Erdélyi Szemle, 1937 (22. évfolyam, 1-6. szám)
1937 / 1. szám
rében egy hosszú múlt küzdelmes emlékei bizonyítják törekvéseink tisztaságát. És hisszük azt, hogy tevékenységünk újabb fokozásával ezután is mindenütt rokonszenvvel fogunk találkozni, ahol a magyar szónak, vágynak, őszinteségnek, határokon innen és túl, a valóságot látó és megértő, nem csupán fellegekben járó igaz hivői vannak. És hogy vannak, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy céljainknak eddig is sok megértője, támogatója volt s hogy most is sokan várnak egy olyan korszak beköszöntésére, amelyet becsületes elgondolással, magyar meggyőződéssel és végtelen faji szeretettel végzett és akar végezni ezután is az Erdélyi Szemle. Ehez az építő, megértő munkához kérjük és várjuk régi munkatársaink és olvasóink kitartó támogatását, segítségét és ebben a reményben köszöntjük újra olvasóinkat. (Új magyar éld küszöbén Némi előszó-féle az egyetemes magyar megújhodás, az erdélyi fiatalok parlamentje, magunk munkája s mások harcai elé. Az egész világ keres, kutat, megoldásokat vár. Tudósok, írók, közgazdászok mind a politika labirintus mezőin vendégeskednek, mert a politikusok tudománya csődöt mondott, vak vágányra vezette a világot. A nagy háborúban béklyóba szorult emberi agy és kéz a vérgőz elszállta után olyan hullámzásba hozta a bilincseitől felszabadult szellemet és anyagot, amilyent eddig nem láttunk, nem is reméltünk s olyan hihetetlen helyzeteket teremtett,amilyeneket a történelem folyamán alig tapasztaltunk. Eszmék és törekvések indultak mega világűrben. A nemzeti lélek megújhodásra, újjászületésre áhítozott. Az áhitat gondolattá erősödött s a gondolatot követte a tett. Az indiai páriáktól az ír partokig mindenki a test, a lélek s a szellem felszabadulására vágyott. A nemzeti hevület új értékelést adott a régi dolgoknak, új ismereteket tárt fel, új irányokat indított útba. A vörös és fehér színekkel jelzett világnézeti áramlatok, világpolitikai uralmi szándékok új színeket juttattak felszínre. Mindenfelé megmozdult az ember, hogy megkeresse elveszített hitét, emberségét. Mert a régi hit elveszett. Hit nélkül pedig, úgy látszik, nem lehet élni. De az új hit, az új eszme sem tud megszületni. Nem akarja megváltani ezt a temérdek szenvedésétől megrendült világot. És ebben a nagy zűrzavarban, irdatlan bizonytalanságban természetes, hogy a magyar élet is keresi a maga kiutjait, megoldási egyenleteit. Különösen a fiatal értelmiség keresi egyre hevülőbb lázzal, odaadóbb tevékenységgel a magyar élet friss szabályait, megfejtendő ismeretlenjeit. Megmaradásunk és továbbhaladásunk eszközeit, a közös lelki és szellemi találkozók eredőit. A körülöttünk levő dolgok és népek felismerését és megértését. A világ egyetemébe való bekapcsolódásunk vaspántjait és anyacsavarjait. Sorsunk és rendeltetésünk öntudatos megismerését és megismertetését. Az okokat és okozatokat, amelyek körülfonnak és forgatnak. Az eredményeket és eredménytelenségeket, amelyek sújtottak. A tennivalókat, amelyek kiemeljenek és fölébe emeljenek mai sorstalanságunknak. Nemrég olvastam, hogy valaki „folyóirat nemzedéknek“ nevezte el a mai fiatalságot. Igaza van, mert a mai fiatalok valóban annyi folyóiratot termeltek ki, amennyi a régi időkben hihetetlen lett volna s e folyóiratokba öntik bele vágyaikat, gondolataikat, terveiket. A régi időkben tényleg nem volt annyi folyóirat s ami volt vers, az is másmilyen volt, de ennyi probléma sem volt s nem került ilyen széles rétegezésben megvitatás alá létünk és sorsunk sem. De nemcsak folyóiratok özönére áll ez, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy könyvtermelésünkben is annyi a szociológiai, nemzetpolitikai munka, amennyi régen ritkaság lett volna. Világos. Eleink tized annyit sem foglalkoztak soha a magyar sors problémáival, életünk mélyebb értelmével, mint amennyit a mai generációnak kell foglalkoznia a sors rendelése értelmében. Kell tehát a vita és gondolat termelése, ha azt akarjuk, hogy szélében-hosszában megismerjük önmagunkat, hogy felmérhessük való erőinket,hogy megláthassuk hiányainkat, hogy lássuk a környezet hatóerőit, hogy értékelni és következtetni tudjunk, hogy nyugalmasabbá tehessük létünket Európa forrongó katlanjában. Csak természetes, hogy ebben a sistergő hevületben, ebben a forró katlanban, amikor óráról-órára változik Európa s a világ térképe, népek és nemzetek száma és történelme, a magyar nyugtalanság is új és új gondolatokat, terveket, álmokat, lázakat, forradalmat szül. A nagy európai zsibongás kellős közepében vagyunk s a világ megoldatlan problémáival szemben itt állunk a magunk megoldást váró kérdéseinkkel. Minden jószándéku, gondolkozó ember úgy érzi, hogy kötelessége a maga ideáival oda állani a nagy heropág elé és elmondani a maga kibontakozást kereső nézeteit, meglátásait. Lehet, hogy sok egyenetlen és kiegyensúlyozatlan töredék kerül felszínre ebben a nagy tülekedésben, lehet, hogy néha ellentétes gócokról indulnak el a párbajozó felek, de ez és minden azt a nagy életerőt mutatja, amely az egész magyarság történelmi hivatástudatát jelenti, amely rendületlenül és hittel bízik népe rendeltetésében s amely feszülő életerővel nemcsak faja, de az egész emberiség javára akar szolgálatot tenni. Minden gondolat, terv, szándék — szem a nagy láncban, gyűrű a vaskarikában, kapocs az összefogásban, amely elengedhetetlen a szerkezetben s fontosságát annál kevésbbé tudjuk, mert nem tudjuk, hogy mi adja meg a Holnap végső erejét, örök támaszát. Eszmék és évek viharában edződik örökkétartóvá a gondolat s azok egységbe törő erői biztosítják a nemzet szellemi erejét a haladásban s hoszszabbitják meg végtelenné életét. A holnapoddal nő az élet M. Eminescu: — Cu mâine zilele-ţi adaogi. — A holnapoddal nő az élet, A tegnapoddal újra fogy És így mindegyre magadénak Csak az örök mát mondhatod. Alig hagyod üresen helyed, Oda mindjárt már más hatol; Mi a szemednek naplemente, Hajnal az másnak valahol. A gát marad, ám új a hullám, Amely rajta aláomol, S hogy minden ősz más, azt hiszed te, Pedig egyazon lomb bomol. Éjünk előtt a szép királylány, Az édes reggel megy elől; És a halál maga csak látszat, Az életkincsnek őre ő. És minden múló pillanatból Ez a tanulság, emberek, Ez sarka az örökvalónak, S a világ e körül kereng. Hiába száll ez év sietve A múltba veszni hasztalan, Mit örökül kapott a lélek — A kincs marad hiánytalan. A holnapoddal nő az élet, A tegnapoddal újra fogy És így mindegyre magadénak Csak az örök mát mondhatod. Tündökletes tájékok arca Sorra eltűn itt mindenütt, S a nyugalom marad, amelyre Az örök eszme fénye süt. Ford.: Finta Gerő.