Erdélyi Helikon, 1931 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1931-10-01 / 8. szám
KÖNYVEK ÉS ÍRÓK elrejtse magát. És Goethe Iphigeniája még időben sincsen messze, görög mezében hordva a keresztény humánumot. A kötet végén gazdag műfordítói termésének pompás csokrában a költészetnek majdnem minden színe ott van: nyugtalan, magát kereső művészlélek járta bennük végig a világ költészetét. Nem gyors megrendelésre a kiadónak készültek ezek a fordítások, hanem a költőnek, aki a maga kifejezését keresi. A másik új Babits-kötet (A torony árnyéka) műfaji alcíme: „Mesék és novellák“. Igazában elég volna, ha csak „mesék“ állna alcímül, mert a Babits novellái között alig akad olyan, amelyben ne volna valami fantasztikus, egészen meseszerű elem, amellett hogy egyik-másikban a valóságnak szinte fanyar, vaskos képeit halmozza fel. A két elem egymás mellett és keverten áll. Babits költészetének általános jelensége ez: egyik végletében gyöngéd, finoman szárnyalni vágyó, menekülő költő; a másik végletében pedig a keserűen vigyázó, a költőt mindegyre a földön fogságban tartó realista. A szellem harmonikus, stílusos kereksége a vers- és esszéíró Babitsnál sokkal biztosabb, mint novellaírónál. Néha úgy érzik, hogy novelláiba azok a témaforgácsok hullnak, amelyek nem találták meg a maguk teljes megjelenését a versben vagy esszéiben. Babits különben is azok közé a költők közé tartozik, akik egy műforma keretébe nem szoríthatják mondanivalóikat, minden formai felkínálkozás lehetőség számukra. Sőt az egyes műfajokon belül is változnak a hangok, így a novellák modora is különböző. A legtöbb azonban mégis a meseszerű, fantasztikus elbeszélés: a zárkózó és magános művész formája, aki nem a divatos kis életszerűségeket, az apró mozdulatok valóságát tudja és ábrázolja, hanem a nagy életvonalakat, a felszín rétege mögül felsugárzókat, a titokzatosat. Ezek szimbólumokban, allegóriákban jönnek közelünkbe, hogy kis mesemomentumok képében is titkok váljanak láthatókká. Több, már jól ismert, más gyűjteményekben vagy folyóiratokban megjelent novellák között felejthetetlenek vannak. Ilyen elsősorban a kötet vezető novellája, a „Mithológia“. Ez a Herkulesről szóló mese mélyértelmű vonalaival, fülledt, buja, rendkívül gazdag, plasztikus tablóival és nyelvi képeivel: egyéni és felülmúlhatatlan. Minden érzékelhetően, kísértetiesen valóságos, és mégis csupa valóságfeletti, mithologikus és szimbólikus... Ez a novella, emlékszem, 1918 végén a legfülledtebb, külső zajokkal legtelítettebb, a lélekre legjobban ránehezedő időkben jelent meg a „Nyugat“ hasábjain. Meséjével, művészi rekvizitumaival, külsejével a legmesszebb állt az időtől, amely napvilágra hozta. És mégis: emlékezetemben maradt azóta is, nem lehetett elfelejteni. Most, hogy kötetben előttem állt, a művész hatalmát éreztem meg rajta; a művészt, aki valóban meg tudja teremteni a maga világát, még a legnagyobb fegyverzajban is. Ez a novella a legteljesebben babitsi, tartalmi anyagával és művészi eszközeivel egyaránt. Mert a kötetnek van több olyan darabja is, amely csak Babitsból ad valamit, de nem adja az egész költőt, nem teljesedik ki belőlük az egész babitsi világ. Érdekes részei a költő pevre-jének és érdekes olvasmányai annak, akit a költő már egészen hatalmában tart s aki minden sorát ismerni akarja. Ha jelennek is meg magyar könyvek, igazában olyan szegény ma a magyar irodalom. Alig van egy-két biztos és rendíthetetlen költője. Általában inkább könyvei vannak, mint költői. De ezek között is az élen áll Babits. Újak, akiknek a lelkét „új“ idők formálták, alig jelentkeztek. Ezeknek inkább csak szószólóik vannak ma még, csupán a vágy él és nagy utánuk. Bizalommal, csalódás félelmei nélkül ma is az ilyen könyv után nyúlhat a magyar olvasó, mint a Babitsé. Magyar költő, akin átfutnak a világlélek idegszálai, a jelené dúsan rakodva a múlt kincseivel s a jövő termékeny magvaival megáldva. Kovács László