Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)
2013-11-08 / 45. szám - Váncsa István: Kiút (1. oldal) - Minyó Szert Károly: Rajzok • Bemutató szám (1-24. oldal)
Markó Béla: Nagy menetelés 2013 nov . 8. * Báron György: A bajai videó - Bevezetés a mozgóképelemzésbe * Tamás Pál: Az Erasmus-nemzedék * Morvay Péter: A múltat végképp a cseh választásokról * Csillag István: A küldetés: vagyonosodni (Elitcsere családi alapon) * ÉS Irodalom: Lázár Júlia, Murányi Sándor Olivér, Nagy Koppány Zsolt, Pollágh Péter, Szabó Róbert Csaba, _____________Szilasi László, Tasnádi-Sáhy Péter |élet és |IRODALOM| IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP LVII. ÉVFOLYAM, 45. SZÁM ÁRA: 495 FT 2013. NOVEMBER 8. Minyó Szent Károly munkája Városi Könyvtár Vérfk ____________________________________________________________________VflU. .......... 1 3045 770424 884005 VÁNCSA ISTVÁN: Kiút Kiutat kínálunk, írja Mesterházy Attila, az olvasó pedig szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Noha közben tudja, hogy kiút csakugyan létezik, rokonságában és ismeretségi körében már sokan rátaláltak, főképp a fiatalabbak közül, húztak is el rögtön, mint a vadlibák. A többiek mennek utánuk folyamatosan, aki pedig marad, azért marad, mert számára a kiút ilyen vagy olyan oknál fogva nem járható. Ösztönei azt súgják, hogy meneküljön, valóságérzéke viszont rámutat, hogy nincs hova. Tehát hősiesen itthon marad. A magyar hős különös fajta, hangoztatta október 23-án a centrális erőtér (a továbbiakban center), és ebben igaza is volt, bár nem egészen úgy, ahogy ő hiszi. Valójában a hős az, aki szembenéz avval, hogy az emberfaj sárkányfog-vetemény, és avval is, hogy nincsen remény, nincsen remény. Javára szóljon Mesterházynak, hogy a szövegében, amely a honlapján és a Népszavában is olvasható, meg se próbál úgy tenni, mintha bármilyen pozitív előjelű változásban bizakodna, stílusa a megfáradt ördögűzőé, aki gépesen lengeti a füstölőt, tudván, hogy az ördög leszarja őt, és ez most már örökre így is marad. Voltaképp Mesterházy is hős, persze a maga jellegzetesen turáni módján, ami abban áll, hogy megszámoljuk, hány feje van a sárkánynak, majd megszámoljuk, hány fejünk van minekünk, aztán ebből levonjuk a megfelelő következtetéseket. Viszont ez a pragmatikus szemlélet nem az ő személyiségéből fakad, vagy legalábbis nem csak abból. A Kiutat kínálunk című szöveg enervált semmitmondása a hetvenesnyolcvanas években gyökerezik, amikor ideológiáról, politikai célokról, politikai stratégiáról és taktikáról senki normális ember nem töprengett, mert minek is tette volna, és nem is beszélt, hacsak az esedékes lózungok felsorolását politikai beszédnek nem tekintjük, de hát ne tekintsük annak. Persze az egyszerű állampolgár igenis foglalkozott ideológiai kérdésekkel, amennyiben szidta a rendszert, kivált a kedvenc kocsmájában, a második-harmadik liter bor után, amikor az ismerős besúgók már mind jelen voltak, ám ezt a körülményt, bármily örvendetes is amúgy, a föntebb tárgyaltakkal nem helyes összemosnunk. A lényeg az, hogy az állampárt, mint szervezet, politikával pepecselt a legkevésbé. Az a kérdés, hogy mi a teendő, soha fel se merült. Lenin ezt a problémát már 1902-ben végiggondolta, ahogy a többit is. Mindent végiggondolt, úgyhogy az elvtársak ne okoskodjanak, hanem tegyék a dolgukat. Politikai stratégia? Nézzenek a térképre az elvtársak. Akik az állampárt égisze alatt tanulták ki a politizálás minden csínját-bínját, anélkül váltak dörzsölt politikusokká, hogy értelmes politikai kijelentés akár csak egyetlenegyszer is elhagyta volna az alkukat. Manipulatívak voltak, ravaszak, a maguk módján néha bölcsek is, tudták működtetni a pártot, ismerték töviről hegyire, de hogy ennek az egésznek valami önmagán túlmutató célja volna, az a hatalom elvesztéséig eszükbe se juthatott. Ami pedig a jelent illeti, elvannak magukban, és valószínűleg egy, a külvilágtól teljességgel izolált szigeten is ugyanilyen jól elvolnának. Mint az örök fény Danténál (Paradicsom, harmincharmadik ének): „magadban ülve boldog! / Magadat érted csak, s magadtól értve / magadat értőn szereted s mosolygod.” Már a hatalom se cél, részint, mert visszaszerzésének semmi realitása, részint, mert a center és bandája a hatalom tárgyát képező, eleve romos állapotú országot végérvényesen szétbarmolta. Legyen hát az övé a továbbiakban is, megérdemli, ahogy az ország is megérdemli őt. „Lélegzethez juttatjuk az országot, hogy kijuthassunk a mély társadalmi krízisből” - írja föntebb jelzett szövegében Mesterházy, a legerősebb, legszervezettebb, legmélyebb társadalmi beágyazottságnak örvendő ellenzéki párt vezetője. Az egyetlen olyan erőé, amelyik egy magával ragadó, szuggesztív, hegyeket is megmozgató kampány eredményeképp talán képes lehetne megakadályozni, hogy a center másodjára is kétharmadot szerezzen és az országot végérvényesen átformálja a saját örökös szemétdombjává, aminek a tetején úgy és annyit kukorékolhat, ahogy és amennyit csak akar. Persze valójában ez már mind megvalósult, a center kukorékolási hajlandóságát se isten, se ember nem korlátozhatja többé, de legalább a hangjában ércesen csillogó örömet lehetne valamelyest tompítani, hogy kissé lágyabb és fátyolosabb legyen. Ezt is csak akkor, ha Mesterházy olyat tudna mondani a választóknak, amitől a tüdő kitágul, a szív nagyobbakat dobban, a kéz pedig ökölbe szorul. „Ez áll a szocialisták gazdaságpolitikájának középpontjában: munkahely, munkahely, munkahely” - írja ő, nem mellékesen egy olyan szöveg vége felé, amelynek az első kétharmada a centerről és bandájáról szól, semmi másról. Persze a munkahely, munkahely, munkahely mind nagyon jó dolog, de hát a center egymillió új munkahelyet teremtett, ez meg csak három. Azt is benne van a szövegben, hogy „Át fogjuk szabni és ki fogjuk nyitni az uniós támogatások rendszerét”, ez a mondat ugyan számunkra se teljesen világos, annyi viszont kiderül belőle, hogy Mesterházy ért az emberek nyelvén. Annyira, amennyire. Mindenesetre úgy tűnik, pártjának céljaihoz, ambícióihoz, jövőformáló lendületéhez képest ez is több mint elég. Látnunk kell ugyanakkor, hogy a mostani ellenzék és annak vezető ereje mögött már egy új generáció szerveződik, keresi a nyilvánosságot, nemzetközi kapcsolatokat épít, november ötödikén pedig menetelt. Lehettek vagy százan, az is szép szám, pláne esőben és különös tekintettel arra, hogy ez amolyan internacionalista menetelés volt, az ifjúság rárontott a nemzetére, amiképpen New Yorkban és Londonban, azonképpen Budapesten is. Arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy látszatdemokrácia és látszatszabadság helyett valódi demokráciára és valódi szabadságra van szükség, s ha jól értem, ők úgy gondolják, hogy ez a követelés Magyarországon éppoly releváns, mint mondjuk Dániában. Jómagam viszont hajlamos vagyok azt gondolni, hogy Magyarországon kezdetnek némi látszatdemokrácia és látszatszabadság is megtenné, mondjuk az a változat, amelyre vonatkozólag Ausztrália, Izland vagy Liechtenstein ifjúsága most épp az elégedetlenségét hangoztatja. Nekünk mintha nem egészen olyan típusú problémáink volnának, mint nekik, ám az ifjúság az effajta részletek fölött elsiklani hajlamos. És ez még hagyján. „Felül kell emelkedni a megosztottságunk különböző aspektusain (pl. politikai oldalakon), és gyűlölködés helyett inkább meg kell beszélni a problémákat és közösen megoldásokat találni”, olvasom a menetelő ifjúság sajtóanyagában, és be kell látnom, hogy hozzájuk képest Mesterházy még mindig egy Arisztotelész. Viszont ők a Holnap. El is képzelem a boldogabb jövőt képviselő ifjakat, amint épp felülemelkednek, megbeszélik a problémákat a centerrel, majd a megoldásokat közösen megtalálják. Jövőre nyilván a békemenetben látjuk őket, hetven méterrel Bayer és Bencsik mögött.