Ellenőr, 1875. június (7. évfolyam, 150-179. szám)
1875-06-01 / 150. szám
e helyzetet, mintha egy roppant magaslat emelkednék előttünk, ahova a legrövidebb út a legmeredekebb, a hazánk boldogságának szent ügye csakis ezen magaslat tetején oldható meg. Oda törekszik minden igaz honfi, de az utak eltérők; mi hét évig küzdöttünk előre a meredeken, anélkül, hogy csak egyetlen lépéssel is közeledtünk volna a czélhoz, tehát biztosabb ösvényre léptünk, miután azoknak is, nekünk is egy a czélunk, ott találkozni fogunk, ahol egyesített erővel szükség leend működni a haza javára. Az a kérdés, ki jut el hamarább oda? A lefolyt országgyűlés távolról sem felelt meg a várakozásnak, s ennek egyrészt az imént említett meddő vita volt oka, másrészt azon párt ziláltsága, mely a kormány erejét képezte volna. Elintézetlen maradt sok sürgős reformkérdés, ezek közt, hogy olyat említsek, mi önöket közelről érdekli s a mi iránt feszült várakozással voltak, az úrbérit maradványok, a regale kérdése; sokszor és ismételve sürgettük, de napirendre hozatala mindig nehéz akadályokba ütközött; annyi azonban eléretett, hogy a jövő országgyűlés első teendői közé kerül. Eredményében azonban mégsem oly szegény, mint azt sokan feltüntetni szeretnék. Alkotva jön 147 törvény éspedig miniszterelnöki 2, pénzügyi 54, belügyi 16, kereskedelmi 15, közlekedési 24, igazságügyi 21, vallás és közoktatási 5, honvédelmi 10. Ezek közt felmutathatunk sok oly törvényt, mely kétségtelenül haladásra mutat, hogy többet ne említsek, ilyen a végvidék polgárosításáról szóló törvény, mely mint történelmi esemény is korszakot fog képezni. Eddig állam volt az államban, s idegen elem a nemzet testében, most polgáraivá lettek e hazának; velünk egyenlően élvezik az alkotmány jótéteményeit, egyenlően viselik a terheket, velünk egy törvény alatt élnek; ők most osztályos testvéreink. A telepítvényesekről szóló törvény, mely által annyi százezer polgárnak tűzhelye s otthona biztosítva jön. A földadó-szabályozás, mely végre lehetővé teszi a földadó igazságos behozatalát. Az összeférhetlenségi törvény, mert valóban ideje már, hogy a képviselőház független elemekből álljon. A néptanítók nyugdíjazására lehet-e méltányosb valami, mint jövőjét biztosítni azoknak, kik csaknem nélkülözések közt minden erejüket, idejüket egész odaadással annak szentelik, hogy értelmes polgárokat neveljenek a hazának, s öreg napjaikra ne legyenek az emberi könyörtletre utalva. A közjegyzőkről szóló törvény. Ha ezen intézmény, mely sem az államot, sem egyeseket nem terhel, s mégis oly nagy horderejű, egyszer meghonosul s ismeretessé válik, látni fogjuk, sőt érezni is, hogy mennyire nem fölösleges, mennyi pörlekedésnek, hamisításnak s hamis eskünek veendi elejét; minő fontos szolgálatokat teend a hagyatékoknál és végrendeleteknél. A kereskedelmi törvény, melynek hiányát eddig hazánkban az üzleti és forgalmi dolgok közül oly igen érezték. Ami az országgyűlésen való magamtartását illeti, bátran ítéletük alá bocsátom; soha sem ígértem aranyhegyeket, de amit ígértem, szentül meg is tartottam. A képviselő-állást sohasem tekintem lépcsőnek előmenetelre, s nem iparkodtam előnyeit önző czélokra kizsákmányolni, előttem csak egy czél lebegett: a haza java. Nem tartoztam azok közé, kik mindenkor, minden áron szólni akartak; szóltam ott és akkor, ha szükségét láttam, ha újat mondhattam, ha helyi viszonyok vagy polgártársaim érdeke kívánta. Iparkodtam mindenkinek használni, és soha senkit sem utasítottam el, ki ügyével hozzám fordult; nem kérdeztem, melyik párthoz tartozik ? választóé vagy sem? hanem megtettem amit tehettem, minél szegényebb volt valaki, annál buzgóbban szorgalmaztam ügyét. Mögöttem egy múlt van, melyre hivatkozhatom, melyet szégyeneim nincs okom; ott van nem csak két országgyűlésen való magamtartása, de egész életpályám, bátran bocsáthatom azt bírálat alá, s ha valaki abban önzést, érdekhajhászatot, vagy ingadozást képes felfedezni, ám vessen rám követ itt biráim előtt, — én a közvélemény ítéletét nyugodtan várom. És most, uraim, fogadják forró hálámat két országgyűlésen át irántam tanúsított feledhetlen bizalmukért; isten és az országgyűlési napló a bizonyságom, hogy azzal vissza nem éltem egy pillanatig sem. A zászlót, melyet kezeimre bíztak, tisztán és szeplőtlenül bocsátom ismét rendelkezésük alá. Midőn hálám kifejezésére szavakat keresek, a hideg ész megtagadja szolgálatát, mert forró érzelem tölti el szívemet-lelkemet. Önök tudják, mit tettek értem, én annak egész értékét felfogva, keblemben örökre megőrzöm. Isten áldja önöket. Éljen a haza, éljenek polgártársaim ! * E kitűnő beszéd a gyűlés osztatlan tetszésében részesült, és viharos éljenektől jön megszakgatva. Ennek bevégeztével Erenedits Ferencz tanár a gyűlés nevében mondott köszönetet szeretett képviselőnknek, kiszűnni nem akaró éljenektől kisérve, meghatottan távozott. Ezek után egyes felkiáltások és később sűrűbben kifejezett óhajok következtében Bartos Imre elnök azon kérdést intézi a gyűléshez, váljon óhajt-e a képviselői kijelölés kérdésébe bocsátkozni. Ezen kérdés mindenfelől kedvezően fogadtatván kijelentetett, miszerint a gyűlés — bár ha nem is e czélból lett egybehiva — mindazonáltal e kérdés eldöntésébe jogosan bocsátkozhatik , ugyanis ma Sándor Zsiga, Rudnyánszky Kálmán, Majthényi Károly és Gosztonyi János aláírásával egy felhívás jelent meg, mely mindazokat, kik gr. Ráday Gedeon jelöltségét óhajtják, június elsejére Aszódra képviselő-kijelölési értekezletre hívja meg. Azonban az illetők meggyőződhettek, hogy ismét hiában erőlködnek, mert a gyűlés tagjai Degrét éltetve kiálták, hogy nekik más nem kell. Németh István indítványára mindazáltal a mai gyűlés méltóságán alattinak nyilvánítva, hogy ha mások nem helyesen és nem igaz után járnak el, mi is csak látszólag is ily hibába estünk, felkérettek a szabadelvű párt elnökei, hogy a képviselő-kijelölési gyűlést jövő vasárnapra hívják egybe. Taács Erre az egybegyűltek teljes megelégedéssel távozanak, kerületben a szabadelvű Saáry Miklósnak nyolcz ellenfele van: Gyapay Dénes, megyei alispán, Tóth István gönyői plébános és volt országgyűlési képviselő, Baky István és még négyen a szabadelvű, egy káptalani ügyész a Sennyei-párt részéről. Heves megyében. Szolnokon jelölt Kövér Lajos szabadelvű párti. Esztergom megyében. Esztergomban jelölt Pór Antal, szabadelvű párti. Komárom jelöltje Ghyczy Kálmán, szabadelvű párti. Kolozsvár egyik kerületének jelöltje gr. Péchy Manó, a másik jelöltre még megállapodás nincsen. Szepes megyében], a szszombathelyi kerület képviselőjelöltje Zsedényi Ede szabadelvű párti. Fest Imre, Jendrassik Miksa és Hradszky Antal visszalépnek. A lublói kerületben jelölt Korponai, a lőcseiben gr. Csáky Tivadar conservativ, a késmárkiban Vécsey Tamás, szabadelvű párti, Berczeviczy Egyed, conservativ. Trencsén megyében, Trencsén városban Szilvay Károly szabadelvű párti, a vág-beszterczei kerületben Kitányi Bernát, szabadelvű párti, az illavaiban Baross Gábor (?), a zsolnaiban Trojcsik Alajos, szabadelvű párti, Bittsánszky István, Vitnay József, a baáni kerületben Andaházy Pál, szabadelvű párti, a varini kerületben Kvassay László, szabadelvű párti, a czaczai kerületben dr. Neuberg Ignácz, és Szecsánszkly János, zákovai plébános, a bittsei kerületben Urbanovszky Ernő, volt képviselő. Zemplén megyében: a homonnai kerület conservativ pártjának jelöltje Simonyi Ödön. Választási mozgalmak. Képviselő-jelöltek. Arad megye: pécskai kerületében jelölt Csemeghy Károly, szabadelvű párti, Arad városában Chorin Ferencz szabadelvű párti. Beregh megye: felvidéki kerületének jelöltje Buday Sándor, szabadelvű párti. Csanádmegye: battonyai kerületének jelöltje Végh Aurél. Győrmegye: győr-szigethi kerületében a szabadelvű Földvári Miklós ellen gr. Viczai örököse, a fiatal gróf Khnen szándékozik, szintén a szabadelvű párt nevében fellépni. A théti kerületben a jobboldalhoz csatlakozott Goda Béla bukása bizonyos, ellenjelöltje a szabadelvű párt részéről Lipthay Géza. — A peéri Magyar tudományos akadémia. (Május 31-én.) Az akadémia nyelv- és széptudományi osztályának ma d. u. 5 órakor tartott ülésében az osztályülést rövid összes ülés előzte meg a Nádasdypályaművek bemutatása végett. Beérkezett két pályamű. Az 1. számúnak czime :„A szabácsi eskü“, költői beszély 12 énekben.Jeligéje: „Aztán legyen gondunk a hon java. Hogy ily veszély ne érje őt soha, Shakespeare.“ A 2-ik számú történelmi elbeszélő költemény a török-magyar világ zűrzavaros korából. Ez azonban formahiba miatt — jeligés levélkéje nem lévén — pályázatra nem bocsáttatik. Ezután Télfy Iván tárgyalta nagy részletességgel és kritikai észrevételekkel Aeschylos életét és műveit. Cáfolólag lépett föl azok ellenében, kik azt mondják, hogy Aeschylos részegen, öntudatlanul írta drámáit. Igaz, hogy néha drámairás közben bort ivott, s ebből kiindulva mondták aztán róla azt, hogy tele volt Dionisossal, de ő azért ivott ilyenkor, hogy lelkét fölhevítse, és az, hogy „tele volt Dionisossal“ azt is jelenti, hogy tele volt ihlettel. Aeschylos némelyek szerint kétszer, mások szerint háromszor fordult meg Siciliában. Értekező kimutatja, hogy négyszer Télfy szerint a kar Aeschylos drámáiban azt a népet képviseli, mely a drámában szereplő hősök korában élt. Tagadja azon állítás igazságát, hogy Aeschylos darabjai végzett tragédiák. A Prometheusban a szenvedő hőst nem a végzet kényszeríti, hogy daczoljon az ég órával, hanem szabad akaratából határozza el rá magát, mert elbizakodott. Érdemeinek öntudatában daczolt Zeészszel és fenyegette is. Orestest nem a végzet menti föl, hanem a törvényes bírói eljárás. Végül bebizonyította azt, hogy a régi görög irodalomban rímek fordultak elő. Aeschylos drámáiban 300 rímet talált 45 képlet szerint. Télfy után Joannovics György értekezett „Az ik-es igékről“. Polemizál ,Riedl és követői ellen, kik az ik-es ragozás elvetésének barátai. Az ik-es igeragozásnak nagy fontosságot tulajdonít. Ennek megszüntetésével tág mezeje nyílnék szerinte a nyelvcsinálásnak. Az ik-es ragozó alak jogosultságának védelmezése szempontjából hivatkozik a múltra.*'Az ik-es ragozó alak érvényben maradt századok hosszú során át egész a mai napig. Ennek bebizonyítására a halotti beszédből az e a z ik igének több módját és idejét mutatta fel. Gyöngyösy „Murányi Vénuszában 60 különböző alakját találta az ik-es igeragozásnak. Az itt-ott előforduló hiba részint a rím kedvéért, részint a költő hanyagságából történt. Hivatkozott állítása igazságának bebizonyítása végett Zrínyi Miklós és többeknek műveire. Végül kijelenté, hogy ez csak bevezető része volt értekezésének, a többit jövőre fogja az akadémia engedelmével felolvasni. Ezzel az ülés 7 órakor véget ért. Emlékbeszéd Szemere Bertalan fölött. (Tartotta Horváth Boldizsár az akadémia ünnepélyes közgyűlésében, május 30-án.) (Vége.) Sajátszerű játéka a sorsnak, hogy a nemzeti átalakulás neme harczában a legfontosabb vezérszerepek egyike éppen Szemere Bertalannak jutott, annak, aki kezdetben határozott ellenszenvvel viseltetett a politika és törvénytudomány iránt, holott később e téren aratta legszebb babérait. Sokszor panaszkodott, hogy a sors azzal büntette meg a mitől mindig félt. Csak aestetnikával s költőkkel szeretett foglalkozni. A politikával először az 1833/6-iki országgyűlésen ismerkedett meg, mint joggyakornok Palóczy oldala mellett. Az ideális ifjú előtt törpe alakban tűntek fel az akkori országgyűlés híres szónokai s azok törekvései. Egyedül Deák és Kölcsey kiválóalakjai tettek reá hatást. Sokat volt különösen ez utóbbi társaságában, aki mint egy túlvilági szellem jelent meg az ülésekben, s alig, hogy szólt, már ismét távozott, elégedetlenül könyvei közé. S úgy látszik, mégis ez országgyűlésnek volt határozó befolyása Szemere Bertalan egész jövőjére és szereplésére. Egyrészről Kölcsey magas, eszményi lénye, másrészről az akkori politikai küzdelmek kisszerűsége vetették meg első alapját lelkében azon elhatározásnak, hogy vágyai , hajlamai ellenére ő is azon pályának szentelje magát, amelynek magas, eszményi feladataival — szerinte — oly gyenge erőket látott küzdeni. Ezen elhatározását még inkább megérlelék az észleletek, a tanulmányok, melyeket a külföldön tett. Bejárta 1836-ban és 1837-ben Németországot, Németalföldet, Francziaországot, Angliát, Skócziát, Izlandot és Helvétiát. Ez utazás megszerezte egyúttal neki a szélesebb látkör, a magasabb nézpont előnyeit. Mint a törvényhozás tagja az 1843/4. évi országgyűlésen jelent meg először, ahol szülőföldjét, Borsodmegyét, képviselte. Ekkor már egy tapasztalatokban és tettekben gazdag mast állott háta mögött. Ekkor már meg volt alapítva neve nemcsak az irodalomban, hanem a közszolgálatban is. De megvoltak már ellenségei is, akiket az irigység, a féltékenység, a rágalom s a gyűlölet toborzottak össze. Ő sem kerülheti ki azok sorsát, akiket nagy eszmék, merészebb alkotások vágya emel túl a köznapi törekvések színvonalán. Gyakori gúny tárgya volt az egykori borsodmegyei aljegyző, aki elég vakmerő volt a régi, alaktalan és áradozó jegyzőkönyvi irmodort a rövid, szabatos írói irály által helyettesíteni. A féltékenység nem bocsátható meg a volt megyei főbírónak, hogy erélyével és szigorával fenn tudta tartani a rendet anélkül, hogy egyetlen egy esetben is alkalmazta volna a testi büntetést, hogy az ő járásában mintaszerű volt a közigazgatás, hogy itt merült fel a legkevesebb bűneset, hogy neki voltak a legjobb utai, ellátvaa külföld mintájára útmutatókkal, jegyekkel és útkaparókkal. Még mindig bántotta őket a visszaemlékezés az idealista ama szép győzelmére, a melyet a negyvenes évek elején Borsod megye közgyűlésén aratott; a midőn éhség uralkodott, a nép korpával tengeté életét s a megye félvén a közbiztonság megzavarásától, rögtön biráskodásért akart folyamodni. — Szemere azonban bitó helyett takarék-magtárakat eszközölt ki az éhező nép számára, s ő maga ment jó példával elől, járásában öt ilyen magtárt állitván fel önkénytes adományokból. Az irigységet felzaklaták a volt másodalispán működésének fényes eredményei, aki újra szabályozta a büntető igazságszolgáltatást , rendezte a fogházakat, aki mindjárt kezdetben 14 héten át folytonosan együtt tarta a törvényszéket, amíg el nem intéztetett azon több mint 600 régi büntető per, amelyeket elődeitől örökölt. Talált ezek közt olyanokat is, amelyek 1802 től fogva, tehát 40 éven át függőben voltak; például egy 18 éves ifjú verekedésről és lúdlopásról vádoltatván, egészen 1841-ig, tehát 60 éves korában is még mindig bűnvádi kereset alatt állott. Az országgyűlésen csakhamar az ország első tekintélyei közé emelkedett kitűnő tehetségei, vasszorgalma, tolla és ékesszólása által. Jegyzővé választatván, rendkívüli feltűnést keltett lapidáris, erőteljes és szabatos nyelvezetével. Irodalmi becsű jegyzőkönyvei Kölcseyre emlékeztetnek. A törvény , szerkesztés ügyességében senki sem múlta felül, ő alapíta meg azon parlamenti szokást, a törvényjavaslatokat indokolással látni el. Az irodalmi és törvényhozási művek közt mindig kiváló helyet fog elfoglalni azon indokolás, amelylyel az írói jogok biztosításáról szóló törvényjavaslatot az országgyűlésnek bemutatá. Előadója volt a bánya- és büntető törvénykönyvi javaslatoknak. Ez utóbbinak az esküdtszéki eljárásra vonatkozó része az ő műve. Azóta 30 évet haladtunk a nélkül, hogy e téren előbbre léptünk volna. Ma nemcsak a törvényhozás, hanem a hírlapirodalom teréről is letűnt az eszme. A mai nemzedéknek csak rögtöni, csak kézzelfogható eredményekért van lelkesedése. Mintha megváltozott volna a nemzet geniusa. Mintha a politikai és polgári szabadság kedveiről csak akkor lett volna időszerű szónokolnunk, amikor azokat megteremteni nem állott hatalmunkban. Az alsóháznak Szemere Bertalan volt művészi tekintetben legragyogóbb szónoka, noha nem volt oly elragadó, mint Kossuth, s inkább a meggyőződésre akart hatni, mint a kedélyre. Szónoklatának fő becse és ereje a tárgy alapos s kimerítő földerítésében állt. Hangja, habár nem volt is csengő, de férfias, tisztán érthető és eléggé terjedelmes. Nem gyuradt fel a lelkesedés perczeiben ; a szenvedélyek hullámzásait inkább csak hanglejtéssel s arczának komolyságával vagy derültségével jelezte. Az esküdtszékek, a magán jegyrendszer , a halálbüntetés eltörlése tárgyában tartott beszédei, a parlamenti szónoklat s a világirodalom legjobb példányai közé tartoznak. Az ifjabb követek, Deák távollétében, már akkor Szemerét akarták az ellenzék élére állítani; de Szemere látván a régi tekintélyek féltékenységét, nehogy meghasonlást idézzen elő, csakhamar visszavonult s eltérő nézeteit azontúl csak a párt magántanácskozmányaiban adta elő. Az 1843/4-iki országgyűlés csakhamar nagyobb eredmények nélkül oszlott szét. A legfőbb reformkérdések, köztük a kötelező úrbéri megváltás, a büntető törvénykönyv — korának eme büszkesége — a közteherviselés ügye, nem nyertek megoldást. A sikertelenség egyik fő oka a reformpárt szervezetlensége és fegyelmetlensége volt. A csalódás általános izgalomba hozta a kedélyeket. A hazatért országgyűlési követek számoló beszédei telve voltak a legerősebb kifakadásokkal a kormány ellen, de e tekintetben egy sem volt élesebb, mint Szemere Bertalané. Csakhogy e beszéd egyúttal a jövő programmját is magában foglalta. E programoiban látjuk kifejtve a „Pesti Hírlap“ tanait, a törvényhozás reformját, azt, hogy a kir. tábla kiziratván a törvényhozásból, az alsóház jövőre önmaga válassza elnökét. E programmban találjuk a municipalismus ellenében a nemzeti képviselet eszméjét, az utasítási rendszer eltörlése mellett. Előtérbe állítá az a feudális birtokviszonyok, továbbá a vám- és kereskedelmi viszonyok szabályozását, a büntető törvénykönyv behozatalát, mirtózatosnak mondván az önkényt, amely büntető birink kezében van, akik azonfelül nem is függetlenek. Hangsúlyozta az utak, csatornák, vaspályák építésének szükségét, a közteherviselés életbeléptetését, a szabad föld és szabad nép elvének érvényesítését, s mind eme törekvések biztosítékául a sajtó szabadságát. S ami e beszédnek még kiválóbb fontosságot kölcsönzött, az, hogy az eddigi küzdelmek sikertelenségére utalva, a már szervezve volt conservativ párt ellenében a szabadelvű ellenzék szervezését életkérdésül állitá oda. Ezen iránybeszéd országos hatása s a „Pesti Hirlap“ hasontartalmu czikkei a reform-mozgalomnak uj lendületet s egyszersmind határozottabb irányt adtak az egész országban. A pártszervezés megindult, noha nem minden válság nélkül. Amíg az ellenfél újabb és újabb erőfeszítéseinek adta jeleit, az uj tanok a szabadelvűek soraiban is szakadást idéztek elő. E szakadás egyébiránt a dolog természetében rejlett. Addig, amíg az ellenzék csak a nemzetiség és alkotmányosság negatív védelmére szorítkozott, a tábor egységét kevesebb veszély fenyegetheté, de amint a párt kilépett a tényleges alkotások terére, s általános jelszavak hangoztatása helyett a kérdések részleteibe kelle bocsátkoznia, többé nem volt lehetséges a nézetek és érdekek ellentétes árnyalatait kiegyenlíteni. Ugyanazon fegyvereket, ugyanazon érveket látunk e korszakban is alkalmazva az új iskola ellen, amelyekkel rendesen minden más korban találkozunk, a mely merészebb eszméket, nagyobb szabású reformokat hordott méhében. Akkor is voltak, a kik féltett előjogaik védelmére a históriai fejlődés hangzatos jelszavát használták fel s a gyökeres reformnak a régi intézmények határozásával akarták útját vágni. Mások nemzetiségünk iránti aggodalomból riadtak vissza a jogegyenlőségre irányzott törekvésektől. Majd ismét a gúny emelte fel szavát az elméleti állambölcsek ellen, s mint a külföld vak majmolóit állítá őket oda az ingadozó közvélemény elé. Voltak ismét, akik hazai viszonyaink szűk látkörtt szempontjából s a félreismert nemzeti genius nevében szegültek ellene az új tanoknak. Ott voltak a szakadárok soraiban a veszélyzett önérdek, a megsértett vagy féltékeny személyes hiúság. Végül voltak, akik reménytelenségből szakadtak el a tábor zömétől. De minél nagyobb élénkséget és terjedelmet nyert a mozgalom, annál inkább szaporodtak az új iskola hívei. Az ellenfél az ország közvéleményében napról napra több tért vesztett. A nemzet rokonszenve az ellenzék zászlóihoz csatlakozott. Mire az 1847-iki országgyűlés egybejött, már eldöntött irány volt a haladás, s azt maga a kormány is elfogadta s kész törvényjavaslatokat ígért. A megyék évenkénti országgyűlést követeltek ; több megye kárhoztatá az utasítási rendszert; az ellenzéki Pest megye szintúgy mint a conservativ Bács utasításaikban már csak a vezéreszméket, a főbb iránypontokat jelölék ki. Valószínű, hogy ez országgyűlés a márcziusi napok közbejött mozgalmai nélkül is, alkotásaiban messze túlszárnyalta volna elődeit; ellenben kétségtelen, hogy e mozgalmak nem keletkezhettek volna, vagy legalább nem hozhatták volna létre a nemzet új magna charta-ját, ha a közvéleményt készületlenül találják azon eszmék, amelyeknek az új alkotmány életet adott. Igaz, a martinai napok derűjét csakhamar ború válta fel: az új alkotmány áldásait a nemzet — fájdalom — nem sokáig élvezheti. Sok keserű szemrehányás forrása volt ez azokra nézve, akik az új alkotmány létrehozásában eszméik diadalát ülték. A régi iskola követői, az elmélet rovására írták fel mindazt, ami bekövetkezett. A szemrehányás mindazon nemei közt, amelyeknek az elmélet hívei kitéve vannak, ez a legméltatlanabb, a legigazságtalanabb. Minden új intézmény hasonlít a csemetéhez, amelynek, hogy gyümölcsöt hozhasson, nemcsak időre van szüksége, hanem gondos ápolásra is. Hány csemete fonnyad el e tényező hiánya miatt vagy pedig elfonnyad azért, mert a fondor irigység, avagy az ellenséges önérdek erőszakosan vet gátat természetes fejlődésének ! A káröröm aztán tapsokban tör ki, életképtelennek bélyegzi azt, ami az emberek gyarlóságának esett áldozatul. A forradalomért a felelősséget az új iskola híveire hárítani akarni nem jelentene egyebet, mint azt követelni, hogy emberi erővel állítsuk meg a vihart, vagy, hogy kezeinkkel fogjuk fel az áradatot, amelynek zsilipjeit gonosz vagy könnyelmű kezek nyiták meg. A viszályt, amely a nemzet és a fejedelem közt kifejlett, nem ők idézték fel, sőt az senkire sem gyakorolhatott leverőbb hatást, mint éppen reájuk, akik az alkotmányos monarchia alapelvét a nemzet és fejedelem közti egyetértésben keresék. Hogy e viszály később véres harczokban tört ki, ennek okait felderíteni a történelem hatásköréhez tartozik, de annyi bizonyos, hogy ők legtávolabb álltak mindkét szélsőségtől: a reactiótól szintúgy, mint azoktól, akik a nemzeti szenvedélyek felgyújtására alapiták politikájukat. De miután kisérleteik a békés kiegyenlítésre hajótörést szenvedtek s a vezérszerepet kezeikből kisodorta a vihar, a hűség saját alkotásaik iránt is követelte tőlük, hogy a védelem élet-halál tusájában el ne hagyják a nemzetet. Ez irányt követé Szemere Bertalan is. Óvatosság a fenyegető veszélyekkel szemközt, lankadatlan munkásság és erély a mentés nehéz munkájában s bátor kitartás az utolsó percig, jellemzik egész magatartását a forradalom alatt. Az első felelős kormányban két ellentétes áramlat küzdött egymással: az egyik, amely politikájában a békés kiegyenlítés hitéből indult ki, s a másik, amely árulást látott mindenütt. Szemere, mint belügyminiszter, egyik áramlathoz sem csatlakozott feltétlenül. A minisztertanácsban Kossuth véleményén volt ugyan, ellenben nem helyeselte annak nyilvános szereplését a parlamentben és sajtóban. Bizonyosnak tartván a bekövetkezendő támadást, egész erélylyel akart készülni a védelemre, de viszont téves politikát látott abban: a kölcsönös ingerültségnek és bizalmatlanságnak Lajtán innen és túl folytonosan új tápot nyújtani. Óvatosságának és erélyének egyik legfényesebb bizonyítékát az augustusi napok nyújtják. Ekkor a távollévő miniszterelnök és hadügyminiszter teendői is az ő kezében összpontosultak. A fővárosban lázas izgatottság uralkodott. Kossuth ide akarta vonni a Váczon állott 4—5 ezernyi magyar tábort, a mig egy felsőbb helyről vett rendelet folytán több század rendes gyalogság s több osztály lovasságaiban volt Győrből a főváros felé. Szemere a német lovasságot meg állította útközben, Kossuthtól viszont megtagadta a töltényeket s a váczi táborból csak ezer embert engedett bevonulni Pestre, így vette elejét az összeütközésnek, amely a két ellentétes szellemű haderő találkozásával alig lett volna kikerülhető. Az 1848. évi szeptember 11-én tartott titkos ülés a képviselőházban, egyik legemlékezetesebb epizódját képezi a forradalom történetének. Ez ülésben tudta meg a képviselőház, hogy a minisztériumnak utolsó kísérletei is a béke kiegyenlítésére nézve, meghiúsultak. A minisztérium bomlásnak indult. Egyik tagja már beadta, a másik készült beadni lemondását. Eszterházy tényleg otthagyta volt Bécset. Csak Deák és Szemere ültek még a miniszteri padokon. Deák kijelentvén, hogy nem akar ugyan sietni, de kész a lemondással, szintén elhagyta helyét. Szemere ellenben e szavakkal fordult a képviselőházhoz: „Én attól tartok, hogy leköszönvén, nem fog új minisztérium kineveztetni. Én tehát megtartom a miniszteri tollat, míg vele egy új minisztérium kinevezését ellenjegyezhetem. Most nehezebb itt ülni, mint elmenni innen, de ez a kötelesség!“ E nyilatkozat, amely a házat felvillanyozó, vezetett azon határozathoz, amely Kossuth és Szemere kezeibe téve le a kormány ideiglenes vzetését. Az októberi napok után, a honvédelmi bizottság uralma alatt, Felsőmagyarországban mint országos biztos tűnik elénk Szemere Bertalan rendkívüli alakja, majd Mészáros széthullott hadának összeszedésében, majd a Dembinszkytáborában, kitörni készült lázadás bátor és erélyes elfojtásában, majd ismét a hadsereg szükségleteinek előteremtésében. Szigora és rendszeretete félelmet, de egyúttal bizalmat is kelt mindenütt. Fő- és alispánokat, kormánybiztosokat mozdít el, megyegyűléseket függeszt fel. A forradalom biztosai közül erély tekintetében egy sem versenyzett vele. Rendeletei parancshangon szólnak ; kiáltványai, amelyek az irodalom elemének remekei közé tartoznak, rendesen golyó- és lőporral fenyegetnek ugyan, amiért őt sokan rémuralomról vádolták, de azért egyetlenegy esetre sem hivatkozhatnak ellenfelei, amely által megcáfolta volna korábbi nézeteit a halálbüntetés eltörléséről. Jogérzete a legnagyobb izgalmak közepette is rendületlen maradt. Azok, akik az elmélet híveitől el akarnak vitatni minden gyakorlati érzéket és tapintatot, alig fogják hinni, hogy Szemere Bertalan, az ideális államférfin, nem helyeselte az ápril 14-iki nyilatkozatot ! Szükségtelennek és politikátlannak bélyegezte azt Kossuthhoz intézett válaszában. Nem is akarta elvállalni a neki felajánlott miniszterelnökéget, azon okból sem, mert ő, a rendszer embere, nem látta tiszában az új alkotmányban a viszonyt egyrészről a kormányzó és minisztérium, s másrészről a kormányzó és nemzetgyűlés közt. De elvégre engedett barátai unszolásának, akik az egyetlen szervező tehetséget benne látták. Elhatározására nagy befolyást gyakorolt az is, hogy meghiúsítsa a forradalom fejének egyeduralmi törekvéseit. Jogosult volt-e ezen gyanúja Kossuth ellen, vagy nem ? ennek majd csak a történelem lehet illetékes birája; hogy azonban e gyanú mély gyökeret vert Szemere lelkében, erről kétségtelen tanúságot tesz azon programra, amelylyel a forradalmi és köztársasági minisztériumot 1849. évi május 2-án a nemzetgyűlésnek bemutatta. „Ragaszkodik — mondá ebben Szemere a kormányról — a népfelség elveihez s annak minden következményeihez. A népszabadság rovására senkinek sem fog kezébe adni túlhatalmat, a mennyire azt meggátolhatja; és ha a kormányzó és az országgyűlés közötti helyzetből ilyesmit venne észre, el fogja hagyni helyét s ha szükség: az országgyűlést, ha szükség: a kormányzót, és ha szükség: a nemzetet fogja felébreszteni.“ A köztársaság proclamálását sokan megfontolatlan lépésnek vették Sumerétól, félvén a rosz benyomástól, amelyet az a diplomatáéra fog tenni. Ezeknek azt felelé: „Ha e kérdést az ápril 14-iki nyilatkozat iránt teszitek, azt megfoghatom. Az volt az elvetett koczka Ausztriára nézve. Az én programmom e lépés után egészen közömbös a diplomatia előtt. Nem így reánk nézve. A szakadást kimondani és mást semmit, nem egyéb, mint jezsuitafogás, csalás fogott lenni.“ Önfeláldozó buzgalma, erélye a forradalom végnapjaiban sem hagyta el. Noha fájlalta mellőztetését a legfontosabb kérdésekben, fájlalta, hogy a kormányzó fővezért és teljhatalmú biztost nevezett ki miniszterei meghallgatása nélkül s ez okból be is adta lemondását egy emlékirat kíséretében, később mégis visszavonta azt, nehogy oly színben tűnjék fel, mint aki utolsó pereiben menekülni akar a veszély elől. Megtett minden lehető kísérletet: kirántani a nemzetet a kétségbe ejtő helyzetből. Noha nem tartozott Kossuth bálványozói közé, látván azonban, hogy csak az akarat és vezetés egysége menthetné meg a hazát, a szegedi országgyűlésen, ahol már nyílt jelekben tört ki a meghasonlás a nemzetgyűlés s a kormányzó között, öt óranegyedig tartott beszédben a dictatura szükségére utalt, majd a kormányzó és fővezér közti egyenetlenséget akarta kiegyenlíteni. Fáradalmai azonban siker nélkül maradtak. A végtelen tír Kossuth és Görgey egyéniségei közt nem volt áthidalható. A dictatora később meglett ugyan, de nem azon értelemben, amint Szemere óhajtá, s az okmány, a melyben Kossuth összes hatalmát Görgeyre ruházta át, Szemere tudta és beleegyezése nélkül keletkezett. Az utolsók egyike volt a menekülésben még akkor is, a midőn már minden elveszett. De mielőtt elhagyta volna a haza szent földjét, még egy nagy feladatot kelle teljesítenie: megmenteni a magyar koronát, amelyet magával hordozott. „ A historiai jogtérről leléphet-e az ausztriai ház végképen, s ha nem léphet le, nem a korona annak legmagasabb symboluma? Nem lehet e korona egy új alkunak alapja nemzet és király közt? Nem rejti-e magában némi, bár gyönge biztosítékát a jövendőnek?“ — Így írja le naplójában önmaga e fölötti töprengéseit. S csak, miután azt az éj leple alatt sikerült Orsova közelében elrejtenie, lépte át az ország határait. A forradalom lezajlása, a nemzeti ügy elbukása után azok, akik nem bírtak elszakadni a haza kebléről, hosszú szenvedésre és tétlenségre voltak kárhoztatva. A józan, az ábrándoktól ment hazafiaság nem veszte ugyan el reményét egy jobb jövő iránt; nem hitt ugyan a ránk nehezült rendszer megszilárdulásában, melynek nem volt erkölcsi alapja, ámde egy kedvezőbb fordulatot csak természetes fejlődés útján várhatott. Addig törekvéseiben csak arra kelle szorítkoznia: edzeni a nemzet türelmét, megóvni a nemzetet a csüggedéstől, az önlemondástól. E kötelességének a hazai értelmiség becsülettel megfelelt mind társadalmi, mind irodalmi téren; a nemzet zöme pedig megtanulta a sorok közti olvasás művészetét, ennek segélyével merítvén újabb és újabb reményt és erőt a további türelemre. Más volt az emigratió helyzete. Tevékenységének szabadabb tér nyílt, a külföldi sajtó rendelkezésére állt; kiválóbb s európai hírre emelkedett tagjai közvetlen vagy közvetett összeköttetésben lévén az Európa sorsát intéző körökkel, bizonyos mérvben befolyást véltek gyakorolhatni ezekre szintúgy, mint a népek közvéleményére. Azonfelül biztosabb értesülést nyerhetvén a keletkező félben volt mozgalmakról, eseményekről, amelyeket nagy részben a titok fátyola rejtett el a mi szemeink elől, s ez megfoghatóvá teszi ama mozgékonyságot az emigratió köreiben, amelyet a törekvés szült: a mozgalmakat kapcsolatba hozni Magyarország ügyével, s azoknak hazánkra nézve kedvező irányt adni. Az emigratió két árnyalatra oszlott. Az egyik nem gondolt másra, mint forradalomra s fegyveres invasióra. A másik ezt ábrándos és veszélyes kísérletnek tartván: az európai áramlat fordulatára, a hatalmak békés interventiójára s arra alapító reményét, hogy a nemzet a körülmények kedvező esélyeit ügyesen, vszélylyel használja fel Szemere, csekélyebb számú követőivel ez utóbbi árnyalathoz tartozott. Nem szűnt meg hazája sorsával foglalkozni, amig csak el nem hagyá elméjének derűje. Az ő tollából került ki azon emlékirat, a melyben a magyar menekültek párisi választmánya 1851-ben tiltakozást emelt a diplomatia előtt Ausztriának a drezdai conferentián kijelentett ama szándéka ellen, Magyarországgal együtt lépni be a német szövetségbe. Hogy a külföldnek sokban téves nézeteit a magyar forradalomról helyreigazítsa, jellemrajzokat irt Batthyány Lajosról, Kossuthról és Görgeyről, amelyek Londonban 1852 elején jelentek meg. Kossuth jellemrajza éles, polémiai hangon volt írva, amit Szemere Bertalan később maga is megbánt. De az ellentét e két férfiú jelleme, valamint politikai nézeteik és irányuk közt oly nagy volt, hogy lélektanilag alig volna indokolható, ha Szemere tovább is elfojtotta volna meggyőződését. Ezen ellentét első nyomai már a „Pesti Hírlap“ czikkeiben jelenkeztek; határozottabb alakot öltött az 1847. évi pozsonyi országgyűlés alatt s mindinkább élessé vált a forradalom napjaiban. Hogy az már akkor nem tört ki nyilt meghasonlásban, csak onnan volt, mert Szemere hazafii szempontokból alárendelte egyéni nézeteit a haza érdekeinek, tartván attól, hogy ama válságos napokban a nyílt meghasonlás a nemzet sorsit tenné koczkára. E tekintet azonban megszűnt reá nézve irányzó lenni azon pillanatban, amint a nemzet sorsa eldőlt. Az olasz-osztrák háború előestéjén 1859-ben nagy forrongás volt az emigratió tagjai között. Szemerét kerülték sokan legjobb barátai közül is, — mintha egy közös forrásból eredt parancsszónak hódoltak volna. Meglehet, hogy a bizalmatlanságot iránta jellemének zárkózottsága is emelé — holott nyilvános beszédeiben és irataiban a nyíltságnak, az őszinteségnek mintaképe volt Saját lelke sogalmát követvén, egy-egy emlékiratot intézett Cavourhoz, Palmerstonhoz és István főherczeghez. Terve volt, hogy István főherczeg lépjen fel erélylyel , távolítsa el a centralistákat és a visszaállított alkotmánynyal térjen vissza Magyarországba. Palmerstont arra kérte, hogy a békekötés alkalmával Napóleonnal egyetértőleg eszközölné ki Magyarország területi épségének és alkotmányának visszaállítását. Majd ismét 1859. év végén, amikor látta, hogy Magyarországban a közszellem felébredt; hogy a protestáns pátens ellen tiltakoztunk, hogy az akadémiára aláírásokat gyűjtöttünk s Kazinczy Ferencz emlékére országszerte ünnepélyeket rendeztünk. „La Question Hongroie“ czím alatt egy művet adott ki, Cobdenhoz intézve, a melyben a külföldnek helyesebb tájékozást akart nyújtani Magyarország helyzetéről. Kétségtelen : egy-két ellenmondással is találkozunk Szemere Bertalan életében. Golescoval a magyar és román fajok szövetsége fölött 1857-ben folytatott értekezletei nem állanak harmóniában a „Pesti Hírnök“ hasábjain 1860. év végén megjelent czikkeivel, a melyekben a duálisamét, mint a monarchia egyedül természetes alapját tünteti elő, sem pedig azon czikkekkel, a melyeket ugyancsak a „Pesti Hírnök“ 1860. évi februári számaiban irt az alkotmányról és nemzetiségről. Szebb apológia nem jelent meg a magyar alkotmányról s tüzetesebben még senki sem fejtette ki, hogy a nemzetiségeknek egy ország sem kedvezett an