Erdélyi Helikon, 1932 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1932-08-01 / 7. szám
444 AZ ERDÉLYI HELIKON IRODALOMTÖRTÉNETI PÁLYÁZATA mondanivalója nincs. Mindjárt rátér irodalomtörténetünk történetére és azután a korszakokra. Lendülete, elhitető képessége nincs, csupán becsületes, de jólismert megállapításai vannak. Nem érdekes. A kisebbségek számára jó védekező szempontokat kínál, de valami halvány retrograd ízt éreztet itt is: „nemzetiről sokszor beszél, népről alig és csak azokon a „népies“ helyeken. Iskoláján kimért és okos, de nem eszméltet, nem érint mélyebben, nem érzi maga sem az irodalom művészi hátterét, nem is lehet hát kikiáltója a magyar alkotásnak, hát még egyenértékű történetírója! Nem író. Szelleme egyáltalán nincs. A kialakult irodalomtörténetíró üzem egy munkása, aki sohasem került az írómunka bűvkörébe. Eötvös tanulmánya még inkább igazolja ezt. Tanáros tartalom-elmondás, utána az író jellemzése, az a bizonyos iskolasablon. Különben értelmes utalásai vannak Eötvös aktuálítására, hagyományait a mai aktivisták figyelmébe emeli, mint ősi motívumokat, a ma újnak hirdetett irányból. Ady-ja nagyon gyenge. Fáradt fogalmazás és az Ady-nézés közhelyeit adja. Adyt védi a szocializmustól, a szakszervezetektől, nem tudja, hogy Ady a magyar szociálizmus, ha lefordítjuk az „ideológiá“-t. A szerző egyenletes, de sohasem fénylő stílusa itt ki-kihagy, ismeretei is fogyatékosak ezen a területen, csak épen néhány éles és találó mondat akad e fejezetben. (Érdekes volna, a pályázó hogy kezelné Kassákot!) A szenvtelen Ady-fejezet méltatlan Adyhoz, de rávilágít arra, hogy a szerző képtelen volna az egész modern magyar irodalomba belelátni. Néha gyermekes is, és sohasem elég olvasott. Például álljon itt egy-két mondata: „Ady világnézete. Ezt költeményeiből ismerhetjük meg leginkább. Az ő világnézetét kifejező költeményeket azonban ha megvizsgáljuk, első olvasásra azt a benyomást kelti, hogy Ady igen nemzetközi elveket vall, talán a legszélsőbb nemzetközi elveket, ami miatt a hazafiatlan és nemzetközi elnevezéssel illették és illetik igen sokan Adyt és költészetét. S csakugyan Ady sokszor használ olyan hangot stb. stb.. . .“ Ezek a pályamű megírásának szempontjából elkedvetlenítő kilátások. Körülbelül a mai erdélyi gyakorlatnak méltán kifogásolt közhelyeit és hanyagságait nyújtja. Szerzőnek azonkívül fogalma sincs az irodalomtudomány és elmélet mai követelményeiről. És a pályázat feltételeinek távolról sem felel meg. I. Jelige: „Nyelvében él a nemzet“ (szatmári postabélyeg). Döcögő helyesírás (nem gépelési hibák!) és gondatlan fogalmazás, sőt az a gyanú, hogy a pályázó nem tud megfelelően magyarul. Idegenajkú lehetett, aki eltéveszti a szóvonzatokat, stb. Azonkívül hemzsegnek művében a nehézkes kifejezések, mondatszerkesztések jelzői németesen zsúfoltak. Pátosza néha naiv, néha hamis, sőt bosszantó. Legfurcsábbak hibás és erőltetett szóképei. Különben eleven, modern katholikus ember írása,hogy katholicizmusát hangsúlyozza, azt vázlata és számos értékmegállapítása meglepően tolja előtérbe, akarja, hogy katholikus irodalomtörténetet írjon!) Főfogyatkozása selejtes műveltsége. Eötvös regényeinek ismertetésénél az is érzik, hogy tartalmukat sem ismeri eléggé. Eötvös cikke (nem tanulmánya!) nagyon fogyatékos és színvonal nélküli. Adyja katholikus egyházi bírálat, érdekes is ezért, mert szerző fél a költőtől (a vérbaj!). Alighanem szerzetes-tanár, aki szeretettel és megbocsátással mentegetné a (különben) tehetséges költőt, de hát vigyázni kell az egyházi anatémára. Tervezete elég részletes és a kisebbségi tennivalókat felentősen tárgyalja, de itt is jelentéktelen marad. Esztétikailag tudatlan, és önállósága még csak élő