Erdélyi Napló, 2002. március-április (12. évfolyam, 9-17. szám)
2002-04-16 / 15. szám
Boldogtalan békeidők nek. Mikszáth Tóth Mariját megóvta az apja az utóbbiaktól, Szabó Magda Rickl Máriáját nem tudta megvédeni a gazdag boltos: elhitte egy percre az udvarló rímeket, a naponta érkező rózsacsokrok virágnyelvét, és hozzáment a snájdig Jablonczayhoz. Egyszóval ha az események időpontját s a Mikszáth-analógiát nézzük, akkor régimódi ez a történet, de ha az egymásnak feszülő, egymástól olyannyira különböző világok ütközéséből kicsiholódó tragikus sorsokat, akkor Szabó Régimódi története nagyon is idő fölötti, nagyon is örök. A jó írót a nem jótól az is megkülönbözteti, hogy tudja: vérvonala olyan eseményeket, pikareszk-pitoreszk sztorikat, pikantériákat hordoz-e, melyek csak a szűk családi körben érthetőek, vagy pedig van szavuk az utódokhoz, a kései utókorhoz is. Szabó Magda anyai felmenői ugyanúgy „beszélnek" hozzánk, mint Mikszáth vagy Babits regényalakjai, hiszen alig akad olyan mai - gyökereit a monarchiabeli polgárvilágba eresztő - család, ahol ne őriznének hozzájuk hasonló szépia-fotókat. Vallomása szerint az írónő édesanyjának, Jablonczay Lenkének akart betűkből emlékművet rakni, mégis a regényben - s így a drámaváltozatban is - Lenke csupán másod-főszereplő nagyanyja, Rickl Mária mellett. Merthogy a már említett sajátos osztályváltás miatt ő a jellegzetes alakja korának. Asszonynevén említteti ő is magát, holott ugyanúgy abszolút családfő és családfenntartó, akárcsak Babits nagyanyja, Cenci. És vajon még hány tömör tölgyfakapu mögött élt ilyen nagyasszony, ilyen ezüstglóriás mater familias, aki a háztarSzabó Magda Debrecenben született 1917. október 5-én, ám apai ágon erdélyi származású, a mai Arad megye Ágya községe vallja magáénak a neves írónőt. Olyannyira, hogy az 1997-ben másodjára megrendezett Erdőháti Napokon, amelynek a Kisjenő melletti település volt a centruma, a 80 éves Szabó Magdát a község díszpolgárává avatták. A kortárs magyar irodalom nagyasszonya nem tudott jelen lenni, Budapestről küldött üzenetét a cívis város delegációja tolmácsolta az ágyaiaknak és az augusztus 5-én ott tartózkodó közeli s távoli vendégeknek. A mindeddig kiadatlan szöveghez Hevesi Mónár József jóvoltából jutottunk hozzá. Mintha a reformkor és a szabadságharc küzdelmeibe fáradt volna bele; mintha nem értené, hogy az új világban a tőke többet ér a kutyabőrnél - a kiegyezés után a magyar köznemesség elpilledten tűri, hogy lába alól kihúzzák a talajt. A szó legszorosabb értelmében: se erejük, se módjuk nincs a földek megműveltetéséhez, tehát lassan (vagy nem is olyan lassan) eladogatják. Mert élni kell, a szintet tartani kell, s ha tudja is mindenki, hogy elúszott a nemesi előnevet szavatoló ősi birtok, azért ragyog még annyira az a praedicatum, hogy lámpásként világítsa meg az úri kaszinóba vivő utat. A dzsentrik közt van cinikus-gátlástalan Noszty Pál, van buta-ravasz Kopereczky, de ekkor még - a boldognak mondott békeidőkben - a legtöbbjük szeretetre méltóan zsivány Noszty Feri. Mint Szabó Magda nagyapja és dédapja, a két Jablonczay Kálmán. Nyugat-Európában már évszázadok óta hat, nálunk valójában csak 1867 után lendül működésbe a társadalmi „mérlegtörvény": ha az egyik osztály súlytalanabb lesz, a másik annál többet nyom a latban. Ez pedig a polgárság. A szigorú erkölcsű, munkamániás Tóth Mihályok osztálya, akiket a dzsentrik kalmárlelkűeknek bélyegeznek ugyan, de már nem tudnak nélkülük élni: pénztartó puritánságuk nélkül legföljebb a kaszinó zöld posztójára lenne mit kicsapni, a család asztalára nem biztos, hogy kerülne mindennapi. Két világ, tűz és víz. Vonzás és taszítás. Olyan villamos töltetű kölcsönhatás, amiből fiatalon a nagy szerelmek, később a csalódások, a megkeseredés, a gyűlölködés születt és mellett a birtokot, az üzletet is vezette; gyerekeket, majd unokákat nevelt emberré; gondozta a család öregeit-betegeit, s mindezt úgy, hogy nem panaszkodott stresszre, migrénre; szórakozása évente egy-egy jótékonysági bál vagy színielőadás volt, s nem vágyott önmegvalósításra - „csak” észrevétlenül megvalósította önmagát?! Mert ez volt az élete. A vásárhelyi Kovács Levente rendezésében a váradi Szigligeti Társulat nagyon jól visszaadta ennek a - száz év távlatából - boldognak látott, ám valójában boldogtalan békeidőbeli Régimódi történetnek a hangulatát. Ha elhagyják az epikus, redundáns jeleneteket (s a három és fél órából harmadfél órányira faragják), tökéletesnek lehetne mondani. Fábián Enikőnek a Három nővér Másája óta nem volt ilyen rászabott szerepe. Rickl Máriája könyörtelen, kemény, de minden pillanatban érezni, hogy nem hiúságból, nem öncélúan ilyen: amit tesz, azt a családjáért teszi. Ugyanakkor érezni azt is, hogy ez a keménység valójában páncél, védőburok, mert ha szabadjára engedné érzelmeit, az otthon, a Kismester utcai ház forgácsaira hullna. Méltó partnere Fodor Réka, aki a csámpásság időnkénti túlkarikírozásától eltekintve hitelesen építette fel az utat Gizella cserfességgel-túlokossággal kompenzált csúnyácska csitrijétől a megkeseredő vénlányságon, majd a nélkülözhetetlen ápolónőn és pótanyán át a későn bár, de Majthényi oldalán kiteljesedő teljes aszszonyságig. Sólyom Katalin viszont nem élte meg teljes egészében Lenke fénysugár-jellemét: inkább csak eljátszotta a tehetséges lányt, inkább szeleburdi volt, mint szenvedélyes, és nem éreztette azt az érzelmi különbséget, ami Hofferhez, illetve az első férjéhez fűzte. Vagy talán a sikertelenül sárga frizura feszélyezte a kibontakozásban?! Molnár Júlia mindenese telitalálat: ilyenek voltak azok a régi „bútordarabok”, akik hozzátartoztak egy-egy háztartáshoz, akik egész életüket egy helyen élték le, mindent tudtak, mindenre emlékeztek, s csak akkor derült ki, hogy van saját családjuk is, ha valami baj volt. Külön említést érdemel Csíky Ibolya, az özvegy papné, Gacsáry Emma nagyanyja szerepében. Ellenpontja-kiegészítője ő Rickl Máriának, ugyanannak a törzsnek két különböző irányba növő, de ugyanazt a gyümölcsöt termő ága. Az egyik a hideg, józan ész, a másik a szív fegyverével, de mindkettő a család megtartásáért küzdő amazon-angyal. Jó ötlet volt beépíteni az írónő-narrátor szerepet, csak kár, hogy nem volt eléggé kihasználva, pedig Bathó Ida remekül megoldotta volna a már hiányolt sűrítést is. A Régimódi történet „kapun belül" játszódik, tehát elsősorban női vitág. A férfiak inkább csak „kellékei” ennek a mindennapos életküzdelemnek, s így szerepük is jobbára a dekorativitásra szorítkozik. De elsősorban a két Jablonczay - Ács Tibor és if. Kovács Levente - remekel: kedvesek, hódítóak, fellengzős szájhősök, de mindenekelőtt szánandó, esendő emberek. Kiss Csaba megmaradt a fiatal Hoffer szerepének a felszínén, csibészes nyeglesége eltakarta Lenke szenvedélyes kitörését gyávaságától. Csatlós Lóránt időnként túljátszotta ugyan a beteget, de nem volt hitelrontó. Ötletesek voltak Florina Bellinda Biceának a színváltásokat jól megoldó, jelzésszerű díszletei, ám a kosztümök - különösen Kovács Enikő és Garai Ágnes ruhái - ízléstelen, provinciális csiricsárésággal „feleltek” a szövegbeli eleganciára. Pedig a korabeli szecessziós divat csodálatos öltözékeket kreált. A színészek nagy kedvvel játszanak, a közönség nagy kedvvel nézi ezt a nagyon mai Régimódi történetet. Sikerszériának ígérkezik: Molnár Judit Tisztelt és nagyra becsült megjelentek, Debrecen város küldöttei, kik helyettem és nevemben megtették ezt a hosszú utat, s tenyereik öblében viszik láthatatlanul meghatott hálámat és lámpalázas zavaromat, mert mindazt, ami ezekben az órákban itt lefolyik, ugyan mivel érdemeltem ki? Önök tudják a legjobban, én magam semmivel, s a család, amely egykor innen vette eredetét, nem volt dicsekvő fajta, ha tett valamit e tájegységért, tudta, hogy Isten látta, emberek átélték, nincs azon tárgyalnivaló semmi. Egy bizonyos, hogy Ágya neve azonnal szókincsembe került, mihelyt megismerkedtem családi nevemmel, elhangzott a helynév, rögzült, kísérte sok évtizeden át. Apám járt Ágyán, okmányokat keresve bejárta a megye paplakjait, ő közvetített némi földrajzi ismereteket a tájról, s nagyon szemléletesen gyermeke elé festette a lombokat az akkor éppen dólétől megdagadt folyócska partjain, saját apja rég eltűnt lábnyomaiba lépett a házak között is. Nagyapám, az akkori békés-bánáti református egyházmegye esperese szórványreformátusok lelki eligazítására érkezett maga is úgy, hogy tudta, az ősi rögök nagy történetet takarnak, s a családtagok emlékezetében az erdélyi fejedelmi udvarig száll az igazmondó legenda. Első Rákóczi György prédikátorai mindegyikének előnév adásával igazolta vissza, hogy külföldi teológiákon szerzett ismereteiket hazahozták népük fiai közé. Ki honnan eredt, kapta kísérő nevét, így a szó, hogy „ágyai”, Erdély tündérkertjével együtt került egy hajdani kisgyerek tudatáig, aki számára nagyapja amúgy is mitológiai jelenség volt, a falukutató közéleti személyiség, aki mint drágaköveket gyűjti körébe és írja össze megtalált hitebeli testvéreit, szószéken vagy várúton, a fővárosban vagy kihallgatáson a királynál, bárhol, mindig állandó tudatában azoknak, akiket képvisel, így az ágyainknak elsősorban, hisz hozzá még közelebb a legenda igaza, a családi emlék, amelyben arcunk jellegzetes vonásait még a származásnál is ősibb magyarázat rögzítette, a kunok, tatárok itt hagyta szemrések, arc- és homlokforma. Unokája beszél most Önökhöz helyette és minden elődje helyett, aki tudja, nemhogy díszpolgárnak, polgárnak lenni is nagy kapcsolat, majdnem több mint a rokoni, s mikor megköszönöm bizalmukat, felém sugárzó szeretetüket, a rendkívüli megbecsülést, ami e kitüntetés révén ért. Most már Ágya miatt is kérem az Istent, adjon valamelyes időt még ahhoz, mikor elébe léphetek, mert hogy törleszthetem e mai nap, ez óta gyönyörű elkötelezettségének adósságát, hanem az ő segítségével. A mi urunk őrizte Ágyát és a vidéket, amelyen családom tagjai járni és a testvérnépeket megismerni tanultak: nagyapám egyik fiát az egyházmegye egyik német nyelvű evangélikus, másikat szlovák nyelvű szintén evangélikus lelkész házában neveltette, maga apám élete hat évét a román lelkipásztor gyerekei között sírta-nevezte át, miközben a Körös-parti parókián szlovák, német és román kisfiúk verekedtek-játszottak és tanulták a mi nyelvünket tizennégy gyerekes, szelíd nagyanyám oldalán. Isten egyben és egynek teremtette a földet és szent kezéből béke szállt. Adjon erőt nekünk minden nehézség átívelésére az ő áldásszeró keze, ő őrizzen mindannyiunkat, mint valaha a vidékjáró Szabó János, aki hitünk elemeit és szép szavaink bányakincse tárát tárta fel és őrizte. Ebben a percben úgy érzem, azért engedte életem fonalát ennyire hosszúra nyúlni, hogy ha a távolban is, de megérezzem Ágya szíve dobbanását és ezt a semmi máshoz nem hasonlító születésnapot. Szabó Magda : Levél Agyára hódolat Erdélyi Napló A színházak különös helyzetéről Furcsa szabályok szerint működnek nálunk még a színházi élet mechanizmusai is. Amint a gazdaság és politika tényezői (gazdaságpolitika,szegénységpolitika) önmagukkal, illetve egymás ellen hadakoznak, úgy a színházi élet is viaskodásokkal tengeti mindennapjait. Már távol vagyunk attól a felfelé ívelő romániai színjátszástól, amitől egykoron visszhangzott az európai szakma. Véget ért ama híres-míves kurzus, ami Liviu Ciulei, Lucian Pintilie, David Esrig, Harag György, Taub János, Andrei Şerban, Vlad Mugur és mások által vált ismertté. A kivándorlás, valamint az árnyékvilágból való eltávozás többszörösen megrengette Thalia hajlékát, s az itthon maradottakra hárult a hagyományok továbbvitele. Ily módon került előtérbe egy újabb nemzedék, amely tette, amit tennie kellett és tehetett. Ebből is kikerült néhány jelentős személyiség, akikre olykor büszkék vagyunk, illetve akiket ki nem elégülő elvárásaink miatt alkalomadtán pellengérre állítunk az írott és elektronikus sajtóban. Szerencsére a több mint két évszázados múltat maga mögött tudó erdélyi magyar színjátszás, a viszontagságos idők megpróbáltatásait átvészelve, naponta meghurcolva, úgy látszik, felfedezni látszik önmagát, helyét, hivatását, szerepét a kisebbségi sorsban, a magyarországi és romániai színházi holdudvarok vonzásában. Hat kőszínház, három hivatásos trupp és két felsőfokú színművészeti tanoda működése, egy újabb színészi- és rendezői nemzedék fellépése, a két kultúrkör kölcsönös hatása mind-mind hasznára válhat az erdélyi magyar színjátszásnak. Bárminemű rendellenesség pusztán a nem nyugdíjas funkciót betöltő direktorok ideiglenes ténykedésének tudható be. Igaz, a sajtónak le kéne reagálnia a színházi élet történéseit, mivel szakavatott színikritikusokat a média nem tud hivatásszerűen foglalkoztatni, a produkciók minőségéről, koncepciójáról, színháztörténeti jelentőségéről alig lehet valamicskét is olvasni, annál több tintát pazarolnak az alkalmi krónikások a kulisszák mögött történtekre, az előadások költségvetésének ismertetésére, a folyósokon, büfékben zajló civakodásokra. A Romániai Színházi Szövetség (UNITER) két erdélyi színházi egyéniséget díjazott a minap: Tompa Gábort, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatóját, rendezőjét (hazai és külföldi munkásságáért különdíjat kapott), valamint Kincses Elemért, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának rendezőjét, ezúttal drámaíróként, a tavalyi év legjobb hazai drámájának szerzőjét. A honi színházi élet furcsaságaihoz tartozik az is, hogy a legjobb romániai dráma tulajdonképpen magyar nyelven íródott. A színházi kultúrkörök egymásra való hatását kell kiaknázniuk teátrumainknak, s ily módon elkerülhetők lennének az avítt, lejáratott panelekhez visszavezető tendenciák. A 21. században ideje robbanásszerűen megreformálni színjátszásunkat, olyan ellenérzések dacára, mint amilyeneket a budapesti Nemzeti Színház felavatásakor bemutatott Az ember tragédiája váltott ki, a tévéközvetítés korlátjaiból, redukált dimenzióiból adódóan. A televízióban látottaknak nemcsak dimenziója, hanem illata sem volt. Igen, egy színházi előadásnak illata is van! Stracula Attila