Ellenőr, 1881. április (13. évfolyam, 163-216. szám)
1881-04-01 / 163. szám
XIII. évfolyam. — 163. sz. Budapest, márczius 31. Romániának királysággá történt átváltozását kedvezőleg fogadja az európai, különösen pedig a magyar közvélemény. E fogadtatásban, melyben Európa legifjabb királysága részesül, több van puszta udvariasságnál. Őszinte rokonszenv rejlik abban. S ez nem csekély fontosságú körülmény Romániára nézve. Azt jelenti, hogy Európa méltónak találja Romániát, hogy a népek független családjának tagjai közé a királyság tiszteletet parancsoló jelvényeivel emelkedjék fel, s hogy mint királyság fokozottabb mérvben fog megfelelni azon politikai és civilisatorius missiónak, mely világrészünk és a nyugati polgáriasultság végső határán osztályrészül jutott neki. Amikor Poroszország a múlt század első évében ugyanoly lépést tett, mint most Románia, távolról sem részesült ily osztatlan rokonszenvnyilvánulásokban. A kis német udvarok apró féltékenykedéseiről nem is szólva, meszszebb pillantó politikusok észrevették, hogy a porosz királyság csakhamar át fogja törni a haladását és terjedését gátló akadályokat, meg fogja rendíteni az európai egyensúlyt, szét fog szaggatni hatalmasságok és szövetségek felől fennálló conventionális fogalmakat. Szóval az új királyság nem lesz a béke, hanem a harcz eleme. S úgy történt. A múlt század és a jelen század elejének nagy világharczaiban elsőrangú részt vett. Terjedt, kiszélesedett, elsőrangú katonai állammá változott, míg végre létrehozta a német egységet. Ily nagy horderejű eseményekre senkinek sem juthat eszébe gondolni most, midőn Románia fejedelemségből királysággá alakult. Románia nem Poroszország, még Piemont sem. A román nép nem tagja egy nagy európai népfajnak. Határain kívül kevés román él. Legtöbb van Magyarországon, Bukovinában, s a tőle Oroszország által elszakított országrészben. Egy másik román néptömb mélyen bent a Balkán-félszigeten védi nemzetiségét a különböző assimiláló áramlatok ellenében. Ha mindez a román faj egyesülne, Románia még akkor sem lehetne másodrangú európai hatalmassággá sem. Pedig ez egyesülés előtt legyőzhetlen akadályok vannak. A magyar románok sorsa örökre össze van nőve a magyar faj sorsával. A mi románainkra bizonynyára nem fog vonzerőt gyakorolni a Bukarestben történt czímváltozás és Románia bizonyára sokkal jobban ismeri a megváltozhatlan tények erejét, hogysem valaha a panromanismus útjára tévedjen. A román királyság tehát előreláthatólag kis állam marad, mely nem fog fenyegetni senkit, de jó szolgálatokat tehet az európai politikának és civilisátiónak. Már maga azon tény, hogy kis állam létére meg tudott alakulni, s fejedelmét a nagy monarchiák királyainak sorába emelte, jó szolgálatot képez. Reactiót azon bizonyos tekintetben a 15-ik századig visszanyúló európai irányzat ellen, hogy csak nagy államok létezhetnek, míg a kicsinyek elenyésznek. Felfalják a nagyok. Ez az irány és a jelen század második felében érte el tetőpontját. A napóleoni rövid korszak kivételével soha sem emésztetett fel annyi kis állam, mint ezen időszakban, mikor Francziaország el akarta nyerni Belgiumot, a szárd királyság elnyelte az olasz és Poroszország a német államokat. A legnagyobb túlságra következett a tiltakozás a kicsinyek nevében. S e tiltakozásnak, mert érinti az európai közszellemet, bár nem anyagi, hanem erkölcsi hatalom gyanánt lép fel, hatása lehet. Ellensúlyát képezheti a pánszláv törekvéseknek. A panszlavismus, ha kivesszük belőle a nemzetiségi eszmét, nem más, mint a nagy állam alakulásra irányuló törekvés kifejezése, sőt e törekvésnek a chimeráig terjedő túlhajtása. Az egy kormánypálcza alá került szlávok a legnagyobb európai birodalmat képeznék, mely birodalom mellett, népességre, de főleg területre, elenyészőig kicsiny lenne Németország vagy Francziaország. S e fényes ábránddal szemük előtt szabadulnak rendre fel a balkáni szlávok; e fényes ábránddal csalogatják a pánszláv izgatók a nyugati szlávokat. De arról persze hallgatnak, hogy egy ily óriási, a legkülönbözőbb történeti múltú, s még nyelvileg sem egy népeket magában foglaló birodalom csak a legrettenetesebb kényuralom segítségével volna kormányozható, s nemzetiségi öntudat ily birodalomban a faji öntudat által volna pótlandó. A sok apró nemzetiségi hányadból jönne létre a faji nagyság. Románia példájából megtanulják ép a balkáni szlávok, hogy a fajegység oltárán hozott óriási áldozatok nélkül is, sőt ép ezek nélkül kifejthetik individualitásukat, felemelkedhetnek az önálló állami lét fokozatán; míg a panszlavismus, ha a legyőzhetlen akadályokon győzedelmeskedve, létrejönne is, nem volna egyéb, mint a szláv nemzetek közös sírja, egyéni kifejlődésre czélzó vágyaiknak közös temetője. S ha Románia példájából megtanulják ezt, a szomszédos állam címváltoztatása örvendetes és hatásában rendkívül fontos eseményt képez. A pánszláv törekvéseknek ugyanis mi sem képezheti szilárdabb gátját, mintha a szláv nemzetek maguk utasítják azokat vissza. S e tekintetben Szerbia, új kormánya által megtette már az első lépést. Ha érdekeit szem előtt tartja, tovább fog haladni a megkezdett után. Példáját követni fogják a többi balkáni szlávok. De, habár Románia királysággá való alakulása új irányát jelzi az európai közszellemnek, ma még a tényleges viszonyok közt, elsőrangú nagyhatalmak közé szorítva a román királyság nem menekülhet azon természetes hatástól, melyet a nagy testek a kicsinyekre gyakorolnak. Romániának, hogy megállhasson, támaszra van szüksége. S támasza nem lehet más, mint Ausztria-Magyarország, vagy Oroszország. Hogy a román királyság melyiket választja, ma már nem kétséges a bukaresti politikusok előtt. Románia háttere csak Ausztria-Magyarország lehet, mert csak Ausztria-Magyarország érdekei vannak összhangban Románia érdekeivel, csak Ausztria- Magyarországtól nem féltheti Románia önállóságát és természetes fejlődését. S e csatlakozásnak meglesznek culturai következményei és a culturai következmények visszahatnak a politikára. Románia Ausztria-Magyarországra, mint hajdan Magyarországra támaszkodva, a nyugati cultúrához csatlakozik. Csatlakozása csak ez által lesz teljessé, jóllehet a bysanti birodalom bukása óta nem lévén keleti cultura, minden keleti művelődés egyszersmind nyugati, de bysanti hagyományokkal vegyítve, melyeknek őre Oroszország. Azon pillanattól fogva, midőn Románia szorosan csatlakozik Ausztria-Magyarországhoz, kulturai és egész politikai szelleme egyszerre nyugati irányt vált, s visszatér azon csapásra, melyen nemzeti nagy királyaink alatt közösen haladt Magyarországgal. Visszavonhatlanul a nyugati érdek- és szellemi közösségbe lép, azon közösségbe, melybe Magyarország egy ezredév előtt lépett, s melynek köszöni műveltségét, sőt nagyrészt fenmaradását. A Bukarestben történt átalakulás tehát kiváló fontosságú. Kiváló fontosságú és Románia jövője felett döntő különösen akkor, ha a román politikusok feltétlenül elfogadják ez átalakulás következményeit. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, márczius 31. Műcsarnok. (A képzőművészeti társulat tavaszi kiállítása.) A rendes, időben, ezúttal pontosan betartva a kitűzött napot, április elsejét, megnyílnak újra a műcsarnok kapui a közönség előtt. Száznyolcvan kép, egynéhány üvegfestés s egynéhány rézkarcz gyűlt össze. Pár órát tölthettünk csak a termekben, hol tegnap délután még javában folyt a rendezés munkája; ezen megszemlélés alapján, minthogy a lajstrom sem készült még el, nincs tehát áttekintésünk, hogy a hazai művészet a külföldivel szemben minő arányban van képviselve. Csupán első benyomásunkat jegyezzük most fel, kiemelvén azon képeket, melyek szemünkbe ötlöttek, azon tudatban, hogy a kisebb képek közt nem egy érdekes elkerülhette figyelmünket s hogy a magyar művészek képein észlelhető fejlődésről nem adhatunk még számot. A legközelebbi napokban azonban ezen kötelességünknek is megfelelünk. A felső világításu nagy teremben minden kép, Lotz Károlynak monumentális műve: „A ménes“ előtt, el!:”'ill. Régen nem került ki magyar festő ecsete alól ',intőségű munka. Pedig közvetlenül mellette épek egyik legérdekesebbike, Rampenhelmi ünnepe („Siegesfest“ Schiller) ‘"'»ulnak a győztes görögök; hajóit tölti meg, mig a többi réHogy a képviselőház mily munkaképtelenné válik a frázisok idényei és a szenvedélyeskedések ivádjai által, annak legkétségtelenebb bizonyítéka azon munkaképesség, melylyel ugyanaz a képviselőház, az ország dolgához lát, serényen, higgadtan, hivatásszerűleg, mihelyt a kongó és indulatos szónoklatok idétlenkedésein túl van. Sajnos, hogy ez a dicséretes fordulat csak az ülésszakok végén észlelhető. Hanem hát mivel húzná ki tevékenységi feladatát a törvényhozó testület nyolc, kilenc, sőt tíz hónapra is, minden esztendőben, ha eljárása olyan komoly és tárgyilagos volna folytonosan, mint amilyen most egy-két hét óta? Hiszen ez nem lehetséges sok időre. Az üres dictók és a beszor atók nélkül az országgyűlés évenkénti ülései nem tarthatnának tovább négy vagy legfelebb öt hónapnál. És megtörténhetnék az a szörnyűség, hogy a kormány tagjai — hat sőt tán hét hónapon át is — nem tartoznának lesni, napról-napra, sem a Csanády Sándor, sem a Zay Adolf bölcsességének nyilvánulásait, és nem volnának kérdőre vonhatók sem Helfy Ignácz, sem gróf Apponyi Albert által az európai béke vagy háború mindenféle ügyeinek a saját magyar nagy hatalmasságunktól függő mibenléte iránt. Valljuk szén messze kitekintünk kéklő hegyekre. A mulatság már-már bacchanallá válik. Az előtérben két csoport játszsza a főszerepet. A hosszú asztal körül ülnek a többnyire koros főnökök, fiatal nők oldalán. Sima arczú dalnok, lyrával kezében lelkes énekével mulattatja a közönséget, de ez nem nagyon hallgat reá. Az asztal végén, jobbra, aranyhajú asszony egészen lebilincseli mellette nyugvó hosszúszakállú társát, talán a végre-valahára visszahódított szép Helena igézi meg újra megbántott férjét. Az asztal túlsó végén ősz férfiú csodálatos jókedvében van. Háta mögött, rombadőlt templom oszlopai közt, kuporognak, néma kétségbeesésben, a legyőzöttek családjai, nők és gyermekek , a vén ember feléjök fordítja felhevült vörös arczát, s a telt billikomot ittas tapintatlansággal kínálja a legközelebb ülő síró asszonynak. Schiller Sieges festőjének hangulatát szerencsésen adja elő a kép, bizarr színe pedig rá téríti a néző szemét, de ha a compositiót, az alakok rajzát, a levegőtávlatot, szóval a festői alkotás lényeges tulajdonságait figyelmesebben vizsgáljuk, élvezetünk csökken. Inkább szerencsés ötlet, mint nagyszabású mű ezen festés. Ugyanebben a teremben függ Mesdag: „Tengerpartja“. Párjával együtt, mely egyik kisebb szobába került, a kiállított külföldi képek közül messze a legkomolyabb munka. A hollandus mester, látszik, hogy minden izében ismeri a tengert, tudja mily lényegesen függ össze a vise színe az égboltozatéval s képes a természet fenséges benyomását a szemlélőben fölkelteni. Pretentiosus képek, melyek azonban a kihivott várakozást egyáltalán ki nem elégítik: Wertheimerét. Az egyik Perseust és Andromedát ábrázolja, a másik egy fiatal embert, kinek sajkája darabokra szakad ugyan, de ő ezzel mit sem törődve csókolódzik a sellővel. Makart követője a fiatal művész, aki elleste a mester minden hibáját, de egy nagy tulajdonságát sem tudta elsajátítani. PULSZKY KÁROLY. 1E3 óvás. ELLENŐR Budapest, péntek, április 1. 1881. meg, hogy ez unalmas állapot volna. Igaz, hogy a miniszterek többet foglalkozhatnának a közigazgatás teendőivel, és zavartalanul készíthetnék elő illető javaslataikat, de mi lenne akkor azon rágócziságból, melyet Thaly Kálmán szokott feltálalni mindenféle mártással ? és miként jutna közönség elé azon rizalmázás, melylyel Ráth Károly virágoztatja fel az ipart ? És egyátalában mire való lenne az egész parlamenti rendszer, ha nem arra, hogy a kabinet lakói soha nyugodtan ne dolgozhassanak és mindig küzdelemben legyenek az ellenzéki oroszlánok irányában — amiben egyébiránt kedvük is telhetik, a nemes sport szempontjából — sőt védjék magukat az oppositionális békákkal és poloskákkal szemben is ? Hiszen ha nem ebben állana a feladat, melynek megoldására a parlamenti rendszert felhasználni hazafias „kötelmeik“ gyanánt tekintik sokan: akkor hét vagy nyolc hónapon át csak a sajtó útján lehetne szólamok; márpedig azok a gonosz szerkesztők finnyásabbak mint a tisztelt Ház és nem adnak ki minden bolond beszédet. Ez tehát türhetlen sors lenne a vakmerő badarságok declamatoraira nézve. A bennük rekedt szótömeg megmérgezné életüket vagy szétrobbantaná koponyájukat. És mi lenne nélkülük a szegény hazából! Nem kell félni semmitől. Most a munka gyorsan foly ugyan a képviselőházban,de nem lesz ez mindig így, jövőre sem. Magyarország nem hanyatlott még annyira, mint Anglia és Francziaország, hol a törvényhozási viták alatt már csak társalgási nyelven küzdenek a nézetek és kiment divatból a falában lépdelő szónoklat. Nálunk még van érzék a sesquipedalia igék hangzatosságának élvezésére, noha már köztünk is vannak emberek, akik szívtelenül mosolyognak az oratlok dagadozó vitorláira és kiczirkalmozott pathoszára. Az átkozódó és duzzadozó nyelvelés szinfalrángató művészetét elenyészteti alkalmasint hazánkban is „az erkölcsök megromlása,“ de egy időre még fenntartja a „népszerűség“ lehellete. Nincs tehát borzalmas kilátás egy olyan idő közelségére, amelyben az országgyűlési ülésszakok csak négy vagy legfeljebb hat hónapot vennének igénybe. A semitmondók részére ezután is kelleni fog legalább is kilencz hónap. Abból a kevés szóból, mely e napokban oly gyorsan dolgozott, nem kell következtetést vonni a szájak további eljárására. A leányzó nem halt meg, csak alszik. Az öt éves parlament iránti mozgalom azonban megszűnt, és — reményem — nem is újul meg. Én már megmondtam, hogy nézetem szerint, nincs rá semmi szükség s hogy most már kifogyott a tekintetbe vehetés idejéből is. Az átalános választások alatt pedig nagyon kevesen fogják azt szóba hozni. Csak a Grünwald Béla úr közigazgatási nagyszabású reformtervezetei felett lesz a hallgatás általánosabb. És helyesen fog történni mindkét kérdésre vonatkozólag. Az a fausse crouche, mely az „egyesült ellenzék“ életébe került, szót sem érdemel többé. Az öt évet illetőleg pedig ajánlom az elfogadásra hajlandó tisztelt barátaim figyelmébe a tényt, hogy nálunk nincs még meg azon egészséges pártalakulás, mely a parlamenti időtartam kiterjesztését ártalmatlanná, esetleg üdvössé tehetné. Csak tessék elképzelni, minő intrigák tűzhelye lenne a kormánypárt, ha a parlament öt évre választatnék s az ellenzék nem volna szervezve a kormány átvételének alkalmára. Hiszen még Angliában is — hol pedig megvan az egymást felváltó két nagy párt — már felvetve volt nem egyszer a kérdés, h hogy „meddig nem savanyodik meg a parlament?“ És egy „tisztelt tag“ megfelelt rá, már régen, a következő hasonlattal: „A parlamentek olyanok, mint a manna, melyet isten a választott népnek adott. Kitűnő jók, amig frissek; de ha sokáig tartatnak, akkor zajosakká válnak, csúnya férgek születvén bennük azon anyagnak megromlásából, mely eredetileg édesebb volt a méznél.“ És egy ép oly jeles, mint mulatságos angol irodalmi szaklap is, a „Notes and Queries“ sok adatot és okoskodást közölt ama kérdésről, „Hovy long will new Parlament keep without becoming offensive“ meddig tarthat az új parlament anélkül, hogy botrányossá váljék.“ Egyébiránt ezt a kérdést némi előérzettel oldotta meg azon angol király is, aki fejét vesztette. I. Károly szerint, ugyanis, a parlament olyan, mint a macska: ha megvénül, megvész. Ma este több óráig tartó minisztertanács volt, amely folyó ügyekkel foglalkozott. Szapáry Gyula gróf átvette a Rothschild-consortiumnak a 6%-os magyar aranyjáradék conversiójára vonatkozó javaslatait; határozatot a miniszter még nem hozott, minthogy az ajánlatok megvizsgálása huzamosabb időt igényel, a miniszter csak április 5-kén vagy 6-án fogja megkezdeni a tárgyalást a consortium képviselőivel. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma d. u. 4 órakor Szontagh Pál (nógrádi) elnöklete alatt ülést tartott. A kormány részéről jelen voltak : Tisza Kálmán miniszterelnök és Szapáry Gyula gróf pénzügyminiszter, Márffy tanácsos és vezete titkár kiséretében. Tárgyalás alá vétetett: 1. a magyar kir. miniszterelnöki hivatal állandó elhelyezéséről szóló tvjavaslat, amely rövid felszólalások után úgy átalánosságban, mint részleteiben elfogadtatott s az előadással Rakovszky Norman tengeröble megint inkább alkalmas műélvezetet nyújtani. A sima tengerrel ellentétet képez a kopár sziklapart; itt is nagy közvetlenséggel, a rajz és színek biztos kezelésével ábrázolja a festő a természetnek hatalmas benyomást keltő, részletét. Gábrielt megint, mint az előbbi kiállításon, egy kisebb tájkép képviseli. Szokott kellemes modorában adja elő az esős időt s a halászt csónakjában ülve. A nagy teremben még egynéhány hazai művész képe ötlik szembe. Szoldatics-é, Ligeti-é, Feredi-é (Fiesch), Petrovics-é (magyar? Eugen Ladislausnak írja magát), három képe a szegedi árvizet ábrázolja; végre Lemnburgé, Siralomház. A kisebb termekben szintén sok az érdekes kép. A magyarok közül itt látunk T h a n tól kettőt; Barabástól a király arczképét,; Ligetitől, Brodszkytól és Telepytől egy-egy tájat; ez utóbbié sokkal nagyobb, mint a minőkkel az elmúlt évtized alatt a közönség elé lépett; Soztó Hunyady János halálát, ugyanazon képet, melyet ő a ferenczvárosi templomban frescoban megfestett; Böhm Páltól „müncheni jellemző alakok“ virtuóz módon kezelve; Kern Ármintól tiroli jelenetet s magyar jelmezalakokat. Mészölyi Géza számos apró képet állított ki, szokott szeretetreméltó előadását élvezzük rajtuk, van azonban köztök egy, a tehén-itató, mely bájával még a művész által úgyis magasra csigázott igényeken túltesz. A magyar közönség ezúttal nagy képével, a balatoni révvel megismerkedhetik. Ezzel lépett föl Mészölyi Párisban a Salonban. Az ifjabb festő-nemzedéket képviselik: Valentiny a rendes czigányleánynyal; Tölgyessy, valamicskével nagyobb a képe mint az őszi kiállításon; Feszty, ki ezúttal is egyházi tájképet — Krisztus sírba vitelét— mutat be; Margittay több képpel, népies jelenetekkel s egy, állítólag Bantik István bízatott meg. 2. A véderőhöz tartozókat mozgósítás esetére megillető bélyeg-, díj- és adómentességről szóló tvjavaslat, amely minden vita nélkül átalánosságban és részleteiben is elfogadtatván, az előadással szintén Rakovszky István bízatott meg. 3. Az 1880. évi XX. t. sz. 9. §-ában foglalt bélyegmentességi kedvezményeknek a magánosok adakozásaiból létesített külön segélyalapra kiterjesztése tárgyában beadott törvényjavaslat, amely átalánosságba,minden hozzászólás nélkül s egy pár rövid hozzászólás mellett részleteiben is elfogadtatván, az előadással Hegedűs Sándor bízatott meg. 4. A Budapest főváros Duna jobbparti részén a „Fhg. Albrecht“ és „Ilona“ utakon, valamint a „Csolnok“utczában emelendő építmények adómentességéről szóló törvényjavaslat. Ez is elfogadtatván, az előadással Hegedűs Sándor bízatott meg. 5. A közvetlenül lerovandó illetékek kezeléséről szóló tvjavaslatnak azon szakaszai, melyekre nézve a főrendiház módosításokat tett, — nevezetesen a 8. §-nál a b) és c) pont közé mint új c) pont bevezessék a következő szöveg: „Úgy az ingók, mint az ingatlanok iránti jogügyleteknél — ha tárgyuknak avagy valamely szerződési kikötménynek értéke magában az okiratban készpénzben kifejezve nincsen s külön nem igazoltatik, — a tárgy, illetőleg kikötmény készpénzbeli értékét magában foglaló bevallás.“ A bizottság ezen módosítást elfogadásra fogja ajánlani s ez által a nevezett 8. § későbbi c, d, stb. alpontjai egy-egy helylyel hátrább tétetnek. 6. Végre tárgyalás alá vétetett a közmunka- és közlekedési minisztérium Szegeden levő hivatalainak elhelyezésére szükséges épület emeléséről beterjesztett törvényjavaslat, amely hasonlóképen úgy átalánosságban, mint részleteiben rövid felszólalások után elfogadtatott ,az előadással Hegedűs Sándor bízatott meg. (Orsz. Ért.) A budapest-zimonyi vasút tárgyában az ostrák tartományi bank és magyar országos bank képviselőivel holnap folytatni fogja a magyar kormány a tárgyalást. Költségére, valamint a költség fedezésére nézve még több differencia választja el a kormányt a jelzett bankok képviselőitől. Az ipar állami támogatásáról, illetve az ipartelepeknek bizonyos időre engedélyezendő adómentességéről legközelebb törvényjavaslat fog a képviselőház elé terjesztetni. Az oszágyűlési függetlenségi párt folyó hó 31-én tartott értekezletén tárgyalás alá vétetett a Szeged szab. kir. város törvényhatóságába kiküldött királyi biztos kinevezéséről és hatásköréről szóló 1879. évi XX. t.-cz. érvényének meghosszabbításáról szóló törvényjavaslat. Az értekezlet ezt nyilt kérdésnek hagyja fel. Tárgyaltatott az állandó pénzügyi bizottság jelentése „a fővárosi közmunkák tanácsának a Sugárút és a Nagykörút létesítésére az 1870: X. t.-cz. alapján felvett sorsolási kölcsönalapból adott előlegek kamatmentességéről szóló 518. számú törvényjavaslat.“ Az értekezlet ezt nem fogadta el. (D. É.) Táviratok. Bécs, márcz. 31. A költségvetési bizottság szavazattöbbséggel elfogadta azt a tvjavaslatot, mely az 1881. évi hiány fedezése czéljából hitelműveletre hatalmazza fel a kormányt. A vita folyamában a pénzügyminiszter előadja, hogy a jelenlegi conjunctura szerint czélszerű visszatérni azon régi szabályhoz, hogy a kamatokat törvényes értékben fizessék. Midőn 1876-ban az aranyjáradékot kibocsátották, máskép állottak a viszonyok a pénzpiaczon. A papírjáradék most elég magasan áll; a pénzintézetekben nagy tőkék hevernek. A miniszter abban a meggyőződésben él, hogy a művelet oly árfolyammal fog végbe menni, mely az államra nézve igen előnyös lesz. Szóló ellenzi a kincstári jegyek megújítását, mert nem tartja czélszerűnek a függő adósság fentartását. Herbstnek és Dumbanak a kibocsátás módjára és árfolyamára vonatkozó nyilatkozataival szemben a miniszter azt válaszolja, hogy természetesnek fogják találni, ha e tárgyakról a bizottságban bővebb felvilágosítást nem fog adni; ő előtte csak két szempont irányadó, éspedig, hogy a kibocsátás az államra nézve a lehető legkevesebb teherrel menjen végbe, és hogy a műveletet a lehető legrövidebb idő alatt végezze be. A pénzügyminiszter kérte végül, hogy bízzák rá a művelet végrehajtását Az orvosok egyesületének kérvényét tárgyaló bizottság visszautasította az albizottság jelentését azzal a felszólítással, hogy az albizottság jelentést terjeszszen elő a fegyelmi eljárásról is. Roser és Nitoche helyébe Vosnjak és Schneid választottak meg az albizottság tagjaivá. Az adóbizottság harmadik olvasásban elfogadta a petroleum, adóról szóló törvényt és tárgyalta a petroleumforrások kizsákmányolásáról szóló határozati javaslatot. A bizottság 15 szavazattal 9 ellenében elfogadta a Trojan által indítványozott szöveget, mely fentartja az albizottság többsége által megszavazott szöveget. A bizottság élénk vita után határozati javaslatot fogadott el, mely utasítja a kormányt, hogy mihamarább terjeszsze elő a légszesz megadóztatásáról szóló törvényjavaslatot. orgiával; Innocent hat tollrajzzal, ótestamentumbel történetekkel; Mesterházy László szánalomraméltó szegénylegénynyel. Első ízben lépnek föl: Csóka Mór, Manheimer s Vágó Pál. A külföldi képek közül érdekesek Alott és Sidorovicz vonzó kis tájképecskéi; Jentzen „lépcsőháza“ , míg másik képe „Kolostor folyosó“ nem tesz kedvező hatást nyers színeivel. Az üvegfestések mind a Kratzmann-féle intézetből valók, ezúttal apró táblácskák, rendeltetésük, hogy ablakdíszül szolgáljanak, többnyire az országos képtár régi képei után. Rézmetszeteket és kalózokat Miháek állított ki; temesvári születésű; hazánkban Doby Jenőnek első versenytársa, ki méltán igényelheti a közönség figyelmét s a díszmunkákat kiadó vállalatok támogatását. A szobrászat megint nagyon csekélyen van képviselve. Hazai szobrászainktól semmi! Csakugyan annyi a dolguk, hogy nem érnek rá a közönség elé lépni ? Hiszen nincs mindenkinek oly nagy feladata mint Huszár Adolfnak. A külföldiek közül is csak egy művész munkáit szemléljük: Wagmüller-éit. Két vén ember mellképe teljesen festői módon kezelve, kifúrt szemekkel, melyek csak elfogult szemre teszik az élethűnek hatását. A mester külsőségekben meghajlik ugyan a koloristák mételyezte müncheni irány előtt, de alapos ismeretei, nagy képessége kitűnik, ha a fejek alkotását, a kifejezést létrehozó izomcsoportokat szemügyre veszszük. Egy bronzalakocska : „Gyíktól megijedő leány“ tisztán plastikai szépségei által hat. Régi kedvencze ez a műkedvelőknek, kik között gyps-példányokban európaszerte elterjedt; egyike a bájos virágoknak, melyeket a német plastikának, egészben sivár, homokpusztája elvétve mégis csak megterem.