Erdélyi Helikon, 1941 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1941-12-01 / 12. szám
lavaszy Sándor: Reményik Sándor küzdelme van a lehetősége annak, hogy valósan és igazán tudja azt megítélni. Ezt különösen elmondhatjuk Reményik Sándorról. Nem is lehetett volna lírai költő, ha a létezés friss egyéni színei, eredeti hajtásai, merőben eredeti villanásai, nyilatkozásai és eseményei, családok, barátok, társaságok életében, oly különös erővel meg nem ragadták volna az ő lelkét. A szellem dicsőségén csüggött, a szellem magasságát áhította, de önlelke tapasztalatain tette meg az oda vezető utat. Saját egyéni világának legkisebb eseményeitől indult el, de mindig magasabbra, vagy mindig mélyebbre szállott, el egészen addig, míg egyszer csak megint magára maradt, vagy a magasságok kínzó szédületében, vagy a mélységek ijesztő kínjában. Reményik Sándor hol a menny nevében küzd a föld és a pokol ellen, hol a föld nevében a menny és az Isten ellen. És ebbe a rettenetes küzdelembe beleszól a saját teste és lelke is; ezeket is ráveti szenvedései és szenvedelmei tüzére, amelytől rőzpiros lesz az ég alja, ahol szeretne valahogyan eltűnni ebből a világból. Nem teste kínját szenvedi, hanem a lelkéét. Amilyen önmegtagadó aszkéta ő volt, könnyen le tudta volna gyűrni a testi szenvedéseket, még az idegek tüzes fájdalmait is el tudta volna fojtani, ha az idegeken át nem tobzódtak volna a lelkét megszálló démonok. Reményik azonban a saját szenvedéseiben is a lélek legyőzhetetlen és elveszíthetetlen valóságáról nyert olyan bizonyosságot, amely természetessé tette számára, hogy egyszer csak elérkezik a szabadulás, a rabtartó testtől. Költészetén mint örökké érvényes alaptétel vonul végig az igazság. A lélek nagyobb, mint hordozója: a test, rá a szellem még nagyobb, mint őstalaja: a lélek. És annyira valós volt az ő költői szemlélete, hogy ha valaki nem tudná, akkor is könnyen rá tudna jönni, még ha egyszer sem hivatkoznék reá, hogy Erdélyen kívül neki nincs hazája s Magyarországon kívül Erdélynek nincs léte és értelme. Reményik Sándor lelkében olyan erősen élt az erdélyi öntudat s oly érzékenyen hatott vissza minden szóra és tettre, hogy az embereket is az erdélyiséghez mérte rá aszerint ítélte meg, hogy mekkora hűséggel és szeretettel viseltetnek Erdély iránt. Kemény és konok volt azoknak a megítélésében, akik Erdélyt ok nélkül hagyták el. Nem vizsgálta ilyenkor a körülményeket, de viszont nem is ült fel semmiféle mendemondának, ő csak az indulatot vizsgálta, de ha az indulatban hibát talált, akkor őt többé kibékíteni nem lehetett. Ilyenkor leszámolt és 754