Ergonómia, 1988 (21. évfolyam, 1-4. szám)
1988 / 4. szám
a vasútegészségügy orvosi megalapozása területén.37 Mint a kolozsvári egyetem tanára felügyelte 1871—1873 között a Kolozsvár-Kocsárd között épülő vasútvonal építkezésének orvosi szolgálatát, s mintegy hatezer — időszakonként változó létszámú — munkás orvosi feladatait látta el. Mintegy két esztendeig tartó munkája alatt nemcsak a munkásság körében tapasztalható - gyakran a rossz hygiéniás körülményekkel is összefüggésbe hozható — a betegségeket írta le, hanem felhívta a figyelmet a rossz szociális viszonyokkal való kapcsolatukra is. Másik igen fontos vonatkozása munkájának, hogy felhívta az építtető vállalatok — a német Gregerson és Bandesen Vasútépítő Vállalat — figyelmét arra, hogy a munkásság béréből levont 2 százalékos biztosítási összegért nyújtott orvosi szolgáltatás hiányos, egyoldalú, hiszen csak a tényleges balesetekkel kapcsolatos megbetegedésekre terjed ki, arra viszont nem, hogy a környező mocsarak, a rossz ivóvíz miatt súlyos betegségek léptek fel, valamint a venereás betegségek is rendkívüli, a munkából való kiesést jelentő bajokat eredményeznek. Ezek gyógyítására a vállalatok nem fordítottak gondot. Genersich közbenjárására lecsapolták a megbetegedéseket okozó mocsarakat, amelynek következtében jelentősen csökkent a betegek száma. Tevékenysége tulajdonképpen a vasútegészségügy kezdetét jelentette, 38 amelynek később nemzetközileg elismert szakembere Csatáry (Grósz) Lajos lett, akinek 1898-ban kiadott Vasútegészségügy című munkája ezen szakterület első orvosi alapvetése a magyar orvosi szakirodalomban. Az iparegészségtan másik nagy érdeklődési területe továbbra is a bányászat és a vasipar volt, mint a legtöbb munkást foglalkoztató két hazai iparág. A medicinának addig is a bányaegészségügyről volt a legalaposabb szakmai ismerete, viszont kevesebb ismerettel rendelkezett az itt fellépő járványokról. A közegészségtan és a bakteriológia múlt század végén bekövetkező jelentős fejlődése nyomán számos olyan bányászbetegségre tudtak magyarázatot, illetve preventív intézkedéseket tenni, amik addig gyógyíthatatlannak tűntek. 39 Ilyen volt a XVI. századtól már ismert ún. bányászaszály (anaemia montana, cachexia montana), amely bőr- és bélpanaszokkal, idegfájdalmakkal, psychés zavarokkal járt, végül a betegek lesoványodva, vérszegényen, végelgyengülésben haltak meg. Ez a betegség különös fellángolást élt át az 1880-as években, amellyel az orvosi kutatás figyelmét is magára vonta. Az aetiológiai, pathológiai és symptomatológiai azonosításban elévülhetetlen érdemeket szerzett Scheuthauer Gusztáv (1832—1894), a budapesti orvosi kar kórbonctan professzora, míg a Selmecbányai Tóth Imre bányaorvos a parazitalárvák előfordulását tanulmányozta a bánya vizében, talajában és a bányászok bélsarában. 40 Kimutatta, hogy a baj a bélsár útján terjed, s megcáfolta azokat a nézeteket, mely szerint a kórt a korhadó bányafák okozzák. Szakszerű bizonyítása jelentősen előrevitte a preventív intézkedések meghozatalát, a bányahygiéne megszervezését. A bányákban árnyékszékeket létesítettek, a fertőzött területekről elhordták a bányajáratok felső talajrétegét, oltott mésszel fertőtlenítették. Mindezen intézkedések nyomán Selmecbányán 1882-ben felszámolták a bányászaszályt. Eredményeiért Tóth Imrét az 1885. évi berlini Nemzetközi Hygiéniai és Demográfiai Kongresszus külön elismerésben részesítette, sőt megelőző módszerét az egész német bányaiparban, később pedig mindenütt bevezették. A bányaegészségügyi vizsgálatokat később kiterjesztették a bányalovakra is, amelynek következtében bebizonyosodott, hogy azok is számos emberre ártalmas betegség hordozói. Valójában ezen vizsgálatoknak köszönhető, hogy a hazai bányaiparban nemzetközi vonatkozásban is igen szigorú hygiéniás rendszabályokat vezettek be, már a múlt század utolsó évtizedében. 41 A vasiparban továbbra is az ólommérgezések álltak az orvosi vizsgálódások középpontjában, bár a hazai kohászat nagyobb arányú fejlesztése újabb és újabb problémákat hozott felszínre. E vonatkozásokban igen fontosak Rózsahegyi Aladárnak vas- és nyomdaipari vizsgálatai, amelyek alapul szolgáltak a Munkásbetegbiztosító Pénztár orvosi kara ilyen irányú tevékenységének megindításához. Itt az egyik feladat az orvosi kutatások összehangolása volt, ami a gyakorlati orvosi munka alapját képezte. E vonatkozásban kiemelkedő szerepet játszott Friedrich Vilmos (1864—1945), akit Fodor József irányított erre a sajátos területre, bár elhatározásában Korányi Frigyes is megerősítette, akinek klinikáján közel négy esztendőt töltött. Az ő nevéhez fűződik a Munkásbiztosító Pénztár orvosi rendszabályzatának kidolgozása 1892-ben, 1894-ben, a budapesti Nemzetközi Orvosi és Demográfiai Kongresszuson nemzetközileg is figyelemre méltó előadást tartott a munkásnegyedekben tapasztalható járványos megbetegedésekről, azok településhygiéniai összefüggéseiről. Az 1890-es évek végén számos felvilágosító jellegű írást adott ki, amelyekkel a munkásságot igyekezett tájékoztatni a tüdőbetegség okairól, a megelőzés módszereiről. Alapítója volt a Budapesti Szegénysorsú Tüdőbetegek Szanatórium-Egyletének. Az egyesület elsőrendű célja az ipari munkásság köréből kikerült tbc-betegek társadalmi megsegítésének összefogása, szervezése volt. Ebben az időben született írásaiban gyakran vádolta a hivatalos fórumokat, hogy nem szentelnek kellő figyelmet a tüdővész elleni védekezésnek, a munkahelyeken uralkodó és egészséget károsító körülmények felszámolásának. A szanatóriumi egyesület Tuberculózis című lapját több évtizedig szerkesztette, amely e téren a legfontosabb fórumot jelentette. Az 1916-ban kiadott „Tuberkulózis és az ellene való 39 Karasszon Dénes: Adatok a bányászaszály hazai történetének 4. ismeretéhez. Orv. Hetil., 1987. 128. évf. 18. sz. 849-850.1. Pisztora F.:Vasúti dolgozók mentális betegségei a hazai vasútfejlesztés hőskorában. (1846-1914). Orv. Hetil, 1987 128 38 évf. 22. sz. 1157-1160.1. Szállási Á.: Genersich Antal a vasúti megbetegedések orvoslásának első hazai úttörője. Orv. Hetil, 1980. 121 évf 10 sz 849 -850.1. ' ' ' • Frank József-Bodori Mihály: Tóth Imre, a kohó- és bányaegészségügy neves művelője. Orv. Hetil., 1987. 128. évf. 14. sz. 743-744.141 u.o.