Erdélyi Helikon, 1937 (10. évfolyam, 1-10. szám)
1937-03-01 / 3. szám
226 BEATRICE — BAUDELAIRE — Hamuszínű, meszes, lombtalan vidéken panaszoskodtam a természetnek éppen szentem, — hogy megszúrja szívemet, a pőrét — vaktában bolyongva, gondolatom tőrét. Ekkor, álló déliben, vad viharral vemhes gyászfekete felhő szállott a fejemhez, benne ízig romlott nagy sereg démon volt, kiváncsi, kegyetlen törpékhez hasonlók. Kezdtek tekintgetni reám hidegen ők s, mint csudabolondon szoktak arramenők, vihogtak rajtam és súgva bújtak össze, kézzel, szemmel jelet váltogatva közbe’. »Nosza nézegessük e torzkép játékát, Hamlet szerepében a Hamlet árnyékát; szeme kimeredt, a haja szélbe bomlott. Hát nem szánalom-e, látni e bolondot, ezt a szűnidőző komédiást, aki — mert művészül tudja szerepét játszani — sast, tücsköt, patakot, virágot nem átall részvétre késztetni fájdalma dalával, sőt, régi rovások rovóit, magunkat is közzé üvöltött szavalással) untat.« Megtehettem volna, — hisz hogy magas gőgöm úr a rikácsoló démontest felhőkön! — hogy királyi fejem elfordítom onnan, ha nem láttam volna az aljas csoportban —bűne nem ingatta meg a nap tányérját! — bűvös tekintetű szívem királynéját, ki velük kacagott nyomorúságomban s meg-megcirógatta őket itten-ottan. SZABÉDI LÁSZLÓ fordítása.