Szabadság, 1935 (8. évfolyam, 1-48. szám)
1935-01-27 / 1. szám
2 . Most hallom, hogy Németországban mindenütt telepítenek, ahol 10 százaléknál többet foglal el egyegy község határából a 100 hektárnál nagyobb birtok. A csonka magyar életet — nemzetet, államot, társadalmat— rá kell építeni végre a magyar parasztság erős vállára és megduzzadó gazdasági izmaira. Több termelést és jobbtermelést is csak erős, tanult, fogékony és fejlődő kisbirtokos világra lehet alapozni, de egészséges és a mainál sokkal hatalmasabb gyáripart is. A mai kapitalista életformák észszerű reformja sem késhet sokáig nálunk, ahol a kapitalizmus kíméletlenebb, — számottevő szociális ellenszerek hijján, — mohóbb és zsákmányolóbb, mint bárhol másutt Európában. De ezek a kellő erejű és hatást! szociális ellenszerek sem várathatnak magukra sokáig s velük egy egészen új és nagyvonalú munkáspolitika sem . Magyarország nem maradhat végítéletig a legkisebb munkabér és a legjobban kiszolgáltatott munkás bélyeges hazája Európában. A földkerekség legszélesebb nyitású agrárollóját sem bírjuk sokáig. Sem a mai szörnyűséges, becstelen s a művelt világon alighanem páratlanul álló jövedelemmegoszlást, mely a lakosság másfél százalékának, 120.000 léleknek juttatja a nemzeti jövedelem 90 százalékát s a nemzet 90 és fél százalékos óriási, többségének, 8 és fél millió embernek csak 10 százalékot vet oda belőle. Nem mi, szegény kis csonka, kifosztott és mindenfelől fosztogatott nemzet, amelynek minden legkisebb értékét féltékenyen és lelkiismeretesen mentenie és őriznie kellene, hanem a brit világbirodalom is belebuknék és pedig órák alatt abba a fordított kiválasztásba, amely a csonka magyar földön sanyargatja és pusztítja a legmagyarabb és legigazabb emberi értékeket. Nem bírjuk tovább! S a véglét örökös kihívása nélkül nem viselhetjük el sokáig azt a lélekaszaló szellemi, politikai és gazdasági függőséget sem, amely a német világ önkéntes rabságában tart bennünket. Hadd idézzem a magunk igazának hatalmas tanújául Kodály Zoltánt, aki karácsonyi cikkében ezt írta: »Tanulnunk továbbra is kell a külföldtől, de csak azt, ami a magunk egyéniségének szabad kifejtéséhez segít. Lelki vazallusai nem lehetünk egy népnek sem.« És itt Kodály világosan a német zene túlságos és nyomasztó hatására céloz, mondván, hogy »Wagner zenei és költői világa a magyar lélektől teljesen idegen.« A német befolyás igájából és furcsa, egész történelmünkkel szögesen ellentétes, beteg igézetéből szabadulva vissza kell térnünk egy magyarabb és éppen a magyar erő szabadabb kibontakozása érdekében, a latinvérfi és latinos szellemi nevelésű népek felé tájékozódó művelődési és külső politikára. De vissza kell találnunk elsősorban ezeréves dunavölgyi hivatásunk útjára s a magyar állameszme újjáfogalmazott és újjáboltozott ősi alapján kell segítenünk felépíteni a dunai népek önálló életét és békés együttműködését a német és orosz népóceán között. Ki kell irtanunk a magyar életből a háború előtti bűnös, néppusztító a trianoni sírt is jó mélyre ásó kiegyezési korszak szellemét, beteg beidegzettségeit, jórészt még intézményeit is, hogy Széchenyi és Kossuth korszakához kapcsolódhassunk lélekben és történelmi szemléletben. Azt a középosztályt pedig, amely e leggonoszabb történelmi korszak szülötte, azé a korszaké, amely egyszerre rontotta meg a 100 év előtt még egészséges, nagytehetségű és termékeny magyar nemesség legjava erőit és a jobbágyigából szabadult fiatal magyar paraszti óriást s a magyar föld remek, szabadságra és fejlődésre termett népéből, annak jó 67 százalékából háromnegyed évszázad alatt Európa legnagyobb számú és legszánalmasabb sorsú földnélküli mezei proletár hadát termelte ki — ezt a bűnben, idegen szellemben, idegen vérben, idegen érdekben fogant középosztályt fejében ki kell cserélni a tőzsgyéke- Hol a A feladat talán túlságosan is nagyszabású és mégis jó lélekkel mondhatom: nem tűrtünk magunk elé soha elérhetetlenül magas és messze célokat. Erőink fogyatékosságának tudatában csak előőrse kívántunk lenni az esedékes nagy nemzeti népmozgalomnak. Tisztában voltunk vele elejétől fogva, hogy egy szerény kis hetilap önmagában szinte csak összekötő járőr lehet kevesek éberebb lelkiismerete és a nagy magyar népi zöm között Még ez sem sikerült igazán. Vájjon hol vétettük el !rélázva a múlton, eszembe vetődik egy — immár húszéves — háborús emlékem, fiatal hadnagy koromból. Bizony valamikor, a nagy háború legelején, több eredménynyel vállaltam hasonló feladatot, mikor a pancsovai harcvonalat különös nagy gyorsasággal hagyta el dandárunk s azt a parancsot kaptam, hogy Pancsovétól északba várjam a Cigány-szigetnél betört ellenséget s ha jön, jelentsem. Ellenséget nem láttam, hát előbbre merészkedtem, egyenesen be Pancsovára. Pedig akkor is csak ötödmagammal voltam: egy hadnagy, négy huszár. De volt a fiatalságunkon és vidám vállalkozó kedvünkön kívül öt jó lovunk, öt töltött jó karabélyunk, kifent kardunk mindegyikünknek, paktarisznyáinkban még egy kis muníciónk, egy kis kenyerünk, szalonnánk és minden nyereg végében háromnapos »rezervazab« a lónak ... Egész jól felszerelt kis hadseregnek éreztük magunkat öten, büszke tudatában a Vállalt feladat merészségének és jelentőségének. De akikért mi — előbb az Előőrsben, aztán a Szabadságban — olyan nagy és szent előőrsi munkát végzünk immár hetedik éve, annyi töredelmet, megaláztatást, kockázatot és hátravettetést vállaltunk és viselünk panasz nélkül, azok nyilván elfelejtkeztek a mi fegyvereinkről, muníciónkról, lovainkról és kenyerünkről, amit pedig mind meg kell újítani időnadnt, hogy egyáltalán harcolni lehessen. Mikor 1914 szeptember 11-én bevonultunk a cserbenhagyott Pancsovára, jó kezekben öt karabély egyszeriben derűt és bizakodást varázsolt az ott szorongó magyar és magyar érzelmű német, szerb rés magyar parasztság friss sarjadékaival, fejében lelki gyökerein keresztül átformálni... Mindez így együtt csupán hírtelenében odavetett vázlata annak az eszmeanyagnak, amelynek először a magyar szellemvilág legjobbjaiban kell gyökeret vernie, hogy aztán gyorsított ütemben a megvalósulás felé érlelődhessék. Erre az óriási átalakulásra való előkészítés munkálását vallja legfőbb feladatául a Szabadság megindulása óta. Lehet, sőt bizonyos, hogy nem tudtunk kellően megfelelni ennek a nagy feladatnak. De a feladat azért — parancsolóan — itt van, napról-napra újból jelentkezik és sürget. Várjon ki végzi el helyettünk jobban ? És könnyebb lesz-e betölteni, ha mi is elhallgatunk ? hiba? kisebbség arcára . Éreztük, hogy szeretet és bizalom ölel körül bennünket a nagy bizonytalanságban, hiszen akkor még azt sem tudtuk, nem ront-e ránk az ellenség a szomszéd utcából. Rövid pihenőt tartottunk, statáriumot hirdettem és tájékozódni igyekeztem a helyzetről ama keveseknél, akik a városi vezetőségből nem menekülhettek el. Mielőtt pedig újból lóra ülhettünk volna, mondom a lovászomnak: »Körösi fiam, nem tudjuk, mi lesz, hogy lesz, hova vetődünk, most kellene gondoskodnunk további élelemről, embernek, lónak jó néhány napra.« Jelenti Körösi: »Semmi sem fér már a paktarisznyákba, hadnagy uram, úgy megtömködték a magyarok minden jóval.« De én két év óta nem tudok emberi megélhetést nyújtani legtehetségesebb, leghívebb munkatársaimnak, népünk és a nagy magyar ügy önfeláldozó harcosainak. Éhbéren, vagy Ingyen dolgoztatom őket, ami nagy megaláztatás számomra, aki szociális igazságot, emberséget, a magyar író, a magyar tehetség megbecsülését hirdetem és követelem. De kit okoljak ? Magunkat-e, amiért nem írtunk szebb, jobb, elevenebb, mozgalmasabb, varázslatosabb lapot? Vagy azokat a sorsbeli osztályos társainkat, akikért és akiknek a Szabadságot írtuk, — amiért nem segítettek nekünk a nélkülözhetetlen minimális tőkeerő összegyűjtésében ? Végeredményben mindegy: azon pusztulunk-e el, hogy képességeink voltak elégtelenek, vagy hogy falaknak, köveknek, kiégett telkeknek és nyomorúságukban magukkal is jótehetetlen embereknek beszélünk, akik tőlünk várnak gyors segítséget, vagy éppen csodát, ahelyett, hogy hoznának. Kétségtelenül rendkívül nehéz, szinte megoldhatatlannak tetszik a mi helyzetünk. Egy egészen új magyar és középeurópai világot hirdetünk, de éppen ezért nem támaszkodhatunk sem a mai hatalmasságokra, sem kialakult közvéleményre. Egyelőre nincs áldozatokat hozni akaró és tudó kész közönségünk, magunknak kell azt is megteremtenünk. Híveink — nyíltak és titkosak —, a szegények, az élet elesettjei és kisemmizettjei, a százados fordított kiválasztás legfőbb áldozatai; egyik oldalon a félrerugdalt, igazi tehetségek közül az állhatatosak és meg nem alkuvók, másik oldalon a nagy magyar dolgozó többség. Ma ez a két — számszerint és rendeltetés szerint oly annyira különböző, de mégis összetartozó — réteg különkülön, mozdulatlanul és tehetetlenül kallódik, poshad, mint a szenynyes szurdokba vetett jó magyar liszt és az ottfelejtett tiszta kovász, gondoskodó, keverő és dagasztó kéz hijján. összehozni és összegyúrni őket és nagy, tiszta, erős tüzet gyújtani, hogy világraszóló m ízes és illatos magyar kenyérként új életre szülessenek: ehhez bizony rengeteg tehetség, még több hősiesség és végtelen kitartás kellene a kisszámú szellemi elitben és némi öntudatos áldozatkészség a zömbei.. De megvan-e az egyik bennünk és megvan-, a másik a mi közönségünkben ? Leghívebb barátaim mostanában minduntalan azzal vigasztalnak, hogy szinte kísértetiesen jönnek, robognak az események és mind minket igazolnak. De vigasztalás-e ez egymagában? Karácsonykor megszólaltak a magyar ifjúsági szervezetek vezetői és legjobbjaik birtokreformot, telepítést, a német Veszedelemmel szemben is önvédelmet, dunavölgyi külpolitikát s a mai kapitalizmus józan revízióját — a mi igazságunkat hirdették. A fiatal magyar szellemi élet egyik nagy értéke ezt írta karácsonykor: »A reformnak most kell elkezdődnie, ezekben a napokban, halálos komolyan, erélyesen, a »lassú fejlődés« nyögdetései nélkül.« Másik karácsonyi cikkében pedig: »A lassú fejlődés azoknak jelszava, akik nem akarják megcsinálni azt, amire vállalkoztak. Az idő arra jó, hogy lelé, rassunk, nevetségessé tegyünk egy tervet, megvalósítani rajtaütésszerűen kell.« De ezt is írja: »Nincs semmi okom, hogy bizakodó legyek. Meglehet, hogy egy országnyi siketség előtt emelem fel szavam « És ezt is: »A hídfők addg bevetetetlenek, amíg fölöttük és alattuk át nem keltek a folyón. Én magam is ilyen szerény és elszánt hídfő vagyok, egy nagy reformszándék, áteresztve a másik partra, fölöttem és alattam azonban recseg a front és attól félek, hogy a reformgondolat számcsatája nem a legjobban áll. A kitűnő fiatal író egyik cikkében az egyetemes nagy magyar reformról ír, a másikban a rádió problémáiról és íme, bizony, mindkettőről eléggé feketén. Egy régi kedves barátom, egykori munkatársam is írt karácsonyi cikket a szabad nemzeti sajtó problémáiról. S ezeket írja: »Én olyan relatív sajtószabadságra gondolnék, amit minden külső támogatásról lemondó, csak a maga tőkeerejére támaszkodó sajtóvállalkozás valósíthatja meg, de ennek a tőkének is a legszervesebben az egész nemzeti élet legbensőbb energiájával kellene kapcsolatot tartania. Valljuk meg, nálunk ma ilyen tőke alakulásáról álmodni sem lehet.« Kitűnő cikkét pedig ezzel a keserű akkorddal fejezi be: »És azok a gyökérbajok vájjon orvosolhatók-e ?! A jobbak, a tisztéült öntudatú magyarok, soha olyan lázasan nem kerestek, kutattak a