Erdélyi Helikon, 1941 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1941-12-01 / 12. szám
A nagy társ elpihent. Akik közelében éltünk, tudtuk, micsoda küzdelem után! ... A világ egyik fele állt benne harcban a másikkal. A lélek a testtel, az Igazság a Valósággal, az igen a nemmel. E nagy harc közben csupa égő szomjúság volt az élete, mert csak a meg-nem-zavart, embertelenül tiszta forrásokból szeretett volna inni. A Kegyelem poharából, amelyet nagy és rendkívüli pillanatban, személyesen nyújt majd feléje, akit lázadozva, makacsul, önmagát tépve keresett. Akinek hűséggel szót fogadott, de akit nem látott. Aki az igaz élet nagy törvénykönyvét nyújtotta át neki, de Omaga elrejtőzött előle. Minket azonban — ez volt a nagy kibékítő elrendelés — önemésztő küzdelmével táplált, emelt föl és tartott magasan. Őrizónk volt. A harcunkat vívta. Feszültségeinkkel gyötrődött... S aki megbékíthetetlen harcában magának sohse mondta, nekünk, hogy keserűségben csorduló, rémekkel összefonódó lelkünket megoldja, nekünk ezt is ő mondta: „Ahogy lehet“... Mert abban a pillanatban ez volt a megváltó hang, ez a törvényfeladó, mindent igazoló szó... Ez a nagy lelki guerilla-jel!... Ahogyan e nagy bajtárs friss hantja fölé szerető kezek hordják ott künn a házsongárdi temetőben a virágot, úgy szórjuk mi bajtársai is e lapokon a magunk virágait sírja fölé... Egy-egy emlék ébred; egy-egy gondolat hajol meg; a közös harc egy-egy momentuma villan és rajzolódik föl; vagy baráti érzéstől rebegve csupán hódolni járul eléje a szó... A szó, amely az ő fegyvere volt. A szó, amely mögé nagy bizonyságul, jerikói trombitává erősítve azt, hősi élet állt, feláldozva és elpusztítva érte önmagát... KOVÁCS LÁSZLÓ