Esti Budapest, 1955. október (4. évfolyam, 231-256. szám)
1955-10-01 / 231. szám
Meng Csih-pek: A „NAGY NAP" Hat esztendő telt el azóta, hogy Mao Ce-tung elvtárs 1949. október 1-én a pekingi Tien An Men téren bejelentette a Kínai Népköztársaság megalakulását. Az alábbi elbeszélést a kínai nép nagy nemzeti ünnepe alkalmából közöl,jíik. Késő éjszaka volt. Az idő már egy óra felé járt. Az aknára nyugalom telepedett. A sötétben ezüstös fények sokasága hunyorgott, s csak időnként törte meg a csendet egyegy szénnel megrakott vagonokat vontató mozdony éles füttye. Lao Lu, a kotrógépes csoport munkavezetője, befejezte szemléjét a légsűrítő helyiségében. Holtfáradtnak érezte magát, de lefeküdni nem volt kedve. Lassú, tétova léptekkel ment vissza az irodába. Élete általában izgalmas volt, s gyűlölte a könnyen megoldható dolgokat. Az utóbbi néhány napon azonban teljesen egyedül kellett mindent intéznie. Most magánosan ült egy padon, ajkai között cigaretta, előtte az akna személyzetének névsora. Töprengés közben egyszer mosolygott, másszor szemöldökét ráncolta. Mindig sokat dolgozott, így szokta meg. Ez a nap sem volt számára „nagy nap“, pedig hát csaknem hat hónapja erre várt mindenki. Egy földalatti villamos vasútvonalon dolgoztak, ez volt az első a kelet-kínai szénbányászat történetében. A terv szerint egy magas, széles, kővel kirakott alagutat kellett építeniök le a tárnába, amely 79 méter mélyen feküdt. Az alagút hossza 494 méter! Ellátták őket mindenféle modern géppel, azért, hogy az elektromosmozdonyok gyorsan és gazdaságosan szállítsák majd a szenet. Lao Lu célja az volt, hogy a tervet időre teljesítsék. Ezek a száraz tények! De három nappal előbb , amióta a munka szétosztásán dolgozott, váratlan akadályba ütközött. Ezen az egy napon a kotrógépcsoport 24 különböző munkása hívta fel telefonon, s mindanynyian ezt mondották: „Lu elvtárs, ennek a vasútnak a készítése nagy felelősséggel jár. Kérem, engedje meg, hogy én végezhessem az első fúrást! Bizonyos, hogy én csinálom meg legjobban ...!“ A munkát viszont csak négy embernek adhatta. Kiknek adja? A csoport minden tagja kiváló munkás! Jól ismerte őket. Most pedig ki kell választania a négy legjobbat. Nagyon nehéz volt döntenie. A „nagy nap“ pedig már elérkezett, így vagy úgy, határoznia kellett. Lu felállt. Amint fel-alá járkált, homlokát törölgette. Közben nagyszerű ötlete támadt. „Ez a munka — gondolta — a szocializmus egyik nagy építkezése. Miért ne tartanánk egy gyűlést, ahol mindenki megokolhatná, hogy mivel érdemelte ki az »első« fúrás dicsőségét?“ Az ötlet visszaadta jókedvét: „Helyes! Holnap megpróbáljuk!“ A munkások másnap korán reggel egy hirdetményt találtak az iroda falán. Ezt olvasták rajta: „Ma nagy napja van a kotrógépcsoportnak. Délután két órakor megkezdjük a munkát a földalatti vasúton. Ezen a napon kezd dolgozni egy pneumatikus fúró. Sok munkás kérte, hogy bízzuk rá az első fúrást. Ezt természetesen nem lehet mindenkinek egyszerre odaadni. Ezért ma délelőtt 10 órakor gyűlés lesz, ahol a megbízatást kérők megokolhatják: mivel érdemelték ki a nagy megtiszteltetést? Ezután majd munkatársaik határozzák el, hogy ki lehet a fúróbrigád tagja!“ A rövid hirdetmény láttán mindenkinek akadt mondanivalója. Egyesek azt mondták: „Jó ötlet!“ Mások morogtak: „S ha az egyik jobban tud beszélni, mint a másik?“ Ismét mások bizakodva mondták: „Majd meglátjátok, mit tudok én.“ A munkások ezután csoportokra oszlottak, csendes sarkokat kerestek, ahol a beszédre készültek. Egyikük — Li Hszüe-csien — mozdulatlanul állt, összehúzta szemöldökét, s bánatosan nézett az égre. Majd hirtelen berontott Lu irodájába, s megragadta a karját. „Lu elvtárs — robbant ki belőle — ön tudja, hogy egy falusi fajankó vagyok, és sok ember előtt nem tudok beszélni. Nem segítene nekem a beszéd elkészítésében?“ Lu mosolygott: „Ne aggódj — mondotta —, a többiek sincsenek másképpen. Azt mondd, amit gondolsz. Ha helyesen gondolkodok a szavak maguktól jönnek. Nem tudok mást ajánlani.“ Tíz óra felé megszólalt a gyári kürt, s a munkások kettesével, hármasával elindultak a gyűlésterembe. Más gyűlések előtt a munkások beszélgettek, de most szinte teljes csendben osontak be, az asztal körül hallgatagon ültek. Többen ismételgették a kigondolt szónoklatot — látszott ajkuk mozgásáról. Amikor Lu pontosan 10 órakor megérkezett, már mindenki ott volt. Csen Csin-fu, egy öreg munkás kivételével. Senki sem kérdezte, hol van, annyira elfoglalta őket az „első“ fúrás. Elsőként Liu Csing, az Ifjúsági Szövetség titkára szólalt fel. Röviden és erőteljesen beszélt: „Ez a fúrás a felszabadulás óta az első nagy alkotó munka kezdete lesz a mi bányánkban. Ha ez befejeződik, megkezdhetjük az egész Hsziao-hu-szénmező gépesítését, a szén szállítását meggyorsíthatjuk, s így mind több szénnel segíthetjük szocializmust építő hazánkat. Ez nagy dolog. Mint az Ifjúsági Szövetség tagja, úgy érzem, hogy kötelességem elsőként felajánlani legjobb tudásomat e feladathoz.“ A következő Vang Csang, egy középkorú munkás volt, aki a pneumatikus fúró kezelésében már nagy gyakorlatot szerzett. Az előző felszólalóval ellentétben csendesen beszélt. „Nem vagyok szónok — kezdte —, de hosszú ideig dolgoztam már fúróval. Követ is fejtettem, szenet is bányásztam, de ilyen nagy munkában még nem vettem részt, mint ennek a földalatti villamosvasútnak az építése. De ez nem az én hibám, hanem a Kuomintang-banditáké, akik soha nem építettek ilyet a felszabadulás előtt. Most pedig íme, itt vagyunk a nagy alkotások éveiben, a tervek megvalósulásának kulcsa a mi kezünkben van. Itt van az első nagy alkalom, s természetes, hogy én is részt kérek belőle. Remélem, hogy tapasztalatom segít majd, s a mostani gyakorlattal pedig még nagyobb munkákat végezhetek. Csak ennyit akartam mondani.“ Hirtelen leült, miközben a többiek kirobbanó tapsa üdvözölte, amelyben Lu is részt vett. Lu ezután körülnézett, ki a következő felszólaló. Ott ült Li Hszüe-csien, pirult, mint egy iskolásgyerek, kezeit idegesen tördelte; látszott, hogy fel akar állni, de nagy zavarban van. Végül mégis felállt, s torkát köszörülte. Már jóideje állt ott, kezével az asztal szélét markolászta, szemét lesütötte. Mindenki arra várt, hogy megszólaljon. Végre — erősen rekedt hangon — megszólalt: „Kilencéves koromban az apámat megölte a földesúr, az anyám pedig éhenhalt. Engem a földesúr rabolt el béresnek ...“ „Ó, kedves barátom — gondolta le —, miért mondod el mindezt? Tudjuk mi is.“ De mégsem szólt semmit, s tovább hallgatta Lit.. „Igen, őriztem a földesúr birkáit, füvet vágtam nekik. Mivel még nem volt nevem, a földesúr elnevezett Li Hszue-kounak (Kutya Li). Ezzel arra célzott, hogy a kutya a ház legkisebb szolgája: őrzi a házat, éjjel nem alszik. Ennivalót nem kaptam tőle, ezt a kutyáktól kellett eltanulnom. 12 éves koromban egy másik földesúrhoz kerültem. Egy gyermeke volt, akit Doggie-nak (Kutyus) becéztek. Zavarta, hogy két »kutya« van körülötte, ezért elnevezett Li Hszuetannak (Bolond Li). Később bányász lettem, ekkor ismét új nevet kaptam. A felügyelő babonás volt, nem tetszett neki, hogy egy »bolond« van a közelében, ezért a »nu« (Rabszolga) nevet ragasztotta rám. Nála valóban rabszolgák voltak a munkások. A felszabadulás után kaptam csak becsületes nevet: Li Hszüe-csien (Építő Li).“ „Nem beszél rosszul — gondolta Lu. — Attól az időtől vidámabb a tekintete.“ A többiek is figyelmesen hallgatták Lit, aki így folytatta: „Lu elvtárs elmondta, hogy a földalatti vasút a szocializmus nagy építkezései közé tartozik. Ezen akarok én is dolgozni. Most szabad ember vagyok. Elvtársak, szeretném én megkapni ezt az első nagy feladatot, elvégezni elejétől a végéig. Szeretném bebizonyítani, hogy mire képes egy szabad munkás!“ Szavaira mennydörgő taps tört ki, s legjobban Lu tapsolt. Más munkások is fel akartak szólalni, de szavazásra került sor, s azon Li Hszüecsient, Vang Csungot és még két másik munkást választottak meg az első fúrás elvégzésére. A többiek más feladatokat kaptak. Délután egy óra felé, a váltás kezdetén, a brigád elindult a munkahelyre. Li a vállán vitte a pneumatikus fúrót, s szemmel láthatóan izgatott volt. A munkahely mélyen a tárnában feküdt. A hosszú úton egészen elfáradtak a sok szikla kerülgetésétől. A munka színhelyén a kijelölt pontokra oszlottak szét. Li hozzáfogott a fúró előkészítéséhez. Alig fedett fel a barlang homályából, s így szólt: „Elkéstél! Már régen várlak!“ Az öreg Csen Csin-fu volt, aki hiányzott a délelőtti gyűlésről. „Jó, de.. . — kiáltott fel Li —, szeretném tudni, hogy a csodába kerültél ide, s mit csinálsz itt ilyenkor?“ Az öreg megsimogatta bajuszát, arcán pajkos fintor jelent meg. „Nem vagyok jó szónok. Ha a gyűlésen felszólalok, egy fikarcnyi szerencsém se lett volna, ezért inkább itt vártam.“ „De figyelj ide, nagypapa — ellen- kezeit Li —, Lu elvtárs bennünket jelölt ki erre a munkára!“ „Hallgass rám, fiatal barátom — vágott vissza Csen. — Még nagyon sok munka van, amiben első lehetsz. „ Ezt az alkalmat add nekem!“ Li vitatkozni akart, de Csen mele i gen a vállára tette kezét, s félbesza- 5 kította: „Barátom, látod ezt a fehér sza- kállat? Te néked még bőségesen jut a NAGY munkákból. Nekem már 5 nem. Te még fiatal vagy, az ország- ban olyan ütemben épül a szocializ- t mus, hogy jobban meg kell fogni a dolog végét, mint bármikor eddig. Irigyled tőlem ezt a munkát? Miért, hiszen még lesz alkalmad, mind több és több, nagyobb és szebb munkára! S Hagyd nekem ezt az egyet!"1 J Közben odaérkezett Lu és több más munkás, hallgatták a vitát. „Csennek igaza van — mondta Lu. * — Jobb lenne neki átadni, s ti, elvi társak, segítsetek neki.“ A többi munkás is helyeselt. Li bánatosan, de jószívvel adta át a gépet. Csen Csin-fu előkészítette a munkához a pneumatikus fúrót. Amíg ő a légnyomást állította be, addig Li felszerelte a fúró hegyét. Csen ez-után levette ingét, előtűnt izmos, hajlékony teste. Mindkét kezével megragadta a fúrót, s hegyét az első fúrás pontjára helyezte. Az indulási jelzést nyugodtan várta. Lu belefújt sípjába, felzúgott a légsűrítő, a pneumatikus fúró zúgása átható sivításba ment át, s a fúró hegye mélyen behatolt a sziklába... (Angolból fordította: Mátray Ferenc.) Szüdi György: Gondolatok életünk apró és nagy kérdéseiről (Aforizmák) Nagyon sokat hibázhattak azok, akik az emberiség igazáért küzdöttek, de azok, akik csak önmagukért tudtak harcolni, egész életük — bölcsőtől a sírig — tévedés volt. ♦ Becsületesnek lenni kötelesség, soha nem erény. ♦ A pártos irodalom igazi tartalma: nem a jelenről, a jövőről, hanem a jelenért, a jövőért kell embert formáló műveket alkotni. Legszánalomra méltóbb törpék között is az a törpe, aki azt gondolja önmagáról, hogy óriás. ♦ Az elmúlásról csak azok fecsegnek folyton, akik az egész emberiséget koporsóba fektetnék önmaguk helyett. ♦ Tudni és hinni, nem mindig ellentétes fogalom: csak az hisz igazán, mélyen, aki tud, és csak annak a tudása jelent értéket a társadalom számára, aki mer hinni is. Nem érdemes azokkal vitatkozni, akik önmaguknak mindent, másoknak semmit nem tudnak megbocsátani. ♦ Aki azt akarja, hogy mindenki egyformán szeresse, előbb-utóbb társtalan marad. Nem biztos, hogy megállja helyét a nászi ágyban az, aki a világ valamennyi nyelvén megtanulta a szeretni igét. ♦ Az önkritika nem könnyű feladat: önmagával, másokkal csak az mer őszintén beszélni, aki nagyon mélyen szereti az embereket. „A szellemre nem lehet ágyúval lőni!“ — mondotta a nagy francia forradalom egyik kevésbé ismert szereplője, ellenben, hogy az ágyúkat el lehet hallgattatni a szellem erejével, ezt a világtörténelemben a kommunisták bizonyították be először. Aki a költőtől azt kívánja, hogy megelégedjék önmagával, meg akarja gyilkolni benne a költőt. Aki bevallja önmagának, hogy ostoba, megérdemli a legnagyobb állami kitüntetést. Walter Forberg: Szörnyű, szép titok Tirana és Peking! Hosszú az út e városok között És mégis: távolság, határok Tűnnek semmibe. Mit megkötött A sorjázó idő, a hulló századok S kevesek uralma a nép fölött, Úgy múlik el, mint felhők Szakadnak lassan szerteszét, Ha nap ragyogja be a messziség egét. Tiranától Pekingig, Moszkvától Berlinig csak egy a cél. Kezünk nyomán a vers, a szó, a Búzaszem s az izzó és olvadó acél Mindenkié legyen. Tiéd legyen — Ember — a fegyver is, a szörnyű, szép Titok, hogy úr lehess magas hegyen, Völgykatlanokban és a tengeren. Egyszer már gazda légy a Földeden! Tirana és Peking! A hófehér galamb ma szárnyrakap S örömhírt röpít a városok felett: Ember! Tiéd a nagyvilág! Magad Vagy úr a Földön! A fegyver — végre — Birtokodba jut! Testvér, ragadd Meg a bombát és messzire dobd: Búzaföld legyen nyomán a sivatag. Természet! Legyőztünk! Add meg magad! (Kürthy Miklós fordítása.) I. Szmirnov: A szeretett lányhoz Hangodban a lágyszavú pacsirtát, Éjféli tűzzel lángoló szemed, Tündöklő szép málnaszínű orcád, Feledni, óh, sohasem lehet. Formáid még most is bennem élnek, S kísértenek majd hosszú életen. Ha a múltba vissza-visszanézek, Lángolni kezd, lobogni szívem. Ha szerelmed nem volt más, csak álom, Ha mást szeretsz is, más vigad, örül Szépségednek csókos éjtszakákon, Nekem maradt az emlék örökül. És én majd minden nyári éjjelen, Ha nézek tiszta, csobbanó vizet, Sellőkkel játszó mély örvényeken Ott látom arcod, karcsú termeted. Hangjod hallom, ha szól a csalogány, Fagyalbokron, ringó, zsenge ágon. Sűrű szedresben látlak kisleány, Bolyongni, ha fölmutat az álom. Látlak téged mindenhol szép csillag, Ha mást szeretsz is, én emlékezem, S ha már csupán jó barátnak hívlak, Tiéd örökké akkor is szívem. Mari (Cseremisz) nyelvből fordította: Máté Imre. Csulák Mihály: ANYÁM Sovány, törődött, halkszavú volt Megrebbent egy-egy durva szóra Úgy tekintett az életére Mint törlesztendő, bús adóra. Naphosszat ült a varrógépnél Hány inget varrt meg életébe Ki számlálná? Hogy mindig jusson Négyünknek húsra és kenyérre. Korán öreg lett, szarkalábak Pókhálózták szép hamvas arcát Sóhajtozott, szédült, megingott S a tél lezárta keskeny ajkát. Én nem láttánk már hervadását Sodort a háború szele De azt mondják, hogy félig bénán Sem nyughatott dolgos keze. Gallért fordított, gomblyukat varrt A hosszú útra készülődve A végső harcban lucskosodva is gondolt rám, s a jövendőre. Meghagyta hogyha megjövök A háborúból mit csináljak És csak utolsó görcsbe rándult Arcát lepték el szürke árnyak. Úgy jár előttem, mint a szentek Figyelek régi, szép szavára Dacos rögök el nem takarják Fehér arcának nincs homálya. Irodalmi hírek HÁZTŰZNÉZŐ címmel adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó Illés Béla kétszeres Kossuth-díjas írónk egy kötetnyi elbeszélését, riportját. Korábbi elbeszélésein kívül nagy érdeklődésre tarthatnak számot legutóbbi novellái a mai életünk problémáiról. A kötet legkiemelkedőbb alkotása az, amelyben lírai mélységgel ábrázolja a két nagy férfiú: Lenin és Rákosi Mátyás találkozását. GÁSPÁR ENDRE EMLÉKESTET rendezett a Magyar Írók Szövetségének műfordítói szakosztálya a Gorkij fasori székház nagytermében. Kardos László megnyitója után Devecseri Gábor méltatta a kiváló műfordító és költő munkásságát. Ascher Oszkár bemutatta Gáspár Endre utolsó nagy műfordításának, Shakespeare „Felsült szerelmesek“ című vígjátékának egyik részletét, majd Péchy Blanka Lenau „Albigenser“ című költeményéből adott elő. A sikerült estet Horváth Ferenc szavalata zárta be, aki Gáspár Endre Whitman, Puskin és Alekszej Tolsztoj versfordításaiból mondott el néhányat. „ÖSVÉNY A RENGETEGBEN“ címmel jelent meg az Új Magyar Könyvkiadónál Prisvin szovjet író regénye. A bölcs emberséggel, meleg humorral megírt könyv a szovjet őserdők, a vadászok, erdészek életét mutatja be. ADY ENDRE VÁLOGATOTT VERSEI címmel gyűjtemény jelent meg az Ifjúsági Könyvkiadónál „A magyar költészet gyöngyszemei“ sorozatban. Ady életművéből több mint száz verset gyűjtött e kötetbe Bölöni György, a költő barátja és életrajzírója. A verseket előszó vezeti be. ÚJ MAGYAR KÖLTŐNŐ. László Ibolya első verseskötete jelent meg most a Szépirodalmi Könyvkiadónál „A vándorlás dicsérete“ címmel. A fiatal költőnő egyéni hangú versei eddig csak a lapokban és antológiákban láttak napvilágot. ★ CSEPELI SZABÓ BÉLA kötetbe gyűjtötte össze új verseit, amelyek a Magvető gondozásában jelennek meg. A kötet címe: „Út a messzeségbe“. ALEXANDRIÁBAN négynapos magyar filmfesztivált rendeztek, amelynek során bemutatták a „6:3“, a „Virágos Kalocsa“, a „Magyar táncképek“, a „Szépség és erő ünnepe“, az „Erdei sportverseny“ és az „Így győztünk az olimpián“ című filmeket. E nagy sikert arató filmeken kívül orvosokból és egészségügyi dolgozókból álló, meghívott közönség előtt levetítették a „Semmelweis“ című magyar filmet is, amelyet a jelenlévők nagy tetszéssel fogadtak