természete­sen kereszten a függőleges és vízszintes 90 fokban történő találko­zását értjük a művész esetében, legyen bár a vertikális szár néha hosszabb a horizontálisnál, semmiféle vallási szimbolikáról nincs szó. A „kereszt” ott rejtőzik az 1972-es kapcsolatok­ban, ott sorjázik 80-as plasztikáiban, Malevics emlékére készített hármas, vas- és papírlapokból építkező művében, a 84-ben festett olaj-vászon ké­pein, jelen van a 90-es évek végén alkotott M-szénáhiai és a máso­dik ezredforduló után festett művein is. A kereszt az életműnek ugyanolyan jelentőségű motívuma, mint parallelogramma és há­romszög variációi. Nádler a hatvanas évek közepétől végigjárta az informet, az eu­rópai lírai absztrakció útját (jut eszembe: tessék megnézni Soulages vásznát [is] a négyszáz év francia festészetéből válogatást adó kiállí­táson a Műcsarnokban), megérintette a hard edge, merített az or­ganikus és kultúrtörténeti környezetből, alkalmazott, átírt táj- és folklórelemeket, hommage-okkal parafrazeált zeneszerzőket (Steve Reich, Bach, Debussy), megidézte az irodalom és festészet pár eta­lonját (Dante, Malevics, Greco), képeibe transzponálta a gyász érze­tét, akárcsak utazásai és műhelyei állandó és változó helyszíneit (Vence, Köln, Essen, Firenze, Feketebács), valamint azonnal képes volt reagálni napi, de történelmet fordító eseményekre, emlékez­zünk csak Temesvár-Bukarest vásznaira. Nádler geometrizált, és volt, hogy szakított azzal. Képeiben építkezett és dekonstruált, gazdagí­totta és szűkítette formavilágát, erős színekkel festett, (de mennyire más a hard edge tömbösített, homogenizált színvilága és színhasz­nálata, mint például a posztkonceptuális impresszionista műveié). A geometrikus és lírai közelítések váltogatása, egymásra épülő egy­­ségei­ periódusai közben hol kiszínesedett, hol újra rálelt a feketére és a kékre. Érzéki, érzelemmel telített, meditatív és meditációra késztető. Akárhogy van, az életmű ismeretének tükrében egy Nádler-kép mindig azonosítható. Egy kamarakiállítás megnyitása nem interpretálhatja az életmű folyamatos egységét. Erre volt hiva­tott, ezt a feladatot látta el a Hegyi Lóránd jegyezte gazdag könyv, mely Nádler 2001-es nagy, retrospektív kiállítása (Műcsarnok) al­kalmából jelent meg. Itt és most csakis erről a 18 darab, 70x50 cm-es, tus-papír mű­ről van szó, melyeknek annyi a dolguk, hogy egy pillanatnyi álla­potot jelenítsenek meg egyedi/eredeti grafikai lapokon. Ezek a munkák önállóan is léteznek, de a rendezés (és Nádler) segítségé­vel akár sorozattá-sorozatokká rendezhetők, sorrendiséget képe­sek sugallani a pálya töretlen folyamatában. Nádler a benne rejlő energiáról beszél, arról a pszichikai erőről, ami képes töményen, sűrítetten, direktben megjelenni egy-egy ecsetvonás - mit vonás­­, csapás, dinamikus gesztus segítségével. Nádler nem analizál, nem szerkeszt, nem komponál, és még csak nem is esztétizál. „Egysze­rűen” hagyja, hogy az energia a papírra áramoljon a test, a törzs, a váll, a kar, a csukló segítségével, az áttételek áramkörében. A ké­pen lévő sávok, csíkok, pászmák, ecsetnyomok így jelölik ki a sík­ban a kép terét. Az érzelemmel telített gesztus belülről jön ugyan (és a síkban - csúnya szóval - csak manifesztálódik), de nem a kép­széleken, a peremvidéken kezdődik, hanem kívülről indul, és többször kifelé is tart, kezdetet és folytatást ígér. A fekete festék hol telített, hol töménységében adakozó, hol fogyatkozó, a mű­anyag szálas ecset szőrzetét szálkásan, vonalasan kirajzoló. Nádler nem korrigál, nem tömít, nem javítgatja a látványt, hagyja, hogy az érzelem járja és megjelenítse saját útját. Van, ahol kanyart ír le a dinamika, van, ahol több gesztus követi egymást párhuzamos fu­tamokban. Van, ahol egyedüllétre szorítkozik, önmagát mutatja fel, van, ahol párt keres, ellenpontoz, más formát és testet ölt, egy­mással beszélget és másik elemmel ütközik. Van, ahol kitakar, át­fed, van, ahol áttetszően csak jelzi a mozdulatok sorrendjét. Van, ahol a kép közepére koncentrál, van pedig, ahol a dolgok a grafi­ka szélén történnek. Van, ahol testes kanyart ír le, összekapcsol és egyben elválaszt két elemet. Függőlegesen és vízszintesen építke­zik csíkra csík, sáv­sávot tagol, lépcsőzetesen ugrál, hogy aztán egy vinkli keményen belehatoljon, belehasítson (akárcsak az a dübörgő forma az esslingeni Új szenzibilitás-k­állítás katalógusának borító­ján). Van, ahol önnön magvát kutatja, egyre kisebb körökben be­felé kanyarog, hogy aztán ebből a gócpontból, ebből az energia­centrumból szabaduljon és egy nagy levegővétellel kitörjön. Nem tétovázik, nem hezitál, bátran jelöl ki új irányt. Van, ahol a kör ellipszissé tágul, pályát vált, osztja a vertikálist, hogy aztán egy pá­ratlan önnemzéssel tengellyé tegye azt, átlót formázzon hálója. Majd elkezd függetlenedni, távolodni az egésztől, magányra vá­gyik, párját szabadon engedi. Van, ahol a végtelennel játszik, a forgó mozgás kígyózni kezd, spirállá alakul, DNS-láncot hoznak létre a fekete és kékeslilás tónusok. Van, ahol önnön virtuozitását látva a gesztus irányt vált, kalligráfiává áll össze. Nem ábrázol (mégis hadd hasonlítsam egy szögletes b betűhöz a formát), de úgy térül-fordul a vonalas sáv, egyik kanyart a másik után derékszög­ben úgy veszi be, lefelé, majd oldalirányba indul, felfelé húz, hogy aztán egy negyedik fordulóval saját testébe fusson vissza. Az egy­ből három lesz, a háromból egy. Ide-oda nézhetjük, elemezhetjük az építkezés, illetve lebontás folyamatát. Van, ahol a fő csapás szi­­lánkosan karcolja a felületet, megmutatja az alap fehérjét, van pe­dig, ahol foltot-pöttyöt ejt a papírra. Nádler kis méretben, kicsi­ben is önmagát adja, olyan energiahullámokat képes a munkákon, a munkákra átadni-lefordítani, ami az egész életmű jellemzője. És ha valaki kíváncsi erre a mozdulatra, a teret formáló és téri problémákat megjelenítő mozdulatra, akkor tessék megnézni köny­vének utolsó fekete-fehér fotóját: a gesztus már ott van a papíron, de a kar lendületét a kamera képtelen megállítani. Kozák Csaba (Elhangzott Nádler István grafikai kiállításának megnyitóján a Budapest Galéria IX-ben, január 13-án. A kiállítás február 2-ig tekinthető meg.) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next