Élet és Irodalom, 2011. január-június (55. évfolyam, 1-25. szám)
2011-05-27 / 21. szám - Valcsicsák Imre: Az értelmetlen beszédről • Kommunikációelméleti reflexiók Orbán Viktor szónoklataira (8. oldal) - Hemrik László: Feszes gomolygás • Veres Szabolcs rajzairól (8. oldal)
VALCSICSÁK IMRE. Munro Alice Mennyi boldogság! „ A múlt hosszú ideig könnyen és látszólag automatikusan hullik le az emberről, örökre. " ÉLET És|# Az értelmetlen beszédről Kommunikációelméleti reflexiók Orbán Viktor szónoklataira 2003 szeptemberében a Kritika hasábjain Az igazat mondás felelőssége címmel azt elemeztük Molnár Katalinnal, hogy miért és miként enyészett el a politikai közbeszédben az igazat mondás igénye és jelentősége. A politikai indíttatású közlésekben az igazat mondásra törekvés lényegében teljesen megszűnt, összefüggésben azzal, hogy az olvasóból, a hallgatóból mára ki is halt az erre reflektáló igény. Ám a politikai közbeszéd metamorfózisa ezzel nem fejeződött be. Ellenkezőleg. Jelen szakasza nem hasonlít egyetlen karakterisztikus előzményére sem. E szakasz legfőbb és legszembetűnőbb követelménye és gyakorlata: mondjunk tökéletesen értelmetlen mondatokat. Ha felhívjuk erre a figyelmet, ha érvelő szavakkal próbáljuk meg félreérthetetlenné tenni ezt a szikár tényt, többnyire meghökkenést, értetlenséget, elutasítást váltunk ki vele. Ennek egyik oka makacs ragaszkodásunk a ráció életünkben betöltött fontos szerepéhez vagy legalább annak a látszatához. Nehezen vagy egyáltalán nem fogadjuk el, hogy bármelyikünket (és hát persze minket!) akár mozgósítani is lehet olyan mondatokkal, amelyek kifejezetten értelmetlenek. Utolsó leheletünkig küzdünk azért, hogy a ránk tagadhatatlanul ható kijelentéseknek valami értelmet tulajdonítsunk. A másik az úgynevezett hivatásos értelmezők szívós ellenállása. Ők természetesen értelmiségiek, a kemény magjukat politikai elemzőknek hívják. Működési képletük egyszerű: megkísérlik elmondani a nagyérdeműnek, hogy a politikai elit éppen megnyilvánuló képviselője (netán éppen az aktuális Nagy Ember mit is mondott valójában. Az elhangzott mondatoknak tehát valamifajta értelmet tulajdonítanak, majd elmondják, hogy a nyilatkozó valójában milyen bölcs, milyen megfontolt, a nemzet érdekeit egyedülállóan érvényesítő meglátásokat fogalmazott meg. Vagy hogy valójában milyen hihetetlen károkat okozott. Esetleg elmondják, hogy a kijelentések kétfenekűek, eklektikusak, történelmietlenek, hogy a múlt igazi értékeire utalóak, abból építkezők, hogy alapoznak, hogy rombolnak, hogy destruktívak, hogy államférfiúi kvalitásokat hitelesítenek, avagy dilettantizmust valószínűsítenek. Elmondják, hogy a megszólaló szavainak a füzére valamilyen értelemmel bíró szöveg. A kommunikáció elméleti kérdései iránt kizárólag a szakmai érdeklődés által vezérelve kitüntetett figyelemmel hallgatom a politikai elit képviselőinek nyilvános megszólalásait. Határozott bizonyossággal elmondhatom, hogy az értelmezők valójában nem létező anyagból dolgoznak: az általuk oly összetetten, lelkiismeretesen és persze szakszerűen elemzett és értelmezett mondatok tartalmilag teljességgel értelmetlenek. Fontos ez a hangsúly: tartalmilag! Hiszen az általam vizsgált kijelentések egy sokszálú viszonyrendszerben egyféleképp értelmetlenek. Például Orbán Viktor azt mondja, hogy „A kormány megmentette a nyugdíjasokat, a nyugdíjrendszert a tőzsdecápáktól.” A mondat hallatán az értelmezők értelmeznek, hiszen számukra ez a világ rendje. Egyesek közülük azt mondják, hogy a miniszterelnök valójában arról beszélt, hogy a magánnyugdíj-befizetések bekebelezése költségvetési szükségszerűség volt. Mások úgy értelmezik a mondatot, hogy az egyszerűen hazugság. Szerintem az értelmezők újra és újra árnyékra vetődnek. Értelmet tulajdonítanak egy olyan mondatnak, amelyről maga a szónok is pontosan tudja, hogy értelmetlen. Persze, a mondat minden szavának egyenként van valami értelme. A mondat egészének semmi. A szónoknak nem célja, hogy a hallgatók megértsék és elfogadják, hogy a kormány valójában ténylegesen megmentette a nyugdíjasokat a fenyegető tőzsdecápáktól. Ennek belátására tételezzük fel a következő valószínűséget: a hallgatóság és persze a beszéd mondataival később találkozók körében számos olyan van, akinek a magánnyugdíj-pénztári befizetéseit a kormány egyszerűen lenyúlta. (Végtére is voltak vagy hárommilliónyian!) Vegyük ki ezek egyikét! Nem oktalanság feltételezni, hogy az illető minden korábbi tapasztalata alapján tudja, hogy a nyugdíja nem volt valóságos veszélyben. (Ha máshonnan nem, hát onnan, hogy elismerten van reálhozama!) A szónok is tudja, hogy az érintett tudja, ha nem így lenne, értelmetlennek tarthatnánk a súlyos fenyegetést azokkal szemben, akik nem törődnek bele pénzük lenyúlásába! Az érintettnek ráadásul fogalma sincs, mi fán teremnek adott összefüggésben a tőzsdecápák. Hiszen tudja, tudhatja, hogy a legvalószínűbb ilyen nem lehet más, mint az OTP vezérigazgatója, a szónok focipajtása. A szónoknak nincs az a kényszerképzete, hogy a hallgatóság majd megteszi azt a kézenfekvő dolgot, hogy összekapcsolja a tőzsdecápa megjelölést azzal az úriemberrel, aki a futball-világbajnokság döntőjét együtt szurkolta végig Dél-Afrikában Orbán Viktorral. És ne feledjük: a hárommillió érintett egy jelentős része megrészegülten Hajrá, Viktorozik!, amikor a tökéletesen értelmetlen mondatot meghallja. A kérdés kézenfekvő és roppant egyszerű: miért és hogyan hat a tökéletesen értelmetlen mondat? Néhány éve még azt írtuk: a hatás eléréséhez nem szükséges az igazmondás. Most azt állítom: a hatás kiváltásához nem kell értelmes mondat, a hatás tökéletesen értelmetlen mondat által születik. Mi ennek a cipollai varázslatnak a működési mechanizmusa? Tudjuk, hogy minden hatalom hatásvadász technológiájában logikai tényezők (is) működnek. Csak ennek a ténynek a következetes belátásával érthetjük meg, mi zajlik az elmúlt évek (és benne napjaink) kommunikációs történéseiben. Ugyanis a kiválasztott, előnyben részesített és működtetett hatalmi célok alapvetően meghatározzák a kitüntetett kommunikációs arzenált. Leegyszerűsítve. Létezik olyan történelmi-társadalmi helyzet, amikor a hatalom megpróbál igazat mondani. (Ez hazánkban már elég régen fordult elő.) Ez akkor történik meg, amikor egy-egy konkrét helyzet hatására (természeti katasztrófa stb.) az uralkodó elit, leginkább pedig annak vezetője alapvetően abban és ugyanabban érdekelt, mint a társadalmi többség. Ekkor megkísérlik az igazmondás erejével a létkérdéssé váló mozgósítást. Létezik olyan szituáció, amelyben az elit, a vezető megérti, hogy a társadalom többsége meghatározott célok irányába csak úgy motiválható, ha többé-kevésbé érthető projekteket mutatnak fel a számára. Ilyenkor az emberek, ahhoz, hogy elinduljanak, szeretnék megérteni, mi az, amit támogatniuk kell/kellene. Ezek az évek, évtizedek a (ma már roppant kifinomult) manipuláció és/vagy a brutális, gátlástalan hazudozások időszakát jelentik. Magyarországon az első Fideszkormány s vele Orbán Viktor bukását követően gyökeresen új helyzet alakult ki és vált totálissá. Ennek lényege: ez az elit és vezetője feladta a társadalom többségének konkrét célok megvalósítására történő megnyerését, mozgósítását. A nyílt törekvés már nem az, hogy elveket, eszméket, elérhető vagy annak látszó célokat, ideológiákat kell megértetni és megvalósíttatni. Nem. Olyan vezért kell elfogadtatni, akit a hívei vakon követnek. Ez a korábbiakhoz képest gyökeresen új helyzet! Ha a vezetőt sikerül vezérként elfogadtatni, akkor ezzel egyidejűleg a hívek (hívők!) lemondanak annak az igényéről, hogy tudják és megértsék, tartalmában, szubsztanciájában miféle célokról is lett légyen szó. A hívek totálisan rábízzák magukat a vezérre, hagyják, tegye azt, amit jónak lát, törekedjen olyan célok megvalósíttatására, amelyeket ő gondol ki, hiszen a vezér önmagában biztosítéka annak, hogy ezek csakis a közösséget szolgáló, a közösség számára hasznos gondolatok lehetnek, ezek önértékét nem érdemes és nem is illik megkérdőjelezni. Csakis mellékes tényezőként teszem hozzá: az emberek jelentős része - pusztán kényelmi megfontolásokból és azzal összefüggő felelősséghárításból - hajlik is rá, hogy őt mentsék fel a megértés nehéz munkája alól! Ilyen helyzetben mit kell beszélnie egy szónoknak? Értelmes mondatokat nem, mert azok ebben a kontextusban részben funkciótlanok, részben zavaróak. Helyette olyan kommunikációs eszközöket, eljárásokat kell működtetni, amelyek fókuszában egyetlen tényező áll: minden lehetséges módon növelni, erősíteni, misztifikálni a vezér atyai és egyben földöntúli képességeit, kompetenciáit. Azt kell mondani: Megmentettük a nyugdíjasokat a tőzsdecápáktól! Egy ilyen mondat koncentráltan közli a hívekkel, hogy ha a vezér nem lenne ily gondos, akkor az ártatlanul kószáló honpolgároknak olyan veszedelmekkel kellene szembeszállniuk, amely fenyegetések ahhoz hasonlatosak, mint amikor nyílt tengeren vérszomjas cápák támadnak a gondtalanul úszkálóra. És egyben megnyugtatóan közölni kell a hívekkel: mi még ilyen végletesen súlyos helyzetben is képesek vagyunk téged megvédeni. Látod, mi ennyire te érted vagyunk! Mi kell még a kommunikációs sikerhez? Mantrázás. Az előzőekben bemutatott egyszerű képletet végtelennek tűnő sorban ismételgetni kell, s ugyanezt kell mantráznia szóvivőnek, alvezérnek, frakcióvezetőnek és miniszternek. Lehetőleg ugyanazokkal a szavakkal. A közlés nem titkolt szándéka tehát a vezér személyének elfogadtatása, az elfogadtatás szakadatlan fenntartása és erősítése. Ehhez természetesen nem nélkülözhetetlen színtér a Magyar Nemzeti Múzeum pulpitusa. Jó erre erdő-mező, parlament vagy futballstadion, bármi. Jól szolgál például egy amszterdami nyilatkozat az oldalvonal mellől, a március 29-i holland-magyar után: „Ez egy komoly férfiakból álló komoly csapat, de a hollandok ellen otthon pechünk volt, viszont most megmutattuk, hogy vagyunk valakik” - mondta a magyar kormányfő az origo.hu tudósítása szerint az Amsterdam Arena előtt az újságíróknak. Vajmi nehéz a mondatnak bármiféle értelmet tulajdonítanunk. Vagy inkább mondjuk meg kertelés nélkül: lehetetlen. Az értelem nem a tartalomban keresendő, hanem Orbán Viktor amszterdami, ám a mérkőzés előtt elmondott szövegében mint eszközben: „Eszem ágában sem volt eljönni egészen péntek estig, de miután akkor ilyen csúnyán elintéztek bennünket, úgy gondoltam, hogy ez a mi csapatunk akkor is, ha rommá verik. Ilyenkor ki kell állni a csapat mellett, itt kell lenni, lelkierőt kell adni. Ez a mi válogatottunk, akkor is, ha kikap, nem csak amikor győz.” Kicsit sárga, kicsit savanyú, de ugye a mi narancsunk - közli a vezér, s ebben a minőségében megteheti, hogy kommunikációjában két (!) óra leforgása alatt ugyanarról (magyarholland Budapesten) ugyanazoknak hol azt fogalmazza: rommá vertek bennünket, hol pedig azt: otthon pechünk volt. Tényleg megteheti, hiszen ő értelmes mondatokat közölni nem akar. Ha pedig igaz, hogy Orbán Viktor tökéletesen értelmetlen mondatokat mond, akkor ebből fontos következmények sorjáznak. Mindenekelőtt nem bölcs dolog a közlendőit értelmezni. Nem bölcs dolog megpróbálni a szaván fogni. Nem bölcs dolog firtatni, hogy állításai igazak vagy hamisak. Nem bölcs dolog az ellen küzdeni, hogy a mondatai valósággá váljanak. Szerintem bölcs dolog megkeresni a mondatainak igazi funkcióit, bölcs dolog megmutatni, mihez használja eszközül az értelmetlen mondatokat. Bölcs dolog a vezérkultusz ellen minden lehetséges módon fellépni. Feszes gomolygás Veres Szabolcs rajzairól Veres Szabolcs mezítelen figuráit, azok erőteljes, néhol szélsőségesen robusztus idomait, a végtagokat, a figurák mellé került tárgyakat gomolygó, egymás fölé épülő, időnként egészen sűrű, máskor meglazuló, nyughatatlan vonalrendszerekből építi fel. Veres a XX. századi neurózisban fogant művészi törekvések követője. Az idegpályák a szélsőségességig feszítettek és telítettek: traumák a múltból, összekuszált értékrendszerek, kizsigerelt hagyomány, na meg az izgága, sokszor követhetetlen jelen. De az erőteljes expresszivitást sugárzó képek (Veres - itt nem látható - festményeinek feszességét még a színhasználat is fokozza) nemcsak életérzéseket jelenítenek meg, hanem művészi előzményeket, idézeteket, reminiszcenciákat is. A gomolygó vonalgócokból felépített rajzok különös módon hozzák össze Picasso, a magyar Nyolcak és más, a klasszikus avantgárdhoz köthető művészeti irányzat világát. Ugyanakkor Veres Szabolcs mellképei, egész alakos portréi, de a csoportképei is, a klasszikus, a XX. század előtt kikristályosodott komponálási technikákon nyugszanak. A munkákkal való első találkozás alkalmával még az indulati energiák, a sötét erők működését látjuk, de később tisztul a kép, s feltárul az egyszerre groteszk és katartikus emberi szépség is az alkotásokban. Hemrik László K IRODALOM 2011. MÁJUS 27.