Ellenőr, 1875. április (7. évfolyam, 90-119. szám)
1875-04-08 / 97. szám
az első döfés után támad. Enyim volt a szerencse egy ily vadkanra találni, mely a harmadik vola e napon, — de az elejtett hat között a legnagyobb és legbátrabb. Amint felugrott, Rachid lovam utána eresztettem , már boszankodtam, hogy még nem bírtam soha az első döfést megadni. A kon kikapott egy göröngyös ugarra, melyen még lépést is alig menne keresztül az ember hideg vérrel, de én már nem bántam, s ez ugaron a sik tisztáson az egész társaság láttára sikerült az első döfést megadnom, jóval előbb, mint bárki is a többi lovasok közül feljöhetett volna mellém. A kan visszavágott agyarával, de nem tartotta a terreneműt küzdésre alkalmasnak, s tovább ügetett a nádas felé, — itt azonban megfordult s tajtékos száját és agyarait csattogtatva rohant lovamnak is; de ez, egy gyönyörű bátor állat, egy másodpercz alatt elrúgta maga alól, úgy hogy semmi sebet sem kapott. E közben felérkeztek a többi lovasok s megkezdődött a harcz. Pompás pillanat volt, midőn három lovassal szemben állva egy perczig gondolkozni látszott, melyiket rohanja meg, A midőn egyszerre jobb szomszédomra csapott, ki azonban lándzsája végére várta, s erős döfést adva neki, megfordulásra kényszeritette — két lovas benne hagyta lándzsáját, oly erővel vágódván oldalt döfés után a kan. Öt-hat erős támadás s vagy nyolcz lándzsadöfés után végre kiadta páráját. Feje az enyim, mint a ki az első döfést adtam neki. Most a hangyák martaléka, de majd ha letakarították a hangyák, a koponyát az agyarakkal örök emlékre haza viszem. Hatalmas, bátor ellenség volt. Gyönyörű sport, azonban ember és ló kiáll, midőn órákon keresztül a forró napon teljes erőmegfeszítéssel kell küzdeni. A temperatúra most az alföldi júliusi forró napokra emlékeztet. Ezen kan eleste után egy sirkutra akadva, saját és lovaink fejeit leöntöttük hidegvízzel, s aztán még egy disznót hajtva — de melyet a sürü jungle-ban elvesztettünk — hazatértünk megérdemlett ebédünkhöz sátrainkba. Ez utolsó nap 11 gentleman rider volt, népes és víg volt az ebéd, a toasztok sem hiányoztak. Lovaimat — kivált Rachidot — nyereséggel eladhattam volna rögtön. Én Bombayban vettem e lovakat, hova Arábiából hajókon minden télen — úgy mint itt nevezik : Coldweather — több szállítány érkezik. Miután azonban reményem van, hogy a nelhi-i durbar után (hol mint a leányoknak írtam a vicekirály vendége leszek, s hol majd összejövök egyikével a legjobb picktucking tiszteknek) még Meeruth körül lesz alkalmam néhány nap vadászni, nem adtam el őket. Azután azonban kénytelen leszek őket eladni, mert Cashmirba nem vihetem. Most már annyi ismerősöm és összeköttetésem van Indiában, hogy csak egészség kell és nem kell félni, hogy megunja magát az ember Fogadóba már alig szállok, legfölebb pro forma. Egyik vagy másik gentleman átszállít házához, minek én nagyon örülök, mert ez az mta az indiai viszonyokat és életmódot megismerni, ha minél több emberrel van alkalma az embernek összejönni. Ma a vice-királynál, holnap egy kereskedőnél vagy gyárosnál, holnapután egy mérnöknél, két napra rá egy „planter“-nél beszállva. Minden rétegével megismerkedik az ember az indiai angol társaságnak, s különböző ítéletet hall a dolgok menetéről. Economia persze nincs az ily vendégszerep mellett. A cselédség mindenütt oly számos, hogy a borravalók felérik, ha túl nem hágják azon összeget, mit a fogadóban költene az ember. Általában India a legdrágább ország, hol még eddig utaztam. Nekem most csak egy legényem és két barmom van lovász képében, de cashmíri utamban legalább 15—18 cselédet kell fogadnom. A distantiák rémítők, a vasutak, postakocsik igen drágák. Ágra városából írom e sorokat, hol a 16. és 17-ik században hatalmas mussulman császárok a mussulman építészet kitűnő remekeit hagyták hátra, melyeket az angol kormány újabb időben nagy gonddal conservál. Két épületnek: a fajnak, (egyik mogul császár építette mausoleumul fiatalon elhalt kedvencz neje számára) s a várban lévő gyöngymochinak — azt hiszem — nincs párja a világon. Gyönyörű arányok, óriási kiterjedés, a legközönségesebb anyag, a fehér márvány, lepve a legizletesebb mosaikokkal, carniol agath, lapislazuli turgavin stb képezvén a virágokat. — Holnap egy 25 mértföldre fekvő mulatókert és palota romjait nézemi meg, hol a nagy Akbar tartotta udvarát s aztán megyek Roorki városába éjszakra a Ganges-kanalis műveit megtekinteni, honnan visszatérek Delhibe a darbarra . . . Lajos. Melyik már most az igazi „Magyar Politika44? A közlekedési magyar szakférfiak első értekezlete alkalmából a „Magyar Politika,“ mely még akkor nem jelent meg a legnagyobb napilapok alakjában, márczius 9-ikén következőleg írt az értekezleten előterjesztett emlékiratról: „Ezen emlékiratról általánosan azt mondhatjuk, hogy nagy részletességgel tünteti fel a magyar nyelvnek a belföldi közlekedési vállalatokhozi mostoha viszonyát, s e részletezés folytán tiszta képet nyertünk a felől, minő botrányos módon szokta némely vasúti igazgatóság ügydarabjai elintézését kezelni. Osztatlan figyelmünk tárgyát azonban azon üzelmek felsorolása képezte, melyek a hazai szakképzett erők irányában szoktak az ily pályák által foganatosíttatni. Mélyen elszomorító részletek jutottak itt tudomásunkra, és csak azon óhajunkat fejezzük ki ez iránt, hogy ezen állapotoknak okvetlenül s haladéktalanul véget kell vetni. Az emlékirat megéljenzett felolvasása után rövid vita fejlődött a fölött, hogy a szerkesztendő emlékirat cosmopoliticusabb irányú legyen-e vagy sem, s csak helyeselhetjük a gyűlés eljárását, midőn az azt állapította meg, hogy az emlékirat a lehető legnagyobb részletességgel szerkesztessék.“ Azóta a „Magyar Politika“ levetkőztette „emberi formáját“ (mint a „Reform“ mondaná) s ormótlan nagy területen jelen meg. A közlekedési magyar szakférfiak pedig elkészítették az emlékiratot, nem a kívánt „lehető legnagyobb részletességgel“ s nem is a „cosmopolitikus irány“ teljes kizárásával, sőt még csak „azon üzelmek teljes felsorolása“ nélkül, melyek a „márcziusi“ „Magy. Pol.“ „osztatlan figyelme tárgyát képezték.“ Ugyanazért az „áprilisi“ „Magy. Pol.“ ír erről mai czikkében a, mint következik: Nem kívánják folyamodók, és ez igen szép tőlük, hogy azon idegenek, kik hazánkban alkalmazást nyertek — a minisztérium parancsszavára ezen országból rögtön eltávolíttassanak— bizony pedig legegyszerűbb volna tán őket mint gonosztevőket eltolonczoztatni ? Szerk.) De a magyar nemzetiségi szempont ezen korlátok fölfogása ellen általán tiltakoznunk kell. Nemzeti kultúránk, hazánk szellemi s anyagi fejlődése, ipar s kereskedelem emelkedése szempontjából mi sem kívánatosabb, mi sem adhat dúsabb kamatot, mint a külföldön levő szellemi tőke importja, az intelligencia bevándorlása. De bizony ilyen erőszakoskodás, minőnek e folyamodás szülötte: minden jóravaló, becsületes, önérzetes embert el fog ijeszteni hazánktól , s ennek hírére nem fog ide immigrálni, csak a szédelgők és csalók s otthon megélni nem tudó haszontalan emberek serege. . . . hogy a magyar nyelv előnyt adjon valakinek p. o. vasúti hivatalnok állomására, melynek jó administratiója az ország vitális érdekeit érinti, melytől minden perezben százezer utazónak vagyon- s életbiztonsága függ: ezt már frasis nélkül nem indokolhatni. A legdühösebb chauvinnek sem megy nemzetiségi érzülete annyira, hogy örömest törje nyakát a vasúti vonaton, föltéve, hogy magyar hivatalnok ügyetlensége vagy hanyagsága következtében éri ez a mulatság. Mi Péchy Tamás miniszter úr feleletét, miszerint csak kiválólag fontos esetekben fog csak egyes kivételeket tenni, megfordítva szeretnék hallani, hogy egyes kivételes esetekben kinél a kormányrendelet ellen renitentia forog fönn, ki gyűlölködést sz íg érez az ország ellen, teljes szigorral fog föllépni, de általában azon méltányossággal fog eljárni, mely a viszonyok által igényeltetik. És mi reméljük is, hogy erélyes szavai ezen eszélyes eljárásnak nem fognak praejudicálni. Hát ez mind igen szép és épületes elmélkedés. Csak már most azt nem tudjuk, melyik az igazi „Magyar Politika“ ? Az-e, mely „némely vasutigazgatóság ügydarabjainak botrányos kezelése“ „s azon üzelmek“ miatt, „melyek a hazai szakképzett erők irányában szoktak az ily pályák által foganatosíttatni, mélyen elszomorodva óhajtja, „hogy ezen állapotoknak okvetlenül és haladéktalanul véget kell vetni?“ Vagy az, mely „a magyar nemzetiségi szempont ezen korlátokt felfogása ellen“ „általán“ tiltakozik, s az „ily pályák botrányos kezelését“ felderítő „magyar hivatalnokok“ „ügyetlensége és hanyagsága következtében“ azon kellemes kilátást tartja elénk, hogy mindnyájan nyakunkat törjük a vasúton? Az-e, mely a „cosmopolitikus iránynyal" ellentétben a „lehető legnagyobb részletességgel szerkesztett emlékiratnak“ adja „helyeslését“, hogy ez emlékiratban az előzményekből kifolyólag „a magyar nyelvnek a belföldi közlekedési vállalatokhozi mostoha viszonyát“ még jobban feltüntethessék? Vagy az, mely az ily „erőszakoskodástól“ a „jóravaló, becsületes, önérzetes“ „immigransokat“ s nemkülönben az „ország vitális“, érdekeit“ szorongó szívvel féltvén, „megfordítva szeretné hallani“ azon erélyes elhatározást, amit egy hónappal ezelőtt véletlen házafiai felbuzdulásában annyira „óhajtott“ ? Árpád és Bor vére között bíró csak Magyarország lehet. S mi is erre bízzuk az igazságtételt a fejedelmi vérű „Magyar Politikák“ pörös ügyében. Még csak azt sem akarjuk kutatni, mily befolyással van e meghasonlott kedélyre az „Ungarischer Llyod“-dal való sógorság sajnos esete; sem azt feszegetni, váljon „némely vasúti igazgatóságnak botrányos ügykezelésében“ s a „hazai szakerők irányában elkövetett üzelmekben“ való conserválása is oda tartozik e a „jobboldali ellenzék“ programmjába, vagy csak a párt compromittálására „fizoltatik“ a „Magyar Politika“ „véletlen“ szeszélyéből? A jobboldali ellenzék létjogát kétségbe vonták sokan. Mi nem, de reméljük, hogy létjogának része gyanánt semmi A király útja. A tegnapelőtti ünnepélységek az udvari estélylyel, melyen királyunk huszárezredesi ruhában jelent meg, és az ünnepélyes kivilágítással értek véget. E napra vonatkozólag egy ma reggeli táviratunkat kell még helyreigazítanunk, mely szerint az olasz király Andrássy grófot közel egy órai látogatással tüntette volna ki, amit a ma déli táviratok szerint oda kell módosítanunk, hogy az olasz király kihallgatáson fogadta a külügyminisztert. A vigenzai katonaszemle után a két uralkodó tegnap egy királyi gőzösön Lidobe rándult. Innen kocsin, Margit herczegnő, a koronaherczeg, Amedeo és Tamás herczegekkel együtt Quattro Fontaneig mentek. Ő felsége az elisabettai parton hosszabb ideig sétált az olasz királylyal, látszólag igen komoly beszélgetésbe merülve. 6 2 órakor udvari ebéd volt, melyre 80 személy volt meghiva, Victor Emánuel király jobbján a magyar király, és ő felsége mellett a trónörökös neje, Margit herczegnő ültek, a király balján Wimpffen grófné. A harmadik ételnél az olasz király következő felköszöntőt mondott: „Én ő felségének, Ausztria császára, Magyarország királya, felséges vendégem, testvérem és barátom egészségére, a két állam boldogsága és mindenkori egyetértésére ürítek poharat.“ Ő felsége ezt viszonzá: „Élénk hálaérzelmekkel a szives fogadtatásért, melyet itt találtam, az olasz király fivérem, kedves barátom és a királyi család egészségére, Olaszország jólétéért és felvirágozásáért emelem poharamat.“ Az uralkodók kíséretén kívül részt vettek az ebéden még a következők: Minghetti, Visconti- Venosta, Ricotti, Saim-Bon, Cantelli miniszterek, Robillant, Wimpffen gróf, Menabrca, Pianelli, Poninski s több tábornok, Peckh altengernagy, Serra, a senatus elnöke, Biancheri, a képviselőház elnöke, több senator, a velenczei syndaco stb. Andrássy gróf Humbert koronaherczeg mellett ült, jobbján Mondel tábornok, balján Braun államtanácsos, Hoffmann báró Minghetti miniszterelnök mellett és Wimpffen gróf Visconti-Venosta mellett ültek. Estve ismét fényes kivilágítás volt. A San Marco egyház óráján egy villanyos csillag világolt, úgyszinte a Márk-tér szökőkútjának vízsugarát is világos fény világította meg. Az uralkodók a nép zajos tapsaira megjelentek az ablaknál. A Fenice-szinházban ismét díszelőadás volt, zsúfolásig telt ház mellett. Ideigtátjuk még a következő két déli táviratot : Király ő felsége Wimpffen grófnak a Lipótrend nagy keresztjét adományozta. Andrássy gróf tegnap értekezett Luzzatival a kereskedelmi szerződés tárgyában. — Ő felségeik tegnap 10 órakor jelentek meg a Fenice-szinházban, hol a nagy számú közönség által lelkesen üdvözöltetek és 1/2 12-ig időztek. A Lidóra rendezett tegnapi kiránduláson ő felségeiket a trónörökösné, a királyi herczegek és a legbizalmasabb kiséret követék; a Lidó-társulat igazgatótanácsa és syndicusa ünnepélyesen fogadák őket. Király ő felsége ma délelőtt 10 órakor utazik el; az olasz udvar tagjai magas kitüntetéseket nyertek, a herczegek a Szt. István-rend nagy keresztjeit, Cantelli gróf a Lipótrend nagykeresztjét, Panissera gróf a Ferencz-Józsefrend nagykeresztjét, Ő felsége kíséretét az olasz király tünteti ki rendjelekkel. Wimffen grófon kívül az osztrák magyar követség többi tagjai is kaptak rendjeleket ő felségétől. A „Perseveranza“ Velenczéből jelenti, hogy ő felsége, a magyar király, tegnap az olasz külügyminisztert fogadta és ezeket mondá neki: Igen meg vagyok elégedve, hogy teljesíthettem óhajomat, viszonozhattam Olaszország királyának a Bécsben tett látogatást és bebizonyíthattam őszinte barátságom testvérem barátom, valamint meleg rokonszenvemet e szép ország és népe iránt. Szerencsét kívánok magamnak a baráti viszonyhoz, mely a két ország közt fennál; meg vagyok győződve, hogy e barátság, mely a kölcsönös tisztelet, az érdekközösség folyománya, tartós lesz; remélem, hogy a fennálló szerencsés viszony még szorosabbá fog válni. Olaszország üdve iránt a legélénkebb óhajokat táplálom. A dalmatiai látogatásra vonatkozólag a faj TÁRCZA, A PARISIAK. I IT A W LYTTOH BIILWER EDVM I. KÖTET. JIlső könyv. II. FEJEZET. A két ifjú most elért Lemercier lakására, mely egy a Boulevard des Italiensre néző entresol volt, s több szobából állott, mint a mennyire nőtlen embernek rendesen szüksége van; a szobák alacsonyak voltak ugyan, de jó beosztásúak, s oly fényűzéssel díszítve és bútorozva, mely valóban meglepte a falusi embert, bár, egy keleti előkelő büszkeségével, a meglepetés minden nyilatkozatától tartózkodott. Flórenczi, Mombro ügyes keze által festett szekrénykék ; nagy becsű, ódon Sévre és Limoges példányok ; képek, bronz- és márványszobrocskák : mindezen válogatott és nagyértékű tárgyak, melyek velenczei keretű tükrökben sugárzottak vissza, m oly látványt nyújtottak, mely felette kedvezett azon hódolatnak, melyet az emberi elme a szemlére kirakott pénzvagyon iránt viseltetik. A szobák talaját vastag szőnyegek borították; kettős és tömött portrerek állták útját az ajtóhasadékokon bevonulható legcsekélyebb léghuzamnak is. Frigyes, időt engedve előbb barátjának, hogy megtekintse és megcsodálja az ebédlőt és a nappali szobát, melyek dísztermeit képezték, egy kis, aranyrojtos skarlátposztóval díszített terembe vezette őt, melynek falain művészileg csoportosított keleti fegyverek és borostyánköves törökpipák ékeskedtek. Itt, egy pamlagra kényelmesen leültetve a marquist, s magát is egy másik pamlagra vetve, a fényűző párisi kávét és liqueuröket hozatott egy magához hasonlóan jól öltözött szolgával, s miután hiában erőszakolta barátjára páratlan szivarjait, élvezni kezdé saját regáliáját. — Tíz esztendősök, — mondá Frigyes részvét hangján Alainnek önmagára szabott nélkülözése iránt — tiz esztendősök. Tehát körülbelől abban az évben születtek, melyben elváltunk egymástól. — Midőn atyád betegségének hire oly hirtelen elszólitott a collégéről. Hiában vártunk vissza. Mindig Párisban voltál azóta? — Mindig. Szegény atyám belehalt betegségébe. Vagyona sokkal nagyobbnak bizonyult, mint várni lehetett; az én részemnek beruházások, részvények, házak s egyebekből befolyó évi jövedelme föjebb rúgott 60.000 franknál s miután még 6 évem volt hátra nagykorúságomig, ezen tőkének addig bizonyosan szaporodnia kellett. Anyám azt kívánta, hogy közelében legyek; nagybátyám, ki anyámmal együtt gyámom volt, kicsinyléssel nézte , szegényes, kisvárosi házunkat; ilyen sokat ígérő örökös létemre Párisban, misterektől kelle befejezett nevelést nyernem. Nagykorúságom még távol volt, midőn már finomabb párisi rejtélyekbe vezettetem be, mint minőket Sne Eugen leírt. Midőn, most öt éve, birtokomba vevem vagyonomat, Croesusnak tekintettek s ama patriarchalis időben valóban gazdag is voltam. Ma már, fájdalom, a megszaporodott összeget elköltöttem berendezésemre, és 60,000 frank legkevesebb, a melyből a párisi elélhet. Nemcsak hogy az árak mesésen emelkedtek, hanem az emberek, minél nagyobb a drágaság, annál jobban élnek. Midőn a világba léptem, a világ az én rovásomra akart nyerekedni; most, hogy állásomat fenntarthassam, én vagyok kénytelen a világ rovására számolni. Eddig nem vesztettem . Duplessis által ez idén néhány jó vállalatban vettem részt, melyek megérnek vagy 100,000 frankot. Croesus tanácsot kért a delphii oraculumtól. Duplessis nem élt Croesus idejében, mert különben Croesus Duplessistől kért volna tanácsot. Csöngetés hallatszott a lakás külső ajtaján, s a következő percben a szolga egy körülbelől 30 éves, megnyerő arczu urat vezetett be, kinek külsején meglátszott a nevelés és usage du monde ama bizonyos meghatározhatatlan jellege. Frigyes felszökött helyéről, s szívességgel üdvözölve a jövevényt, őt a marquisnak „Szér Grám Van“ név alatt mutatta be. — Igazán, mondá a látogató, levetve palototját s helyet foglalva a marquis mellett — igazán, kedves Lemercier, — mondá tiszta francziasággal s valódi párisi kiejtéssel, és hanglejtéssel, — a mi a barbárok nyelvét illeti, önök francziák megérdemlik azon előkelő tudatlanság dicséretét, melyet egy kitűnő történész a régi rómaiaknak tulajdonít. Engedje meg, marquis, hogy bírálata elé terjeszszem a kérdést, váljon Grám Ván helyesen fejezi-e ki ezen lapra lenyomott nevemet. A névjegyen, melyet ezalatt tárczájából kivett és Alain kezébe tett, következő felírás volt: pF^AHAJrt JZANE, No * Elle D’Anjou A marquis ránézett a lapra, mint valamely hieroglyphie,s tisztes hallgatással átnyújtá Lemerciernek. Ez az úr most még egy kísérletet tett a barbar elnevezéssel: — Ga-hám Váne. Cest ga! Diadal ! A franczia erély előtt minden nehézségnek meg kell szűnnie. E pillanatban behozták a kávét és liqueuröket, s rövid szünet után az angol, ki nyugodtan vizsgálta volt a marquist, hozzáfordult s igy szólt: — Marquis úr, azt hiszem, az ön atyja volt az, kire mint atyám emsi ismerősére emlékezem. Sok éve már, még gyermek voltam. Chambord gróf szintén ott tartózkodott akkor ezen kis fürdőhelyen, a grófnő gyógyítása miatt. Ha Lemercier barátunk az ön nevét is nem torzította el, mint az enyimet, szavából úgy értettem, hogy ön Rochebriant marquis. — Az vagyok, uram; örömmel hallom, hogy atyám közötte volt azoknak, kik megvitték hódolatukat Emsbe, a királyi személynek, kinek Chambord gróf czimét méltóztatik viselni. — Az én őseim is ragaszkodtak II. Jakab utódjaihoz mindaddig, mig igényeik az utolsó Stuart sírjába nem temettettek, s becsülöm a lovagias férfiakat, kik — mint az ön atyja — egy száműzöttben régi királyaik örökösét tisztelik. Az angol ezt megnyerő modorban és érzelemmel mondá, s a marquis szive fölmelegedett iránta. — Ez az első loyális nemesember, kit Párisban találtam — így gondolkozik a legitimista ; — és, óh szégyen — ez sem franczia! Vane Graham ezután kényelembe téve magát és Lemerciertől a kínált szivart elfogadva, így szólt ehhez: — Ön, ki Párisát kivül-belől ismeri — ismer benne mindenkit és mindent, ami ismerésre méltó, és sokakat és sokat, ami nem méltó — meg tudná-e nekem mondani, hogy ki és mi az a bizonyos hölgy, kit minden szép napon láthatni, amint a Bois de Boulogne legszélén, nem messze Rotschild báró nyári lakától, egy csöndes helyen sétálni szokott? Az említett hölgy sötétkék, czimertelen hintóban érkezik a kiszemelt helyre, pontban 3 órakor. Mindig ugyanazon, gyöngyszín selyemruhát és cachemir kendőt viselt. Körülbelül 20 éves lehet, — egy évvel több vagy kevesebb — 8 olyan arcza van, mely úgy üldözi az embert, mint a Medusafe, de nem olyan, melytől az ember kővé válik, hanem inkább olyan, mely a követ emberré változtatná. Halványsága átlátszó, melyen a pir úgy szűrődik át, mint az alabástrom lámpán a láng. Ezen képletet Sare Scottból kölcsönzöm, ki azt Milor Beeronra alkalmazta. — Nem láttam a leírt hölgyet, mondá Lemercier, megalázva érezve magát e kénytelen vallomás által; az erdő ama félreeső helyén valóban már hónapok óta nem jártam, hanem holnap odamegyek , három órakor ? mondja ön — bizza rein. Holnap este, ha a hölgy párisi, mindent fog róla tudni. Hanem, kedvesem, ön nem igen féltékeny természetű, ha fölfedezését másra meri bízni. — De, nagyon féltékeny természetű vagyok, felesé az angol, hanem a féltékenység a szerelem után következik, s nem előtte. Nem estem szerelembe, csak kísértetbe. Holnap este tehát, nem ebédelnénk együtt Philippenél, 7 órakor? — Nagyon szívesen, mondá Lemercier, — s te is Alain, ugye? — Köszönöm, nem, mondá röviden a marquis; felállott, felhúzta keztyüjét s fogta kalapját. Az eltávozás ezen jeleire az angol, kiben sem tapintatosság, sem gyöngédség nem hiányzott, úgy gondolá, hogy ő itt, két hasonkoru földi tétatét-jében, de trop, és paletotja után nyúlva gyorsan mondá: Nem, marquis, ne menjen még el, s ne hagyja házigazdánkat egyedül, mert nekem sietős dolgom van, s Lemercierhez csak pillanatra néztem be, miután világot láttam ablakában. Engedje meg reménylenem, hogy ismeretségünk nem szakad félbe, s mondja meg, hol lehet szerencsém önt meglátogathatni. — Nem, mondá a marquis, élek a belföldi jogával, hogy én tegyem előbb tiszteletemet az idegennél, ki meglátogatja fővárosunkat, és—téve hozzá halkabban— ki oly nemesen beszél azokról, kik a főváros száműzöttjeit tisztelik. Az angol köszönt s lassan az ajtó felé lépdelt ; a küszöbhöz érve, megfordult, és intett Lemerciernek, mit Alain nem vett észre. Frigyes megértette a jelt s követte Vane Grahamt a szomszéd szobába, behúzva maga után az ajtót. Kedves Lemercierm, udvarias látogatást tenni bizonynyal nem jöttem volna ez órában önhöz. Csak azt akartam megmondani, hogy az a Duval kisasszony, kinek czimét ön nekem megküldé, nem az igazi, nem az a hölgy, kinek föltalálására, nagy ismeretségi körénél fogva, az ön segítségét kikértem. — Nem az igazi Duval? Az ördögbe, hiszen teljesen megfelelt az Ön leírásának. — Legkevésbbé sem. — Ön azt mondá, hogy nagyon csinos és fiatal — nem egészen 20 éves. — Elfeledte ön, hogy azt mondom, miszerint ilyennek kellett lennie 21 év előtt. — Az igaz, ha nem némelyik hölgy mindig fiatal. „A kor, — mondja egy életelő a „Figaródban olyan folyó, melyet az asszonyok visszaterelnek forrásához, ha 20 évnél tovább folyt.“ Soha se gondoljon vele — legyen nyugodt — megtalálom én az ön Duvalját, ha meg lehet találni. De hát miért nem tudott barátja, ki önt e tudakozódással megbízta, valami kevésbbé közönséges nevet választani. Duval! ’Sztáriának minden utczájában van olyan boltajtó, mely fölé a Duval név van írva. — Nagyon igaz, s ebben van a nehézség. Hanem azért, édes Lemezeieim, kérem, csak járjon továbbra is utána valami Duval Lujzának, ki ezelőtt 21 évvel fiatal és csinos volt; ennek a fölkeresése érdekesebb reám nézve mint a gyöngyszin ruhás hölgyé, kiről az imént szóltam , mert emebben csak saját bogaram után járok, az előbbivel pedig egy barátomnak tett ígéretet teljesítek. Tökéletes franczia létére, ön érteni fogja e különbséget ; az elsőnél becsületem van lekötve. Ön bizonyosan értesíteni fog engem, ha valahol egy Duval asszonyra vagy kisasszonyra talál, s bizonyosan emlékezetben tartja ígéretét s az oly barátságosan magára vállalt tudakozódásról senki esetben sem ismeri el azon magyarságéllenes irányt, melyben közlönyének politikája tűzött ki ma s a melyről a conservativ párt tekintélyes emberei nem voltak eddigelé vádolhatók. Az antigermanisationalis ébredés — kormány és polgárság részéről — nagyon kellemetlen lehet a germanisatió által eledő és gyarapodó hazafiatlan és sehonnai elemek kilátásaira nézve, de egy magyar lapnál csak örömet kellene hogy keltsen, bár mi legyen is különben politikája. bachi „Slovenski Národ“ azon véleményben van, hogy a dalmaták Dalmátia Horvátországhoz való kapcsolását nem fogják követelni, sőt, hogy az ellen lesznek. Ugyanezen meggyőződés uralkodik a bécsi udvarkörökben és pedig — az említett lap szerint — azért, mivel attól tartanak, hogy ezen csatlakozás nem Horvát- Szlavón, hanem Magyarország javára ütne ki, mely ez által túlsúlyra vergődnék. A dalmaták azt hiszik, hogy Bosznia Dalmátországhoz fog csatlakozni, és így külön királysággá válni egy osztrák secundogenitúra alatt. Pártmozgalmak a vidéken. Temes megyében a pártok egyesülése a közóhaj kifejezése volt. A megyei bizottság tagjai Temesvárott a megye dísztermében egybegyűltek s Brettner bizottsági tag felszólalása után a Deákpárt és balközép egybeolvadására örömmel és hazafias lelkesedéssel vállalkoztak. A megye köztiszteletben álló nagybirtokosa Manassy Gyula az elnöki szék elfoglalására felkéretvén, miután a megtiszteltetést megköszönte Marx Antal és Missics János felszólalása után a gyülekezet elhatározza , hogy az országos két nagy politikai párt egyesülését örömateljesen üdvözli, az eddigi pártelnevezéseknek letételével egy szabadelvű párttá átalakul, ezen párt elveit elfogadja és az egyesült pártokból keletkezett kormányt rokonszenvvel üdvözölve, ennek bizalmat szavaz és támogatását fogadja. A következő napra, április 5 én a pártok egybeolvadása a megyegyűlésen is kimondatott Bessenyey Ferenc, megyei főjegyző, hosszabb hatásos beszédet tartott, a következő indítvány elfogadása mellett : „A megyei közönség a közjogi pártoknak a legmagasabb trón és a haza javára történt egybeolvadását és egyesülését örömmel üdvözli, és ezen, az ország történetében nagy fontosságú esemény feletti örömének nyilvánításakor ő is és apost. kir. felsége iránti tántoríthatatlan jobbágyi ragaszkodásának és hódoló tiszteletének kifejezést adva, ő felsége és a haza alkotmányos szabadelvű kormánya iránt teljes bizalmat érez s az egyesülés folytán lakitott szabadelvű kormányt bizalommal üdvözli és azt minden hazafias és alkotmányos törekvésében és működésében őszintén támogatja és ezen értelmének kifejezéséről a szabadelvű kormányt feliratilag értesíti. Egyben a lelépett kormány hazafias törekvései iránti elismerésének is kifejezést adni kívánván, ezen elismerését jegyzőkönyvileg nyilvánítja.“ A megyegyülés ez indítványt magáévá tette s ezzel az egyesülést megvalósította. Bereg megyében márczius 30-án ment végbe a fusió. Először a baloldal tartott i. e. 10 órakor igen népes gyűlést, melyen a pártelnök, Uray Miklós mondott hosszabb beszédet, ajánlván a szabadelvű párthoz csatlakozást. A gyűlés az indítványt nagy többséggel elfogadta. A Deákpárt ugyanaznap d. e. 11 órakor ülésezett, melyben Bay Ferencz indítványa a szabadelvű párthoz csatlakozás iránt egyhangúlag elfogadta, s Deák Ferenczhez üdvözlő feliratot intézett. Délután 3 órakor közös értekezletre gyűltek össze jobb- és balpártiak ; az egyesülésnek a kikiáltott korelnök, Kántor Sámuel adott kifejezést, mi helyeselve vétetett, s a szabadelvű párt rögtön szervezkedett. Elnökei lettek a volt két párt elnöke, Bay Ferencz és Uray Miklós, jegyzői pedig a volt két párt jegyzője, Hunyady Béla és Gulácsi Dezső. Mindez Lehóczky Tivadar indítványára jegyzőkönyvbe foglaltatott. Végre a gyűlés megválasztotta a pártbizottság tagjait. Arad megyében a szabadelvű párt április 4-én alakult meg. A gyűlésen a volt Deákpárt és balközép hívei, valamint a románok is, nagy számmal vettek részt Biró Kálmán elnöklete alatt. Tabajdy Károly, Hámory Lajos részletező beszédeket tartottak, s ajánlásukra a „szabadelvű párt“ elnevezés alatt az egyesülés megtörtént. Ezután Tabajdy Károly a párt szervezésére vonatkozó szabály javaslatot olvasott fel, melyet a gyűlés tagjai helyesléssel elfogadtak. Végre a gyűlés Deák Ferencznek és a kormánynak üdvözlő és bizalmi feliratot szavazott. A „Csanádmegyei Deákpárt“ De Dinszky József úr által összehívott pártgyűlést tartott f. hó 5-én Makón a casinó nagy termében Az egész megyéből nagy tömegben megjelent választó közönség kitörő lelkesedéssel fogadta De Dinszky elnök urnak hazafias irányú, tapintatos, nagy hatást keltett gyönyörő beszédét, elnök urnak azon indítványa, hogy a Deákpárt a „szabadelvű párt“ elnevezést vegye fel, egyhangúlag elfogadtatott. Végre Szél Ákos úr indítványára, egyhangúlag kitörő lelkesedés és szűnni nem akaró éljenzés között elhatároztatott, hogy nagy hazánkfiai Deák Ferenczhez búcsufelirat intéztessék; a felirat elkészítésével Szél Ákos úr lön megbízva. Szolnok, 1875. ápr. 5-én. Az országos két nagy pártnak ünnepélyes egyesülése Szolnokon e hó 4-én nagy öröm között megtörtént. A volt balközéppárti választók Kövér Károly pártelnök ur által 4-ének d. e. 10 órájára az ipartársulat helyiségébe meghivattak, — nagy bámulatunkra azonban a szélsőbaloldaliak is berukkoltak élükön a pártvezérekkel, az Eördög testvérekkel, s az ajánlatba hozott egyesülés ellen óvást tettek, — mely miután a levegőben elhangzott, jobbnak látták maguk is szégyenérzetükben az elpárolgás törvényeinek hódolni s az uralkodó pártok egyesülését tovább nem késleltetni. Felhívás folytán bejöttek a gyűlésterembe a volt deákpártiak, élükön Okovcsányi István elnökkel, ki nagy éljenzéssel befejezett lelkes beszédében a fennálló kormány őszinte támogatását , a fusió elfogadását hangsúlyozta. Miválasztottak felkiáltás által: elnöknek Kövér Károly, alelnöknek Scheftsik István, s egyúttal 5 tagból álló választmány küldetett ki a pártnak szervezésére. — E kerületet a szélsőbaloldal úgy látszik igen szeretné leírni, mert Madarász, Csanády et comp. állandó gondjaikba fogadták, ez alkalommal is az előbb említett jelen volt s a szélsőbaloldali jelenetet a szinfalak mögül, vagyis a szállodából igazgatta. Személye látását a profán szemek elől, úgy látszik, a múlt évi kellemes fogadtatások után elvonja, csak az esti homály leple alatt keresi fel az „óh nép“-et. Elvárjuk őket nyilt homlokkal a választási küzdelemben! —K— Kolozsvár, ápril 5. A „Magyar Polgár“ tegnap megjelent számában a románok magatartásának jelzett gyökeres megváltozását én is alapos értesülések nyomán megerősíthetem. Teljes a remény, hogy a román politika rövid időn jobbra fog fordulni. A balázsfalvi káptalan nemcsak az activitásra szavazott, de még azt is kimondotta, hogy a jelenlegi szabadelvű kormányhoz tényleg is csatlakozik. Ugyaneztzemél belő a szamosujvári és szebeni káptalanok részéről is. A megállapodás formája létre jön, s ha tán az activisták a nagygyűlésen kisebbségben maradnának is — mi nem bizonyos — mégis az activba lépni kívánók a tért elfoglalják, s remélik, hogy idővel többségre jutnak. Mert átlátják a hazának átalános romlását, s avval az egyéni jóllétnek is menthetlen alásülyedését. Elszánt férfiak, kiknek tehetsége és múltja van, léptek fel a közhangulatnak jobbra változása végett, felkéretve erre a románok értelmisége által, oly férfiak, kik személyes indokoknál fogva a cselekvés teréről nem rég leszoríttattak, de akik eljöttnek vélik az időt, hogy hazaszeretetöket s lojalitásukat tettel mutassák meg, és megmutatták, hogy képesek még szolgálni a szeretett honnak, s tudnak a közboldogság épületéhez egy porondszemet vinni. Valóban egy Lázár Sándort, egy Vajda Lászlót és Nemes Pétert kárt volt elkedvetlenitni. Ők constitutionális érzelmeknek sok tanúbizonyságát adták s a hazát szeretik, törvényeit tisztelik úgy, mint bárki más, és én soha idegenséget irántunk, magyarok iránt, s ellenszenvet a magyar államiság irányában sem szavaikban, sem tetteikben nem tapasztaltam, sőt a legnehezebb időkben is elismerő nyilatkozatokat hallottam tőlük. Sokkal belátóbbak ők, sokkal practicusabb érzékűek, hogysem külön s éppen ellenséges politika űzésére illetékeseknek s képeseknek higyjék román véreiket. Azt pedig éppen jól tudják, hogy Romániát a magyar birodalommal, ha a székelyek s a birtokai által imponáló magyarság miatt nem is, de a Kárpátok miatt semmiesetre egyesülni nem lehet, de szintúgy Szent István országa bármely részét sem Romániával. Ily utópiákat ők soha elméjökben sem forgattak. Az, amit ők kívánnak, népüknek szabad fejlődhetése, jogos érdekeik méltányos figyelembe vétele, intelligenciájuknak a közkormányzatnál megillető rész adás, szóval az egyenlő területnek megfelelő egyenlő jogosultság. És ez valóban méltányos is. És én hiszem, hogy az új kormány a lehetőség határáig elmegy, hogy a románok jóindulatát a haza és alkotmány számára biztosítsa. Ezt tennie lehet is, kell is. Az a kényszerűség nélküli, önkénytes, mondhatni patriotikus érzületváltozás, amit most a románokban világosan észlelhetni, megérdemli részünkről, magyarok részéről is a legszívesb előzékenységet. Adja isten, hogy nekünk magyaroknak önmagunkkal való kibékülésünket kövesse különböző nyelvű hazánkfiaival való őszinte kiengesztelődésünk. Legyen elég immár a viszálkodás. Eleget gyöngítettük egymást, s küzdve egymás ellen, eléggé elhanyagoltuk honi nagy közérdekeinket. Az isten adja hazánkban a nemzetiségeknek is velünk való őszinte és tartós kibékülését. Minél hamarább lesz ez, annál nagyobb áldás háramlik ebből mind hazánkra mindösszes bü fiaira.