Ellenőr, 1876. május (8. évfolyam, 119-149. szám)
1876-05-02 / 120. szám
lap 632,136 példányban, a 13 tét lap 292,362-ben, a 12 oláh 325,314-ben, s végre a 10 szerb 403,749 példányban. Vagyis minden magyar nyelven megjelenő lapra esik évenként átlagosan 58,000 forgalomba hozott példány, minden német lapra 80,000, minden horvát lapra 36,000, minden tót lapra 22,000, minden szerb lapra 40,000 és minden oláh lapra 27,000 forgalomba hozott példány évenként és átlagosan, a helyi példányok meghatározatlan számát egyiknél se véve figyelembe. Az arány tehát itt is a magyar időszaki sajtónak kedvező, a németet kivéve (hol a napilapok aránytalan sokasága teszi a nagy különbséget, minden más nemzetiséghez viszonyítva. Ha az pedig öszszes nem-magyar időszaki sajtót együtt veszszük, azt fogjuk találni, hogy ez 124 lapját csupán 7.484,441 példányszámban bírja forgalomban tartani, míg a 194 magyar lap 11.086,825 példányban forog közkézen. Vagyis a 6 milliónyi magyar faj 70 lappal, és 3.602,384 példánynyal fogyaszt többet, mint a magyar birodalom összes tartományaiban élő horvát, szerb, német tót és oláh ajkúak 9 milliónyi tömege. Mégis kell hát Magyarországon haladó, fejlődő, miveltségben és erőben növekvő magyar fajnak lenni, ha még jobban huhogja és csiripeli is pusztulásunkat a sok halálmadár és szemtelen veréb. „E földön az úr még mi vagyunk, Mint voltunk ezelőtt“ .. . Az igazság érdekében. (Válaszul az „Egyetértésinek.) Az „Egyetértés“ ápril 22-iki számában e czím alatt: „Egy mostoha árvaszék“ — egy czikk jelent meg, mely Zemplén megye árvaszékének a Finkey József, volt sárospataki tanár hagyatéka feletti intézkedését, s ebből folyólag egyes árvaszéki tisztviselőinek eljárását gyanúsítja, egyik tagját pedig, minden alap nélkül, arczátlanul rágalmazza. Ha a mondott czikk az ez ügyben vett tudósítást, a felvetett panasz tárgyias ismertetésén kívül egy más egyénnek rágalmazásával, s a megyei főispán ellen való gúnyos és otromba ráfogásokkal nem illustrálja, s ezzel az egyéni jó hírnek tárházát piszkos kezekkel megtámadja, illőnek s becsületbeli kötelességnek tartanám, hogy a tudósítás tárgyát tevő panaszt, hol szükséges, helyreigazítva, a vádat be nem ismerve, vagy elutasítva, a maga tisztaságában, ugyanazon lap fóruma elébe vigyem, amely a vett tudósítást a nyilvánosságnak átadta. De mivel az „Egyetértés“ illető czikkének írója egyéni gyűlölségből, vagy részakaratból felvetett panasz helyett egy derék, szakképzett és szorgalmas, művelt és tekintélyes árvaszéki ülnök jó hírnevét rágalmakkal támadja meg, és a megye erélyes, igazságos és köztiszteletben álló főispánját, ki védekezésre nem is szorul, bohózat tárgyává teszi, hogy a panaszos tudósítás helyreigazítása végett hozzá nem is járulhatok. Az „Ellenőr“ szerkesztőségéhez fordulok helyreigazításom fölvétele végett. A tény az : a) Hogy Zemplén megye árvaszéke a Finkeyárvák részére, elhunyt atyjuk, Finkey József életbiztosítási dijának fejében, 2987 frt 23 krt kezelés alá vett, b) hogy azon összegből, és annak kamataiból ez idő szerint, az árvák anyja és gondnoka, adó és más tartozások fedezésére már 1865 frt 97 krt ki is vettek; c) hogy a még fennlevő 1493 frt 90 krt Bartos Tivadar urnák, húszszoros értékű fekvő birtok fedezete s biztosítása mellett, az árvaszék határozatiig kölcsönképpen kiadta; d) hogy azon, kikölcsönözött összeg 1874-ik évben Bartos Tivadar úrnak felmondatván, a lejárt felmondási záridő elteltével annak behajtása a megyei tiszti ügyészre bízatott, és végre ,hogy a tiszti ügyész a felmondott pénzt per útján még be nem hajtotta. Az árvaszék tehát az 1 fő négy pont alatti intézkedésben hibátlan eljárást követvén el, arról valamint minden eljárásáról illető felsőbbségénél okadatolva be fog számolni, úgy hiszem ez irányban mentségre nincs szükség. Csakis a tudósító azon neheztelésére van szükség magyarázatot adni, hogy a Bartos Tivadar úr által kiállított kötelezvény záradéka nem a minden kiskorú gyermek nagykorúságáig, hanem csak egyes árva nagykorúságáig értelmezendő, s ez ekként van a kötelezvényben is bejegyezve; a tudósító annálfogva nem adta elő hűségesen a tényállást, míg másrészről, minthogy a kölcsön levél kiállítását egy előírt TÁRCZA. Pentikums Története, JÓ ÉS BALSZERENCSÉJE, »ARÁTJAT «* LEGNAGYOBB ELLENSÉGE. Irts W. M. Thackeray. ELSŐ KÖTET. Történt pedig két nappal ezen mulatozások után, hogy a chatteriesi dékán ur egy pár válogatott papos barátját megvendégelte a dékáni ház-ban. Hogy rendkívül jó portóit ittak, s hogy a des- , serí-nél megszólták-szapulták a püspököt, az nagyon valószinü dolog, de ezzel nekünk most semmi dol- igunk. Tudós Portman barátunk, Claveringből, egyi- ike volt a dékán vendégeinek, s udvarló ember lé-vén, s a mahagoni pamlagon ültében dékánné a szezonyomat le s felsétálni látván a gyöpön, futkosó gyermekei között, s szegfüszii napernyőjét kecses feje fölé tartva — a doctor kilépett az ebédlő üvegajtaján a pázsitra, mely a ház elejét szegélyezi, s rábízta a többi fehér nyakravalósra, hogy hadd szidják a püspököt tovább. Azután a doctor odamenti dékánné asszonyomhoz, fölajánlotta neki karját,, sétálgattak azon a régi bársony-pázsiton, melyet emberemlékezete előtt való dékánok számára is kaszáltak, egyengettek már — abban a könnyed, s nyugalmas, kényelmes modorban, mint az éltes és szelid vérmérsékletű emberek szoktak járkálni jó ebéd után, csöndes, enyhe nyári estenden, mikor a nap éppen aláhanyatlott a székesegyház hatalmas tornyai mögé, s a hold sarlója minden pillanatban fényesebbé lesz az égen. . A Dékán-kertje végében, mint már mondók, áll özvegy Creedné háza, melynek első emeleti ablakai nyitva voltak, hogy bebocsássák az üde nyári levegőt. Egy ifjú huszonhat éves hölgy, kinek szermei egészen tágra voltak nyitva, s egy boldogtalan s tizennyolcz éves ifjú, ki szerelmtől se látott, se hallott, s voltak együtt a szobában ; e személyekben, miután őket már e helyen láttuk, az olvasó könnyen ráismerhet Pendennis Arthur úrra és Cos-tigan kisasszonyra. Szegény fiú, elvetette a kockát. Szenvedélyes felindulástól reszketve, hevesen lüktető és dobogó szívvel, akarata ellenére előtörő könnyekkel, az érzelemtől majdnem elfúló hangon szegényen elmondta azt, amit többé el nem hallgathatott, s szerelmének, csodálatának és hevének egész tárházával együtt lábai elé borult e megérett szépségnek. Ő-e az első, ki így cselekedett ? Nem tette-e föl ő előtte vagy utána senki sem életének egész kincsét, mint a vadember a maga földjét és birtokát a fehérbőrüeknek egy ital tüzes vize, vagy egy haszontalan gyermekjáték ellenében ? — Tud az édesanyja erről, Arthur? szólt Miss Fotheringay, lassan. Arthur őrülten ragadta meg kezét s ezerszer megcsókolá. A leány nem vonta vissza. — Tud-e róla az öreg asszonyság ? gondolkodók Miss Cottigan, — meglehet, hogy tud, — s akkor eszébe jutott, hogy Mrs. Pendennis nyakán amaz este milyen szép gyémántkereszt volt, s azt gondola: — jó, máj’ lehet bóldogulni a famélijával. — Nyugodgyon meg, édes Arthur, szólt aztán halk, csengő hangján, s édesen és komolyan mosolygott rá. Azután, le nem foglalt kezével könynyedén félresimitá a hajat Arthur lázas halántékáról. Arthur annyira elragadtatva és magán kívül volt boldogságában, hogy alig tudott szólni. Végre ezt dadogá: — Anyára látta kegyedet és véghetetlenül csodálja. Meg is fogja szeretni nemsokára , ki tehetne máskép? Szeretni fogja önt,mert én szeretem. — Igazán, úgy gondolom, hogy maga csakugyan szeret, szólt Miss Costigan, talán a szánalom egy nettével. Úgy gondolja! Mr. Pen erre természetesen belefogott egy rhapsodiába, amelyben nekünk, teljes uralommal birván érzelmeink fölött, nincs okunk őt követni. Szerelmet, hűséget és örökkévalóságot természetesen nem hagyott emlíítetlenül ; a szó megkísértette ugyan, de nem volt képes kimérni szerelmének rettenetes mélységét. E beszéddel, mondom, nekünk semmi dolgunk. Nagyon valószínű, hogy biz az nem volt? Igen bölcs, de mi jogunk van nékünk a hallgatódéra ? Hagyjuk szegény fiút, hadd öntse ki egyszerű szívét a nő lábai előtt, s ítéljük meg enyhén. Kétségkívül, legjobb: bölcsen szeretni, de esztelenül szeretni jobb, mint éppen képtelennek lenni a szerelemre. Vannak köztünk, akik ilyenek, s még büszkék is tehetetlenségökre. Beszéde végeztével Pen ismét és elragadtatva megcsókolá a fejedelmi kezet — s úgy gondolom, éppen ebben a pillanatban történt, s mialatt dékánné asszonyom és tudós Portman úr beszélgettek, hogy Robert Ridley urfi, a dékánné fia, megránczigálta hátulról anyja bő fodros ruháját és fölkiáltott : — Nini, kismama, nézd csak! s ártatlan kacsójával az ablakra mutatott. A Dékán kertjéből valóban oly látvány nyílt, a minőt dékánnak ritkán adatik látnia , vagy capitulumokban olvasnia. Amott vala szegényen, s éppen csókkal illető rózsás ujjait elbűvölnének, ki teljes nyugalommal és kedélyesen fogadta azt. Ridley urfi föltekintett és vigyorgott, a kis Rózsa kisasszony ránézett bátyjára s bámultában eltátotta száját. Dékánné asszonyom arczkifejezését le sem lehet írni, s a mi tudós Portman urat illeti, mikor szemügyre vette a jelenetet, és látta az ő szeretett kedveltjét ás drága növendékét, Pent: — elnémult a dühtől és ámulattól. Mrs. Haller ugyanabban a pillanatban észrevette a csoportot ott lenn, és fölriadt és nevetett. „Ni, ott a Dékán kertjébe’ van valaki,“ kiáltott föl, s teljes nyugalommal vonult vissza, migyen parázs módjára égő arczczal bökkent hátra. A társaság már visszament a házba, mikor Pen ismét ki mert nézni. A hold sarlója fényesen tündökölt már akkor az égen; a csillagok ragyogtak ; a székesegyház harangja a kilenczet verte; a dékán vendégei (egynek kivételével, ki előhozatta „Dumpling“ lovát, és korán eltávozott) a tea és vajas pogácsa mellett ültek az ebédlőben , mikor Pen búcsút von Miss Costigantól. Pen ezután idején hazaérkezett, és egyenesen hálószobájába akart sompolyogni, mert szegény fiú nagyon ki volt merülve és fölizgatva, s megfeszült idegei majdnem az őrülés fokán voltak már, midőn öreg John, a szolga, kinek arcza igen baljóslata tekintetet öltött, üzenetet hozott, hogy az édesanyja látni kívánja. Erre ismét fölvette nyakravalóját és lement az ebédlőbe, ott nemcsak anyját találta, hananem ennek barátját, tiszteletes és tudós Port- Aman urat is. Helén arcza a lámpa fényénél igen sápadtnak látszott, a doctoré ellenben vörös volt s vonaglott a haragtól és izgalomtól. Pen nyomban észrevette, hogy válság állott be, s hogy fölfedezés történt. — Most már, isten neki, gondolá. — Hol voltál Arthur? szólt Helén reszkető hangon. — Hogyan merészel ennek a — ennek a drága urhölgynek és egy keresztyén lelkipásztornak a szemébe nézni, Sír? dörgő a doctor, daczára Helén sápadt arczának és könyörgő tekintetének. — Hogy hol volt? Hát ott, ahova elmenni az ő anyja fiának szégyenlenie kellett volna magát. Mert az ön anyja angyal, Sír, angyal. Hogyan mer ön fortelmét hozni az ő házára, és boldogtalanná tenni e szeplőtelen lényt az ön bűnének gondolatával ? — Sír! kiálta Pen. — Ne tagadja, Sír, orditá a doctor. — Ne tetőzze egyéb becstelenségét hazudozással. Én magam láttam önt, Sír. Láttam önt a Dékán kertjéből. Láttam, amint megcsókolta kezét annak a pokoli, festett — — Megálljon ! kiálta Pen, öklével az asztalra csapva, hogy a lámpa föllobogott és megingott, — — nagyon fiatal ember vagyok, de ön lesz olyan kegyes: meggondolni, hogy gentleman vagyok — nem akarom hallani annak a hölgynek gyalázását. — Hölgynek, Sir, kiálta a doctor, — az hölgy — ön — ön — itt áll anyja színe előtt — és hölgynek nevezi azt a — azt a némbert? — Akárki színe előtt, fölkiáltott Pen. — Ő méltó bármely rangra. Olyan tiszta, mint bármelyik nő. Oly jó, amily szép. Ha önön kívül másvalaki gyalázta volna, megmondanám neki, hogy mit gondolok ; de mivel ön legrégibb barátom, úgy tetszik, kiváltsága van arra, hogy becsületemben kételkedjék. — Nem, Arthurom, nem, édes fiam, kiálta föl Helén, magán kívül az örömtől, -r- I»*®*«*“»“1» mondtam önnek, doctor, h'w ° nem °W, — nem olyan, a minőnek i-is ültté, — s a gyöngéd teremtés reszketve odalépett fiához, és nyakába borult. , Pen férfiúnak érezte magát, és elég erősnek minden doctorokkal szemben a doctorok birodalmában. — Anyám látta, hogy milyen szép, szólt anyjához, csitító protectori hangon, mint Hamlet Gertrudhoz a színpadon. — Mondom, anyám, hogy épp oly jó is. Ha ismerni fogja őt, anyám is azt mondja. Anyámon kívül ő valamennyi nő között a legegyszerűbb, a legkedvesebb, a legszeretőbb nő. Miért ne játszanék a színpadon ? — Művészetével atyját tartja el. — Egy iszákos vén bűnöst, dörmögé a doctor , de Pen nem ügyelt rá. — Ha láthatná anyám, mint én láttam, hogy mily rendes az életmódja, mily tiszta és jámbor egész magaviselete, anyám is — mint én — igen, miként én — (s vadul tekintett a doctorra) — megvetőleg taszítaná el a rágalmazót, ki őt megbántani merészelte. Atyja tiszt volt, és kitüntette magát Spanyolországban. Barátja volt a kenti herczeg ő királyi fenségének s benső ismerőse Wellington herczegnek, s hadseregünk néhány legjelesebb tisztjének, Arthur bátyámmal, úgy emlékszik, Lord Hill házában találkozott. Családja egyike a legrégiebbeknek és legtiszteltebbeknek Írországban, s épp oly nemes, mint a mienk. A — a Costiganok királyai voltak Írországnak. — No, isten legyen irgalmas kegyelmes az én lelkemnek, kiáltott a doctor, nem tudva, hogy dühre vagy kaczagásra fakadjon e, — csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy szándéka van elvenni? Pen a legfenségesebb arczot öltötte. — Mi egyéb szándékom volna, tiszteletes uram, mondá, — mit képzel? Teljesen visszaverve támadásában és földre terítve Fennek ezen hirtelen rohama által, a tiszteletes ur csak annyit dadoghatott, hogy : — Mrs. Pendennis — asszonyom, küldjön az őrnagyért! — Az őrnagyért ? Szívesen beleegyezem, szólt Arthur, Pendennis herczege és Fairoaks nagyherczege, büszke kézlejtéssel. S az értekezés ama két levél megírásával végződött, melyek letétettek Pendennis őrnagy reggeliző autajára, Londonban, Arthur herczeg ezen valóságos történetének kezdetén. (18. folyatás következik.) nyomtatványon szoktuk véghez vinni; nem lehet megtagadni, hogy éppen a kérdéses kötvény kiállításánál észlelt eltérés, illetve elnézés a panaszra okot szolgáltathatott ugyan, de amely eltérésnek semmi káros következései nincsenek. Végre a tiszti ügyész késlelése miatt hangoztatott vád az árvaszéket nem terhelheti, sőt ha tudósító figyelembe veszi, hogy éppen a tiszti ügyész a tőkének behajtását, az ügy gyorsabb keresztülvitele végett a nagykorúnak felajánlotta, a tiszti ügyész ellen emelt gyanúsítás is a maga értékére száll alá, s azt a tanúságot adja, hogy „Parturant montes“ stb. Spienberg Gábor, Zemplén megye árvaszékének elnöke. KÜLFÖLD. (Május 1.) Az angol királynő proclamatiója. A hivatalos „London Gazette“-ben április 28-án a királynő következő proclamatiója jelent meg: „Victoria, R. Minekutána a parliament jelen ülésszakában egy törvényczikk vitetett keresztül, ily czimmel: „Törvényczikk, melynél fogva ő legkegyelmesebb királyi felsége bővítést adhat az Egyesült Királyság és hozzátartozó részek birodalmi koronáját megillető királyi névhez és czímhez“, mely törvényczikk kimondja, hogy a Nagybritannia és Írország egyesítéséről szóló törvényczikkben gondoskodva volt arról, miszerint ezen egyesülés után az Egyesült Királyság és hozzátartozó részek birodalmi koronáját megillető királyi név és czim olyan legyen, aminőt ő felsége az Egyesült Királyság nagypecsétjével ellátott királyi proclamatiójával kijelölni kegyeskedik, és mely törvényczikk kimondja azt is, hogy az említett törvényczikk és egy 1801. január 18. napján a nagypecsét alatt kelt királyi rendelet erejénél fogva jelenlegi nevünk és ezimünk ez: „Victoria, Isten kegyelméből Nagybritannia és Írország Egyesült Királyságának Királynője, a hit védője“, és mely törvényczikk kimondja azt is, hogy az India jobb kormányzásáról szóló törvényczikk által törvénybe igtattatott, miszerint India kormányzása, mely eddigelé a Keletindiai Társaságra volt ruházva, a mi megbízásunk mellett, immár ránk ruháztassék, s hogy India ezentúl általunk és nevünkben kormányoztassék, s hogy kívánatos, miszerint a kormányzás ezen átvitele elismertessék egy királyi nevünkhöz és czimünkhöz adandó bővítés által, — s mely törvényczikk a nevezett határozmányok után kimondja, hogy India kormányzása átvitelének említett elismerése tekintetéből, jogos ránk nézve, hogy az Egyesült Királyság nagypecsétje alatti királyi proklamatiónkkal az Egyesült Királyság és hozzátartozó részek birodalmi koronáját megillető jelenlegi nevünkhöz és czímünkhöz oly bővítést adhassunk, aminő nekünk alkalmasnak látszatik. Magántanácsunk javallása folytán és mellett, jónak véltük kijelölni és kijelenteni, mint ezt az említett javallás folytán és mellett ezennel ki is jelöljük és kijelentjük, miszerint ezentúl, amenynyire lehetséges, minden alkalommal és minden okiratban, kivévén és ide nem számítván minden chartát, megbízó levelet, szabadságlevelet, engedély okmányt, leirati rendeletet, kinevezési iratot ésegyéb hasonló okiratokat, melyeknek hatálya nem terjed túl az Egyesült Királyságon, az Egyesült Királyság és hozzátartozó részek birodalmi koronáját jelenleg megillető királyi névhez és czímhez következő bővítés adassék, azaz, latin nyelven e szavak: „Indiae Imperatrix“, és angol nyelven e szavak : „Empress of India“. Akaratunk és tetszésünk továbbá, hogy az említett bővítés ne tétessék ki az előbb külön kivételkép említett chartákban, megbízó levelekben, szabadság-levelekben, engedély-okmányokban, leirati rendeletekben, kinevezési iratokban és egyéb hasonló okmányokban. Akaratunk és tetszésünk továbbá, hogy minden arany, ezüst és rézpénzek, melyek most az Egyesült Királyságnak érvényes és törvényes pénzei, és minden arany, ezüst és rézpénzek, melyek ezen napon vagy ezentúl, felhatalmazásunk mellett, ugyanazon felírással, veretni fognak, tekintet nélkül a nevünkhöz és czímünkhöz adott ezen bővítésre, a nevezett Egyesült Királyság érvényes és törvényes pénzeiül ítéltessenek és vétessenek; s hogy továbbá minden pénzek, melyek a nevezett Egyesült Királyság bármely hozzátartozó részei számára vezetnek és kibocsáttatnak, s melyek proclamatiónk által ama részek érvényes és törvényes pénzeiül nyilváníttatnak, és viselik királyi nevünket, vagy czimünket, vagy annak bármely részét avagy részeit, s minden pénzek, melyek ezentúl e proclamatio értelmében veretni és kibocsáttatni fognak , tekintet nélkül ezen bővítésre, továbbra is törvényes és érvényes pénzei maradjanak amaz illető részeknek, mindaddig, míg ebbeli tetszésünk továbbra ki nem jelentetik. Adtuk windsori udvarunkban, április huszonnyolczadik napján, ezernyolczszáz hetvenhatban, uralkodásunk harminczkilenczedik évében. God save the Queen.“ IRODALOM. Művelődéstörténeti adalékok. (Alaujmegye XVI századbeli műveltségtörténelméből. Ira Károly Gy. Hugó,Budapest, 1376. Tettey Nándor és Társa tulajdona. Ara 1 fzt.) A ki Magyarország művelődéstörténetének szórványos, töredékes rajzaiban olvasgat, kétségtelenül meggyőződik, hogy hazánk igen sokat köszönhet, különösen a XVI-ik és XVII-ik században a terjedésében diadalmas, küzdelmében hatalmas, létének biztosításában nemes és erős magyar protestantismusnak. Vagy utaljunk-e arra, hogy a külföldön végzett s hazakerült protestáns tudósok mily lelkesedéssel hirdették az új eszméket, egyszerre működtek mint írók és mesteremberek, így Abádi Benedek, Bornemissza Péter, Heltai Gáspár, Sz. Molnár Albert, kik a magyar irodalomtörténetnek egytől-egyig érdemes bajnokai ? Vagy hivatkozzunk-e arra, hogy protestáns főuraink megkapva a korszellem erősebb áramlatától, birtokukon iskolákat és nyomdákat állíttattak, elég legyen itt Thurzó Elek és Nádasdy Tamás neveit fölemlítenem? Vagy megérintsük-e,hogy, amint Károly Gy. Hugó megvallja, a XVI-ik századbeli magyar nyomdák mind a protestánsok kezeiben voltak, a szabad vizsgálódást, az uj nézetek gáttalan terjesztését mozdítva elő, míg a katholikusok, midőn a visszahatás szelleme soraik között nagyobb arányokat öltött, kénytelenek voltak Bécshez folyamodni? Itt nyomattak: Szegedi Gergely, Draskovich György, Oláh Miklós, Telegdy Miklós, s a katholiczismus többi védőinek művei. Vagy rámutassunk-e a Protestantismus gazdag hitvitázó irodalmára, czélozva egyszersmind arra, hogy katholikus tudósaink is részint ennek hatása alatt, részint ennek ösztönzésére írtak? Miért fejtegessük : megmagyarázható könnyen. Mig a protestánsok hite az ifjúság fugékonyságával küzdött, működött, s követői a szabad vizsgálódásnak voltak apostolai nemcsak szóval, hanem tettel is, addig a katholikusok hite régen a tisztes aggság kényelmében ringott el s nemes és megérdemelt büszkeséggel merengett el a múlt időkön, s csak veszedelmesebb rázkódások sarkantyúzták felpezsdülő tevékenységre; kétségbeesett erőfeszítéssel járó munkára pedig csak akkor állott ki, mikor Magyarországot minden oldalról elborította az új vallás. S akkor nemcsak nyílt homlokkal vitta nehéz tusáját a létért vagy mondjuk a hatalomért (hiszen ez egyre megy), hanem hozzája folyamodott az erőszakhoz. S míg Károlyi Gáspár bibliájában, melynek eredetével foglalkozik az előttünk fekvő tanulmány, éppoly igazán, mint gondolkozásának nemességéhez méltólag sajnálkozik azon, hogy még az ő idézte teljes magyar szentírás nem létezett, s egyenlőkép hibáztatja e miatt a fejedelmeket és tudósokat, addig I.Ferdinánd király — kétségtelenül a katholikusok instigálására — 1553-ban törvényczikket terjesztett a soproni országgyűlés elé, mely a tévelygő könyvek kinyomatását, kiadását s árultatását el kívánta nyomni; addig Verancsics Antal, egri püspök, hires az iró „erőszakosságig buzgólkodva őrködött a katholicismus érdekei fölött“, s az uj vallás követőinek Egertől húsz mérföldre nemcsak tanítani, — megállapodni sem volt szabad. Az erős mozgalomra — erős hatás, s az erős hatás ellenében erős küzdés fejlett ; s e harczból, melyet víttak szóval és tettel, főleg atollal, emelkedik ki a XIV-ik század gazdag irodalma széles" kultúrája. Ha adataink egybe lesznek hordva, egy művészi kéz kerek egészbe foglalja, e korszakra felemelt fővel tekinthetünk. Most még csak egyes adalékokat ismerünk e század művelődéstörténetéből, legfelebb egyes igenis hiányos munkákat, mégis elég „sokat“ beszélnek, s még több gondolatot ébresztnek. Ilyen Károly Gy. Hugó könyve „Abaujmegye XVI-ik századbeli műveltségtörténelméből.“ A tartalmas füzet nem áll a magasaabb, művészileg kidolgozott tanulmányok színvonalán. Előadása választékos, szabatos, de tárgya természeténél fogva száraz. Forrás-tanulmány, s mint ilyen szerzőjének ez a legméltóbb dicsérete, önálló, eddig ismeretlen vagy szétszórt adatokban bővölködő. A vizsolyi nyomda történetével foglalkozik ; fölkeresi azt első helyén, Galgóczon Nyitra megyében, elkíséri nyomtatójával, az idegen eredetű Mantskovit Bálinttal Visolyba, Abaujmegyébe; s fejtegeti bővebben, miért nem lehet e nyomda Kassán, hol Veráncsics Antal minden szándékot, ide irányulót gyökerében elfojtott; miért nem helyeztethetődött el Szikszón, mely ez idő szerint folyvást a török pusztításaitól szenvedett. Részletesen ismerteti a vizsolyi nyomda első művét, Károli Gáspár biblia-forditását, mely „Mantskovit Bálint nyomtatása által Visolban kezdettetett böjtelő szombaton, azaz 1,8. napján böjtelő havának, 1586 esztendőben. És elvégeztetett istennek kegyelmességéből, 20. napján Sz. Jakab havának, Krisztus urunk születése után ennyi esztendőben, 1590. Kiből dicsértetnék az úrnak állandó szent neve, mindörökkön örökké, Amen.“ Majd előadja szerzőnk e bibliafordítás további történetét. Sz. Molnár Albert első és második kiadását 1608-ból s 1612-ből, s 1590-től 1875-ig 71 kiadást mutat be; végre a vizsolyi nyomda elpusztulásával és néhány nyomtatványának felsorolásával fejezi be a jóravaló tanulmányt. Tárgyáról csak röviden szólottunk; nem azért, mintha sovány volna; sőt inkább dúsnak s teljesen kimeritettnek mondható az. Mi inkább azon gondolatokkal foglalkoztunk, melyeket bennünk felkeltett. Ez értekezés,melylyel közbevetőleg legyen mondva, Károly Gy. Hugó, premontrei kanonok úr, s a budapesti felsőbb leányiskola történelmi tanára a bölcsészeti doctoratust „Summa cum laude“ tette le) apró adatokban, érdekes feljegyzésekben igen gazdag, s jó benyomást tesz benne reánk a komoly tudósnak, a katholikus papnak tárgyiassága és felvilágosodottsága, melylyel a protestáns kultúra dicsőséges emlékeiért lelkesedik. Závodszky Károly: Tudományos mozgalmak. Magyar tudományos akadémia. (Május 1-jei ülése.) (Tárgyak: 1. Szilágyi F. r. t. értekezése „A germanizálás történetéből a két magyar hazában. II. József alatt.“ 2. Fraknói Vilmos r. t. értekezése , .Werbőczy István a mohácsi vész előtt.“ A magyar tud.akadémia II. osztályának mai ülésén két érdekes felolvasást hallottunk. Az első felolvasó Szilágyi Sándor volt, ki érdekes történeti rajzot mutatott be a következő czímmel: „A germanizálás történelméből a két magyar hazában, II. József császár alatt“. Annak két része van : az első a hivatalos nyelv ügyének állását adja tíz szakaszban elő; a második egy a germanizálási rendeletet, úgy szólva: a nép számára magyarázó vas megyei szolgabiró emlékezetét újítja meg; mely kis esemény azon kor történelmének nemcsak érdekes, de jellemző episodját is képezi. Tudvalevőleg a szóhagyomány szerint: magyar főurak, illetőleg dicasteriumok javasolták volna II. József császárnak a két magyar haza közigazgatásában a latin holt nyelv helyett, a németet, mint élő, és a kívánt czélra alkalmatosabb nyelvet használni, mely állítás tekintélyes magyar történetírók munkáiban is emlitve van. Miután Szilágyi Sándor a germanizálási rendszabály szóhagyományos történelméről más alkalommal, t. i. a II. osztálynak 1868-ban február 17 én tartott heti ülésében bővebben emlékezett, s az arról szóló közlést az akadémia azon évi Értesítőjében a 71-ik szám alatt lehet olvasni, s az arra hivatkozást, illetőleg figyelmeztetést a kérdéses ügyben elégnek tartja, s annál fogva átmegyen arra, mi a jelen felolvasás főtárgyát képezi. Ez annak előadása, amit ez ügyben kétségbe nem vonható ténynek, történelmi igazságnak kell tartani, ami tehát az olvasót meggyőzi arról, hogy a germanizálási rendszabályt magyar főuraknak és dicatóriumoknak tulajdonító szóhagyomány kifogás alá nem jöhető biztos alappal nem bír. A fennemlített történelmi igazság. II. József császár a kezdője, teljes meggyőződésének erejével, s ebből kifolyó szilárd akaratának határozottan nyilvánításával fellépő, s egyedüli szerzője azon intézkedésnek, melynek be nem vallott, de mégis háttérben lappangó valódi végczélja volt: a német nyelvnek a közügyekben használásával, a magyar nemzetet mennyire lehetett volna germanizálni. Az arra vonatkozó három főokmány az illető udvari kanczellárnak a legfensőbb akaratot, annak végrehajtása tekintetéből, világosan kifejező utasításául szolgált, s így ez irományoknak közzététetni nem kellett, melyeknek kiváló, sőt döntő fontossága éppen e körülményben rejlik. E három főokmány : 1. II. József császárnak gr. Eszterházi Ferenczhez, a magyar- és erdélyországi udvari canczellárhoz intézett, s 1784-ben ápril 26-án kelt kézirata. 2. Gr. Eszterházy Ferencz jegyzéke, melyben a mondott esztendő májusa 8-án maga nézetét s véleményét a kérdéses ügyben a monarcha elibe terjesztette. 3. A császár határozata, melyet e jegyzékre az udvari kanczellárhoz leküldött. II. József császár ápril 26-án gr. Eszterházy Ferenczhez intézett s körülményesen indokolt kéziratában azon „fontos határozatáról“ értesítette az udvari kanczellárt, hogy mivel egy nemzet felvilágosodásának nagy gyalázatára válik, ha, közügyeiben holt nyelvet, milyen a latin, használ, melyet Európában, Magyar- és Lengyelországon kívül, minden más államban a közigazgatásból kiküszöböltek, a két magyar hazában is ezt tenni szándékozik. Ez annál inkább szükséges, mert Magyarországban lakosainak csak kisebb része beszél magyarul, az illír és oláh nyelvet pedig, az elsőnek különböző tájszólásaival, sokkal többen beszélik, azért a hadi s polgári közigazgatásban használásra csupán a németet, mint a birodalom nyelvét lehet kiválasztani, s mint a császár hiszi, „eljött az időpont, melyben ezt eszközölni legjobban lehetne.“ A monarcha akarata szerint, az udvari kancelláriának már 1784. novembere 1-én a hivatalos ügyeknek németül folytatását meg kell kezdeni, e példát más kormányhatóságok is kövessék, s három esztendő eltelésével minden törvényszékeknek a peres ügyeket németül kell folytatni, valamint a pesti egyetemen, s más főbb és alsóbb iskolákban is a németnek kell a tannyelvnek lenni. Végre: bármely világi és egyházi hivatal elnyerésére számot csak németül tudóknak lehet tartani. A császár „érett megfontolással és teljes meggyőződéssel tett, Magyarország és a birodalom javára szolgáló intézkedésének“ végrehajtását, „s e czélra biztosan és leghamarabb vezető eszközök ajánlását“ az udvari kancellárra bízta. Gr. Eszterházy Ferencz a császári kézirat nagy jelentőségét, valamint a germanizálási rendszernek a magyar nemzet államlétébe mélyen bevágó, lehet mondani: végzetteljessé váló befolyását igen jól általlátta, a hozzá intézett legfensőbb parancsra tizenkét nap múlva, u. m. május 8-án válaszolt, s maga jegyzékében méltó aggodalmát nem titkolva, előrelátó bölcseséggel a monarcha elbe terjesztette mindazon okokat s tekintetet érdemlő következéseket, melyeket a germanizálási rendszabály életbeléptetése előtt fontolóra kellene venni, főleg figyelmeztette a császárt, hogy: „a magyar nyelv valódi állásáról Magyar- és Erdélyországban ő felsége igaz és teljes tudósítást nem kapott“, miután, ha egyedül csak a magyar nyelven beszélőkről van szó, ezek így bizonyosan a magyar földön a legszámosabbak, s csak összesen képeznek a többi néptörzsek oly számot, mely a magyarokat felül haladja. Az udvari cancellár továbbá kijelenti , hogy ha a rendszabály életbeléptetéséről volna szó, erre nézve a monarchát több jól megfontolandó jelentékeny körülményre figyelmeztetné, de miután a dolog már elhatározva van, elégnek tartja maga több pontba összefoglalt észrevételeit csupán a végrehajtás módjára nézve terjeszteni fel. Az udvari cancellár alapos és lehet mondani: a kérdéses ügy állását, mint szintén az abból eredő nehézségeket világosan kimutató felírása az uralkodót sem meg nem győzte, sem szándékában meg nem ingatta. A császár, mind válaszában mondá: „oly túlnyomó érveket tartalmaz kézirata, miért ahhoz semmi egyebet hozzá nem tehet“, s igy parancsának egészen hamis magyarázatáért, mintha abban a magyar anyai nyelvnek teljes kiküszöböléséről volna szó, az udvari cancellár e téveszméből eredő csalódásáért maga kedvetlenségét kifejezte, kinek egyszersmind a végrehajtásra vonatkozó további utasításokat adott, melyek közül, mit,? kiválólag érdekes legyen itt a következő megemlite : „a német, mint a közügyekben általánosan bevert nyelv fog jövendőben az országgyűléseken is használtatni, annál fogva három esztendő multtt, oda olyan követet küldeni nem lehet, ki azon nyelvet nem tudná“. A végrehajtást illető s a helytartó tanácshoz, mint az erdélyi guberniumhoz intézett kir. leiratokban kimondatott, hogy: ő felsége ez intézménye éljen leendő bármely fölterjesztések által sem hagya magát rávétetni, annak végrehajtásától elállani.“ A germanizálás ügyében az udvari kanczellár által tett föliráson kívül, a magyar- és erdélyországi udvari kanczellária sem mulasztotta el az 1784-dik esztendő augusztusában a hivatalos nyelv ügyében czélba vett rendszabály ellen felszólalni, s annak visszahúzása szükségét indokolni. Mint a fenebbiek után gondolni lehet, az udvari kanczellária fölterjesztése is az óhajtott siker nélkül maradt. A császár arra adott legfensőbb határozatában maga hajthatatlan erős akaratát világosan nyilvánította, mivel: „nem az, ki a szappan-buborékot golyóbis gyanánt tekintse “, rendeletének azért foganatosítását újra és hathatósan parancsolta. Az augusztusi fölterjesztéshez volt csatolva egy kivonata azon felírásoknak, melyeket a magyarországi megyék a germanizálás ügyében , s az ellen az udvarhoz felküldöttek. Azok a haza közvéleményét a nemzethez illő, s ma is teljes méltánylást érdemlő módon tolmácsolták. Említést érdemel II. József császárnak nyelvújítási kisérletéhez tartozó azon terve, melyről a magyar- és erdélyországi udvari kanczellária 1786- ban márcziu 7-én az erdélyi guberniumhoz intézett leírásában emlékezik. A császár t. azon óhajtását nyilvánította, hogy a vallásra és isteni tiszteletre vonatkozó cselekvények — Religions- und gottesdienstliche Handlungen, — főkép az oltári szentségnek és keresztségnek kiszolgáltatása az ország nyelvén, s nem latinul történjék, mi tehát a mise, általában a római katholikus isteni tisztelet nyel