Élet és Irodalom, 2011. július-december (55. évfolyam, 26-52. szám)

2011-10-21 / 42. szám - Földes Györgyi: Ex Libris • Maurice Blanchot négy könyvéről (19. oldal)

EX LIBRIS FÖLDES GYÖRGYI A regény mint esszé, a regény mint dal, a re­gény mint vers, nehéz meghatározni Blanchot szépprózájának sajátos műfaját. Márpedig a kiváló filozófus és esszéista, aki nagy hatással volt Derridára, Barthes-ra és Foucault-ra is, számos „regény”, vagy inkább „elbeszélés” szerzője: ezeknek a sorozatban történő kiadá­sára vállalkozott a Kalligram (Bende József értő fordításában és az interpretációban sokat segítő zárótanulmányaival), s eddig négy kö­tetig jutott el. Nehezen bemutatható könyvek ezek, melyek hihetetlen radikalitással feszül­nek neki a befogadó műfaji elvárásainak, ki­kezdik a türelmét, semmissé teszik a hagyo­mányos olvasói élvezetet. Ráadásul előszörre úgy is tűnhet, mintha Blanchot - különösen az éze­i triptichon egyes köteteivel - ezt a sza­kítást lépésenként végezné el: előbb a cselek­ményességet, aztán a cselekményt alapjaiban, a dialógusokat, majd a szereplőket is kiiktat­va. A francia teoretikus szerint ugyanis - ahogy Az utolsó író halálában megfogalmazza - az író feladata és felelőssége a „nembeszélő” beszéd megjelenítésében keresendő, abban, hogy „mindenki másnál bensőségesebb kapcsolat­ba lépjen az eredeti morajlással. Csak ezen az áron tud csendet kényszeríteni rá, így képes meghallani a csendben, majd így képes kife­jezni, miután átlényegítette. (...) A nembeszé­lő beszéd nagyban hasonlít az ihletre, de nem keverendő össze vele: pusztán a mindannyi­unk számára egyedüli helyre juttat el, a po­kolba, ahová alászállt Orpheusz, a szétszóra­­tás és diszkordancia helyére, ahol hirtelen szembe kell néznünk vele, és meg kell talál­nunk magunkban, benne és minden művé­szet tapasztalatában azt, ami a tehetetlensé­get erővé, a tévelygést úttá, a nembeszélő csen­det pedig csenddé változtatja, amely alapján már képes valóban megszólalni, s szóhoz jut­tatni az eredetet, anélkül, hogy tönkretenné az embert.” A nembeszélő beszéd, noha csend, rokon Orpheus dalával, a szirének énekével és a Mallarmé által elképzelt, de létre nem ho­zott (mert csak virtuálisan létezésre hivatott) könyvvel, legfőképpen pedig „lényegileg té­velygő és mindig külső”, mert hiányzik belő­le a centrum, azaz a (közvetve törvényszerű­en önmagáról) kijelentéseket tevő Én. A Blan­chot teljes munkásságát átható „paradoxon” élteti (Rodolphe Gasché kifejezése), amely - éppen az Én és az ész sajátos határhelyzete miatt - úgy állítja valamely esemény megtör­téntét, valamely tapasztalat meglétét, hogy ta­gadja is azt, s egyáltalán, úgy akar állításokat tenni, hogy alapvetően nem bízik a nyelvben, a nyelvvé tehetőségben. Maurice Blanchot: Halálos ítélet Az úgynevezett éze­i triptichon nyitódarabját képező, 1948-ban született mű még bír vala­mi soványka cselekménymaggal, különösen a szöveg elején: a narrátor szívéhez közel álló fiatal nő, J. hosszas haláltusa, testi és lelki szen­vedések, orvosi kezelési kísérletek után távoz­ni látszik az élők sorából, majd mégis vissza­tér, végül ismét meghal (voltaképpen a férfi ad neki ebben segédkezet, hogy megszabadul­jon a szenvedéseitől). Ezek után aztán egyre inkább feloldódik az eddig legalábbis kvázi­­lineárisnak mondható cselekmény: a narrátor más kapcsolataival ismerkedhetünk meg, de ezek az úgymond „szerelmi” viszonyok aztán végképp afféle akarom-nem akarom, sőt, léte­­zik-nem létezik tapasztalatokon és érzelmeken alapulnak. S bár a két fent nevezett nőt a nar­rátor az általa megvallottak szerint valóban „szereti”, még ezen kapcsolatait is a véletlen­­szerűség, a szétszórtság jellemzi. Az okokat s egyáltalán, a kezdetet a feledés félhomályában hagyó találkozások hívják elő őket, s nem tel­jes mélységükben átérzett érzelmekre alapo­zódnak: a narrátor mindennapjait - ahogy ő mondja - a „kirakatüveg-effektus”, olykor pe­dig az üres kényszertől vezérelve megélt pilla­natok határozzák meg, hogy aztán a második kapcsolatot is a semmibe, az örömtől is átjárt boldogtalanságba, a haláltól áthatott életbe vezesse a dolog, a kimondott, mégis megis­­merhetetlen szó vagy az egyszerre tudaton kí­vüli és belüli gondolat. Egyes értelmezések szerint nemcsak az első nő visszatérte alapján idézhetjük fel az Orpheusz-mítoszt, hanem a második komolyabb barátnő, Nathalie is te­kinthető Eurüdiké egy alakmásának, így az­tán persze J-nek is; sőt nekik is van egy „ismét­lésük”: az a lány, aki két évvel később fogja a történtekről megszerezni a bizonyítékokat, és ennek súlyától egy éjszakán keresztül betegen vergődik az ágyon, elalszik, majd felébredve ismét jobban lesz. Ám ugyanígy alteregó a szomszéd fiatalasszony, s az egyéb nőismerő­sök, mint ahogy a férfinak is vannak megfele­lői, élő és halott férjek, vőlegények - ismétlé­sek ezek, amelyek a történetszerűség ellené­ben hatnak. Nem a ciklikus-mitikus, hanem az eredetet már­ mindig kimozdító nietzschei ismétlődés ez még akkor is, ha amúgy a törté­net bizonyos értelemben mégiscsak az Or­­pheusz-történetet dolgozza fel, azét a hősét, akit Blanchot több művében a par excellence művésznek (írónak) tekint. Híres esszéje, az Orpheusz pillantása szerint - bár hasonló érvelés Az irodalmi térben is megjelenik - Eurüdiké pe­dig a művészet hatalma, az a határ, amelyet az elérhet, vagy másképp, egy homályos pont, amely felé a művészet, a vágy, a halál, az éj­szaka (annak lényege mint másik éjszaka) kö­zeledik. „Az írás Orpheusz pillantásával kez­dődik, ez a pillantás a vágy mozzanata, amely megtöri a végzetet és az ének gondját, és eb­ben az inspirált és gondtalan elhatározásban eléri a kezdetet, megszenteli az éneket. Ám ah­hoz, hogy eljusson ehhez a pillanathoz, Orp­heusznak már a művészet hatalma kellett. (...) Ahhoz, hogy az íráshoz eljussunk, már benne kell lenni az írásban.” (Fordította Bende József. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2008. 96 oldal, 1900 Ft) Maurice Blanchot: Mikor eljön az idő Bár látszólag egy szerelmi háromszög törté­nete a sorozat következő darabja, gyakorlati­lag teljesen felülírja a szerelmesregény műfa­ji sémáit. Mondhatnánk, tartalmilag is, hiszen a korban nyilván némileg polgárpukkasztó érzelmekről esik szó, ráadásul oly módon, hogy a fent nevezett geometriai idom mind­három oldala szerelmi kapcsolatot jelez, min­denki vonzódik mindenkihez. A volt barát­nőjéhez, Judith-hoz kis idő után visszatérő narrátor egy másik lányt is talál a lakásban, aki minden bizonnyal leszbikus viszonyban áll az előbbivel, ám a férfi ettől függetlenül velük marad, sőt, az újonnan felbukkant lány­nyal, Claudiával is egyfajta „gyűlölök és sze­­retek”-csatározásba keveredik. S ez így folyik, mígnem Judith meghal - noha ebben teljesen nem lehetünk biztosak, csak célzások történ­nek rá. Lehetne ez akár - hiszen belül nyilván izzanak a szenvedélyek - feszültségekkel teli melodramatikus regény is, de a legkevésbé sem az: mindez egyfajta statikus állóképbe szerveződve jeleníttetik meg, amelynek leg­feljebb az egyes „képpontjai” vibrálnak, moz­dulnak be. Idő nincs, megszűnt, a szereplők - akik ki sem mozdulnak a lakásból - néhány elejtett szón kívül nem beszélnek, dia­ tria­ló­­gusukat az egymást keresztező tekintetek, gesztusok és az egymásnak tulajdonított gon­dolatok kereszteződései helyettesítik; sőt, oly­kor egymásba is olvadnak, felcserélődnek, egymás ismétléseivé válnak (ez már csak azért is könnyű, mert a lányok nevei nem a saját­juk, a férfitól kapták őket önkényesen.). A re­gény vége egyfajta esszébe torkollik, amely valamiképpen teoretikus alapját is biztosítja mindennek: „Borzalmasak a dolgok, amikor kiemelkednek önmagukból, önmagukon kí­vülre, olyan hasonlóságba, amelyben nincs sem idejük, hogy romlásnak induljanak, sem eredetük, hogy önmagukra találjanak, ahol örökké saját hasonlóságuk lévén nem önma­gukat állítják, hanem az ismétlődés komor ár­apályán át ennek a hasonlóságnak az abszo­lút hatalmát, mely nem egy személy hatalma, és nincs sem neve, sem pedig arca.” (84.) (Fordította Bende József. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009. 96 oldal, 1900Ft) Maurice Blanchot: Aki nem tartott velem Az éze­ i triptichon utolsó, 1952-ben elkészült kötete még tovább lép, az olvasást végletesen megnehezítő radikalitást választja: teljesen száműzi a szövegből a szereplőket is, azok már olyan - valójában névtelen, arctalan, egy­másba csúszó - formában sincsenek jelen, mint az előbbi regényben: marad a narrátor, az „én” és valaki, akiről beszél, az „ő”, aki vol­taképpen saját mása, tudata, vagy inkább csak egyszerűen visszfénye. Valaki, aki közben írás­ra, a szavakkal való együttlétre biztatja, afe­lől kérdezgeti, ír-e. S bár eleinte a narrátort még mintha körülvenné valamilyen konkré­tabbnak tekinthető környezet (egy ház lép­csővel, benne helyiségek, ajtók, bútorok), vé­gezetül az absztrakt, általa „irodalminak” ne­vezett tér marad, „egy pont” vagy „kibonta­kozás”, a tér egészének az ürességen nyugvó „mosolya”. Meg a narrátor a szavakkal, hi­szen végül szép lassan már a benső, noha har­madik személyűvé tett viszonyból is kicsú­szunk: a szavakkal foglalkozás az egyetlen lé­nyegi cselekvés, az írás, amely az időtlenség­ben és a csendben történhet meg. Mert az is elérkezik a nappal közelgő végével, a mindent eltörlő befejezéssel, a pillanatok szétszóratá­­sával, amely azonban mégis a visszfény győ­zedelmeskedését jelenti a nappal fölött, az át­meneteit a másik nappalba, amely már az időt­lenné tett időhöz tartozik (a sorozat grafiku­sa, Hrapka Tibor a borítón nemhiába ábrá­zolta ezt egy - önmagába visszatérő, s mégis a semmibe vesző - Möbius-szalaggal). Talán jobban megértjük, mi is a tárgya ennek a min­den regényszerűséget tagadó regénynek, el­beszélésnek, ha elolvassuk, hogy Németh Mar­cell miként jellemzi a blanchot-i „semlegessé­get”: [neutre], az az, ami „sok más egyéb mel­lett az irodalmi tér azon destruktív tendenci­ájára utal, hogy felfüggessze a világ, a tárgyak, dolgok és emberek világának dialektikus ösz­­szefüggéseit és érvényre juttassa a mű tulaj­donképpeni létezését, azt a passzivitáson nyug­vó erőt, amely anélkül van a világon, teszi a világot zárójelbe, hogy tagadná azt.” (Fordította Bende József. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010. 112 oldal, 1900Ft) Maurice Blanchot: Thomas, a rejtélyes árny Ez Blanchot legelső regénye, melyet nyolc évig írt, s 1941-ben adott ki először, majd 1950-ben egy új verzióban publikált, mely utóbbi terjedelmileg csak mintegy egynegye­dét teszi ki az eredeti szövegnek (a magyar fordítás a korábbi változat alapján készült). Ha a Kalligram sorozatát végigkövető olva­só eddig abban a hiszemben volt, hogy Blan­chet az idők folyamán esztétikai, regénypoé­tikai nézeteit egyre radikalizálta, vagyis hogy a Halálos ítélettől az Aki nem tartott velemig jutó textuális sajátosságok változása pontosan tük­rözi a szerző haladását a regényelmélet útján, téved­­ ennek a bizonyítéka az első Thomas. Talán érdemes felhívni a figyelmet a francia cím kettősségére: a Thomas l’obscur [Thomas, a homályos] ugyanis utalhat a főszereplő kísér­­tetszerűségére is, de ugyanígy a cselekmény, a történet kivehetetlen, gyakorlatilag értel­mezhetetlen voltára is. Itt ugyan vannak sze­replők, Thomas­­ ismét különféle nők, Anne és Iréne meg az ő egyéb ismerőseik, léteznek - legalább az említés szintjén - helyszínek is (tengerpart, erdő, hotel stb.), de az eseménye­ket pontosan rekonstruálni gyakorlatilag kép­telenség. Haláltörténet ismét,­s a halálban lévő élet megragadása, de ennél sokkal töb­bet biztosan nem állíthatunk. Hangulatok, jövések-menések, legfőképpen pedig egymás­nak ellentmondó kijelentések, paradoxonok halmaza. Minden felmerülő bizonytalanságunk elle­nére - különösen a második változat mankó­ját is igénybe véve - a regényt interpretálhat­juk ismét Orpheusz-adaptációként is (az élő­halott Thomas a látszólag holt Anne keresé­sére indul, de a nő aztán az árnyként mozgó férfi tekintetének ereje alatt ismét meghal), mindezt azonban csak annak fenntartásával, hogy a regény nem kényszeríthető bele egy végleges értelem meghatározta struktúrába, a paradoxonokra építő beszéd, a jelentések állandó mozgása adja lényegét. Persze ez bő­ven belefér a blanchot-i töredékesség-foga­lomnak az orfikus hagyománnyal való kap­csolatába is, mely szerint az árnyékba vissza­suhanó Eurüdiké a mű metaforája, az - lévén soha sem teljes és elkészült - nem térhet visz­­sza az íróval az életbe, ki kell térjen az őt lét­rehozó élet elől, és ennek a kívülnek a „halá­lában” marad meg a számunkra. A regény leg­végén ekképpen talán a mű léthelyzetének rögzítését olvashatjuk, még ha valójában Tho­mas is beszél Anne holtteste mellett: az élő­ként is árnyék (s az éjszakába, a nihil abszur­ditásába átcsúszó) Thomas, aki a nővel (az al­kotással) való kapcsolatát az abszolút éjsza­kában megteremtődő teljes közelség-áthidal­­hatatlan távolság ellentmondásaként, illetve a látott általi látásként és a pillantás terhe alat­ti elenyésződésként foglalja össze. (Fordította Bende József. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2011. 320 oldal, 2900 Ft) Szemethy Orsi rajza 2011. OKTÓBER 21. 19 A Fókusz Könyváruház (Bp., vil. 1. Ljudmila Ulickaja: Imágó 4. Agnes Golenya Purisaca: A perui papnő 5. George R. R. Martin: Királyok csatája 6. Rita Monaldi-Francesco Sorti: Intrika 7. Szászi Móni: A Besenyő család kalandjai 8. Lator László: A megmaradt világ 9. George R. R. Martin: Trónok harca 10. George R. R. Martin: Varjak lakomája Rákóczi út 14.) sikerlistája (Kristály) (Alexandra) (Nyitott Könyvműhely) (Athenaeum) (Alexandra) (Alexandra) 2. Tomas Tranströmer: 117 vers (Széphalom) 3. George R. R. Martin: Kardok vihara (Alexandra) (Magvető) (Európa), ÉLET És­# IRODALOM

Next