Ellenőr, 1874. június (6. évfolyam, 149-176. szám)

1874-06-03 / 151. szám

tagját és a jegyzőt, s ennélfogva mindkettőnek je­lentése szükséges leszen. b) A házasságkötési, születési s halálozási be­jegyzéseket tartalmazó anyakönyveket a községi jegyző vezesse saját felelősségére. c) A hol kivételesen­­különösen alkalmas jegy­zőnek helyben vagy kellő közelségben nem léte miatt) átmeneti intézkedések szükségesek, ezek megtételére a kormány hatalmaztassék fel a tör­vényben. d) A házasságkötésekért és az anyakönyvi be­jegyzésekért, valamint az egyházi szertartás eszkö­­zölhetése érdekéből szükséges első kiadványért díj a felek által ne fizettessék. Későbbi kiadványokért mérsékelt díj szedhető. e) A községi elöljáróságot, illetőleg a jegy­zőt úgy a házasságkötésnél követendő szabály­­szerű eljárásban, valamint az anyakönyv pontos vezetésében első fokon a közvetlenül felettük álló közigazgatási tisztviselőnek kelljen ellenőriznie, kinek e czélból kötelességévé teendő, hogy az anyakönyveket évnegyedenként a helyszínen vizs­gálja meg. Ugyancsak részint az ellenőrzésért, részint a biztosság érdekéből, az anyakönyvek két pél­dányban vezetendők s egyik példány évenként beszolgáltatandó a törvényhatóság levéltárába. Végre az albizottság félreértések elhárítására és sokaknak megnyugtatására a törvényben is óhaj­taná kifejeztetni, hogy a polgári hatóság előtt tör­vény szerint megkötött házasságot polgári követ­kezményeire nézve mindenki köteles érvényesnek elismerni; és hogy míg egyfelől egy egyház sem adhat össze olyanokat, kik a polgári előzetes há­zasságkötést nem igazolják, addig másfelől egyik egyház sem kötelezhető arra, hogy saját szertar­tása szerint összeadjon olyanokat, kik szabályai és hitelvei szerint nem kelhetnének össze. Ezzel a törvényben is kifejeztetnék az, hogy a polgári há­zasság behozatalával nem fog sértetni az egyhá­zak szabadsága és hivetkire még azok házasság­kötését illetőleg is gyakorolható erkölcsi befolyása. Budapest, május 29-ikén 1874. Molnár Aladár s. k. az albizottság j­egyzője. Az összeférhetlenség tárgyában kiküldött bizott­ság jelentése a képviselő­házhoz. Méltóztatott a t. képviselőház, múlt 1873. évi 2467. és 2539. szám alatt kelt határozatával, ezen bizottságot megbízni, hogy „dolgozzon ki egy javaslatot, mely szaba­tosan állapítsa meg, mennyiben lehetnek a képvise­­lőház tagjai azok, a­kik az állam szolgálatában állanak, vagy valamely magánvállalatnál mint igaz­gatótanácsosok, igazgató vagy bármely más minő­ségben közvetlenül érdekelnék. A bizottság eljárt megbízatásában, és a kép­viselőházban többször kifejezett azon nézetnél fogva, hogy az összeférhetlenség kérdése a maga teljessé­gében tüzetesen megoldandó, a határozatban érin­tett javaslat helyett kimerítő, a kérdés részleteit tüzetesen szabályozó törvényjavaslatot dolgozott ki, mit •/• alatt ezennel tiszteletteljesen bemutat. Az összeférhetlenség kérdésének megoldását a képviselőház függetlensége és a közszolgálat érdekei egyaránt követelvén a törvényjavaslat kidolgozásá­nak s az abba felvett cata­egoriák megállapításá­nál két szempont volt a bizottságra nézve irány­adó: t. i. 1. hogy a képviselő szemben a végrehajtó ha­talommal független legyen ; 2. hogy a képviselőt törvényhozói tisztének pontos teljesítésében a közszolgálatból folyó köteles­ségek, viszont a tisztviselőt és hivatalnokot a köz­szolgálat pl­usop ellátásában a képviselői kötelessé­gek ne gátolják. A bizottság elismeri, hogy a függetlenség nem fekszik a helyzetben, nem fekszik az állásban, hanem fekszik az önbecsészetben, az egyéni jellem­szilárdságban, és ebből folyólag nem vonja két­ségbe a bizottság, hogy a kormánynyal közvetlen vagy közvetett viszonyban álló képviselő az adott viszonyok között híven teljesítheti törvényhozói kötelességét, de visszásnak, meg nem engedhet­nek, s a­mennyiben fennáll, megszüntetendőnek tart­ja azon kényszerhelyzetet, mely a kormánynyal viszonyban álló képviselőre nézve mindannyiszor előáll, valahányszor kettős minőségéből folyó kö­telességei között választania kell. Ha e kettős, néha ellentétes kötelesség esetleg össze nem egyez­tethető, az egyik kötelesség a másiknak, vagy az ön­érdeknek esik áldozatul. A ház tekintélye, erköl­csi hitele követeli, hogy gondosan eltávolíttassák minden­­ok, minden ürügy azon feltevésre, hogy a ház tárgyalásainál, a szavazatok számarányait meg­zavaró mérvben, esetleg az önérdek, vagy vala­mely jogosulatlan befolyás is érvényesülhet. Nem kevesebb figyelmet érdemel a másik szempont, a törvényhozói állásból és a közszolgá­latból folyó kötelességek pontos teljesítésének szem­pontja. Hazánk jelen viszonyai között a képviselői állás egymaga is teljesen igénybe veszi a kép­viselő összes szellemi erejét, s azon képviselő, a­ki közszolgálatban áll, csak kivételesen lehet azon kedvező helyzetben, hogy kettős kötelességének teljesen megfelelhessen; pedig a mulasztás itt és ott, mindig a közügyek rovására esik, s viszo­nyaink között, melyek a közigazgatás folytonossá­gát és pontos vezetését követelik, egy vagy más alakban kisebb vagy nagyobb mérvben, de min­dig megboszulja magát. Ezen vezérelvek alapján a bizottság jónak látta fölállítani a törvényjavaslat 1. §-ában azon általános szabályt, hogy az országos képviselő nem viselhet olyan hivatalt, nem foglalhat el olyan ál­lást, mely a korona kijelölésétől (például a főpol­gármesteri állás a fővárosban), vagy a korona, a kormány és a kormányközegek kinevezésétől függ és fizetéssel vagy díjjal jár. A bizottság azonban ez általános szabályt ri­degen alkalmazhatnak nem tartja s javaslatba hoz bizonyos cathegoriákat, a­melyek egy vagy más szempontból az átalános szabály alól kiveendők lennének A bizottság nézete szerint a képviselői meg­bízással összeférő állás­t foglalnak el­ a minisz­­t­erek. A Parlamentarismus természete, a minisz­teri állás méltósága, s a hagyomány ereje egya­ránt követeli, hogy a miniszterek a képviselőház­ban ne csak üléssel, ne csak felszólalási joggal, de szavazattal is bírjanak. Nem is említve azon szoros kapcsot, mely a parlamentáris kormányzati rendszer m­ellett a kép­viselőház és a kormány között szükségképen fen áll, sem azon közvetítő szerepet, melyet a kor­mánytól, szemben a koronával, ezen rendszer meg­kíván , a bizottság csak azon gyakorlati nehézsé­geket emeli ki, a­melyek a kizárás folytán múl­­hatlanul bekövetkeznének. Ha t. i. a miniszteri állás a képviselői állással összeférhetlennek jelen­tetnék ki, a lelépett miniszter mindaddig, míg va­lamely esetleg megürült helyre meg nem válasz­tatnék, nem lenne azon helyzetben, hogy magát és viselt dolgait, a parlamentben védhesse, habár azt a közérdek, a pártállás vagy az egyéni becsü­let igényelné is; miniszterválság esetén pedig azon párt, a­melyhez a lelépő öszminisztérium tar­tozott, épen azon kiváló erők támogatásától fosz­­tatnék m­eg, a­melyek az új kormány ellenőrzésére vagy a többség által elejtett politikai irány védel­mére leginkább hivatják. Összeférő állást foglalnak el a bizottság nézete szerint: az államtitkárok. A parlamenti kormányzat természetéből fo­lyik, hogy az államtitkárnak mindig azon politi­­tikai irányt kell követnie az állami közigazgatás vezetésében, a­melyet a szakminiszter magáénak vall. Az öröklött és az új miniszterrel ellentétes irányban haladó államtitkár könnyen meghiúsít­hatná, a vezetése alatt álló fegyelmezett gépezettel, az ügyek hagyományos ellátásában még nem eléggé jártas miniszter törekvéseit. E szempontná fogva az államtitkár, s esetleg a helyettes államtit­kár egyszerű hivatalnoknak nem tekinthetvén, azon kiváló politikai állásnál fogva, melyet általában és szemben a tárc­­a miniszterrel elfoglal,részesíteni kíván­ja a bizottság az államtitkárokat és helyetteseit is a minisztereknek biztosított azon előnyben, hogy kép­viselők lehessenek. A képviselőház függetlenségé­nek szempontjából czélszerű a hivatalnok-képviselők nagy számát korlátozni, de nem válnék hasznára a törvényhozásnak, ha kizáratnának abból mind­azon egyének, a­kik a központi igazgatás, az ál­lami administrate igényeivel leginkább ismere­tesek. Összeférő állást foglalnak el a bizottság né­zete szerint a budapesti országos intézetek (múzeum, színház, képtár, zenede stb.) igazgatói; a fővárosi közmunkatanács elnöke, vagy alelnöke s kinevezett tagjai; a közoktatási és egészségügyi tanács tagjai; a budapesti egyetem és műegyetem ta­nárai. Ez intézetek tagjai nem állanak a kormány­nyal közvetlen és folytonos érintkezésben, nem ál­lanak annak diskretionális hatalma alatt, s a reá­­juk váró feladat természeténél fogva azon kedvező helyzetben vannak, hogy helyes beosztás mellett kettős kötelességüket pontosan teljesíthetik. A bizottság úgy vélekedik, hogy a képviselő­ház nem örömest nélkülözné azon szellemi erőt, mely ez intézetek tagjaiban esetleg rendelkezésére állhat. E szempontból a bizottság a felállított ve­zérelvek sérelme nélkül megengedhetőnek, sőt kí­vánatosnak tartja, hogy a felsorolt intézetek tag­jai, ha a közbizalom feléjük fordul, a képviselő­háznak jövőre is tagjai lehessenek. Összeférő állást foglalnak el a bizottság né­zete szerint: a biztosok, kiküldöttek, a­mennyiben a kormánytól nyert megbízás ideiglenes jellegű, rendszeres fizetéssel összekötve nincs, s egy évnél hosszabb időre nem terjed. A bizottság azt hiszi, hogy nem lenne taná­csos olyan helyzetbe juttatni az ország kormányát, hogy akkor, a­mikor az állam érdeke kivételes intézkedést követel, épen azon honpolgárok köz­benjárását nélkülözze, a­kik befolyásuknál és ki­magasló állásuknál fogva a feladat teljesítésére talán leginkább alkalmasak. A megbízás ideigle­nes és kivételes természete­s azon körülmény, hogy fizetéssel összekötve nincs, kizárja azon fel­tevést, hogy a megbízott képviselő magát a kor­mány különös lekötelezettjének tekinthesse. A bizottság a felállított vezérelvek szempont­jából kizárandónak tartja a képviselőházból: a véderőnek (hadsereg, haditengerészet, honvédség) tényleges szolgálatban álló tagjait. A véderő tényleges szolgálatban álló tagjai azon feladatnál fogva, melyet teljesíteniök kell és azon fegyelemnél fogva, mely alatt állanak, a kép­viselői kötelesség teljesítésére minősítve nincsenek. Kizárandóknak tartja a bizottság, az állami, s a kormány kezelése alatt álló alapítványi javak, javadalmak, jövedékek bérlőit. A bérlői viszony természete hozza magával, hogy a kormány a bérlő irányában, a szerződés korlátai között, vagy túl azokon, elnézést vagy kedvezést tanúsíthat. E körülmény nem zavarja meg a szilárd jellemet, de függővé teszi, esetleg megtántoríthatja azon képviselőt, a­ki székét azon hitben foglalta el, hogy törvényhozói kötelességé­nek és saját anyagi érdekeinek egyaránt hű szol­gája lehet. A bizottság az általános szabály alól csak a kisebb bérlőket veszi ki. Ezekre nézve a bérlet csekélysége miatt az esetleges elnézés vagy ked­vezés vagy épen nem, vagy csak jelentéktelen mérvben érvényesülhet. Kizárandóknak tartja a bizottság­ a kormány­­nyal szerződési viszonyban álló vállalkozókat, a­mennyiben a vállalat esetleges nyereséggel vagy veszteséggel van összekötve. A bizottság a vállalkozók kizárásánál ugyan­azon szempontból indult ki, a­melyet a bérlőknél röviden jelzett. A vállalat, mely esetleges nyereség­gel vagy veszteséggel van összekötve, rendszerint utólagos elszámolással jár, vagy kölcsönös beszá­mítástól függ, ezenfelül — és erre helyezi a bizottság a legfőbb súlyt — a kormány az elvállalt kötele­zettség teljesítésénél itt is, mint amott, elnézést, kedvezést, vagy túlszigort tanúsíthat. A bizottság czélzatosan választotta a „vállal­kozó vállalati műkifejezést. E kifejezések fogalmát megállapította már az üzletvilág, a gyakorlati élet; nem fogja jóhiszemmel senki a törvény megszorító intézkedését a megállapított fogalom ellenére az adásvevés egyes eseteire alkalmazni, vállalkozóknak tekintvén a termesztőt, ha kész termesztményét, a gyárost, kereskedőt, ha kész áruit a kormánynak vagy közegeinek eladja, az iparost, ha megrende­lésre egy bizonyos munkát egy bizonyos árért egy bizonyos idő alatt teljesít, vagy kész iparczikket elad; a honpolgárt, ha a kormánytól szabad kéz­ből vagy közárverésen ingó vagy ingatlanvagyont vesz, vagy az államnak elad ; kizárni mindezeket csupán azért, mert a kormánynyal széles értelemben vett szerződési viszonyba jutottak, annyit tenne, mint megbénítani a közforgalmat, vagy szük­ség nélkül apasztani azon egészséges elemeket, a­melyekből a képviselőház koronként erőt merít. A vállalatot megelőzőleg, vagy attól függet­lenül alakult és bejegyzett t­ársulatok, intézetek rész­vényeseit, s a királyi értékkel (pretium regale) ter­helt postaállomások birtokosait nem tekinti a bi­zottság kizáróan vállakozóknak. Az ilyen rész­vényes tudtán kívül vonatik be a vállalatba, a nye­reségben vagy veszteségben csak közvetve, csak rész­vénye arányában s a vállalattól függetlenül meg­alkotott alapszabályok értelmében van érdekelve s a kormánynyal összeköttetésben nem áll; a postaál­lomások birtokosai, mind a mellett, hogy a posta­üzemre nézve a kormánynyal szerződési viszonyban állanak, a dolog természeténél fogva nem lehet olyan vállalkozóknak tekinteni, a­kikre a kormány jogo­sulatlan nyomást gyakorolhat. Ezen birtokosok a postaállomásnak feltételes tulajdonosai s a posta­­szolgálat igényeinek közvetve, t. i. kiadók által is eleget tehetnek. Kizárandónak tartja a bizott­ság a kormánynyal szerződés alapján állandó vagy tartós üzleti viszonyban álló pénzintézetek, vagy a kormány­nyal olyan vállalatra nézve, mely eset­leges nyereséggel vagy vesztesé­g­­gel van összekötve, szerződési viszony­ban álló társulatok igazgatóit, igaz­gató- é­s j­o­gtan­ácso­s­a­i­t. A bizottság nem tartaná üdvösnek, ha kizá­ratnának a képviselőházból azon pénzintézetek kép­viselői, a­melyek egy bizonyos idő alatt kibonyo­­ltható pénzügyi műveletre nézve esetleg a kor­mánynyal .Üzleti viszonyba jutnak. Egy banknak, hitelintézetnek, vagy takarékpénztárnak, mely eset­leg államkölcsönt közvetít, vagy arra aláírva a kor­mánynak előleget ad, vagy attól kamatozó betétet fogad el, nem állhat érdekében, hogy közegeitől, ha azok országos képviselők, törvényhozó­ köteles­ségeik rovására követeljen jó szolgálatokat. Csak olyan pénzintézeteknek lehet érdekében az, hogy a kormánynak lekötelező szolgálatokat tegyenek, a­mely a kormánynyal állandó vagy huzamos szer­ződési viszonyba jutván, a jövendő esélyeket is számításba veszik, vagy azon társulatoknak, a­me­lyek a kormánynyal olyan vállalatra nézve áll­nak szerződési viszonyban, a­mely vállalat eset­leges nyereséggel vagy veszteséggel van össze­kötve ; az ilyen pénzintézetek, az ilyen társulatok képviselői jöhetnek azon csiszás helyzetbe, hogy vá­lasztanak kell az általuk képviselt intézet és tár­sulat érdekei között. És minthogy nem tartozhatik a lehetetlenségek sorába, hogy a válságos pilla­natban nem a társulat vagy intézet, de a nép érdeke esnék áldozatul, a bizottság az ilyen inté­zet és társulat képviselőit kizárandóknak tartja a képviselőházból, kivételt csak az országos ma­gyar földhitelintézetre nézve engedvén meg, a­mely intézet kiváltságos állást foglal el, s nem tartozik a nyereségre alapított intézetek közé. Kizárandóknak tartja a bizottság: az állam által segélyezett vasutak és csator­nák engedélyeseit, elnökeit, alelnökeit, igazgató- és jogtanácsosait, míg a vasút és csatorna építése be nem fejeztetett, a forgalomnak a maga teljességében át nem adatott, s egyfelől a felülvizsgálatból, más­felől a túlépítésből folyó követelések végleg el nem intéztettek ; az állam által segélyezett vasutak és csator­nák ugyanazon szempontok alá esnek, a­melyek a haszonhajtó vállalatokra nézve fönnebb elmondat­tak. A bizottság e szempontoknál fogva nem ha­bozott ezen vállalatok engedélyeseit és képviselőit is kizárni a képviselőházból. Azonban valamint amott, úgy itt sem tartja a bizottság üdvösnek a végleteket. Az engedélyest az engedély egész tartamára (legtöbb esetben 90 évre) kizárni a képviselőházból, annyit tenne mint sok honpolgárt végleg kizárni ab­ból. Ez a közgazdászati érdekek rovására megbé­nítaná a vállalkozási szellemet s megfosztaná a kép­viselőházat jóravaló tehetségektől. Az sem állhat az állam jól felfogott érdeké­ben, hogy a segélyezett vasutak és csatornák képvi­selői általában, tehát akkor sem lehetnek képvise­lők, a­mikor a vállalatból folyó követelések már teljesen lebonyolíttattak. Közgaszdászati szempontok követelik, hogy a közlekedési vállalatok élén oly honfiak álljanak, akik érzékkel bírnak, vagy erkölcsileg kötelezték arra, hogy a vállalat anyagi érdekeit az ország anyagi érdekeivel üdvösen összeegyeztessék. Ezenfelől, mihelyt a vállalat teljesen befejezte­tett, s a követelések kölcsönösen és végleg kiegyenlít­­tettek, a társulat függő állása azonnal megszűnt, s a kormány csak a főfelügyelet gyakorlására van utalva a törvény s az engedélyokmány korlátai között. A­mit a társulat, a kölcsönös követelések lebonyolí­tása után, a vállalat érdekében netalán még elérni óhajt, az már nem a kormány, de a törvényhozás akaratától függ. A házszabályok feladata korlá­tozni az olyan képviselőnek a tárgyalásokban és szavazásban való részvétét, a­ki valamely kérdésre nézve érdekelve van. A bizottság kiveszi az általános szabály alól azon engedélyeseket, a­kik az engedélyt a megal­kotandó törvény életbeléptetése előtt eszközölték ki. Ellenkeznék az osztó igazsággal kizárni a kép­viselőházból azon honpolgárokat, akik az összefér­­hetlenségi törvény megalkotásáról s annak az e pont alatt körülírt intézkedéséről az engedély ki­eszközlésekor még csak sejtelemmel se bírtak. Ön­kén­t folyik a dolog természetéből, hogy ha ezen engedélyesek egyszersmind a társulat elnökei, alel­­nökei, igazgatói, igazgató- és jogtanácsosai, a ked­­vezményben nem részesülhetnek. A társulat képvi­seletétől bármikor megválhatnak, az engedélytől megválniuk nem lehet. Kizárandóknak tartja a bizottság, a korona vagy az állam kegydíjasait. A kegydíj az adományozás tetszésétől függ, többé-kevésbbé lekötelezetté teszi azt, a­ki elfo­gadja. E szempontból a bizottság a kegydíjasokat kivétel nélkül kizárandóknak véli a képviselőház­ból, míg a nyugdíjasokra nézve, a­kik a nyugdíjt a törvény és szabályrendeletek alapján és értelmé­ben élvezik, s attól a kormány egyoldalú intézke­dése által meg nem fosztathatnak, a képviselői ál­lást nyitva tartja. Kizárandóknak tartja a bizottság a törvényhatósági, községi tisztviselőket és hivatalnokokat, oda értve a polgári iskolák ta­nárait, s az elemi és felsőbb községi népiskolák tanítóit. A törvényhatósági és községi tisztviselők és hivatalnokok nemcsak a törvényhatóság és község szoros értelemben vett belügyeit látják el, de egyszersmind végrehajtó közegei is az állami köz­igazgatásnak. A feladat, mely ez irányban reájuk nehezül, nem kevésbbé fontos azon feladatnál, mely az országos­ képviselőnek osztályrészül jut. Csak kiváló tehetségek, és ezek is csak bizonyos ese­tekben, lehetnek képesek hűen megfelelni a kettős feladatnak. A bizottság már megjegyezte, hogy nem tanácsos feláldozni a közigazgatás érdekeit a tör­vényhozás érdekeinek. És minthogy nem bírnak a törvényhatóságok és községek ez idő szerint azon joggal, hogy egyes tisztviselőket, a törvényben kö­rülírt eseteken kívül, másokkal helyettesítsenek, a bizottság az összeférhetlenség elvét ezúttal a törvényhatósági és községi tisztviselőkre és hiva­talnokokra s a községi közeg jellegével bíró köz­ségi tanárok és tanítókra is kiterjesztendőnek véle­ményezi. Kizárandónak tartja végül a bizottság a szerzetes­rendek tagjait. A szerzetes rendek tagjait feltétlen fogadalom köti; a bizottság úgy vélekedik, hogy e kötött állapot esetleg akadályul szolgálhat a képviselői kötelesség hit teljesítésében. Áttérve a többi ok­ok indokolására, meg­jegyzi a bizottság, a­mint következik: Azon viszony, mely a kormány és egyes honpolgárok között esetleg létrejö, a kötött szer­ződés feltételei szerint oly különböző természetű, hogy a casuistikát teljesen és szabatosan kimerítő törvény megalkotása kívül esik a lehetőség hatá­rain. E körülmény folytán a bizottság az egyes cathegóriák megállapításánál csak általános sza­bályokat állíthatott­ fel. Ez általános szabályok alkalmasak arra, hogy kifejezzék a törvény in­­tenzióját, de a concret esetek megbírálásánál el­tűrik a magyarázatot. Különösen az 1. §, g. pontja s a 2. §, c., d. és e. pontja az, melyre nézve egyes esetekben kétség merülhet fel. E lehetőség szük­ségessé teszi annak megállapítását, hogy a kép­viselőház miként járjon el kétség esetében. A kí­nálkozó módok közül leggyakorlatiabbnak látszik azon mód, mely a 4. §-ban formulázva van, t. i. hogy azt, várjon a megbízás, a viszony, a vállalat aláesik-e a törvény rendeletének, ne a ház, hanem a háznak e végre választott állandó bizottsága döntse el. Csak így lehet a felmerült kérdést ala­posan megbírálni, s a sok idővel járó vitákat a lázban kikerülni. Az összeférhetlenségről szóló törvény nem foglalkozhatik a passiv választói jog meghatározá­sával. Azt, hogy a honpolgár minő feltételek alatt lehet országos képviselő, mily esetben érvényes, mily esetben semmis a választás, a választási törvény ha­tározza meg. Az összeférhetlenségi törvény csak arról intézkedhetik, hogy a választási törvény ér­telmében szabályszerűleg megválasztott képviselő mily feltételek alatt tarthatja meg, vagy veszti el képviselői helyét. Ebből folyólag a bizottság úgy vélekedik, hogy csak akkor kötelezhető a képvi­selő arra, hogy egy bizonyos határidő alatt a képviselőséggel össze nem férő állásáról köszönjön le, a­mikor már végleg igazoltatott. A végleges igazolás előtt kötelezni erre a képviselőt nem ten­ne kevesebbet, mint tért nyitni azon eshetőségre, hogy elüttessék mindkét állásától. A bizottság e tekintetben is hódolni kíván a méltányosság igé­nyeinek, de másfelől az ilyen képviselőtől meg­­vonandónak tartja azon jogot, hogy a ház tárgya­lásaiban részt vehessen, s szavazattal bírjon. Ön­kén­t következik ez intézkedés azon álláspontból, melyet a bizottság az összeférhetlenség kérdésében elfoglal. Míg a gátló akadály el nem háríttatott, a képviselő csak azon magas érdekek nyilváno sérelmével gyakorolhatná a képviselői jogokat, a­melyek védelmére az összeférhetlenségi törvény megalkothatott. A már igazolt képviselőre nézve, a­ki idő­közben foglal el oly állást, mely a képviselőség­gel össze nem fér, a feljelzett körülmények nem forognak fen. Tudva a törvény rendeletet, s a hivatalbalépés vagy állásfoglalás következményeit, ha mégis hi­vatalba lép, vagy állást foglal el, már megbarát­kozott azon gondolattal, hogy képviselői székét el kell hagynia. Az ily képviselőnek, szemben a kép­viselőházzal, csak egy a feladata, t. i. hogy kép­viselői állásáról azonnal mondjon le. A 7. §. törvényre emeli és szabályozza az 1867 óta tényleg fennállt gyakorlatot. A bizottság kiterjeszti az általános szabályt azon képviselőkre is, akik a képviselőséggel ösz­­szeférő egyik állásról időközben egy másik, de jobban javadalmazott állásra neveztetnek ki. Meg­változván ez esetben is a választáskor fennállott qualificatio, a bizottság azt hiszi, hogy alkalmat kell nyújtani ez esetben is arra, hogy a válasz­tók újból szabadon gyakorolhassák alkotmányos jogaikat. A 8. §. a törvény végrehajtásának biztosíté­kait szabályozza azon nem remélt esetben, ha a képviselő megfeledkeznék kötelességéről. De a kép­viselőháznak óvatosan kell eljárni a kirekesztő határozatnál. Szükség, hogy állandó bizottságának indokolt jelentéséből meggyőződést merített legyen arról, hogy a gátló akadály el nem háríttatott, vagy a­mennyiben a kormánynyal kötött szerző­dés egyoldalúlag fel nem bontathatik, el sem há­rítható. Meg kell győződnek arról is, hogy a kép­viselő tudva követte el a mulasztást. Nem tartozik ugyanis a lehetetlenségek sorába, hogy a tudtán kívül vagy akarata ellenére neveztetik ki a kép­viselő valamely állásra vagy hivatalra, vagy tá­volléte miatt a kineveztetésről nem értesülhetett. A 9. §. rendelete a dolog természetéből fo­­lyóan indokolást nem igényel. A birói hatalomról szóló 1869. IV., az állam- számszékről 1870. XVI. a magyar leszámítoló és kereskedelmi bankról szóló 1873. XXVI. és a kir. közjegyzőkről szóló, ez év folyamán szentesí­tendő törvény az összeférhetetlenségről már kivéte­lesen intézkedvén, egyes rendeletei a törvényja­vaslatba föl nem vetettek, és így érintetlenül ha­gyattak. A 11. §. rendelete azon elv folyománya, hogy a törvény visszaható erővel nem bírhat, de ellenkeznék is a méltányossággal, ha azon képvi­selők, a­kik az összeférhetetlenségi törvény meg­alkotásáról, s annak szelleméről és egyes intézke­déseiről a választás alkalmával sejtelemmel se bír­hattak, azon kényszerhelyzetbe hozatnának, hogy egyik vagy másik állomásról, s a­mennyiben a gátló akadály el nem hárítható, a képviselőség­ről azonnal mondjanak le. Ezek azon indokok, a­melyek a bizottságot a törvényjavaslat kidolgozásánál vezették. Ha a törvényhozás minden új hivatal és ál­lás rendszeresítésekor egyszersmind azt is törvény­be iktatja, hogy a rendszeresített állás és hivatal összefér e vagy nem a képviselőséggel, az össze­férhetlenségi törvény novelláris pótlására nem igen lesz szükség. Kelt Budapesten, május 30-án 1874. Gorove István 8. k. Horváth Lajos s. k. a bizottság elnöke, a bizottság jegyzője. Igazítás. Az összeférhetlenségről szóló törvényjavaslat szövegébe értelemzavaró hibák csúsz­tak be. A 2-ik §. a) pontjában e szó helyett „tag­jai“ e szó teendő „tagja“. A 2-ik §. c) pontjában e szó helyett „befe­jeztetett“ e szó teendő „bejegyeztetett.“ A 9-ik §-ban e szó helyett „képviselői illet­ményben“ e szó teendő „képviselői lakbérillet­ményben*“ A keleti vasút Ügye a pénzügyi és vasúti egyesült bizottságok előtt. — Póttudósitás. — Czigl János olvassa, a keleti vasút igaz­gatótanácsának nyilatkozatát. Az 5-dik kérdésre válasz : Az építési tőkének a bordereau regul’eurban foglalt felosztásába az igazgatótanács azon okok­nál fogva nyugodott meg, melyeket az egyenesen hoz­záintézett kérdések 29-re adott válaszunkban már kiemeltünk. Nevezetesen a párisi szerződések s így az azokban foglalt tőke­felosztás elfogadása alkal­mával az engedélyezett hálózat egyes vonalainak hossza és építési nehézségei ismertek nem voltak, miután a vonalozási munkálatok sem voltak az időben teljesítve, annál kevésbbé állottak pedig részlettervek rendelkezésre. A felosztás aránytalansága tehát csak utólagosan vált felismerhetővé, oly időben, midőn azon már segíteni nem lehetett. Ismételve kiemel­jük, hogy maga a királyi vasútépítészeti igazgató­ság a párisi szerződések iránt tett véleményes je­lentésében ezen felosztás helytelenségét illetőleg megjegyzést sem tesz, tanúságául annak, hogy a megkívántató adatok hiányában érintett arányta­lanság általa sem ismertetett fel, habár neki az en­gedélyezési tárgyalások alkalmával alapul vett költség­számítások, melyek az igazgatótanács előtt ismeretlenek voltak, bizonyára rendelkezésére ál­lottak. És a fennebb felsorolt okok miatt az igazga­tótanács a nagyvárad-kolozsvári vonal­részre ki­vetett összeg aránya vagy kiszámítása után sem kutathatott, mert a további 60 mértföldnek nehéz­ségei ismeretlen tényezők voltak, az arányt tüzete­sen megszabni tehát nem lehetett. Az igazgatóta­nács elfogadta az előirányzott összeget és meg­nyugvást kelt abban, hogy a fővállalkozók az alap­tőkéért az egész hálózatot kiépíteni s fölszerelni tartoznak, a netán fenforgó aránytalanság tehát végre is kiegyenlítését nyerendi. Ezen megnyugvásban utalványozta az igaz­gatótanács a fővállalkozók havi munka kimutatá­sait s midőn a válság beállt s a kiegyezést a tár­sulat saját érdekei parancsolák, a várad-kolozsvári vonalrészre kivetett összeg legnagyobb része már kiutalványozva volt. Hozzáteszszük m­ég, hogy a kérdéísbe forgó vonalrész a rajta előfordult földcsúszások folytán az előirányzatnál tetemesen többe került, és még a megnyitás után is nagy áldozatokat igényelt. A 17. kérdésre: A pályaszakaszok elkésett megnyitását néze­tünk szerint, sem politikai sem skanciális válság által igazolni nem lehet, lehet azonban azt egészen más, a tekintetbe vételt és oly jogosan igénylő körülmények által. A megnyitási határidők ugyanis az engedély­­okmányban már oly rövidre szabadak, hogy azok­nak betartása a legkedvezőbb építési viszonyokat s minden oldalról a leggyorsabb eljárást és intézke­dést tételezte föl. Midőn tehát ezen feltételek nem következtek be, sőt az építés kivitele alatt előre nem látott s elháríthatlan akadályok merültek fel, melyek leküzdése a legnagyobb időveszteséggel járt, a m. kormány pedig a tervek jóváhagyása, a bejárási bizottságok kiküldése stb. köz­ül a szüksé­ges személyzet hiányában felette késedelmesen in­tézkedett, a megnyitási határidők be nem tartása további igazolást nem igényelt s e tekintetben az igazgatótanács lépést nem is tett. A fenforgott építési nehézségeket a 61. kér­désre adott válaszunkban már előterjesztettük; a felmerült késedelmeket illetőleg pedig csak rövi­den megemlítjük, hogy némely vonalrész általá­nos és részletterveinek jóváhagyása annyi időt vett igénybe, hogy az építés kivitelére csak né­hány hónap maradt fenn, így p. o. a medgyes se­gesvári vonalrész kiépítésére csak három hónap, sőt a kecze-kocsárd-felvinczi vonalrész számára csak 1’/a havi idő maradt; a tövis-balázsfalvi vo­nalon lévő Maros-hid ártéri részének hossza a m. kormány által csak 1870. deczember 28-án hatá­roztatok meg, mig ezen szakasz az engedélyok­mány értelmében már 1870. deczember elsején lett volna megnyitandó. A 21 ik kérdésre: Az engedélyokmány 21. §-a megadván az engedélyesnek a jogot részvénytársaságot alakít­hatni s a szükséges tőke beszerzése czéljából rész­vényeket vagy elsőbbségi kötvényeket kibocsát­hatni, ezen általánosságban megadott jogot a 2-ik kikezdésben azzal korlátozza, hogy elsőbbségi köt­vények csak oly összeg erejéig lesznek kibocsát­hatók, hogy azoknak kamatoztatása a biztosí­tott tiszta jövedelemnek legfölebb három­ötödét igényli. Ezen megszorítás czélja igénytelen nézetünk szerint csak az lehetett, hogy az eredeti engedé­lyes a társulatot a megalakításkor a társulati va­gyonnál helyes arányban nem álló adóssággal ne terhelhesse és a részvényeseknek még mindig elég vagyonuk maradjon fenn arra, hogy szükség ese­tében a hitelt igénybe vehessék. A hitelképesség alapját ismét egyedül az államgaranc­iának azon része képezheti, mely a részvénytörzs-tőkére esik, miután az összes pályavagyon az elsőbbségi köt­vénybirtokosok javára jelzálogilag lekötve van. Az érintett garantia részlet felett a részvényesek, mint saját szabad vagyonuk felett, az alapszabá­lyok értelmében és korlátai között szabadon ren­delkezhetnek, így tehát a részvényeik után járó kamatokat más czélokra szentelhetik. Ezen egye­dül az alapszabályok határozmányai által korláto­zott szabad rendelkezés képezi a jogalapot, me­lyen a 2-ed sorozatú kötvények kibocsáttattak, tel­jes 683zhangzásban az alapszabályok több rendű határozmányaival, melyeknek értelmük sem­ volna, ha az tételeztetik fel, hogy az első alkalommal kibocsátott elsőbbségi kötvényeken kívül további kötvények ki nem bocsáthatók; utalunk az alap­szabályok 36. §-nak 2. pontjára, mely szerint a rés­zvényesek közgyűlésén elsőbbségi kölcsön fel­vételét elhatározhatják, hogy azonban ezen hatá­rozat érvénye a m. kormány jóváhagyásától függ, s ahhoz a 48. §. szerint megkívántatik, hogy bi­zonyos számú részvényes jelenléte szükséges, kik a részvénytőkének egy ötöd részét képviselik. Ezen nézetet osztotta felfogásunk szerint a m. kormány is, s azt a f. ez. I. t. e. hozatala al­kalmával a törvényhozás is magáévá tette. A 23-ik kérdésre: Az igazgatótanács válaszát ezen kérdés tár­gyában volt szerencsénk már a múlt alkalommal az 58. kérdés tárgyalása alkalmával részletesen előterjeszteni. A 24-ik kérdésre : Az 54. §-on kívül más szakaszai az alapsza­bályoknak módosítva nem lettek. Thommen Achill a hozzá intézett első kérdésre, hogy miként jutott a magyar kormány azon meggyőződésre, hogy Waring ismert jó hi­telű és teljes biztosítékot nyújtott ezég, mindenek előtt megjegyzi, hogy a nevezett ezég hitelké­pességének megítélésére nézve két különböző al­­alkalom forgott fönn: az egyik a nagyvárad-ko­lozsvári vonalok kormány költségén kiépítése iránti vállalkozása, a másik az egész keleti vasút engedélyezése. Ha Waring az első vállalatnál tel­jesen megbízhatónak volt is tartható, még nem következik, hogy a második sokkal nagyobbra is elegendő. Az 1868. aug. 19-iki jegyzőkönyv­nek Waringról tett azon elismerő nyilatkozata pe­dig, mely a feltett kérdésben idéztetik, csak az első üzletre érthető. Thommen általában tudta, hogy a Waring elég rég fennáll, és ha nem­ is elsőrendű vállalkozó, de nagyobb mérvű munkákat végzett már. Itt helyben Waring Károly sociális állásánál fogva a legmagasabb körökbe eljutott. Az építészeti osz­tálynál kitett tervek és költségelőirányzatok meg­vizsgálásánál és tanulmányozásánál, valamint az összes tárgyalások folyamán Waring K. igen szakavatottnak bizonyult és az építendő pálya helyi-, munka- és árviszonyairól alapos értesülést iparkodott magának szerezni. A tárgyalások al­kalmával pedig a közlekedési és a pénzügymi­niszterek erősítették, hogy Londonból jó értesíté­sek érkeztek a Waring c­ég iránt. A bizottság nem habozhatott Waringnak egyhangúlag oda ítélni a nagyvárad-kolozsvári vasút építését, kivált miután az egész vonalra csak két ajánlat érkezett be és e közt Waringét sokkal inkább lehetett el­fogadni mint a Pongrátz-félét. A Pongrátz-féle ajánlatra nézve Thommen előadja, hogy az építé­szeti osztály igazgatója Fakh a vállalkozók cse­kély számánál fogva félt attól, hogy egyedül Wa­ring fog alapos, de drága ajánlatot tenni, ennél­fogva Fakh rábírta a Pongrátz c­éget, hogy adjon be szintén ajánlatot. Ez csak nagy nehezen volt erre bírható, s midőn megtette, annyi clausulával látta el ajánlatát, hogy lehetlen lett volna ennek alapján neki az építést odaítélni. A vonal engedélyezése iránt az albizottság által föltett azon kérdésre, hogy nem volt-e föl­tűnő, miszeri­t a külföldi Waring c­ég, mely az építési viszonyokat nem ismerhette annyira, mint a b­e­l­fö­l­d­i ajánlkozók, sokkal alacsonyabb kamat garanciát kívánt? azt nyilvánítja Thomen, hogy neki bő alkalma volt tapasztalni, miszerint Waring az összes és egyedül a kormánynál meg­levő tervezeteket legalább is oly alaposan tanul­mányozta, mint a honi vállalkozók. Egyébiránt az eltérés egyedül a számításba vett kamatlábnál jelentkezik. Waring 71/1, a második consortium 96/io­ a 3-ik 11 Vio *Votet vett alapul. Abban pe­dig, hogy belföldi ajánlkozók Magyarország hitelét oly kedvezőtlenül ítélték meg, nem láthatott a

Next