Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)
2012-09-14 / 37. szám - Vilcsek Andrea: Könyvsors • Tárlat (22. oldal) - László Melinda: Izzó galagonya • Tárlat (22. oldal) - Gárdos Péter: Kulisszatitkok • Televízió (22. oldal)
VILCSEK ANDREA: * Tárlat Könyvsors Párizsban a rue Mouffetard elején, a Saint Médard téri templommal szemben van egy könyvesbolt, amelyből néha furcsa hangok szűrődnek ki: csábító suttogás, elégedetlenkedő mormogás, kétségbeesett susogás. Mátéi Venice ír Pánikszindróma a Fények Városában című regényében erről a különös helyről, ahol magányos könyvek segélykiáltásait hallani, s ahol a könyvesbolti eladó feladata az, hogy az olvasók által mellőzött könyveket levegye a polcról, beléjük lapozzon, átfusson egykét oldalt, s ezzel nyugtassa, éltesse őket. Kiss Ilona, akinek munkássága - tipográfusként, művészkönyv- és könyvműtárgyalkotóként - több szálon kapcsolódik a könyvhöz, ezúttal a Várnegyed Galériában a Magyar Nyelv és Könyv Ünnepe alkalmából rendezett „könyvtárlatot”. Kiállítása megidézi a regény világát, lehetőséget ad a látogatóknak, hogy meghallják a könyvek neszeit. Ugyanis a kiállítás kitüntetett darabját, a Família című művészkönyvet a látogatók, ha kezükre kesztyűt húznak, kedvükre lapozgathatják. S tapinthatják, simogathatják ezt a taktilis érzékünk számára számtalan izgalmat, kitüremkedést, dudort, papírpépcsomót, dróthálófelszínt tartogató könyvet. A bemutatandó művészkönyvek jelentős része viszont hiába könyvszerű, lapozható tárgy, üvegvitrinbe szorulva egyoldalúvá merevített, megdermedt könyvvé válik, csak részlegesen lehet hozzáférni, csak töredékét lehet elolvasni. A 2000-ben készült Família hatalmas méretű „családi fotóalbum”, melyben anyagba gyúrt „portrék” sorakoznak, minden oldalpár egyik felén pusztán egy-egy keresztnév szerepel, vele szemben textilből, fémhálóból, papírból alakított, lappá transzformált „testek”. Motí-ívumok és anyagok ismétlődései révén hol szorosabb, hol távolabbi rokoni szálak fejthetők fel. Egy könyvben kapnak helyet, s ez családdá teszi őket. Közösek a gyökereik, a háttér mindenhol ugyanaz a vastag, egyenetlen felszínű, gyűrt hatású merített papír, amelynek mintázatát a fekete-barna satírozás adja: a vonalak faerezet, gyökérháló, földfelszín képzetét keltik. Minden lapozással egy újabb családtagra bukkanunk. Pontosabban emberek nyomára, ruhaszerű anyagburkokra, melyekből hiányzik a test, az arc. Üres portrék, melyek nem megjelenítik a család tagjait, hanem emlékeztetnek rájuk, egykori létükre utalnak. Jól ismert arcképek függnek a másik terem falain. A Kiss Ilona által „lap-tárgyaknak” és „könyvtárgyaknak” nevezett művek sorozata: a magyar könyvtörténet és irodalom főszereplői Misztótfalusi Kis Miklóstól Kassák Lajosig, Petrőczi Kata Szidóniától Arany Jánosig. Kiss Ilona elődei, mindazok, akikkel szellemi-családi közösséget vállal. Hasonló indíttatásból kerülhetnek egymás mellé, mint Radnóti Miklós „családi tablója”: „A szobám falán három »családi kép« van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: »a nagybátyád?« vagy »a rokonod?« Igen - felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy.” (Napló). Kiss Ilona tablóján az arcképek jelzésértékűek, a képmások ismertsége és a képek torzítása, színezése egyaránt az egyedi vonások elmosódását, a személyiség háttérbe szorulását okozza. Hangsúlyossá válik az arcot körülvevő tér, amelyben a könyv- és írástörténet formái, anyagai, készítéstechnikái idéződnek meg. E reprodukált arcképek a táblaképfestészet hagyományos anyagáról, különféle faanyagokról tekintenek vissza ránk. De a tábla, amely eredendően, agyagból vagy kőből formázva a legősibb íráshordozó is volt, itt egy későbbi könyvtörténeti kort idézve a merített papír előállítási kellékeiből (papírmerítő hálóból és papírpépből), valamint a könyvtáblaként borításra is használt fatáblából tevődik össze. A tábla síkjából esetenként könyvlapokba rendeződő fémhálók hajolnak ki. A művek folyamatosan játszanak az előállítás, a hordozó és az azon rögzítettjei (írás, kép) egymásba csúsztatásával. Ahogy például a papírlapok kialakításához használt merítőháló maga válik a könyv lapjává, vagy rajta a papír alapanyaga, a papírpép szavakat imitálva sorokba rendeződik. E sorozat is - a Famíliához hasonlóan - családi album: a forma, a kialakítás, az alapanyagok ritmikus ismétlődése az egyes tárgyakban, s a néző tekintetének át- és áthelyezése egyik könyvtárgyról a másikra - mellyel mintegy lapozunk az egyes oldalak között - dinamikus, összeolvasható könyvvé alakítja e műveket. Kiss Ilona könyveinek „olvasása” vizuális és taktilis érzékünk egyesítését kívánja, az anyagok minőségét, mintázatát, a betűk formáját szemünkkel tapogathatjuk ki. (Kiss Ilona Budavár című kiállítása szeptember 15-ig látható a Várnegyed Galériában.) Pályázati felhívás A Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete pályázatot hirdet az Egyesület tevékenysége által érintett reprográfiai és ry-*•›‹» jogosultakat (szak- és szépirodalmi szerzőket, valamint 4*- c könyvkiadókat) tömörítő, Magyarországon nyilvántartásba vett szakmai és érdekvédelmi szervezetek, közösségi célokat szolgáló alapítványok, egyesületek számára az alábbi témakörökben: a magyar szak- és szépirodalom, valamint az olvasás és a könyv népszerűsítését szolgáló hazai és külföldi szakmai programok (2.1) és a könyvszakmai oktatás tevékenységének támogatása (2.2). A pályázatokat kizárólag postai úton fogadjuk el. A postára adás határideje: 2012. október 15. A pályázatok elbírálására 2012. november 15- ig sor kerül. A részletes pályázati feltételek, a pályázati szabályzat és az adatlap az Egyesület honlapján (www.maszre.hu) megtekinthető, illetve letölthető. MASZRE-VEZETŐSÉG ÉLET ÉS!« LÁSZLÓ MELINDA: Tárlat Izzó galagonya A fiatal generáció tehetséges festője, Nagy Sára kiállítása a Galéria IX- ben Galagonya címmel nyílt meg, melyet Nagy Zolán költői megnyitó szövegével vezetett be. A nagyméretű, papír alapú, a galéria tereit teljesen betöltő munkákat szemlélve nemigen pihenhet a tekintet - egy szellősebb rendezés következtében egyaránt lélegzethez jutna a kép és a néző azonban a képek által közvetített felfokozott állapot ilyen módon is kifejezésre jut. Nagy Sára belülről építkezik, expresszív monomániás festészetében az ember áll a középpontban. Beszédes tekintetű, barátairól készített portréiban is mélyre próbál hatolni, a rejtőző ént fürkészi. Mindvégig a felszín alatti valóság foglalkoztatja, és még inkább igaz ez a kiállítás anyagát jelentő önaktok esetében. Itt most nincs kulisszaszerű háttér, utalás a nő „létterére” (szoba, ágy), mint egy korábbi sorozatánál, ahol a különböző felvett s merev - pózokban egzisztáló kihívó, mégis „megfosztott” nő jelenik meg. Szénrajzokból és festményekből - melyekbe gyakran krétával is belerajzol - álló újabb sorozatában a lelki rezdülések drámája által áll le-csupaszítva előttünk. Másfajta kitárulkozás ez. Felvállalja az őszinteséggel járó kiszolgáltatottságot, s az ismeretlenbe való hatoláshoz, a bizonytalan, rögös útra lépéshez szükséges hatalmas bátorságáról tesz tanúbizonyságot - valójában másképp nem is lehet. Vállalt alászállása önmaga mélységeinek megismerésére tett kísérlet és keresés, valamiféle bizonyosság utáni emésztő vagy elkerülhetetlen kínzó gyötrelem. Választ csak egymaga találhat, az utat is magának kell bejárnia. Feloldás, megnyugvás csak az önámítás nélküli tisztánlátás, az alázat és elfogadás által lehetséges. Nagy Sára képeiben a belső valóság ölt alakot; az egyén eredendő magányának fájdalma, félelmeinek, megfoghatatlanságának, változékonyságának sűrített lenyomata. „Kifesti magából” vagy „terápia számára” - mondják, valójában az alkotó nem tehet mást az indulatok szorításában. A kifejezés kényszere a megismerés, a megértés vágya utáni felfokozott állapot, mely a festés teremtő aktusában kiéleződik, s a felszínre törő tartalmak áramlásában oldódik fel. Nehéz és veszélyes vállalkozás ez. A művész határvonalon egyensúlyozik, s képesnek kell lennie a külső és a belső világ közötti átjárásra, elkerülve az önmaga kínzó képzeteiben való vergődés rabságát, a megrekedést, s azt, hogy az érzelmek sodrása által az örvény lerántsa őt. Különböző lélekállapotok tükröződnek az erősen megvilágított, vallatóra fogott arcokon. A szuggesztív tekintet, ha nem találkozik is a nézőével, a befogadót akkor is magával ragadja. A meggyötörtség mégis a szemekből árad leginkább; a ránk emelt tekintet már nem kérdő, nem vádló, hanem a vívódásban, az örökös belső harcban megfáradt ember megtört pillantása, melyből ernyedt megkínzottság érződik ki. A test meztelensége egyszerre kihívás és esendőség. A túlcsorduló indulat ereje és valamiféle nyers, démoni kisugárzás vegyül a sérülékeny, szeretetre éhes, a megértés és a megnyugvás vágya által űzött nő esendőségével. A megdolgozott felület Nagy Sára számára a meggyötört lélek, a benső kínzó feszültségének őskáoszként gomolygó megtestesülése. Festői munkamódszerének sajátossága az erőteljes, örvénylő ecsetkezelésben megmutatkozó zaklatott formakeresés, az átfestések, fedések rétegződése, az építés-rombolás dinamikája által létrehozott pulzáló felület. Némelyik festményén plasztikus megformálással az árnyékban elnyelődő formák jutnak érvényre, míg másokon a vehemens gesztusokban felszabadult vonal uralkodik. Az érzelmek diktálta vibráló, lendületes nyomhagyással keresi a körvonalat. A vonal belehasítva a kép terébe önálló életre kel az átvérző felületeken, összeköt és elválaszt. Önkiíró, szinte motorikus munkamódszere révén az érzelmek azonnali, spontán kifejezésére fekteti a hangsúlyt. Fennáll a sematizmus veszélye, de az őszinteség és az ösztönös ráérzés által a festőnek képesnek kell lennie a megújulásra. A feszített képkivágás, a színkontrasztok, a fény-árnyék dinamika, valamint a hideg-meleg tónusok ütköztetése által még keményebbé lesznek a képek. Az általa használt felfokozott kolorit (a tüzes, élénk színek, a mélyvörös izzása, a fanyar citromsárga, a hidegkékek, a rózsaszín) a képet átható hangulatot erősíti fel, a fekete azonban gyakran jelenik meg ellenpólusként. Nagy Sára termékenyen alkotó fiatal művész, akinek markáns, vérbeli festőiséggel teli jellegzetes képi világa kíméletlenül őszinte önvallomásaiból fakad. (Nagy Sára kiállítása szeptember 25-ig látható a Galéria IX-ben.) Agnieszka Holland mesterkurzusa Szeptember 16., 18.00 GÁRDOS PÉTER: Televízió Kulisszatitkok A magyar katonai konvoj óvatosan araszolgat előre valahol Afganisztánban. Egyszer csak megállnak, az őrnagy maga köré gyűjti a katonákat, és fokozott óvatosságra inti őket. Aztán a szakasz visszaül a páncélozott autókba, haladnak tovább. A szűk ablakokból kilátni a nyomorúságos falvakra, a poros utakra, néhány közömbös járókelőre. Mégis: a levegő megtelik feszültséggel, felgyorsul a pulzus. Mikor a csapat megérkezik a célállomásra, a riporter, Al Ghaoui Hesna vaskos sisakkal a fején kikecmereg az autóból, operatőre felé fordul, és bevallja, hogy félt. Hogy az elmúlt egy órában, benn, a páncélozott kocsiban viccelődtek, nevetgéltek ugyan, de ott, egymás között, összezárva jól érzékelhető volt a szorongás. A dokumentumfilm egy későbbi pontján az Afganisztánban szolgáló amerikai alezredes ugyanerről beszél. A becsapós unalomról. A hosszú várakozásokról, amely szinte felzabálja őket. A hamiskás csendről, amelyet majd valamikor, nem tudni, mikor felszakít egy bomba robbanása. Mert ilyen az igazi háború. A filmeken persze nem így ábrázolják. (Kivéve persze a remekműveket. A valódi háborús filmek éppen ezt, a létezés szorongó monotóniáját képesek az elviselhetetlenség határáig feszíteni.) A fegyveres viszályokról szóló filmek többnyire konfliktustól konfliktusig robognak, tobzódik bennük a vér, a könny, a pusztulás. A Bábel, Al Ghaoui Hesna dokumentumműsora ez alkalommal a háború és Hollywood viszonyát vizsgálja. A riporternő hagyományos formát választ. Interjúkat készít a témában érdekelt szereplőkkel (a Pentagon alezredese, az amerikai felkészítő táborokban dokumentumfilmet gyártó magyar producer, az Afganisztánban szolgáló katonai egység parancsnoka, egy afgán hadúr, a háborús filmben szerepet kapó magyar színész), kilátogat a veszélyes terepekre, felidéz híres, fontos filmeket ebből a témakörből, és mindezeket személyes hangú, érzelmes narrációval köti össze. A sorozatműsor e heti darabja a kérdésre - miképpen manipulálja a filmipar a nézőket, mennyi köze van a háborús filmeknek a valósághoz - nem ad túl eredeti válaszokat. Igen, Hollywood manipulál. Bizony, a háborút az életben alapvetően másképpen játsszák, mint a moziban. Furcsa módon a Bábel nem a főcsapás mentén hoz izgalomba. Ugyanis ebben a témakörben csak közhelyszerű válaszok léteznek. De a műsor ugyanakkor izgalmas embereket hoz elénk, máshol és máshogyan árul el kulisszatitkokat, s ezek a vargabetűk egyáltalán nem zavaróak. Hesna remekül, pontosan, taktikusan kérdez, így még az úri szabályok szerint lejátszott csörték mögött is könnyen felfedezhetjük az ellentmondásokat. A Pentagon hosszú, impozáns folyosóján Hesna próbálja sarokba szorítani a katonai filmes öszszekötőt. A Pentagon milyen szerződéseket köt az alkotókkal? Mire kötelezi őket? Próbál nyomást gyakorolni? A sármos alezredes csípőből beszél mellé. Ők csupán a hitelességet kérik számon, dehogy szólnak bele a művészetbe! De aztán a riporter váratlanul szóba hozza A bombák földjént, amelynél az amerikai hadügy, forgatás közben, felmondta a szerződést. „Visszavontuk a támogatást” - mondja kissé zavartan az alezredes, hogy aztán gördülékenyen meséljen tovább Hollywood és a Pentagon románcáról. Egy kevésbé biztonságos terepen, a tálib faluban Hesna azt kérdezi egy katonától: „tanultál bármit is az amerikai háborús filmekből?” Mire a fiatalember sűrű bólogatások közben elmeséli, hogy például amikor ellőtték az ujját, egy filmből ellesett módszerrel csillapította a vérzést. Az interjú finoman érzékelteti azt az ambivalens viszonyt, amely a tálib harcost az álomgyárhoz fűzi. Élvezi is az angolszász filmeket, meg ki is röhögi azokat felszínességük, naivitásuk, manipulációs technikáik miatt. Szintén remek ötlet, hogy a dokumentumfilm együvé, a „disznóvágóasztalhoz” ülteti le az Afganisztánban szolgáló magyar tűzszerészeket, hogy az említett Oscar-díjas film,m bombák földjén hitelességéről faggassa őket. A fiúk nehezen nyílnak meg. Látszik, hogy nem a szavak emberei, de ahogy ott feszengenek az asztal körül, ahogy csikorogva, dadogva elindul a beszélgetés, amilyen tapintatosan, szinte szégyenlősen kétségbe vonják az amerikai film legtöbb mozzanatát, ahogyan a privát félelmeikről vallanak - ez lesz ennek a televíziós estének a legmaradandóbb pillanata. Helna nem rámenős, és a legritkább esetben provokál. De szívósan és következetesen jár annak a végére, ami őt igazán érdekli. A nevadai sivatagban a közel-keleti harcszíntérre folyó kiképzésnél például arra kíváncsi, hogy kik a példátlanul precíz, minden részletében kidolgozott kéthetes forgatókönyv statisztái? Kik „játsszák” a kiképzőtáborban a megszállt ország iraki lakosságát? És a válaszból - hogy a hitelesség okán természetesen a hazájukból elűzött iraki embereket bízták meg ezzel a feladattal - többet megtudhatunk a hatalom filozófiájából, mint bármilyen értekezésből. Ugyanennek a kiképzési filmnek a producere másutt arról beszél, hogy az újoncokat oly módon szoktatják hozzá a test roncsolásaihoz, hogy a sminkesek valósághű, szörnyű sebeket készítenek a statiszták testére - a fiúknak még időben meg kell szokniuk a rémítő látványt. A Bábel ennél a pontnál túlnő önmagán. Szelíden, szinte mellékesen mutatja fel nekünk az ijesztő jövőt. (MTV-Bábel, szeptember 5.) ___________________ 22 IRODALOM2012. SZEPTEMBER 14.