Élet és Irodalom, 2012. július-december (56. évfolyam, 27-52. szám)

2012-09-14 / 37. szám - Vilcsek Andrea: Könyvsors • Tárlat (22. oldal) - László Melinda: Izzó galagonya • Tárlat (22. oldal) - Gárdos Péter: Kulisszatitkok • Televízió (22. oldal)

VILCSEK ANDREA: * Tárlat Könyvsors Párizsban a rue Mouffetard elején, a Saint Médard téri templommal szemben van egy könyvesbolt, amelyből néha furcsa hangok szűrőd­nek ki: csábító suttogás, elégedetlenkedő mormogás, kétségbeesett su­­sogás. Mátéi Venice ír Pánikszindróma a Fények Városában című regényé­ben erről a különös helyről, ahol magányos könyvek segélykiáltásait hallani, s ahol a könyvesbolti eladó feladata az, hogy az olvasók által mellőzött könyveket levegye a polcról, beléjük lapozzon, átfusson egy­két oldalt, s ezzel nyugtassa, éltesse őket. Kiss Ilona, akinek munkássága - tipográfusként, művészkönyv- és könyvműtárgyalkotóként - több szálon kapcsolódik a könyv­höz, ezúttal a Várnegyed Galériában a Magyar Nyelv és Könyv Ünnepe alkalmából rendezett „könyv­tárlatot”. Kiállítása megidé­zi a regény világát, lehetőséget ad a látogatóknak, hogy meghall­ják a könyvek neszeit. Ugyanis a kiállítás kitüntetett darabját, a Família című művészkönyvet a látogatók, ha kezükre kesztyűt húz­nak, kedvükre lapozgathatják. S tapinthatják, simogathatják ezt a taktilis érzékünk számára számtalan izgalmat, kitüremkedést, du­dort, papírpépcsomót, dróthálófelszínt tartogató könyvet. A be­mutatandó művészkönyvek jelentős része viszont hiába könyvsze­rű, lapozható tárgy, üvegvitrinbe szorulva egy­oldalúvá merevített, megdermedt könyvvé válik, csak részlegesen lehet hozzáférni, csak töredékét lehet elolvasni. A 2000-ben készült Família hatalmas méretű „családi fotóalbum”, melyben anyagba gyúrt „portrék” sorakoznak, minden oldalpár egyik felén pusztán egy-egy keresztnév szerepel, vele szemben textilből, fémhálóból, papírból alakított, lappá transzformált „testek”. Motí-í­vumok és anyagok ismétlődései révén hol szorosabb, hol távolabbi rokoni szálak fejthetők fel. Egy könyvben kapnak helyet, s ez család­dá teszi őket. Közösek a gyökereik, a háttér mindenhol ugyanaz a vastag, egyenetlen felszínű, gyűrt hatású merített papír, amelynek mintázatát a fekete-barna satírozás adja: a vonalak faerezet, gyökér­háló, földfelszín képzetét keltik. Minden lapozással egy újabb csa­ládtagra bukkanunk. Pontosabban emberek nyomára, ruhaszerű anyagburkokra, melyekből hiányzik a test, az arc. Üres portrék, me­lyek nem megjelenítik a család tagjait, hanem emlékeztetnek rájuk, egykori létükre utalnak. Jól ismert arcképek függnek a másik terem falain. A Kiss Ilona ál­tal „lap-tárgyaknak” és „könyvtárgyaknak” nevezett művek sorozata: a magyar könyvtörténet és irodalom főszereplői Misztótfalusi Kis Mik­lóstól Kassák Lajosig, Petrőczi Kata Szidóniától Arany Jánosig. Kiss Ilona elődei, mindazok, akikkel szellemi-családi közösséget vállal. Ha­sonló indíttatásból kerülhetnek egymás mellé, mint Radnóti Miklós „családi tablója”: „A szobám falán három »családi kép« van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-fest­ményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Fe­renc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Ka­­zinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik »nem bennfentes« látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: »a nagybátyád?« vagy »a rokonod?« Igen - fele­lem ilyenkor, Arany és Kazinczy.” (Napló). Kiss Ilona tablóján az arc­képek jelzésértékűek, a képmások ismertsége és a képek torzítása, szí­nezése egyaránt az egyedi vonások elmosódását, a személyiség háttér­be szorulását okozza. Hangsúlyossá válik az arcot körülvevő tér, amely­ben a könyv- és írástörténet formái, anyagai, készítéstechnikái idéződ­nek meg. E reprodukált arcképek a táblaképfestészet hagyományos anyagáról, különféle faanyagokról tekintenek vissza ránk. De a tábla, amely eredendően, agyagból vagy kőből formázva a legősibb íráshor­dozó is volt, itt egy későbbi könyvtörténeti kort idézve a merített pa­pír előállítási kellékeiből (papírmerítő hálóból és papírpépből), vala­mint a könyvtáblaként borításra is használt fatáblából tevődik össze. A tábla síkjából esetenként könyvlapokba rendeződő fémhálók hajol­nak ki. A művek folyamatosan játszanak az előállítás, a hordozó és az azon rögzítettjei (írás, kép) egymásba csúsztatásával. Ahogy például a papírlapok kialakításához használt merítőháló maga válik a könyv lapjává, vagy rajta a papír alapanyaga, a papírpép szavakat imitálva sorokba rendeződik. E sorozat is - a Famíliához hasonlóan - családi album: a forma, a kialakítás, az alapanyagok ritmikus ismétlődése az egyes tárgyakban, s a néző tekintetének át- és áthelyezése egyik könyvtárgyról a másik­ra - mellyel mintegy lapozunk az egyes oldalak között - dinamikus, összeolvasható könyvvé alakítja e műveket. Kiss Ilona könyveinek „olvasása” vizuális és taktilis érzékünk egyesítését kívánja, az anya­gok minőségét, mintázatát, a betűk formáját szemünkkel tapogat­hatjuk ki. (Kiss Ilona Budavár című kiállítása szeptember 15-ig látható a Várnegyed Galé­riában.) Pályázati felhívás A Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete pályázatot hirdet az Egyesület tevékenysége által érintett reprográfiai és ry-*•›‹» jogosultakat (szak- és szépirodalmi szerzőket, valamint 4*- c könyvkiadókat) tömörítő, Magyarországon nyilvántartásba vett szakmai és érdekvédelmi szervezetek, közösségi célokat szolgáló alapítványok, egyesületek számára az alábbi témakörökben: a magyar szak- és szépirodalom, valamint az olvasás és a könyv népszerűsítését szolgáló hazai és külföldi szakmai programok (2.1) és a könyvszakmai oktatás tevékenységének támogatása (2.2). A pályázatokat kizárólag postai úton fogadjuk el. A postára adás határideje: 2012. október 15. A pályázatok elbírálására 2012. november 15- ig sor kerül. A részletes pályázati feltételek, a pályázati szabályzat és az adatlap az Egyesület honlapján (www.maszre.hu) megtekinthető, illetve letölthető. MASZRE-VEZETŐSÉG ÉLET ÉS!« LÁSZLÓ MELINDA:­ Tárlat Izzó galagonya A fiatal generáció tehetséges festő­je, Nagy Sára kiállítása a Galéria IX-­ ben Galagonya címmel nyílt meg, me­lyet Nagy Zolán költői megnyitó szövegével vezetett be. A nagymé­retű, papír alapú, a galéria tereit tel­jesen betöltő munkákat szemlélve nemigen pihenhet a tekintet - egy szellősebb rendezés következtében egyaránt lélegzethez jutna a kép és a néző azonban a képek által köz­vetített felfokozott állapot ilyen mó­don is kifejezésre jut. Nagy Sára belülről építkezik, exp­resszív monomániás festészetében az ember áll a középpontban. Be­szédes tekintetű, barátairól készített portréiban is mélyre próbál hatolni, a rejtőző ént fürkészi. Mindvégig a felszín alatti valóság foglalkoztatja, és még inkább igaz ez a kiállítás anyagát jelentő önaktok esetében. Itt most nincs kulisszaszerű háttér, utalás a nő „létterére” (szoba, ágy), mint egy korábbi sorozatánál, ahol a különböző­­ felvett s merev - pó­zokban egzisztáló kihívó, mégis „megfosztott” nő jelenik meg. Szénrajzokból és festményekből - melyekbe gyakran krétával is be­lerajzol - álló újabb sorozatában a lelki rezdülések drámája által áll le-csupaszítva előttünk. Másfajta kitá­rulkozás ez. Felvállalja az őszinte­séggel járó kiszolgáltatottságot, s az ismeretlenbe való hatoláshoz, a bizonytalan, rögös útra lépéshez szükséges hatalmas bátorságáról tesz tanúbizonyságot - valójában másképp nem is lehet. Vállalt alá­­szállása önmaga mélységeinek meg­ismerésére tett kísérlet és keresés, valamiféle bizonyosság utáni emész­tő vagy­­ elkerülhetetlen kínzó gyöt­relem. Választ csak egymaga talál­hat, az utat is magának kell bejár­nia. Feloldás, megnyugvás csak az önámítás nélküli tisztánlátás, az alá­zat és elfogadás által lehetséges. Nagy Sára képeiben a belső valóság ölt alakot; az egyén eredendő ma­gányának fájdalma, félelmeinek, megfoghatatlanságának, változé­konyságának sűrített lenyomata. „Kifesti magából” vagy „terápia számára” - mondják, valójában az alkotó nem tehet mást az indula­tok szorításában. A kifejezés kény­szere a megismerés, a megértés vá­gya utáni felfokozott állapot, mely a festés teremtő aktusában kiélező­dik, s a felszínre törő tartalmak áramlásában oldódik fel. Nehéz és veszélyes vállalkozás ez. A művész határvonalon egyensúlyozik, s ké­pesnek kell lennie a külső és a bel­ső világ közötti átjárásra, elkerülve az önmaga kínzó képzeteiben való vergődés rabságát, a megrekedést, s azt, hogy az érzelmek sodrása ál­tal az örvény lerántsa őt. Különböző lélekállapotok tükrö­ződnek az erősen megvilágított, val­­latóra fogott arcokon. A szuggesz­­tív tekintet, ha nem találkozik is a nézőével, a befogadót akkor is ma­gával ragadja. A meggyötörtség még­is a szemekből árad leginkább; a ránk emelt tekintet már nem kérdő, nem vádló, hanem a vívódásban, az örökös belső harcban megfáradt em­ber megtört pillantása, melyből er­nyedt megkínzottság érződik ki. A test meztelensége egyszerre kihívás és esendőség. A túlcsorduló indulat ereje és valamiféle nyers, démoni ki­sugárzás vegyül a sérülékeny, szere­­tetre éhes, a megértés és a megnyug­vás vágya által űzött nő esendősé­­gével. A megdolgozott felület Nagy Sára számára a meggyötört lélek, a benső kínzó feszültségének őskáoszként gomolygó megtestesülése. Festői munkamódszerének sajátossága az erőteljes, örvénylő ecsetkezelésben megmutatkozó zaklatott formake­resés, az átfestések, fedések réteg­ződése, az építés-rombolás dinami­kája által létrehozott pulzáló felü­let. Némelyik festményén plaszti­kus megformálással az árnyékban elnyelődő formák jutnak érvényre, míg másokon a vehemens gesztu­sokban felszabadult vonal uralko­dik. Az érzelmek diktálta vibráló, lendületes nyomhagyással keresi a körvonalat. A vonal belehasítva a kép terébe önálló életre kel az át­­vérző felületeken, összeköt és elvá­laszt. Önkiíró, szinte motorikus munkamódszere révén az érzelmek azonnali, spontán kifejezésére fek­teti a hangsúlyt. Fennáll a sematiz­mus veszélye, de az őszinteség és az ösztönös ráérzés által a festőnek ké­pesnek kell lennie a megújulásra. A feszített képkivágás, a színkontrasz­tok, a fény-árnyék dinamika, vala­mint a hideg-meleg tónusok ütköz­tetése által még keményebbé lesz­nek a képek. Az általa használt fel­fokozott kolorit (a tüzes, élénk szí­nek, a mélyvörös izzása, a fanyar citromsárga, a hidegkékek, a rózsa­szín) a képet átható hangulatot erő­síti fel, a fekete azonban gyakran je­lenik meg ellenpólusként. Nagy Sára termékenyen alkotó fi­atal művész, akinek markáns, vér­beli festőiséggel teli jellegzetes képi világa kíméletlenül őszinte önvallo­másaiból fakad. (Nagy Sára kiállítása szeptember 25-ig látható a Galéria IX-ben.) Agnieszka Holland mesterkurzusa Szeptember 16., 18.00 GÁRDOS PÉTER: Televízió Kulisszatitkok A magyar katonai konvoj óvatosan ara­­szolgat előre valahol Afganisztánban. Egyszer csak megállnak, az őrnagy maga köré gyűjti a katonákat, és foko­zott óvatosságra inti őket. Aztán a sza­kasz visszaül a páncélozott autókba, haladnak tovább. A szűk ablakokból kilátni a nyomorúságos falvakra, a po­ros utakra, néhány közömbös járóke­lőre. Mégis: a levegő megtelik feszült­séggel, felgyorsul a pulzus. Mikor a csapat megérkezik a cél­állomásra, a riporter, Al Ghaoui Hes­­na vaskos sisakkal a fején kikecme­reg az autóból, operatőre felé fordul, és bevallja, hogy félt. Hogy az elmúlt egy órában, benn, a páncélozott ko­csiban viccelődtek, nevetgéltek ugyan, de ott, egymás között, összezárva jól érzékelhető volt a szorongás. A dokumentumfilm egy későbbi pontján az Afganisztánban szolgáló amerikai alezredes ugyanerről beszél. A becsapós unalomról. A hosszú vá­rakozásokról, amely szinte felzabál­ja őket. A hamiskás csendről, ame­lyet majd valamikor, nem tudni, mi­kor felszakít egy bomba robbanása. Mert ilyen az igazi háború. A filmeken persze nem így ábrázol­ják. (Kivéve persze a remekműveket. A valódi háborús filmek éppen ezt, a létezés szorongó monotóniáját képe­sek az elviselhetetlenség határáig fe­szíteni.) A fegyveres viszályokról szó­ló filmek többnyire konfliktustól konf­liktusig robognak, tobzódik bennük a vér, a könny, a pusztulás. A Bábel, Al Ghaoui Hesna dokumentumműsora ez alkalommal a háború és Hollywood viszonyát vizsgálja. A riporternő hagyományos formát választ. Interjúkat készít a témában érdekelt szereplőkkel (a Pentagon al­ezredese, az amerikai felkészítő tá­borokban dokumentumfilmet gyár­tó magyar producer, az Afganisztán­ban szolgáló katonai egység parancs­noka, egy afgán hadúr, a háborús filmben szerepet kapó magyar szí­nész), kilátogat a veszélyes terepek­re, felidéz híres, fontos filmeket eb­ből a témakörből, és mindezeket sze­mélyes hangú, érzelmes narrációval köti össze. A sorozatműsor e heti darabja a kérdésre - miképpen manipulálja a filmipar a nézőket, mennyi köze van a háborús filmeknek a valósághoz - nem ad túl eredeti válaszokat. Igen, Hollywood manipulál. Bizony, a háborút az életben alap­vetően másképpen játsszák, mint a moziban. Furcsa módon a Bábel nem a főcsa­pás mentén hoz izgalomba. Ugyan­is ebben a témakörben csak közhely­­szerű válaszok léteznek. De a műsor ugyanakkor izgalmas embereket hoz elénk, máshol és máshogyan árul el kulisszatitkokat, s ezek a vargabetűk egyáltalán nem zavaróak. Hesna remekül, pontosan, takti­kusan kérdez, így még az úri szabá­lyok szerint lejátszott csörték mögött is könnyen felfedezhetjük az ellent­mondásokat. A Pentagon hosszú, im­pozáns folyosóján Hesna próbálja sarokba szorítani a katonai filmes ösz­­szekötőt. A Pentagon milyen szerző­déseket köt az alkotókkal? Mire kö­telezi őket? Próbál nyomást gyako­rolni? A sármos alezredes csípőből beszél­­ mellé. Ők csupán a hiteles­séget kérik számon, dehogy szólnak bele a művészetbe! De aztán a ripor­ter váratlanul szóba hozza A bombák földjént, amelynél az amerikai hadügy, forgatás közben, felmondta a szer­ződést. „Visszavontuk a támogatást” - mondja kissé zavartan az alezredes, hogy aztán gördülékenyen meséljen tovább Hollywood és a Pentagon ro­máncáról. Egy kevésbé biztonságos terepen, a tálib faluban Hesna azt kérdezi egy katonától: „tanultál bármit is az ame­rikai háborús filmekből?” Mire a fia­talember sűrű bólogatások közben el­meséli, hogy például amikor ellőtték az ujját, egy filmből ellesett módszer­rel csillapította a vérzést. Az interjú finoman érzékelteti azt az ambivalens viszonyt, amely a tálib harcost az álom­gyárhoz fűzi. Élvezi is az angolszász filmeket, meg ki is röhögi azokat fel­színességük, naivitásuk, manipuláci­ós technikáik miatt. Szintén remek ötlet, hogy a doku­mentumfilm együvé, a „disznóvágó­asztalhoz” ülteti le az Afganisztánban szolgáló magyar tűzszerészeket, hogy az említett Oscar-díjas film,m­ bombák földjén hitelességéről faggassa őket. A fiúk nehezen nyílnak meg. Látszik, hogy nem a szavak embe­rei, de ahogy ott feszengenek az asz­tal körül, ahogy csikorogva, dadog­va elindul a beszélgetés, amilyen ta­pintatosan, szinte szégyenlősen két­ségbe vonják az amerikai film leg­több mozzanatát, ahogyan a privát félelmeikről vallanak - ez lesz ennek a televíziós estének a legmaradan­dóbb pillanata. Helna nem rámenős, és a legrit­kább esetben provokál. De szívósan és következetesen jár annak a végé­re, ami őt igazán érdekli. A nevadai sivatagban a közel-keleti harcszíntér­re folyó kiképzésnél például arra kí­váncsi, hogy kik a példátlanul pre­cíz, minden részletében kidolgozott kéthetes forgatókönyv statisztái? Kik „játsszák” a kiképzőtáborban a meg­szállt ország iraki lakosságát? És a válaszból - hogy a hitelesség okán természetesen a hazájukból elűzött iraki embereket bízták meg ezzel a feladattal - többet megtudhatunk a hatalom filozófiájából, mint bármi­lyen értekezésből. Ugyanennek a kiképzési filmnek a producere másutt arról beszél, hogy az újoncokat oly módon szoktatják hozzá a test roncsolásaihoz, hogy a sminkesek valósághű, szörnyű sebe­ket készítenek a statiszták testére - a fiúknak még időben meg kell szok­niuk a rémítő látványt. A Bábel ennél a pontnál túlnő ön­magán. Szelíden, szinte mellékesen mutat­ja fel nekünk az ijesztő jövőt. (MTV-Bábel, szeptember 5.) ___________________ 22 IRODALOM2012. SZEPTEMBER 14.

Next