„Érted Vagyok”, 2010 (21. évfolyam, 1-6. szám)
2010-02-01 / 1. szám
2 • 2010. február Tanulmány Ha az Isten felé vezető úton szembetaláljuk magunkat a ,,történelmileg hiteles" Istennel, akkor nem biztos, hogy nem nézünk keresztül rajta rezzenéstelen arccal, még akkor sem, ha egyenesen a Biblia útmutatásával próbálgatjuk is megtalálni látóhatárunkon. Persze legalább ilyen gondban lennénk, vagy talán még nagyobban, ha másfelé, akármely nép istenkereső útján indulnánk el. Akár így, akár úgy, akit találunk, az hol ilyen, hol olyan, hol szerető, hol kiábrándító, hol megbocsátó, hol bosszúálló, egyszer ültető, máskor gyomláló, lehet, hogy építő, de lehet, hogy pusztító. Sokszor úgy tűnik, legalábbis a mi kényszeres közreműködésünk nyomán, hogy ehhez vagy ahhoz a szöveghez, szavakhoz, betűhöz köti magát, és egyszer úgy látszik, mintha mellettünk állna, máskor meg, mintha ellenünk fordulna. Nehéz lenne igazságot tenni az értünk és ellenünk való Isten között. Ez a ,,tudatzavar" nemcsak a Bibliában megrajzolt Isten vonásain tetszik át, hanem mindenféle istenközelítésben ugyanezt a belső bizonytalanságot találjuk meg. Próbálkozások vannak ugyan, hogy a zavaró tényezőket kiküszöböljük, de minden emberi kísérlet csak részben képes magyarázatot adni a kérdésre, a megmagyarázhatatlanra, hogy mi nem illik bele az Isten-ember kapcsolatba, és mi az, ami egyoldalúan csak az ..ember felől nézett istengnóm arcán, lelkén lefutó emberi árnyék". Talán még ez sem okozna igazán gondot, ha csupán néhány vagy jó néhány tudós vagy tudálékos ember agyában, vagy akár írásbelivé dermesztett ,,bölcsességében" jelentkezne mindez. Komolyabb dologról van azonban szó, mert kereszténységen innen és túl — egész életünket, emberi valónkat át- meg átszövi ennek sajnos nem elmélete, hanem mindennapos gyakorlata, aminek egyetlen értelme, hogy megtanítson a lehetetlenre. Megtanítson arra, hogyan lehet és kell félelemmel, gyűlölettel, az igazság iszonyatos erejével vagy az ítélet pusztító súlyával elvezetni a kereső embert Isten szeretetéhez, és meggyőzni, hogy ami félelmetes és rettenetes, az egyben szeretni való, sőt szeretni kötelező is. * A mindent eldöntő kérdés az, hogy valójában melyik Isten kellene, melyik hiányzik igazán, melyik lenne a hiteles, ha emberileg ez egyáltalán lehetséges, és hogyan lehetne megtalálni ,,tárgyilagosan", ha csupán a jeleket vizsgálgatnánk. Keresünk, kutatunk, de nem egyértelmű, hogy megtaláljuk-e, akit keressük. Gondolkozás nélkül válaszolhatnánk a kérdésre, hogy természetesen mi az igazi Istent keresünk, és mi meg is találtuk, hiszen őbenne hiszünk. Csakhogy a hitünk nem szó, nem betű, nem is hittétel, hanem bizalom és odaadottság; annak elfogadása, hogy érdemes magamat kitenni a magamon kívül levőnek. A probléma ott van, hogy Isten, ha nem is személyesen, de tettei által szüntelen azon kísérletezett, és arra törekszik ma is, hogy belebotoljunk, megsejtsük jelenlétét, de mindhiába! Az idők jeleiből tudnak olvasni az emberek, de hogy a világ jeleiből rásejtsenek a valóságos, a hiteles Istenre, ez sajnos nem jellemző, a mai emberre éppúgy nem, mint a régiekre. Isten vakmerő nagyvonalúságával találjuk szemben magunkat, mert mondanivalója van az ember számára, és ezért vállalja az emberi szó minden kockázatát. Sem az Ószövetségre, sem az Újszövetségre, sem más írásbeli vagy íratlan ,,üzenetre" vonatkozóan nem tudunk egyetlen mondatot sem felmutatni, amit Isten maga ..saját kezével" írt, vagy ..saját szájával" jelentett volna ki számunkra. Mindenkor rábízta magát hallgatóira, a közvetítőkre, az emberre, akár a lélek belső hangját, akár a názáreti próféta szavait, tanítását kellett emberi szavakban, mondatokban visszaadni. Nem félt attól, hogy a végtelen és a véges összeférhetetlenségéből jószerével aligha jöhet ki jó, vagy hogy mi lesz azzal az üzenettel, amelyet az évszázadok és évezredek tanúsága szerint az ,,emberi szivárvány" összes színeiben lefestették már. Nem félt, hogy az ember majd elhagyja, ami Istennek fontos, ami pedig mellékes, sőt nem is Istenről tanúskodik, az fontos lesz az embernek, ahogy az evangélium írója be is vallja: Ezeket azért írtam meg..., másokat pedig elhagytam (In 20.30-31). Persze tudjuk, megvannak ezeknek a teológiai csavargásokkal gerjesztett magyarázatai. Azt is tudjuk, hogy amiképpen az eredeti Isten felfoghatatlan, s az eredeti, isteni üzenet felfoghatatlan és félreérthető, éppen úgy mindenkor megmarad a probléma, hogy a legalaposabb kutatás eredménye is csak valami sajátosan emberit, sajátosan egyszerit tár fel, és nem tárja fel azt, ami az embert magát legbelül képes megmozgatni, kimozdítani a maga behatárolt keretei közül. Ehhez szükséges, de nem elégséges a történelmi azonosság, akár Mózesről, akár Jézusról, Buddháról, Mohamedről, vagy akár magáról az isteni üzenetről van szó. Szeretnénk az igazságot, Isten üzenetét egyetlen személybe öltöztetni, azzal azonosítani, de az mindig korfüggő, kultúrafüggő, emberfüggő lesz, hiszen a názáreti Jézus is, noha állandó harcban állt korával és szokásaival, mégis korának embere volt, aki nem vetkőzhette le magáról azt a kultúrát - vagyis a zsidó vallást-, amely mint szellemi miliő kezdettől fogva körülölelte életét. Nekünk azonban a történelmet meghaladó Istenre van beállítva a ,,készülékünk", és itt rejtőzik igazi problémánk. S ha Jézus életére, cselekedeteire, tanítására gondolunk, ugyanilyen dilemmával állunk szemben, bár nem egészen azonos irányból. Megdöbbentő az a történet, amelyet Lukács ír le az emmauszi tanítványokról, akik találkoztak ugyan a történelmi vagy a történelmen kívüli Jézussal, mégsem tudtak mit kezdeni vele. Valami még hiányzott. Az a látásmód, amit a puszta történelmi azonosság nem képes megadni. A „történelemazonos" Jézus mellett simán, szemrebbenés nélkül elmentek volna, ha maga Jézus Sulyok Gábor Mi kit keresünk? |~ 1 N ____________________|