Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

2007-06-01 / 22. szám - Várkonyi Benedek: Irodalmi történetek - Interjú Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténésszel (17. oldal)

Irodalmi történetek Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténésszel Várkonyi Benedek készített interjút Sok története van már a magyar irodalomnak. Avítt és korszerű, szellemtörténeti és szocialista, mindegyik jó valamire. A legesleg­újabb pedig már nem egyetlen történetet mond el, hanem sokat: minél több nézőpont, annál teljesebb kép, amely azonban teljes sohasem lesz. A könyvhétre jelenik meg a háromkötetes A ma­gyar irodalom történetei című mű harmadik kötete. A nagy vállal­kozás főszerkesztője Szegedy-Maszák Mihály.­­ A magyar irodalom történetei cím azt sugallja, mi több, állítja, hogy a magyar irodalomnak több története van. E műben sok a szerző; ez azt je­lenti, hogy ahány szerző, annyi törté­nete van a magyar irodalomnak? - Nem. A magyar irodalom elég gazdag ahhoz, hogy különböző ha­gyományok létezzenek a történeté­ben, és ezek a hagyományok köl­csönhatásban, néha feszültségben, néha ellentmondásban vannak egy­mással. Éveken keresztül minden évben megkértem a hallgatóimat, hogy írják föl kedvenc szerzőiket. Ebből is láttam, hogy milyen hihe­tetlenül megosztott a magyar olva­sóközönség. A mai olvasók tudatá­ban a magyar irodalmi örökségnek különböző történetei élnek.­­ Sok irodalomtörténetet írtak már; ha a XIX. század végétől kezdjük, volt Beöthy Zsoltnak, Pintér Jenő­nek, Szerb Antalnak irodalomtörté­nete, és a hatvanas években megje­lent a zöld borítója miatt „Spenót”­­nak nevezett hatkötetes nagy iroda­lomtörténet. Ezekben az a közös, hogy nagyjából időrendben követik a történetet. E most megjelentnek nem ez az alapja. Miért? - Annyiban van időrend, hogy olyan évszámok köré épül, amelyekhez a magyar művelődés legfontosabb eseményei kapcsolódnak. Lényeges a különbség kétféle irodalomtörté­net között. Ha valaki egyedül írja, mint például Szerb Antal - én is megpróbálok egyedül írni egy iro­dalomtörténetet idegen nyelven -, akkor az illetőnek a szemlélete, nagyképűen szólva, a látomása ér­vényesül. Sokszerzős műnél ez nem oldható meg. A „Spenót” egyszerű képlet volt. Akkor még szigorú cen­zúra létezett, egyetlen intézmény irányította a munkálatokat, amely tulajdonképpen erre jött létre: az Akadémiai Irodalomtörténeti Inté­zet. A véleménykülönbségeket ki­egyenlítették. Nagyon határozottan, sőt olykor szinte kegyetlenül. Lehet tudni, hogy néhai Varga József Ady­­val foglalkozó fejezetének egy részét Rába György írta. Rába György Ba­­bits-fejezetébe - ezt alighanem ő is megerősítheti - is belenyúltak. Több olyan minősítés is van benne, amely­­lyel ő nem értett egyet. Akkor ezt így kellett csinálni, de ma nincs ilyen kényszer. Ha ma egy fiatal nem szeret vagy nem becsül nagyra bizonyos műveket, akkor én ezen nem változtattam.­­ A „Spenót”-ban miniportrékat ta­lálunk az irodalomtörténet nagy alakjairól. Ha akarunk, elhagyha­tunk belőlük értékítéleteket, de az a mű még ma is használható. E mosta­ni egészen más. Ha valaki portrét ke­resne benne, akkor azt nem kapja meg. Mit kap helyette?­­ Portrét biztosan nem kap. A „Spe­nót” használható ma is, és használ­ható lesz a jövőben is, csak másra. Valóban portrékat ad, és ez már az akkori irodalomtudománynak sem teljesen felelt meg. Ebben a mostani vállalkozásban a pillanatnyilag Ma­gyarországon ható irányzatok több­sége jelen van.­­ Azt mondja, az irodalomtudomány­nak nem nagyon felelt már meg; egy ilyen könyvnek, mint ez a mostani, mi a fő célja: az, hogy a tudomány is­mérveinek megfeleljen, hogy egyete­men lehessen tanulni belőle, vagy hogy a művelt nagyközönség olvassa? - Ez a három kötet az egyetemi hall­gatókra számít, de talán a művelt nagyközönség számára is elérhető. Nagyon nehéz megmondani szocio­lógiailag, hogy ma milyen ez a mű­velt nagyközönség. A világban vég­bemenő egységesülés hat az iroda­lomszemléletre is. A XXI. század elején a magyar irodalmat már elég sokan nemzetközi összefüggésbe he­lyezik. E három kötetben eredeti és fordítás nincs szembeállítva egymás­sal. A harmadik kötetben van egy fe­jezet, amely elsősorban a magyar Baudelaire-rel foglalkozik, egy év­fordulóra, 1923-ra alapozva. A Rom­lás virágait a Nyugat köréhez tartozó három nagyon jelentős költő ekkor fordította le. Milyen ez a magyar Baudelaire? A magyar irodalom tör­ténésze nem kerülheti meg e kér­dést, mint ahogy azt sem, a XX. szá­zad regényei hogyan jelentek meg magyarul.­­ Szerb Antalt azzal vádolták meg egy időben - mert vádnak számított -, hogy szellemtörténeti a szemléle­te. Ha megszűnnek ezek a miniport­rék, és a szigorú kronológia sem iga­zán vezérelv, akkor ez valamiképpen kicsit visszatérés a szellemtörténet­hez, vagy ezt visszautasítja? - A múltban - nagyon leegyszerűsít­ve - két vezérelv létezett. Horváth János, akinek volt köze a szellem­­történethez, úgy képzelte, hogy a magyarság alakulásának folyamata Arany Jánosban tetőzik. A közhie­delemmel ellentétben tudott ő vala­mit kezdeni az Arany utáni időszak­kal is, de azért mégis úgy vélte, hogy Arany János műveiben érte el a legnagyobb teljességét a magyar irodalom. Néhány éve Romsics Ig­­náccal szerkesztettem egy tanul­mánykötetet a magyarság lehetsé­ges értelmezéseiről. Akkor megerő­södött az a meggyőződésem, hogy ma nincsen egységes magyarság­­kép. Tehát ez a vezérelv ma nem nagyon használható. A másik vezér­elv - a „Spenót”-ban ez érthető mó­don nagyon erős - a társadalmi ha­ladás. Szerintem ez sem érvényesít­hető. Ki merné azt állítani, hogy az 1950-es években Magyarország fej­lettebb volt, mint a reformkorban? A későbbi nem okvetlenül jobb, mint a korábbi. Sajnos, az irodalom­ban így van.­­ Ugyanakkor azt írja az előszóban, hogy „nem az alkotás, hanem a befo­gadás elemzését tekintettük elsődle­ges feladatnak”. Bennünk az él, hogy az író a lényeg, sőt nem is az író, ha­nem a mű. Tehát itt nem az alkotás van a középpontban, hanem a befo­gadás? Ha igen, akkor miért?­­ Minden mű a hatásában él, ezért különös figyelmet szenteltünk a ha­tástörténetnek. Régebbi műveknél különösen érdekes lehet, hogy ezek a művek hogyan éltek, hogyan válto­zott az értelmezésük az idők folya­mán. Megkockáztatnám a föltevést, hogy a jelentős művek többféle értel­mezésre adnak lehetőséget.­­ De ennek a titka a műben rejtőzik, vagy pedig a korban? Mert ha a kor­ban, akkor ez mégiscsak valamilyen szellemtörténeti jelenség. - Ez azt jelenti, hogy megváltozott az ízlés. Az is a szemlélet átalakulá­sából következik, hogy ebben a há­rom kötetben az értekező művek nagyobb súllyal szerepelnek, mint némely korábbi irodalomtörténe­tekben, például a Szerb Antaléban. A hangsúlyokat a közelmúlt s a je­len érdeklődése magyarázhatja. Kosztolányi Dezső műveivel több fe­jezet is foglalkozik. Azért, mert a Nyugat első nemzedékéből az ő mű­vei az elmúlt egy-két évtizedben je­lentősebbeknek bizonyultak, mint korábban hitték. Ez a jövőben meg­változhat. E három kötetben az is előfordul, hogy ugyanazokról a mű­vekről az egyik szerző így, a másik úgy nyilatkozik. Az olvasó döntse el, hogy kinek van igaza. Egy kicsit ol­vasói tevékenységre szeretnénk ser­kenteni. - Akkor ez nagyon erősen a kornak a lenyomata? Talán jobban, mint más irodalomtörténetek? - Minden irodalomtörténet az. Az előbb szó esett Szerb Antalról; az ő irodalomtörténetének a váza egyér­telmű: egyházi, főúri, nemesi, pol­gári irodalom. Az más kérdés, hogy valóban ezt a tervet valósítja-e meg. Nem igazán, hiszen sokszor portré­szerű. De ez kétségkívül egyfajta célelvűséget jelez. Mi a társadalmi haladás rögeszméjétől megpróbál­tunk eltávolodni, és irodalomról beszélni.­­ A befogadás tehát ebben az iroda­lomtörténetben fontosabb. De ezt már nagymértékben befolyásolja a média, amelybe beleértem a könyv­kiadást is. Itt tehát nem is az írók és olvasók, hanem a média és az olva­sók viszonyáról van szó. Ez a viszony tisztázódik ebben a műben? - Nem hiszem, hogy tisztázódik, de kétségkívül több fejezetben szerepel. Ez majdnem ugyanaz a kérdés, hogy egy szövegileg nem olyan nagyszerű mű színpadon nagy sikert arathat. Persze a médiáról esik szó a társmű­vészeteknél is, ezért is gondoltam azt, hogy ne legyen nagyon világos a határ­irodalom és más területek kö­zött. Tagadhatatlan, hogy az úgyne­vezett képzőművészetekben most már vannak olyan műfajok és mű­vek, amelyekről nagyon nehéz meg­mondani, hogy mennyiben számíta­nak irodalomnak, és mennyiben vi­zuális művészetnek.­­ Itt nem a portrék állnak a közép­pontban, és egyes szerzők szerepel­nek több fejezetben is. Az első kötet­ben például Zrínyi négy fejezetben szerepel, pontosabban négy fejezet szól róla. Nem luxus ez? - Azt hiszem, nem. Két fejezet fog­lalkozik azzal a barokk eposszal, amelynek nem sok irodalomban le­het párját találni. A másik kettő munkásságának egészen más részé­re vonatkozik. Az arcképszerűségtől eltávolodás annyit is jelent, hogy nem okvetlenül egy-egy életmű a tárgya valamely fejezetnek, hanem olykor egyedi alkotás, amely vala­mely műfajt képvisel. - Beszélnünk kell a kánonról is; ez a három kötet újabb kánont ad? - írtam magyarul is és angolul is könyvet a kánonokról. Kánonok sajnos léteznek, nélkülük nem léte­zik könyvkiadás, sőt oktatás sem. Ugyanakkor kétségbe kell vonni, le kell rombolni őket. Ne legyen egyetlen magyar irodalmi kánon. Többféle kánon legyen. Legyen meg az olvasónak az a szabadsága, hogy válasszon közülük.­­ Ez azért nehéz kérdés, mert ha többféle kánon van, akkor ezek vagy erősítik vagy kioltják egymást; az egyik azt mondja: ez a nagy író, a másik azt, hogy az. Ebben a könyvbe tekintélyes irodalmárok dolgoztak. Ha az olvasó azt látja, hogy X. Y. hi­ányzik, akkor az nem annyira jelen­tős, mint mondjuk Zrínyi, aki négy fejezetben szerepel? - Az irodalom fogalma változott az idők folyamán. Zrínyi távoli múlt. A romantika idejében nem ugyanazt jelenti az irodalom, mint a barokk idejében. A XX. századi irodalom­ban is több fejezet szól ugyanarról. Nemcsak Kosztolányi, de Krúdy műveiről is. Sőt Krúdynak ugyan­arról az alkotásáról is szól két feje­zet. Azt hiszem, ezek különböző megközelítések, amelyek az olvasót elgondolkoztathatják arról, hogy ugyanaz a mű nem csak egyféle­képpen olvasható. Kétféle érték­rend alapján, kétféle megközelítés­ben teljesen másként tűnik föl ugyanaz a mű. Madách Imre na­gyobb költő lett volna, mint Arany János? Nem, de nemzetközileg Az ember tragédiájának mégis sokkal na­gyobb visszhangja volt és van, mint mondjuk a Buda halálának. Arany János is azok közé a szerzők közé tartozik, akiknek tevékenységét több fejezet is méltatja.­­ Azt is írja az előszóban, hogy a ma­gyar irodalom teljesítménye kisebb, mint a franciáé. Ha ebből a szem­szögből nézzük a magyar irodalmat, akkor ez épp ennek az egész három­­kötetes műnek mondana ellent, mert akkor nincs viszonyítás, nincs kisebb és nagyobb, minthogy kánon is több­féle van. Persze az lehet, hogy a fran­cia kilóra több. - Arra utalok, hogy Balassi előtt nem nagyon van igazán jelentős magyar líra.­­ De aztán beindult. - A Roland-éneknek nincs magyar megfelelője, a francia középkor iro­dalma nem fogható a magyaréhoz. Egy fejezetben Illyés Gyulának A francia irodalom kincsesháza című művével foglalkozom. Azért, mert Illyés egy nagyon nehéz történeti helyzetben kiváló kötetet állított össze. Egyik érdeme éppen az, hogy megértette s elsőrendű, nyelvünk lehetőségeit kitágító fordításaival meggyőzte a magyar közönséget arról, milyen gazdag a francia kö­zépkori irodalom. Tehát arról van szó, hogy létezett egy korai időszak, amelyből mi ilyen gazdagságot nem tudunk fölmutatni. - A magyar irodalom történeteiben van valamilyen súlypontozás, hogy mi a legfontosabb akár a befogadás, akár az esztétika szempontjából? Azt akartam mondani, hogy az irodalom­­történet korszakaiból, de ez a mű a korszakokat is kérdésessé teszi.­­ Igen, kérdésessé teszi, mert nem hiszem, hogy nagyon sok értelme van arról vitatkozni, vajon Berzse­nyi Dániel mennyiben tekinthető korai romantikus szerzőnek, és mennyiben nem. Ettől ő még jelen­tős költő. Az egyik probléma ezek­kel a korszakfogalmakkal az, hogy néhány nyugati irodalom alapján határozták meg őket. Nem biztos, hogy ezek a korszak- és irányzatfo­galmak okvetlenül ráerőszakolha­tók a magyar anyagra. Sem Arany János, sem Mikszáth tevékenysége nem kapcsolható egyértelműen va­lamely nemzetközi irányzathoz. — Ez nem egységes mű, mert sok szerző írta. Van benne nagyon olvas­ható esszé és nagyon nehezen olvas­ható tudományos értekezés. Nincs benne vezérlő motívum, ami fogó­dzót adna, hanem széttöredezik, és ettől persze más irányban lesz mély. Nem félnek attól, hogy így az olvasó elvész ebben az erdőben? - Lehet, hogy az olvasó válogatni fog. De végül is bizonyos elvekhez minden szerzőnek kellett tartania magát. Ahhoz, hogy mindig egy iro­dalomtörténeti esemény áll a közép­pontban, ez lehet egy intézmény, egy folyóirat létrejötte, egy nagyon jelentős színházi bemutató, egy nagy hatású kiállítás, egy könyv vagy mű­faj megjelenése. — Ezek önkényes szempontok voltak a szerkesztésnél? - Nem, egyáltalán nem. Meghatá­roztuk azokat az irodalomtörténeti eseményeket, amelyeket a legfonto­sabbaknak véltünk. — Amelyeknek az irodalomban a leg­nagyobb volt a hatásuk? - Igen, amelyeknek a mai távlatból nézve jelentős következményei vol­tak. Lehetne olyan nyilvánvaló ese­tekre hivatkozni, például a Magyar Tudományos Akadémia létrejötte, vagy a Nyugat című folyóirat megin­dulása.­­ Vannak itt nehezen érthető pontok is, például a Gustav Mahler az ope­raház élén című fejezet. Gustav Mah­ler csakugyan fontos művésze a ze­netörténetnek, és nyilván hatott a magyar kultúrára is, de hogy kerül bele a magyar irodalom történetébe? -A társművészetek másutt is elő­térbe kerültek, de ennél a példánál maradva, azt tekintettem irányadó­nak, hogy az ő itteni tevékenységét különböző módon ítélték meg ma­gyar írók. Elég sokan írtak róla, nyilvánvalóan erős hatása volt. Pé­­terfy Jenő úgy fogta föl Mahler Bu­dapesten töltött éveit, mint óriási kísérletet arra, hogy egy művelődé­si intézmény, a Magyar Királyi Ope­ra a lehető legmagasabb szintre emelkedjék Magyarországon. Tud­ta, hogy ennek színháztörténeti eseménynek mi a szellemi kisugár­zása. Mások viszont csak annyit vet­tek észre, hogy jött egy különc ide­gen, és nem sokat értettek meg ab­ból, hogy mi volt budapesti tartóz­kodásának a mélyebb értelme. Arra is hivatkozhatnék, hogy amikor Mahler meghalt, Csáth Géza a Nyu­gatban azzal a tudattal búcsúztatta, hogy egy nemzetközi jelentőségű magyarországi kísérlet fűződik e karmester-zeneszerző nevéhez. Ar­ról szeretné meggyőzni ez a fejezet az olvasót, hogy voltak olyan nagy kezdeményezések Magyarországon, amelyek a művelődés egészére ha­tottak. - Ennek az egésznek a szemlélete azt jelenti, hogy annak a fajta linearitás­­nak, egyenes vonalúságnak, amely­hez évtizedeken, sőt évszázadokon keresztül hozzászoktunk, lassan már vége, és akkor ez a három kötet egy kornak is a tükre? - Biztosan. Látlelet ennek a szak­mának a helyzetéről. Nagyon sok helyütt a művelődéstudomány vagy kultúratudomány irányába moz­dult el az irodalomtudomány, és most már bizonyos mértékig ná­lunk is. Vannak olyan szerzők, akikről nehéz megmondani, hogy képzőművészet vagy irodalom-e az, amivel foglalkoznak. A vonalszerű­ség a múlté; ha valaki akarja, ezt lehet a posztmodernséggel össze­függésbe hozni. 2007. JÚNIUSI 17 Egy televízió, amely humánus, hiteles, független, amelyen egyre több népszerű tudományos műsort, dokumentumfilmet, kulturális műsort és meghitt beszélgetést láthat. Értesítjük nézőinket, hogy a Főnix TV normál antennával a levegőből az UHF 31-en, a T-Kábel rendszerén az S41 csatornán fogható. A FÖLD HÁTÁN - június 3., vasárnap, 18.00 Tessék kapaszkodni! Sándor György ismeretterjesztő előadása - 7/1. rész FILMSZEM - június 3-, vasárnap, 19.30 Élő vizeink: Füves élőhelyek Magyarországon Lakatos Iván filmje KÖZÉLETI MÉLYINTERJÚK - június 8., péntek, 17.30 Orosz Katalin beszélget Takács Mária súlyemelővel A FŐNIX TV IRODALMI-KÖZÉLETI MŰSORA MINDEN PÉNTEKEN 19.30-kor ÉS SZOMBATON 16.00-kor a képernyőn. ....ÉS.... arcok - június 8., péntek, 19-30 Wiegmann Alfréd vendége Csokonai Attila író-költő AZ IGÉNYES EMBEREK TELEVÍZIÓJA ÉLET ist» IRODALOM

Next