Erdélyi Napló, 1997. november-december (7. évfolyam, 45-50. szám)
1997-11-11 / 46. szám
A magyar oktatásról Magyar A Magyar Kisebbség legfrissebb száma (1.997/3-4) az erdélyi magyar felsőoktatás kérdését vette kereszttűz alá. Az történt ugyanis, hogy amikor az év elején a szerkesztők az 1997-re kidolgozott tematikai tervtől eltérve felkérték Kötő Józsefet, az RMDSZ oktatási főosztályának ügyvezető alelnökét, hogy szövetségünk felsőoktatási stratégiájának elemeiből építkezve írjon vitaindító tanulmányt jelen lapszámunkhoz, akkor úgy tűnt, hogy a Romániában bekövetkezett jelentős változások a politikai-elvi csatározások szintjéről a gyakorlati megvalósítás elérhető közelségébe hozták az önálló erdélyi magyar egyetem ügyét, következésképpen nagyon is megérett a helyzet arra, hogy külön lapszámot szenteljünk a témának. Sajnos a politikai történések utólag nem bennünket igazoltak, így jött össze Fórum című rovatunkban egy sajátos egyveleg, amelyben az akadémikus diszkurzustól az intézményalapítás gyakorlati szempontjait elemző írásokig sok minden megtalálható. Az adott téma: az erdélyi önálló magyar egyetem kérdése több jeles írástudót - politikust vagy egyetemi szakembert - késztetett gondolatai kifejtésére és nyilvánosság elé terjesztésére, a lap oldalain olvasható Balázs Sándor, Demény Lajos, Faragó József, Garda Dezső, Horváth Andor, Kónya Sándor, Kozma Tamás és Veres Károly reflektáló tanulmánya. Ugyanakkor kiváló alkalom nyílt arra is, hogy a többi Kárpát-medencei magyar közösség oktatási szakemberei is beszámolhassanak saját idevágó gondjaikról, így Dolník Erzsébet és Sidó Zoltán a felvidéki magyar oktatási rendszer időszerű kérdését tárgyalja, Orosz Ildikó írása pedig a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola születését mutatja be. A szerkesztőségi gyakorlathoz híven az Archívum és a Dokumentumok rovat is a súlypontos témával kapcsolatos szövegeket tartalmazza. A két világháború közötti időszak jelentős erdélyi történésze, Bíró Sándor tanulmányának, továbbá a kolozsvári Bolyai Egyetem néhány jelentős pillanatát felvillantó korabeli dokumentumnak a közlése megfelelő viszonyítási alapot nyújt az erdélyi magyar felsőoktatás mai helyzetének áttekintéséhez, felbecsüléséhez. A Határok nélkül című rovatunk ez alkalommal a délvidéki magyar közösségek e századi történetéhez szolgál újabb adalékokkal. Arday Lajos és Mirnics Károly a vajdasági, Mák Ferenc a horvátországi magyarok helyzetét elemzi. A legfrissebb társadalomkutatások eredményeiből válogató Műhely rovatban Borsi Kálmán Béla történész, Gruber Károly politológus és Kovács Péter nemzetközi jogász tanulmányai olvashatók. Ugyanitt jelenik meg a lap állandó külső (szegedi) munkatársa. Vincze Gábor történész a romániai magyar oktatás történetét bemutató tanulmányának második - az 1948-65 közötti időszakot felölelő - része. Ettől a lapszámtól kezdődően új állandó rovattal bővül a Magyar Kisebbség kínálata: a Változó időben a Kárpát-medencei magyar közösségek helyzetét felmérő szociológiai kutatásoknak kíván fórumot biztosítani. Az ígéretesen induló rovatot Sorbán Angella erdélyi és Dobos Ferenc felvidéki szociológusok tanulmánya nyitja meg, témájuk az aszszimiláció. Végül, de nem utolsósorban a következő szám központi tematikáját előrevetítő vitaindító tanulmányt ezúttal Molnár Gusztáv filozófus-politológus jegyzi Az erdélyi kérdés címmel. Az írás a különböző európai devolúciós folyamatok elemzése alapján felveti Románia federális államberendezkedésének lehetőségét, mint egyféle - a szerző által optimálisnak tartott - választ a térség geopolitikai helyzetéből adódó új kihívásokra. Molnár Gusztáv vitaindítójának tudományos megalapozottsága, széles kitekintése, lenyűgöző jegyzetapparátusa van, ugyanakkor a gondolatok tabukra tekintettel nem lévő merészsége, a tudományos szövegeknél szokatlanul provokatív kérdésfeltevése a garancia arra, hogy a szerkesztők a következő lapszám összeállításánál ismét a bőség zavarával - és a nyomdai terjedelem szorításával - fognak szembekerülni, az olvasók pedig ismételten türelmetlenül várják az új szám megjelenését. Toró T. Tibor TOLLAS TIBOR (1920-1997) Westerlandi halászok - Üzenet a szétszóródott magyarsághoz - A ködbefúlt harangok súlyos gyásza Csak búcsúztat testvér, de nem temet. Messzi utadat Westerland vigyázza, Egy-egy darabka otthon minden bárka, S körül örvénylő tengerek. Ha sós viharban pálmás partok hívnak, Kísérjenek a kopár szirtfalak. - Két óceán közt fogyó kis sziget - Biztos horgonyként kösse meg szíved, Ha süllyednél, se hagyd magad! Westerland küldött idegen vizekre, Hogy visszatérjél zsákmánnyal teli. Mert szikláinkon kenyér sem terem, Vess hát magot a zúgó tengeren, Melynek hátát ma csónakod szeli. Tartsuk a hálót, társak, láthatatlan, így fogjuk egymás gyöngülő kezét S kékülő szájjal, éhen, félhalottan Gyűl már a kincsünk ezüstös szavakban S küldjük keletre, hazám, tefeléd. - Az utóbbi időben a légies akvarellről áttért az elvont olajképekre. Az absztrakt forma alkalmasabb az önkifejezésre? - Bárki le tudja rajzolni azt, ami a szeme előtt van, így viszont azt rajzolom le, amit belső látásommal látok. Ha ránézek egy kukoricatáblára, átlényegítem egy másik dimenzióba... - Melyik dimenzióba? - A harmadikban jövünk-megyünk... De ezzel a negyedikkel van összefüggésben az ember sorsa. - Fontos szerepet tulajdonít a sorsnak? - Elfogadom, s hiszek benne. Van valami körülöttem, aminek a tudásához, megértéséhez túl kicsi vagyok. Nem is értem, hogy egyszerű asszonyként, mint bárki más, miért van az, hogy egyszer csak gyorsan haza kell mennem festeni. Felgyűl egy csomó élmény, amit ki kell adnom magamból. Valamiért elkezdek dolgozni: először céltalannak tűnik a munkám, aztán kialakul a mondanivaló és felszínre tör. - Mi ihleti? - Az elvont témák érdekelnek, nem a konkrét valóság. Ezért festek absztrakt képeket, amelyeken egyszerre látom a múltat, a jelent és a jövőt. - A jövőbe lát? - Rettenetes elgondolni, de tavaly elhunyt férjem halotti maszkját évekkel ezelőtt megfestettem egyik képemen. Mindig is terveztem, hogy megfestem férjem portréját, de a rohanó életben nem került rá sor. Ő ott van egyik képemen, de csak halála után tudatosult bennem a jelenléte, akkor ismertem . Úgy nézett ki utoljára, ahogy a Vágy című képemen megfestettem, így maradt meg bennem is. - Minek tulajdonítja ezen képességét? - Tőlem független erő dolgozik, amikor festek. Ha virágcsokrot rajzolok, emberi fej rajzolódik ki a virágok között, ha tájképet festek, a fák emberek, a fűzfák kis törpék. A fenyőerdőben favágó kel életre a fák között, baltával a kezében. Vannak képek, amelyeken jegyek tűnnek fel. - Utólag értelmezi ezeket a jegyeket? - Utána fedezem fel, nem szándékosan alakítom őket, és olykor megdöbbenek, hogy mi vesz körül, és mennyi mindenről nem tudok. Ezért állandóan dolgoznom kell, mert ki kell mondanom azt, ami bennem van. És rengeteg mondanivalóm van az emberek számára. - Mit jelentenek a képein az uralkodó sötét színek? - Boleró című képemen a kukoricásból előkúszik a sejtelmes sötétség. A székelyek hisznek a sámánokban - és minduntalan kísért a most... Nem is az én egyéni múltam, hanem egész nemzetemé. A múlt, amely nagyon szép, küzdelmes volt, de amelyben több volt az emberség, mint napjainkban. Többet jelentett az ember, az állat, a világ. Közelebb álltunk az istenünkhöz. Édesanyám, aki falusi székely asszony volt, és aki még latinul énekelte az egyházi énekeket, belénk nevelte a hitet. - Vállalja a sámánszerepet? - Vállalom. Ha nagyon akarok valamit, kérem Isten segítségét. Csak érzem, hogy rá kell gondolnom és kérnem - s megadatik. Konkrét példát mondok: egy templomot festettem a minap, s a toronyhoz érve szerettem volna megadni a képnek azt a többletet, amitől azzá válik egy templom, ami. Fohászkodtam, s jött egy felhő, pillanatok alatt beborította a tornyot - nem kellett hát trükkökhöz folyamodnom, hogy befejezhessem a képet. Balázs Ildikó Sámánok unokája Ha a festővásznon egyszerre él együtt a múlt, jelen és jövő... Ha egyszer csak a megélt dolgok közül felszínre tör a jövendő... A brassói születésű Soó Emma festőművésznek az életkor nemcsak tapasztalatot ajándékozott, hanem gyermekkorától meglévő képességét fejlesztette ki. Özvegységre jutott, egyetlen fia külföldön próbál boldogulni, még sincs soha egyedül. Emberek veszik körül, és festményein különös jegyek rajzolódnak ki: ha megcsördül lakásában a telefon, keze még csak a kagylón, s már érzi, hogy ki hívja. Műveit egy vándortárlat alkalmából korábban Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen, jelenleg pedig a szerencsi Művelődési Házban láthatjuk. A művésznőt marosvásárhelyi otthonában kerestük fel, ahol legújabb nagy kompozíciójú olajfestményeit mutatta be.