Előre, 1909. június (5. évfolyam, 23-26. szám)
1909-06-05 / 23. szám
Új erkölcstan.* A KANT-FÉLE ERKÖLCSTAN. Az írókhoz, a kiknél az ellentét az erkölcstan legmagasabb alapelvei s gyakorlati alkalmazásuk közt egyes esetekben kitűnik, tartozik nevezetesen Kant. Ő mindkét lábát Rousseaunak s a francia forradalom más előzőinek radikális elméleteiben vetette meg, de neki egyúttal II. Frigyes és Frigyes Vilmos abszolutisztikus és arisztokratikus porosz világában kellett élnie és működnie. Ez ellentétet ő azzal a kipróbált eszközzel igyekezett kiegyenlíteni, hogy moráljának legmagasabb elveit nem tudta eléggé fenségesen s emberszeretően felfogni, a jognak és erkölcsnek egyes eseteit azonban hona szociális hatalmi viszonyaihoz alkalmazni igyekezett. Az összes erkölcsiség legmagasabb elveiül Kant az ismert három tételt állítja fel: 1. Úgy cselekedjél, hogy akarhasd is, hogy elved általános törvénnyé legyen; 2. csak amaz elv szerint cselekedjél, mely által egyúttal akarhatod, hogy az általános törvény legyen; 3. úgy cselekedjél, hogy az emberiséget úgy a magad személyében, mint minden más személyben is célnak és sohasem csupán eszköznek használd. Alig lehet az emberek együttélésének magasabb célt kitűzni, mint e három tétel, nevezetesen a harmadik által történt, mert csak az anarchizmus által, melyben minden állami működés a tagok szabad megegyezésén alapszik, lehetne rá célt valóban elérni, hogy egy személyt se használjanak fel csupán mint eszközt mások céljaira. S minden kényszerállam, az arisztokratikus katonaállam elsősorban, kénytelen nagyobb vagy kisebb népkörök érdekeit, sőt azoknak egész tételét is feláldozni az általa hajszolt célokért. Magaaz általam vázolt népies munkaállam, melyet bizonyára semmiféle osztályérdek nem sugall, kénytelen lesz polgárainak egy bizonyos kisebbségét visszataszító, az egészségnek ártalmas, sőt életveszélyes munkákra alkalmazni. Vizsgáljuk most, hogyan akarja Kant az ő 1797-ben megjelent jogtanában, melyet mélyen befolyásolnak a francia forradalom eseményei s az ez által Poroszországban előidézett politikai áramlatok, ezt a magas társadalmi eszményt az ő ész államában keresztülvinni. Kant nézete szerint “az uralkodónakaz államban csupán jogai vannak és semmiféle (kényszer) kötelességei.” “A népnek az a kötelessége, hogy a legmagasabb hatalomnak még az elviselhetetlennek elismert visszaéléseit is elviselje.” Sőt Kant az alattvalónak meg akarja tiltani, “hogy a legfelső hatalomnak, mint a tartozó kötelesség szempontjából kétségbevonandó jognak eredetéről tettre készen okoskodjék.” Hogy oly állam, melyben ezeket a Caligulára és Néróra emlékeztető tételeket gyakorlatilag alkalmazzák vagy a tiszta ész követelményeinek elismerik, bevallott despotia volna, azt egy elfogulatlan ítélő sem vonja kétségbe. Despotikusan kormányzott államban azonban nemcsak a legfelső hatalombirtokló követ el visszaélést alattvalóival szemben szeszélyeinek s élvvágyainak kielégítésére, hanem tisztviselői, katonái és a többi kiváltságos osztályok is ugyanazt a jogot fogják maguknak követelni. Kant abban a buzgalmában, hogy a tiszta ész követelményeit egy II. Frigyes Vilmos uralkodásának alapelveihez alkalmazza, teljesen feledi, hogy ő az erkölcsök metafizikáját akarja írni s oly bizonyítékokat használ, melyek rá legtávolabbról sem találtattak fel a priori, így midőn Kant arra mutat, hogy a népképviselők a parlamentben inkább ,a saját maguknak , hozzátartozóiknak az államszolgálatban való ellátására gondolnak, mint a nép iránti kötelességek teljesítésére. Kant e kedvezőtlen oldalpillantást a parlamenti rendszerre bizonyára nem a tiszta észből merítette, hanem korának konzervatív lapjaiból, melyeknek ép úgy, mint a mai utódaiknak a parlamentek hibái iránt hasonlíthatatlanul élesebb a szedők, mint a hatalom birtokosainak visszaélései iránt. Ez előadásból következik, hogy mily csekély értéket kell tulajdonítani a nagy erkölcsi elvek szópompájának. Aki mások elé emberfölötti kívánalmakat szab, könnyen azt a gyanút kelti, hogy ő magát mérsékelt igények alól ki akarja vonni. Az ember nem mondhatja Aristotelesszel, hogy az erény közepes valami két ellentétes erkölcsi irány közt, de az erkölcstanítónak az erényt úgy kell alakítania, hogy közepes erejű s önunalmú ember is elérhesse, és azért nem a kizárólag hősök és szentek, hanem a középszerűek, a mindennapi erkölcsi erővel megáldott tömeg számára szolgáló morálrendszerek fogják a világot fentartani. NIETZSCHE ERKÖLCSTANA. Mivelhogy az erkölcs az uralkodó hatalmi viszonyoktól függ, azért történelmileg föltételes és így idő és hely szerint különböző a nélkül, hogy, valamint a jog, egy határozott államhatalomnak a terméke lenne. Minden moralista tehát elsősorban népe és kora erkölcsi viszonyait tükrözte elénk. Minthogy a társadalom hatalmi viszonyai Európa és Amerika keresztény országaiban messzeható egyformaságot mutatnak, azért minden morálrendszer egészében és nagyjában az európa-amerikai művelődés körének minden népei számára érvényes, végső esetben még azelmélkedő vallásoknak, nevezetesen a buddhizmusnak és az izlámnak erkölcstanai jöhetnek tekintetbe. Ha az ember még tovább akar menni és Herbert Spencerrel a természeti népek erkölcsi állapotait is tekintetbe akarja venni, akkor egy bizonyos fajta morálstatisztikához jut el, melyből alig következik valami okosabb, mint az útszéli tétel, hogy csaknem minden emberi cselekvés, melytől ima irtózunk, valahol s valamikor erkölcsi érvényű volt. Mai hatalmi rendünknek még mindig túlnyomóan arisztokratikus a jellege. De társadalmunk tagjait nem lehet, mint oly gyakran történik, uralkodókra és alattvalókra, urakra és szolgákra felosztani, összességékben inkább pyramist alkotnak, melyben mindenik lefelé uralkodónak, fölfelé alattvalónak tűnik fel. Ez az arisztokratikus hatalmi rend s az avval összefüggő morál a francia forradalom óta mindinkább lazul s lassankint demokratikus elemek pótolják; csak a tulajdon intézménye élte túl csaknem "megrendülés nélkül az időket. A mi tehát hatalmi rendünk s erkölcsünk arisztokratikus jellegét nagyon is hangoztatja, az már a jelennel, de még jobban a jövővel, társadalmi és erkölcsi életünk fejlődésének látható irányzatával ellenmondásba jut. Ez arisztokratikus iránynak leghatározottabb képviselője a jelenben Nietzsche Frigyes. Nietzsche annak a győzelmes porosz junkerségnek filozófusa, mely az 1866. és 1870. évek katonai sikerei által rövid időre az egész világon túlságos nagyrabecsülésben részesült. Erkölcsi iratainak végcélja abban áll, hogya gyengék és kizsákmányoltak elnyomóikat nemcsak eltűrni, hanem mint magasabb lényeket tisztelni és csodálni tartoznak. Úri és szolgamorált különböztet meg. Az előkelők, az urak cselekedeteiben csupán ösztöneik és vágyaik által vezettetik magukat. Csak a szegényeknek és elnyomottaknak kell az erkölcsöt a szó hagyományos értelmében követniük, mely szerint az emberi cselekedetek jók vagy rosszak. Mely személyeknek kell az úri erkölcsnek amaz óriási előjogát élvezniök, nem magyarázza meg közelebbről. Nietzsche nyilván föltételezi, hogy minden gazdag és hatalmas, tehetségére és érzelmére való tekintet nélkül, ehhez az osztályhoz tartozik. Igazi szolgamódra az urakat, mint eszményi fényalakokat állítja elénk, míg a szolgák, a kikhez pedig alapjában ő maga is tartozik, előtte gyávák, alattomosak és boszúvágyók. Szolgaiasságában teljesen feledi Nietzsche, hogy az ő “urait” e nyíltszívűség ; érdekeikben a legmélyebben sújtja, épp úgy, mint Machiavelli “Fejedelmé”-nek hasonló indiszkrécióval az egyeduralkodóknak többet ártott, mint bármely más tudós. Mert az urak semmi esetre sem oly bátor és őszinte emberek, mint Nietzsche el akarja velünk hitetni, sőt inkább régóta mesterileg értettek hozzá, hogy a szolgákat saját előjogaik körét és jelentőségét illetően tévedésben tartva vezessék. Emelékezzünk csak arra, hogy a hatalmasok a rabszolgáknak a legtöbb alkotmányban a törvény előtt való egyenlőséget, az általános hivatalképességet, a tudomány szabadságát s az adóprivilégiu- - mok eltörlését ígérték, azzal a hallgatag fentartással, hogy a gyakorlatban és a kevésbbé szem előtt álló egyes intézkedésekben e szép alapelveknek ép az ellenkezőjét viszik keresztül. Hasonló példákat a jog és erkölcs birodalmából százával hozhatnánk föl. És ez előrelátóknak és ravaszoknak gondosan őrzött titkát Nietzsche elárulja, hogy el nem ismernek semmiféle más parancsot, mint saját hasznukat s vágyaikat. Ép úgy téved Nietzsche, mikor a kereszténység keletkezésében s győzelmében Róma és Judaea, az előkelő és az alacsony, az arisztokratikus és a demokratikus morál közt való harcot akar látni. És ellenkezőleg, a keresztény egyház Konstantin alatt (306—337. K. u.) aratott győzelme óta mindig úri politikát űzött s e világ minden javai s értékei után kapott, e mellett természetesen az alázatosság, önmegtagadás, világkerülés eredeti tanait, mint népies díszt megtartotta. A papok s a püspökök, okosabbak, mint a baseli egyetem előkelő s emberfölötti filozófuskája, igen jól tudták, hogy bevallott úri morál a néptömegek rohama ellenében állandóan fenn nem tartható. Még ma is szemléletes példáját szolgáltatja az úri s a rabszolgamorál ez összekötésének a római pápa, a mennyiben a hármas koronát fején hordja, de egyúttal az isten szolgái szolgájának, servus servorum Dei szokta magát nevezni, így az úri morált a való életben igen sokszor gyakorolják ugyan, de a hatalmasok sohasem vallják be nyíltan s igy ez által az erkölcsiség elismert alkotórészévé sohasem emelik. Pontosan formulázott úri morálnak talán legfontosabb példája az egykori japán katonai kasztnak a lovagmorálja (Bushido). De ennek nincs meg a merev önző jellege olyan Nietzsche-féle értelemben, hanem ez az igazságosságnak, az áldozatkészségnek, a gyengék iránt való részvétnek a tana s azért a japánok általános népmorálnak el is fogadták. Nem csodálkozhatunk, hogy az úri morál leghatározottab hívei gondosan óvakodnak attól, hogy személyiségüknek ezt az oldalát szélesebb nyilvánosságnak kiszolgáltassák. Ebben van annak a fontos igazságnak nyílt bevallása, hogy a hatalom a bűnt, mint tömegjelenséget előidézi. Ha tehát ez ellen komolyan fel akarunk lépni, akkor azon társadalmi jelenségek alól, melyeket a hagyományos erkölcstan bűnöknek minősít, az uralkodó hatalmi viszonyok átalakítása által, amennyire csak lehetséges, el kell vonni a tápláló talajt. * Menger Antal kritikai ismertetése Kant és Nietzsche erkölcstanáról. ELŐRE Hírek Milwaukeeból. A wisconsini legislatura egy új választási törvényjavaslatot fogadott el, amely szerint a jövőben a városi választásoknál csak egyéni jelölteket lehet felállítani. Az új törvénnyel az líraimon lévő politikai pártok a szociáldemokrata párt vitorláitól a hajtó áramlatot gondolják elvonni. Ez persze ily törvényekkel el nem érhető. Nem azért virrad, mert a kakas kukorékol, hanem azért kukorékol a ka, kas, mert érzi a hajnal hasadását. • Berger Avenue. A “Milwaukee Sentinel” f. hó. 10-én a következő kis élccel lepte meg olvasóit, hogy a helybeli Wisconsin Streetet újévtől fogva “Berger Avenue”-nak fogják nevezni. A helybeli Vorwaerts erre sarkazmusszal jegyzi meg, hogy a Berger Ave. szelleme a Wisconsin Streeten is kezd tért hódítani, de ajánlatos lesz a városi tanácsnak Milwaukee jelenlegi polgármesterét is egy utcanévvel megörökíteni és ajánlja e célból, mint a legstílszerűbbet, a helybeli River Streetet Rosen Strasse-nak elnevezni. Lévén ez az utca Milwaukee örömlányainak a tanyája. Rose S. Dawid pedig jobbára a bordélyházaknak és heteráknak köszönheti negyedik terminusát. Végül pedig majdnem minden emporiumnak van egy Rózsa utcája. És így Milwaukee sem örökíthetné, meg méltóbban derék polgármestere emlékét, mint egy Rosen Gaslival. • Munkás otthon Milwaukeeban. A helybeli County Committee a következő indítványt fogadta el: A helybeli County Comité magáévá teszi az Executive Board által előterjesztett tervet, mely szerint a 6-ik és Chestnut Street sarkán levő üres telket a párt megvette és azon ez év folyamán egy négyemeletes házat építtet és pedig a földszinten nyomda és kiadóhivatal, első emelet szerkesztőség és hivatalos helyiségek, második emelet nagy gyűlésterem; harmadik emelet kisebb irodák, szakszervezetek részére ; negyedik emelet County Committee helyiségek. B. A. Az osztályok szerepe az osztályharcban. “Minden eddigi társadalom története — osztályharcok története.” Mondja a Kommunisták Kiáltványa. Ez a szocializmus alapigazsága, a történelmi materializmus alapján a viszonyok, a társadalmi rendszer helyes felismerése. Olyan igazság, amit mindenki érez, s amit megdönteni, megcáfolni nem lehet. Amíg a társadalom úgy van berendezve, hogy az emberiség nagyobb része dolgozik, mig a másik kisebb rész csak élvezi a nagy tömeg munkájának eredményét, míg elnyomók és elnyomottak vannak, akiknek érdekeik egymással ellentétesek, addig osztályharc is van. Általában két osztályt különböztethetünk meg, ha nem számítjuk a kitartottakat, milyenek a katonák és papok. Ezek az osztályok, az uralkodó és elnyomott osztály, mindig, mindenkor meg voltak. Nem tudunk oly messzire visszamenni a történelemben, hogy nyomára ne akadjunk a munkásságnak, a mindig kizsarolt, álamföntartó munkásnépnek és ezek kizsákmányolóinak, az uralkodó osztálynak. Ezek az osztályok lényegükben hosszú évezredeken át megmaradtak s csak formájuk változott. Az uralkodó osztály feudális nemességből — ipari, kereskedelmi tőkés osztállyá alakult; míg az elnyomott osztály, a plebejus rabszolga sorsa "a bér rabszolga, bérmunkás sorssá változott. Az osztályok ezen forma változásait az osztályharcok eredményezték, a szerint a mint azt a viszonyok, a társadalmi fejlődés szükségszerűleg magával hozta. Érdekes jelenség, hogy míg alapjában csak e két osztályt különböztethetjük meg, mégis ezen osztályok keretein belül egész sereg, hogy úgy mondjuk, fiókosztály létezik. Osztályok az osztályban. Ezek az osztályok, noha igaz alapjuk nincs, mégis a valóságban léteznek, sőt minden korban léteztek. Régebbi társadalmi rendszerben az uralkodók a saját érdekükben sokaknak kiváltságokat, jogokat, javakat adtak. Ezen kiváltságosak, hatalommal bírva — egy osztályt alkottak: a hatalmasok osztályát. Ezek hatalmuk érdekében ismét egy másik alantasabb kiváltságos osztályt alkottak, így létesültek a múlt társadalmi rendszerbenaz osztályok, s ugyanezen okból megmaradtak, sőt még jobban tagozódtak ezek az osztályok. A kapitalista társadalmi rendszer kiváltságokkal, vagy a kiváltságosság színezetévelaz ellentétes érdekű dolgozó munkás osztály jelentékeny részét a saját érdekeinek védelmére nyerhetik meg, és e cél elérése és biztosítása érdekében valósággal iskolát csináltak. A kapitalizmus a saját képére és a saját érdeke szerint alkotta meg az állam szervezetét, a törvényhozást, az igazságszolgáltatást és mindent, ami e társadalmi rendszer fentartását elősegíti. És mindezen intézkedések megalkotásában és fentartásában a kiváltságos színezetű munkásosztályok segédkeznek. Egész légiója van a munkásságnak; az egész szellemi munkásság a saját osztályérdeke ellen — a rendszer fentartásáért dolgozik. Az egész úgynevezett úri középosztály nem más, mint bérmunkás osztály, mely kiváltságos osztályként, vakságban van tartva, hogy meg ne lássa, észre ne vegye osztályhelyzetét. Mesterségesen butítva, osztálygőgre vannak nevelve, hogy magukat felsőbb lényeknek tartsák s észre ne vegyék osztályhelyzetüket. A biró, az orvos, az ügyvéd, a tanító, s az egész óriási hivatalnok tábor, épen úgy bérmunkás, a ki teljesített és szükséges szolgálatért kapja bérét, épen úgy mint a fizikai munkás, mégis más osztályba, más kategóriába tartozónak tartja magát, sőt osztálygőgjében még számtalan külön osztályt különböztet meg. Az iskolázottság, a rangban való előmenetel, a foglalkozási kör, mind külön osztályozódást létesít. A közhivatalnokosztály, különb társadalmi osztály, mint a magánhivatalnok osztály. Mindkét hivatalnok osztályban azonban még egész serege van a külön kasztoknak és a szerint különbek, mennél nagyobb urat vagy mennél magasabb funkciójú szervezetet szolgálnak. A diplomáciai tisztviselő előkelőbb más államhivatalnokoknál — viszont a miniszteri hivatalnok lenézi a megyei, városi, községi vagy törvényhatósági tisztviselőt. Az egy urat vagy intézményt szolgáló tisztviselők közt is nagyon sok és nagyon nagy a rangkülönbség, a szerint, hogy mennyire haladtak a szamárlétrán. És a közhivatalnokok egész tömege megegyezik abban, hogy egyformán lenézik a magánhivatalnokok osztályát. A magántisztviselők sem jobbak közhivatalnok sorstársaiknál és ugyanúgy, ugyanazon elv szerint — lenézik egymást, a szerint, hogy milyen hatalmas kapitalista intézményt és milyen minőségbenszolgálnak. ul pénzintézeti hivatalnok, a “bankiul " lenézi a biztosito vagy ipari reszvény tarsasagivaudinokat, ez viszont a kereskedelmi vallalatot, nivatainuxallal tartja magat, nem tutui miért, Eurontinez es vegul ezen is'méltóságukon alulinak tártjait olyan magánhivatalnokoskkal erintizezni, a két kisevő magáncég szolgálataian vannak, mint például egy fűszerkereskedőnek a könyvelője. És ezek az emberek, melyek a bérmunkásságnak egy óriási részét képezik — nem értek el a társadalmi fejlődés fokozatában annyira, mint a fizikai munkásosztály. A szellemi munkásságot az osztálytudatra ébredésben megelőzte az iskolázatlan ipari munkás. Igaz, maga az osztályharc elmélete nem oly régi, hogy egész nevelésük ferdeségeit és az egész rendszer hazugságait egy egész osztállyal megértethette volna, midőn az az osztály tudatosan vakságban van tartva, “tudatlanná van magasan kiképezve.” Az ipari munkásság helyzete hasonlíthatatlanul rosszabb volt, mint a szellemi munkásságé. Az ipari munkásnak nagyobb volt a nyomora s ez a nyomor hamarabb öntudatra ébresztette. Az öntudatos ipari munkásság aztán belátta a szervezkedés szükségét és szervezett erejével sikerült is neki létfeltételeit, munkaviszonyait — annyira amennyire — megjavítani. Az elért eredmények világosan mutatják az utat, amelyen haladnia kell, ha az osztály válaszfalakat ledönteni és a jövő társadalmát megalkotni akarja. A szellemi munkásság magasabb iskoláiból a modern társadalmi tudományok száműzve vannak; a tanulók klasszikus kiképzése, modern butitása szükséges, hogy a szellemi munkásság észre ne vegye e társadalmi rendszer igazságtalanságait. De már nem tart soká. Itt is, ott is látjuk példáját annak, hogy a szellemi proletárok egy-egy osztálya föllázad kizsákmányolói élen. Nem csoda. Nem kell sokat magyarázni egy néptanítónak vagy egy napidíjasnak, posta vagy vasúti tisztnek, hogy az ő szolgálatáért jobb megélhetést érdemel, hogy munkája gyümölcsét a termelés urai, a kapitalisták vágják zsebre. A néptanító, a “nemzet napszámosa” éhbérért végzi magasztos hivatását, a jövő generációs nevelését. A köz és magánhivatalnokok legnagyobb része ugyanolyan nyomorúságos fizetést kap, sőt sokszor még kevesebbet, mint az ipari munkásság. A napidíjas, aki állami, vagy városi hivatalnok, két korona, 40 fillér napszámot kap, amiből nem csak élni, de reprezentálnia is kell, így lehet, hogy Magyarországon például a tisztviselők egyáltalában nem tudnak megélni a fizetésükből. Az egész tisztviselő osztály el van adósodva. Meddig tarthat még, míg a nyomorúságuk rávezeti őket a fölszabadulásukhoz vezető útra, meddig nézik még tétlenül fizikai munkástársaik titáni küzdelmét, mikor ébrednek osztálytudatra és mikor veszik ki részüket, az őket kötelezően megillető részt a jövő társadalom kivívásának munkájából. Már nem késhet soká a szellemi proletárok öntudatra ébredése. Akkor lesz teljes a szervezkedés műve, haaz összmunkásság, a szellemi és testi bérrabszolgák mind együttesen, egyenlően küzdenek ezen átkos rendszer ellen. Ez lesz a szervezkedés legtökéletesebb formája, mely erejével megdönteni, átalakítani képes az egész társadalmat. 1909 június 5. BÁNYAKATASZTRÓFA BIÁBAN. Belgrádból jelentik, hogy a Bér környékén levő bányában szerdán beszakadt egy fal és maga alá temetett kilenc bányászt. Sikerült hét munkást többé-kevésbbé súlyosan megsebesülve kimenteni, de két bányász még a földtömeg alatt van és ezek aligha fognak megmenekülni. SZER