Ellenzék, 1889. január-június (10. évfolyam, 1-149. szám)

1889-04-10 / 86. szám

Kolozsvárt 1889. nemzeti egyéniségünk és kultúránk fejlő­déséhez. Midőn Deák Ferencz nagy hazánkfia az 1867-ik egyezményt létrehozta és Magyar­­ország vissza 1ön helyezve alkotmányos joga­iba, művét akkoron tökéletesnek nem hitte, jól tudván, hogy minden emberi alkotás a tökélynek csakis bizonyos fokát érheti el, de kénytelen volt az akkori körülményekkel szá­molni,­­ az időre, a jövő korra, a nemzetre, annak szívósságában bölcsességében és haza­szeretetében bízva, hogy az alkotmány széles talapzatán a nemzet e­zen intézmény tökélete­sítésén munkálkodva, haladand előre. Az 1867-iki kiegyezés nem provideál­­hatott előre mindennek, de épen ezen egyez­mény szelleme bi­tosította nemzetünk alkot­mányának a haladó korrak­ fejlesztését. A nagy világegyetemben bizonyos tör­vények szerint minden mozog, minden halad, megállás lehetetlen, igy van az a népeknél is, hol halad is minese­n, ott tengés keletke­zik, utána pedig elmellőzhetlen a hanyatlás, azaz a hátra való mozgás. Minden nemzet, mely életképes, mely elég erőt érez magában, kell, hogy bizonyos aspirácziók, bizonyos ideálok után törekedjék, jaj annak a nemzetnek, mely azokról lemond, szánandó volna azon fejedelem, ki ily lelket­len, már többé nem is nemzet, mint inkább népcsoport, vagy tömeg felett uralkodnék. Magyarország felfogva hivatását, felemelke­dett a kulturállamok színvonalára, felismerte egyszersmind a kor rája nehezülő körülmé­nyeit, elfogadva azoknak súlyos terheit is A lefolyt évek elég bizonyságot nyújtanak erről, nem rettent vissza semmi áldozattól a saját, a dinasztia és a monarchia érdekében. Véd és dacz szövetségre lépett Német­országgal és azon hatalmas állam bizonyosan nem panaszkodik, mint a monarchia nem kö­vetett el volna mindent — sőt seregeit rész­ben a német seregek mintájára átalakítva — bár­mily eshetőségekre készen állana. Ha Németország velünk kel szövetségre tette azt azért, mert bennünk egy erős szö­vetségest becsül és lát és mint olyanban bí­zik. Egy nemzet erejét pedig hadképes, fe­gyelmeze­tt, tanult, jól vezérelt és vezényelt, a leghatásosabb fegyverekkel ellátott, nagy számú és még hozzá teszem, mit sokan főkép a katonai körökben nálunk számításba venni soha sem akarnak, lelkesült seregei által íté­lik meg. Nagyon érthető, hogy Németországban, a­hol alkotmányos jogainkat kellően alig is­merhetik, aggályok támadnak fel, látván, hogy a véderőtörvényjavaslat keres­ztül­vitele a jelenlegi kormánynak mennyi bajába, fáradt­ságába és főleg idejébe kerül és olvasván a lapokban azon sok helyütt hangoztatott sür­getést, miszerint egy önálló magyar hadsereg állíttassák fel, úgy vélekedvén, hogy ezáltal a monarchia hadképessége gyengülhetne és hogy az ily eszmék terjesztésével a közös hadseregben a fegyelem megrendülhetne. Ném­tországot és kormányát a magyar alkotmány, a nemzet jogai és aspiric­iói nem érdeklik, hidegen hagyják, csak egy dolog érdekli egyedül, és az az, hogy részükről meg­szavaztassák és megadassák minden, hogy a Monarchia még inkább harczképessé váljék hogy véderőjének öregbítése lépést tartson a német birodalom katonai erejének foko­zódó emelésével. Németországnak egy oly szövet­ségesre van szüksége, mely mint ő, minden tekintetet alárendel a seregnek, kívánja, hogy legyünk mi is pusztán katonai állammá. Szerintem oda kell közerővel töreked­nünk, hogy Németországot mindenekelőtt meg­nyugtassuk és fölvilágosítsuk, hogy nálunk a törvényhozó testület pártszínezet nélkül és az egész nemzet mily becset, mennyi fontosságot helyez a németországgal a szövetségre, jó vi­szonyra és barátságra és hogy a parlament­ben folytatott heves viták és küzdelmek nem a véderőtörvényjavaslat ellen folytattattak, de azon javaslat olyan szakaszai ellen, me­lyekben a véderő legcsekélyebb hátránya sem, a nemzet egy része alkotmányának csorbítá­sát és az államnyelv sérelmes és sértő intéz­kedést szemlél. Nem lehet elég sokszor ismételni, hogy nincsen párt az országban, mely a monarchia tekintélyét, hatalmát, hadiképességét gyöngí­teni akarhatná,hiszen ezt a magunk érdeke kí­vánja első rendben, hogy legyen erős és min­den eshetőségekre készen álljon, itt a nemzet és a trón érdekei egy és ugyanazok. És ha én a sokak által elérni kívánt czékt egy önálló magyar hadsereg felállítását veszem is tekintetbe a nemzetnek, úgy hiszem, nagy részében csak a vélemény­különbség lé­tezik, hogy míg a nyughatatlanabbak, a he­vesebbek, a helyes tapintat rovására a nem­zeti aspirácziók kárára, annak létrehozatalát mintegy erőszakolni kívánják úgy a higgad­tabbak mérlegelve azon számtalan nehé­zsé­­geket ez maga után vonna és tekintetbe véve Európa jelenlegi viszonyait, az időt erre al­kalmasnak nem vélik és egy egymásutánt óhajtanak, hogy ezen műtét a közös sereg megrázkódtatása, vagy gyengítése nélkül idők során életbe léptessék. Úgy vélekedem, hogy a jelenlegi, vala­mint az előbbi kormányoknak az róható fel leginkább mulasztásul, hogy e téren nem kí­sérlettek meg semmit, nem mutathatnak fel legcsekélyebb vívmányt sem, pedig az 1867- iki kiegyezés óta 22 év folyt le. Ezen hos­szú idő alatt talán csak kínálkozhatott erre alkalom, hiszen főkép az 1870. és 71-iki né­­met-franczia háború után békésnek mutatko­zott az idő — és évekig az maradt is. Mo­narchiánk kivéve a Bosznia és Herczegovinai megszállást, melyet nagy hadjáratnak nevez­ni nem lehet, majdnem 25 évig élvezi a bé­ke áldásait. Szívesen és készséggel ismerem el, hogy a jelenlegi kormány uralma alatt szellemi és anyagi téren sok irányban tapasztalható a haladás, de nemzeti irányban vajmi kevés, pedig épen az e téren a legcsekélyebb vívmányt lelkesedéssel üdvözölné az egész magyar ha­za, mely nagát elég érettnek és erősnek hiszi jogkörének tágítására. Nem túlzottnak, inkább szerénynek mond­ható a nemzet kívánalma, én legalább abban sem a hazára, sem a trónra, sem a monar­chiára veszélyt nem láthatok, ha a magyar ifjúság magyar katonai nevelésben részesül­ne és a tiszti vizsgát az állam nyelvén te­hetné le. Nem a monarchia gyengelését, de erősbbítését tapasztalnók abban, ha hatalmi ál­lása egy öntudatos lelke­sült hadsereg ál­tal b­iztosíttatik és védetik meg szükség esetén. Akik figyelemmel kísérték mindvégig a képviselőházban a véderő törvényjavaslat felett tartott vitákat, szók akarva, akaratlanul egy labirintjébe kerültek a sokféle egymástól el­térő felfogásnak és nézetnek, melyek kitűnő férfiak által lettek fejtegetve, a hadsereg köz­jogi állására nézve, kapcsolatban a közös sereg nyelvének kérdésével, nemkülönben az alkot­mányos király fejedelmi jogait illetőleg ezen elárazó nézetek tömkelegéből csak ép agyam és érzéke után igazodhatom el. Nem kérdem én, várjon Szilágyi Dezső képviselő úrnak van e igaza, ki ritka tárgy­­ismerettel fejtette ki, hogy a hadügy nem kö­zös, csakis a hadsereg és annak költségei kö­zösek, vagy azoknak van igazuk, kik nem osztjak ezen nézetet - nem vitatom, hogy gr. Apponyi Albert, Irányi Dániel Hodossy Imre, Horváth Boldizsár, Beöthy Ákos képviselő uraknak és számos másoknak a felségjogok­ról hallott diszertácziói közelítik-e meg a valót, vagy Fabiny Teofil volt igazságfrltyminiszter ő nagy mélt­óságának és a kormánypárt hívei érvelései birnak-e több sulylyal — de egyet bizonyosan tudok és ezt alkotmányos ember kétségbe vonni nem fogja, mintha Magyar­­országnak jogában nem állana, az 1867-ki kiegyezés fentartása mellett, jogait a kor issé­— Édes kis Laurim, — kiáltá — de már nagy vagy — a St. Asaphok mind mag­a­­sak — édesem, emlékezel-e hogy imádkozni tanítottalak . Egy gyönyörű kép volt otthon a szobám­ban — a »Világ világossága« — s hangja remegett midőn e szavakat mondta. — E kép előtt ülve tanítottalak imádkozni. — Drágám, elfelejtetted ? Mennyire örültem midőn azt mondhat­tam hogy minden szóra emlékezem, és soha sem mulasztottam el azokat elmondani. — Még emlékezem valamire — mon­dám. Minden este midőn anyám az ágyamhoz jött , megcsókolt ugyan azokat a szavakat mondta: »Az ég áldjon meg és őrizzen édes gyermekem!« — s álmaimban évekig minden éjjel láttam az anyám arc-­át és hallottam a hangját. — Oh anyám, minő boldogság hogy megtaláltam! — Édes kis Laurim mennyire szerette­lek! Nagyon szerencsétlen voltam, s te vol­tál egyedüli vigasztalásom a világon. Mindig velem voltál, egy pillanatig sem tudtam el­viselni, hogy távol légy tőlem. Minden uj szó melyet kimondani megtanultál örömömre szol­gált. — Volt egy dajkád — nem az a ki en­gem megcsalt — egy fiatalabb — a ki gyak­ran mondta — »Madam, ne szeresse ezt a gyermeket oly túlságosan, mert eltalálja ve­szíteni.« — És Laurim, csakugyan elveszítet­telek. Azóta a dajkád szavai gyatrán jutottak eszembe. Hadd csókoljalak meg ismét, hadd érezzem, hogy valóság vagy és nem ál­modom. Közelebb mentem hozzá. Nagy szerete­tem kioltotta a tartózkodó félelmet. Meg­fog­tam a kezeit s számtalanszor megcsókol­gattam — Kis baba koromban »mamának« hív­tam ? kérdem. — Igen édesem, mindig. A töke és az ipar. Jekelfalusi József miniszteri oszt. taná­csos hétfőn a tad. akadémiában székfoglaló értekezést tartott a szövő és fonó ipar szere­péről, s e tárgygyal kapcsolatban a tőkének az iparvállalatokban való szerepéről következő érdekes megjegyzéseket tette . A hetvenes évek elején nagy arányú mozgalom indult meg, de akkor az alapítá­sokkal űzött szédelgés, a magas kamatláb, a magas munkabér, a nyersanyagok, a gabona és általában az élelmiszerek drágasága, mind ellene fordult a sikernek s a csakhamar be­következett általános hitel- és gazdasági vál­ság elsöpörte az új alapításokat s az össze­dőlt romok mélyen maguk alá temették a hazai ipar felvirágoztatásának reményét. Ma közgazdasági viszonyaink sokkal szolidabb alapon nyugszanak, mit fényesen igazol az a körülmény, hogy azt a roppant árforradalmat, mely a mezőgazdasági termények értékét 5 — 6 év alatt csaknem félre nyomta le, viszonyig minden nagyobb rázkódás és válság nélkül képesek vagyunk kiállani. A közgazdasági állapotainkban nyilvánuló szilárdság és szoli­­ditás mindenesetre biztató jelenség, bár mint különös körülményt nem akarom kiemelni. A kedvező jelenségek közé sorolhatjuk ellenben mindenekelőtt az alacsony kamat­lábat. A hazai ipar emelkedésének egyik leg­főbb akadálya mindig a tőke hiánya, vagy szerfölötti drágasága volt. Ma már bőséges a tőkekínálat s nemcsak külföldről várhatjuk be­­özönlését, hanem itt benn a hazában is nagy mértéket öltött a tőketakarítás, hiszen csak pénzintézeteinknél takarékbetétek alakjában 445 millió forint halmozódott fel. Takarék­­pénztáraink ma általánosan 4 százalékot fizet­nek a betétekért és maguknak is gondot ad, hogy miként helyezzék el azt gyümölcsöző­­leg. Csak szakértő bátorításra, kezdeménye­zésre volna szükség, hogy a tőke megmoz­duljon s ipari vállalatokban keressen magá­nak gyümölcsöztetést. Igaz, hogy az utóbbi évtized alatt az iparczikkek a textil­ipar ké­szítményei is árhanyatlást szenvedtek, e ha­nyatlás korántsem volt oly nagymérvű, mint a nyersanyagok és az élelmi­szereké, ez és a munkabér csökkentése bőségesen kárpótolja a maz árhanyatlást. A tőkének ipari vállalatokba elhelye­zése a gyakorlati gazdaság legnehezebb prob­lémája, a legnehezebb feladat magára a tő­kepénzesre, mert minden iparvállalat alakítá­sa a konkrét viszonyok egész tömegének mér­legelésétől függ, a­mire a legkevesebb tőke­pénzes képes. Az ipari vállalat műszaki be­rendezése különleges műszaki képzettséget, az ü­leti és kereskedelmi viszonyok mérlege­lése az illető iparág helyzetének alapos is­meretét igényli és sajnálattal kell beismer­nünk, hogy tőkepénzeseink túlnyomó r­agú része e feladat megoldásán* sem k­-r p/.et.t.sé-/­­gel, sem hivatottsággal nem bír. Hazánkban a kereskedelmi világnak, mely az iparvállala­tok alapítására első sorban van hivatva, az ipari élettel nincs, vagy ipar hiányában nem is lehet összeköttetése, az iparból keletke­zett nagy, vagy mérsékelt nagy vagyo nők, melyek ismét az iparban keresnek elhelye­— Engedje, hogy most is »mamának« hivjam — mondom. — Mindenki »anyámnak« hívja­ És az egész ház lakójának az »anyja,« legyen nekem »Mama.« — Oly édesen hangzik — monda sze­líden, s szép arcza kipirult. Laurim, — mond ismét. — Drága mamám, mennyire szeretem! Egész életemben szerettem és epedtem után­­na. — Oh mama, ne engedje, hogy ismét el­hagyjam ! Szelid komolysággal nézett rám. — Laurim, — mondá — tudod-e, hogy én mindezekben a gondviselés ujját látom? Ámbár eleinte nem kételkedtem, de a későbbi években félig meddig gyanakodni kezdtem s lehetségesnek tűnt fel előttem, hogy meg voltam atyád által csalva, s imádkoztam, hogy bár az igazságot meg tudjam. És ekkor az egyik testvérünk hazahozott tégedett hozzám. Szinte csudának tetszik előttem. — És mily jó volt hozzám mindig! Mily szeretettel gondoskodott rólam! — mondám. — S ha elgondolom, hogy ily hosz­szasan voltál velem, és én nem ismertelek fel! — És Lauri gondold el — hogy e pénz nélkül valószínűleg — soha sem is­­mertük volna fel egymást ! — De ezt még sem állíthatom oly határozottan folytatá, mert volt az arczodban valami mi figyelme­met az első pillanattól kezdve magára vonta, volt valami ami szivemet fájdalmasan iz­gatta valahányszor reád néztem. — Lehet, hogy titkunk idővel még­is napvilágra jött volna. — Mama, az én érzelmeim és gondola­taim is ilyenek voltak, mert arcza az álmaim­ban látott arczát juttatta eszembe. — Édes gyermekem, a gondviselés keze hozott bennünket össze, mondá. — Oh mama, ne engedje, hogy elváljunk egymástól! ne engedje soha!­zést, ritkák és így, a­mi az ipar ezen ténye­zőjét illeti, eddig hiányzott azon elem, mely­nek közreműködésétől az ipar lendülete vár­ható. Az a gyökeres átalakulás, melyen ke­reskedelmünk, különösen nagy terménykeres­kedelmünk és a mezőgazdaság keresztül megy, reményt nyújt azonban arra, hogy e jellem­zett kedvezőtlen viszonyok is jobb fordulatot vesznek. A­mióta gabonánkkal leszorultunk a világpiac­ról, terménykereskedelmünk egész helyzete megváltozott; a nagy terménykeres­kedelemben többé nem gyümölcsözhető tőkék előbb a mezőgazdaságban kerestek elhelyezést, miután azonban itt sem találják meg a várt lukratív gyümölcsöztetést, a szükség kény­szerítő parancsa hajtja ezen tőkéket a ipar fe­lé és ha eddig e tőkéknek az iparba való özönlését nem kostatálhatjuk, annak csak egy akadálya van,a szakértelem teljes hiánya a tő­kepénzesek körében. A jelenlegi generác­iótól nem várható e tekintetben nagy változás de hangoztatnunk kell, hogy tőkéseink önmaguk és a nemzet iránti kötelességeiknek műszaki­­ipar pályára nevelik, mert teljes meggyőződé­sünk szerint az reájuk nézve és a nemzetre is, a meggazdagodás ót­a. Egész a legújabb ideig nagy hitelintéze­teinek sem állottak az iparral oly viszonyban melyet közgazdaságunk érdekében megfelelő­nek lehetne nevezni. Távol van tőlünk azon szándék, hogy egészségtelen ipari alapítás szószólói legyünk, de ki kell mondanunk, hogy m­íg hitelintézeteink vezetése épp oly kicsi­nyes, ez ipar feladatának és tényezőjének is­meretétől épp oly távol álló volt, mint a fönt jellemzett kereskedő­világ, melyből hitelintéze­tek vezetői kikerültek. Az újabb időben veze­tő hitelintézetünk hajlandóságot látszik mutat­ni az iparvállalatok létesítésében való részvé­telre; eddigi nem kedvezőtlen tapasztalatai meggyőzhetik a hitel­világot arról, hogy az ipar, kellő szakértelemmel és körültekintéssel a tőke kincses bányája lehet. óráiban itt töltötte az időt, hol Lilla nővére iránti kegyeletből, ennek minden ingósága érintetlenül maradt. Ha mindazok, kik Rökk Szilárd hagyo­mányait élvezvén, nem csupán a hagyomá­nyozó, de Lilla és Pál testvéreire is áldólag emlékeznek, csak igazságosan járnak el, mert hogy a Rökk Szilárd által szerzett nagy va­gyon megmaradt, ebben már a nevezett két testvérnek is igen nagy része van. Csak is ők tudták körülményesen a nagy vagyon lé­tezését, de mint maga Rökk Szilárd, úgy ők maguk is szerények voltak minden időben, s így növekedhetett A Szilárd vagyona oly impozáns összeggé. Budapest főváros nézetünk szerint helyesen cselekednék, ha Rökk Lilla tetemeit exhumáltatná, s oda tenné Rökk Szilárd mellé, kiknek áldott legyen emléke­zetük. Nagy Nép. János. Egy fekete fátyol története. A „Dóra" szerzőjétől. Az »Ellenzék« számára fordította: Amira. XXXIX. (Folytatás.) (70.) Édes Laurim, nehány hónapig olyan voltam mint az örült. Éjjel midőn aludni próbáltam, a te kis kezeid szorítását éreztem a nyakam körül; kis ajkaidnak az érin­tés­ét éreztem; hangodat hallottam amint sírva kiáltád — »Mama, ne menj el«, s szi­vemet iszonyú fájdalom gyötörte. Kedves ajkai megcsókoltak, szerető karjai gyöngéden öleltek.­­ Oh drága jó anyám, e jelenet mily élénken ujjul meg emlékemben­­ e­llenzék (342) nyer és a nemzeti aspirácziók értelmében tör­vényes utón fejleszteni. Nem alkotmányos garancziák apusztrása, de azok növelése mellet szólalok fel és midőn álláspontomat jeleztem volna, arra kérem a méltóságos főrendeket: (Halljuk! Halljuk!) ragaszkodjanak tántorithatlanul, nemzeti lé­tünk fő Palládiumához, nyelvünkhöz és midőn lelkem mélyéből kívánom ezt, hogy az előt­tünk fekvő véderőtörvényjavaslatot egy álta­lános tárgyalás alapjául elfogadom, a 25. §. azon módosításával, hogy az egyévi önkénte­seknek megengedtessék az elméleti tiszti vizs­gát az állam nyelvén letehetni. (Élénk he­lyeslés és éljenzés.) Kilencz éves „petrolőr — Tragikomiko-policziális historikum. — Ennek az érzékeny történetnek szereplői: Baross Gábor belügyminiszter — indirekte; továbbá Szvacsina Géza kolozsvári polgár­­menthelyettes, 40 éves , nőtlen Deák Pál ko­lozsvári rendőrfőkapitány 45 éves, nős; Tornyai Árpád 9 éves ev. ref. iskolai harmadosztályos tanuló — nőtlen. Az eset ez : Baross Gábor belügyminiszter lett: kö­telességévé teszem a tanácsnak, hogy a tünteté­sekben részt vett tanulók iskolai elöljáróságait hívja fel a fegyelmi eljárás megindítására. Polgármester távol­létében Szvac­sina Géza tanácsnok menten sokszoroztatja miniszter rende­letét és átirat kíséretében megküldi 491—1889 elnöki sz. alatt az ev. ref. főiskola igazgatóságá­nak. Ebben az átiratban hivatalosan értesittetik az iskola igazgatósága, hogy az ev. ref. elemi iskola har­madosztályos tanulója Tornyai Árpád ellen 859 — 1889 kihágási sz. alatt Deák Pál főkapitány a rend­őr eljárást bevezette azon okból, mert Tornyai Árpád (9 éves — nőtlen) szintén részt vett a tüntetésben. Lássuk csak: Tehát Tornyai Árpád ellen rendőri eljárás létetett folyamatba, mert tüntetett, és most hivatalos illemmel kéretik az ev. ref. főiskola igazgatósága, hogy ő is ráduplázzon erre a háborgó és veszélyes tüntetőre (9 éves , nőtlen) egy kis fegyelmi eljárással. Már most ez a kérdés: tüntetett e Tornyai Árpád és miképen ? A hiteles tényállás ez: Tornyai Árpádot amaz estén, mikor Szász Arcza elfehéredett. — Lauri — súgta — Én, én nem ér­zem jól magamat. Zárd be az ajtót, s ha va­laki jön,­­ szólj semmit. Én — A szép fő hirtelen előre esett, és én láttam, hogy anyám elájult. Ez az izgatottság túlhaladta az erejét. Ah, nem volt oka attól tartani, hogy idegent engedjek közibünk jön­ni! A többiek elég régóta bírták; most az enyém volt, egészen az enyém. A lecsüngő főt a keblemre fektettem, s az életet és szint vissza csókoltam arczába. — Lauri, kiáltá midőn eszmélete vissza­tért s szemeit felnyitotta, igazán te vagy ? Nem álom az egész mely eltűnik ismét ? — Álom ? Oh nem mama! válaszolám , és ismét megcsókolgattam. — Lauri, mondá az anyám, jöj ki ve­lem a kertbe; a fris levegő hamar helyre hoz. De édesem, előbb zárd el a pénzt. Anya és gyermek együtt mentünk a pá­zsiton oda hol a borostyán fü­érekkel s gol­gota virágokkal befutott idő által megrongált kereszt állott. Anyám annyira reszketett, hogy alig tud­ott állani. — Mama, üljön le, mondám. S leült a keresztlábához, én mellette foglaltam helyet. Miután a zárda ablakai a kertre nyíltak nem mertem őzet csókolgat­ni, de szemeim eléggé tolmácsolták érzel­meimet. — Lauri, mondá édes mosollyal, ha így nézel reám, mindenki a­ki tégedet lát csodál­kozni fog, hogy mi történt. — Mama, úgy nézek ki, mintha nagyon szeretném ? kérdem. — Igen édes gyermekem. — Örülök rajta, mondom. A hosszú évek nélkülözése és sóvárgása után, hogy tud­jam szeretetemet eléggé kifejezni ? —• Lauri, lehet, hogy a te szeretőted­nek egy nagy bizonyságát fogom tőled ki­(Folyt, kbv.) Április 16. Béla úr ellen a belfarkas utczában demonstrálta­­ — a tanítója elküldte petróleumért. Tor­nyai Árpád, kezében tartva a petróleumos üveget, békésen megy végig a farkas utczán, a zajongó tömeg között. Tornya Árpád, a 9 éves elemi tanuló, balívj­a zajt — maga is rikkant egyet, már mint olyat, a­minőt egy kilencz éves gyerek torka megen­ged. Szerencsétlenségére épen egy „Hasznos au­­dor” mellett szólta el magát. Ez rögtön tetten — jobban mondva — hangon kapja Tornya urat, s mert kezében még petroleumos üveget is tart, mint veszélyes „petrolőrt“ nyomban Pál ur elé kíséri. Pál ur kihallgatja szatim és 859 — 889 ki­hágási szám alatt közrend és közcsend háborítás­­ért — s mint közveszélyes ,petrolért“ át­engedi a­­törvény szabad folyásának.“ Ezért küldte meg Szvacsina tanács­nok úr Baross G. öt­éves rendeletét az ev. ref. főiskola igazgatóságának, hogy indítson fegyelmi eljárást Tornyai Árpád (9 éves, nőtlen, 3-dik elemista) ellen. Mert: Hasznos Andor mellett soprán hangon kiáltotta el magát. Mert: kezében petroleumos üveget tartott Mert: kilencz éves és még mindig nőtlen. Mert: bolond a policzia. És? Mert: tilos — a­mi tilos. Punktum. MINDENFÉLE. Kolozsvár, április 10. Olvadóinkat tisztelettel kérjük, kik a jelen évnegyed­re még nem küldték be elő­fizetéseiket. — Szivedkedjenek azt mihamarább megújítani, ne­hogy a megszüntetés eseté­ben zavarok forduljanak elő. — Kopogtatás a kripta ajtón czimmel írtunk minapában a »Kemény Zsig­­mond-Társaság«-ról, elmondván a mit és a mennyit szükségesnek tartottunk. A társaság marosvásárhelyi tagjai közül ketten nyilatko­zatokat küldöttek a budapesti lapokba, állít­ván, hogy a társaság legközelebbről ismét föl fog támadni és megkezdi működését. A pénzt tehát, melyet a társaság irodalmi czéljaira gyűjtött, se az »E. I. Társaság«-nak, se a »Kisfaludi-Tá­rsaság«-nak nem adják át, ha­nem saját irodalmi czéljaikra fordítják. A nyi­latkozatok megjelentek és kettőt bizonyíta­nak : egyik az, hogy a társaság (két tagjának állítása szerint) nem halt meg; a másik vi­szont az, hogy a társaság pénzére még a Má­tyás-szobor bizottság is hasztalan aspirál. Nos, hát annak örvendünk, hogy a társaság (két tagjának állítása szerint) tényleg létezik, de bocsánatot kérünk, ha tisztelettel ismét abbe­li makacs véleményünknek adunk kifejezést, hogy a »K. Z­. T. nem életképes és ed­dig még semmit sem dolgozott. Indítványoz­zuk egyúttal azt is, hogy miután a társal­gót nevesebb és produkálni képes tagjai úgyis elhagyták és miután a jelen körülmények között csakugyan nincs ok arra, hogy a tár­saság életben maradására bármi parányi szük­ség lenne, oszoljon föl a társaság és adja át kicsiny tőkéjét bármiféle kulurális czélra. — Árviz veszély. Az Alföld folyói hétfőn is jelentékenyen áradtak. A Körös, Sza­mos, Béga elhagyták medreket. A Kraszna is Máté-Szalka alatt kiöntött és több száz holdnyi terület már víz alatt áll. Az egész tavaszi vetést a folyton növekvő ár elpusztította, várni. Ha igen, úgy meg vagyok róla győ­ződve, hogy a próbát ki fogod állani . És most drágám, mielőtt a déli »Angelus­­ra« hi-Tangóznának, használjuk fel ezt az időt, s beszéld el nekem történetedet, beszélj el m­i­­j­dent magadról, a­mit tudsz, és a mire em­lékezel. És elmondom előtte úgy, ahogy e la­pokban megírtam, az első pillanattól kezdve, melyre emlékeztem, midőn mint kis gyermek elősször találtam magamat a Pentam­ ház kertjében; beszéltem neki arról a napról, mi­­i­dőn a rigó énekét hallgatva a pillangóké néztem, s oly kimondhatatlan vágyódást érez­tem anyám után, én szomjaztam szeretetek elmondtam, hogy az iskolából miképen vitt el az az asszony aki gyűlölt, elmondtam ül­­dözését, s hogy mily kegyetlenül bánt velem. Az anyám ajkai remegtek, s könnyek jöttek szemeibe. — Szegény gyermek! mondá. Elmondtam szerelmem oly édes, de oly szomorú történetét, beszéltem Lancelotról, ki szeretni látszott, és aztán halálomat kívánja. Elmondtam, hogy nővérei mit beszéltek, mily szerencsétlen voltam, hogy senki sem szere­­tett és hogy mindenkinek az útjában látszot­tam lenni. Az anyám arcza elsápadt, amint beszé­demet hallgatta, s a könnyek sűrűn hullottak szemeiből. Elmondtam a Yattoni utolsó napomat midőn a leányok beszéde őrültté tett, s hogy őrültségemben éjnek idején elhagytam a há­zat, felfogadva, hogy soha sem megyek töb­­bé oda vissza. — Szegény gyermek! mormogó édes részvéttel. Mosolygott, midőn végrendeletről be­széltem.

Next