Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-10-31 / 18. szám
MUNKÁCS, jul. 30, 1847. — Hajnal volt----Keletről — mint szőnyegen átható világ tünedezett a’ reg előhírnöke — a’ biborkorány, míg nyugatnak hosszú fekete fátyolként terült nyugolni az űzetett éj . .. A’ csillagok, kiégett lámpaként, egymás után veszték fényöket, homályoséivá engedőnek a’ nagyobb világosságnak — több madártorok hangicsálva hirdeté éberlétét.—A’leszálló harmattól gondosan burkoltan szekérben ülve szundikáltam, midőn durva hangok riasztanak édes álmaim élvezéséből. Im, Munkács hidjánál valánk. Átbocsátának, miután kocsisom — mert fogadott volt — egy pengő húszast fizetett, hogy lovai lábát ki nem töreté a’ klávisként mozgony gerendákban, ’s fogadóba hajtaték. Lefekürni már késő volt, tehát kisétáltam a’ nevezetes várat megnézendő. Munkács, nevezetes régiség — jelenleg siralom hona ! Ne kivánd sorsát, nyájas olvasóm, az itt elzártaknak. — ,,Úgy kell nekik. — Nem kár érték ! — Bár felakasztanák.“ — Különböző tiszteletadások az Ítéltekre. — Gonosztevők-e valójában ez elzártak mindnyájan ? a’ — sors könyvében írva lesz. — Kárpótlást nyerendnek-e ama’, jobb világban, hol az igazakra méltó jutalom várakozik ? — kérdések kérdése... halandó elmém óvakodva hagyja el a’ bölcselet mezejét, a’ változékony valódiság sikjára száll rendbeszedni fellegként tornyosuló eszméim özönét, hogy — mint jó kertész gyümölcseivel, — szolgálhasson az élvezetet óhajtó közönségnek. Azért hát szálljunk le e’magas domb tetejéről, melly száműzetve , mint fölkiáltójel áll a’többi hegysorozattól elválva, a tetőn a“ vár, elzáró sánczok és falakkal erősítve. Belül lakhelyekkel ellátva az őrkatonák ’s tisztjeik számára... ez épületet, egy magasház kéményének vélnéd távairól; három kapun juthatsz bel részébe, hol az egyház is áll. A’ közép épület udvarán kútat találsz, melly 40 ölnyi mélységbe nyúlik a’ föld alá — honnan — egy nagy kerékbe lépdelő pár rab, fáradsággal húz vizet. — A’ hegy oldalát szőlővel ülteték az alant terült Palánka helység lakosai ’s az út e’ közt kígyózik fel. Ámde hagyjuk el e’ magasságot — térjünk a' városba. Munkács kis város — a’ togás lengyel izraelfaj meglehetős székvárosa. Kelet és éjszak részei agg bükkösök és szőlőkkel körítvék, átellenben, a’ Latorcza partján Bazilit-szerzetbeliek zárdája — nyugat- ’s délnek hosszún nyúlik síkság, csak a’ láthatárban enyész. Bár (Hugliként) lehetne csínosb, és tisztább e’ város, miután fekvése sikon, ámde minek? miért azt? kinek van gondja rá? ... Kiki maga háza előtt seperjen — régi közmondat. — Van két casinója, vannak közeliévé fürdői; Iványi, Szinyák, ’s nevezetesen Szolyva , hová a’ környék szépei, ’s ifjai kikirándulnak’s az ott időző külmegyeiekkel enyelgés, ’s táncz közt feledtetik nélkülözött szükségeseiket, mellyekre a’ fürdői kényelem jogosokká tehetné. Vannak regényes tájai, vashámorai, az egész honban nevezetesek. Földterméke —a’ megye kisvoltához — elegendő. Vannak dandyk, és ujonczarszlánok, — csak kis mennyiséggel — hitelezők és hitelvesztettek. A’ csillag vendéglő termében színház is van. Ungvárról jött Lángh Lajos igazgatása alatt, már pár hét óta úzi tova a’ közönség estéit e’ társulat Szigligeti népszínműi, és más eredeti darabok előadásával, a’ mint láttam jó sikerrel, mértjelén szűk időjárás daczára meglehetős számmal talúl naponta a’ közönség látogatásukra; ám meg is érdemlik, mert mind a’ repertórium, mind a’ társulat elsődjei, méltán ébreszthetnek részvétet. .. Még pár szám, ’s bezárom soraimat. A’ szinlapon állott: „Nőnem iránti lovagiasságból a’ dohányzás és szivarozás nélkülözése kéretik.“ Nélkülözték... Majd bizony hozzá szoktak már a’ nők férjeik mellett a’ füsthöz... Voltak tisztes férfiak, kik föveg nélkül — álltak, ’s teljesíték a’ kérelmet ,— mi pedig — elül ültünk a’ mécses’deszkáinál, mert láttatnunk—akarám mondani—látnunk kelle, szivaraink és pipáinkból ugyan füstölénk,— még néha a’ kesergő ’s átkozódó Zách unokái közé is föl a’ színpadra. — Hiába — inkább hon maradok, de a’játékért csak nem teszem le szivaromat! — hm!! — különben N. mindjárt X-é válnék ... így áll ez. ’S ki nem hiszi, jőjön Munkácsra, egy előadásnál tapasztalni fogja mondattim valóságát. — Igaz — engedelmet— kár volna fáradni, mert a’ derék igazgató már eltávozik, útját Marmarosnak veszi — szerencsét nekik — ’s fáradalmikért méltányos bért — magunknak pedig kitartóságot, türelmet — mellyre, hiszem, t. szerkesztő úrnak is sokszor szüksége van, — hogy a’ világ ferde irányú növésein béketürésünk gyakorolva, edzzük kebleinket „meg nem ütközés“ érczlapjának, hogy vehessünk mindent a’ mint jó, ha rajta nem változtathatunk. Kivévén levelemet, mellyet t. szerkesztő úr ha szívesen fogad, ösztönül fog szolgálni néha néha tollat fogni kezembe emlékéül ismerösimnek, hogy még él a’ sors visszályitől hányatott barátjuk Sárváry Jenő. ARAD, October 24. Csodálkozik a’ szives olvasó, hogy az aradi mozgalmak krónikája olly rég hallgat, mintha silentiumot kapott volna, vagy a’ krónikával egyetemben minden mozgalmak kipusztultak volna az árnyékvilágból; pedig nincs miért és min csodálkoznia, mert az aradi mozgalmak krónikája, a’ mozgalmakkal egyetemben él és uralkodik, csakhogy néha — sajtó a 1 a 11.... és ez a’ dolog — czifrája. Hanem a' dolog ezen czifrájával ez egyszer a' krónika is olly kegyeletesen bán , mint Petőfi Sándor a’ rosz poétákkal, azaz , sans pardon küldi őt a’ — legelőre; mert nemes önhittségében úgy vélekedik, hogy Arad megye bővelkedik annyi faragatlan tuskóval és bogácscsal, mennyin a’ krónika értelme szerinti kebelbeli fej — nyak — kéz — láb — stb czifrák kényelmesen kitelelhetnek; maga pedig igazaknak hiszi és vallja, a’ miket mond, következendőképen : Aradon naponként emelkedik a’ drágaság; egy tojás egy garas! — Ez ugyan még nem nagy ár a’ múlt télihez képest, melly szerint